Az építészeti múzeum mint intézmény alapvető paradoxon, éppen nevéből következő gyűjtőkörének múzeumi megőrzésére és bemutatására képtelen – annak méretei miatt. Már egy egyszerű google keresés is egyértelművé teszi azt a széles körben elterjedt gyakorlatot, miszerint az építészet múzeumi bemutatása a világ nagy részén a dizájn muzealizációjával jár együtt. Ha a „mókusodúból” kibúvó Magyar Építészeti Múzeum (MÉM) jövőbeli helyét keressük az építészeti anyag jellege, valamint annak térbeli és időbeli koordinátái mentén érdemes gondolkodni. Eheti posztunkban a hamarosan új ideiglenes otthonra lelő Magyar Építészeti Múzeum jövőjéről gondolkodunk.
Étienne-Louis Boullée: A királyi könyvtár második terve, 1875, forrás: wikipedia [bal] és Könyvtár a Kínai Animáció és Képregény Múzeumban, Hangzou, Kína. MVRDV iroda, Hollandia [jobb]
Az első szempont az anyag építészeti múzeumban bemutatható részére vonatkozik. Hasonlóan ahhoz, ahogy az épületeket kizártuk az építészeti múzeumok gyűjtőköréből, ki kell zárnunk egy hazai építészeti múzeumból a fennmaradt egyéb épületplasztikai és épületdíszítési töredékeket is, amelyeket hagyományosan történeti, művészeti vagy régészeti múzeumok gyűjtenek. A Magyar Építészeti Múzeumban őrzött tárgyak nagy része valójában – erős vizuális potenciállal bíró – archív anyag: tervrajzok, szerződések, levelezések, vázlatok, amelyeket részben makettek, büsztök, apróbb részletek és töredékek egészítenek ki. A kortárs muzeológiában a memóriaintézményeket összefogó mozaikszó, a galleries, libraries, archives, museums szavak összevonásával létrehozott GLAM olyan – döntően – közpénzből működő közintézményeket takar, amelyek küldetésük részének tekintik a gyűjteményeikben felhalmozott értékek minél szélesebb körű digitális elérhetővé tételét, ilyen módon újrapozícionálva eredendő oktató szerepüket a tudásalapú társadalomban. A memóriaintézmények közötti evidensnek tűnő választóvonalat a MÉM éppen a gyűjteményének sajátos, dokumentum jellegével lépi át.
Szűkebb régiónkban, Közép Európában maradva Építészeti és Dizájn Múzeum működik Ljubljanában, míg kizárólag építészeti profilú intézményt Wrocłavban és Rigában találunk. Témánk szempontjából az előbbi azért érdemel figyelmet, mert városon belüli elhelyezkedése révén egy organikusan kialakult múzeumi koncentráció részévé vált. Két évvel ezelőtt kérdésként tettem fel, hogy vajon „a kortárs lengyel múzeumi boom egyik legígéretesebb helyszínén, a német-lengyel kiegyezés városában, Wrocławban negyeddé fejlődik-e az egyelőre csak egyes elemeiben létező múzeumegyüttes”. A válasz egyelőre nemleges, a kortárs művészeti múzeum tömbje egyelőre nem hasít ki újabb szeletet a múzeumokban bővelkedő városi parkból. A város múzeumai az emlékezet változásait tükrözik: az évszázados német világ örökségként a városban maradt Nemzeti Múzeum a lengyel nemzeti múzeumi hálózatba tagozódva Poznań, Gdańsk, Varsó és Krakkó mellett Szilézia örökségét mutatja be. A neoreneszánsz múzeumban a német kultúrkörhöz kapcsolódó középkori anyagtól induló művészettörténet a város 1945 utáni arculatát meghatározó (kisebb részben német, nagyobb részben lengyel gyökerű) alkotók műveivel fémjelzett kortárs művészetig terjed. Az 1965-ben alapított építészeti múzeum gyűjtőköre elsősorban a lokálisra fókuszál, a püspöki székhelyként középkori katedrálissal rendelkező, a 19. századi mérnöképítészet bravúrjaiban, a Jugendstil épületeiben és a második világháború utáni újjáépítés sajátos lengyel megoldásaiban bővelkedő város kimeríthetetlen terepe a muzeológiai gyakorlatnak.
A párizsi Cité de l'Architecture et du Patrimoine kiállítási terei [bal], A Francia Műemlékek Múzeuma, a modern és kortárs építészet galériája [jobb], forrás: wikipedia
A tisztán építészeti múzeumok közül a legjelentősebb a párizsi Cité de l’Architecture et du Patrimoine valós gyűjteményezést folytató múzeum. A magyar esethez az teszi hasonlatossá, hogy 2007-ben költözött be az 1937-es párizsi világkiállítás épületeibe, az Eiffel toronnyal szemben lévő Chaillot palotába. A nem kisebb személyiség, mint Viollet-le-Duc, az 1860–1870-es évek francia kastélyrekonstrukciós programja atyjának kezdeményezésére és magángyűjteményére alapozva létrejött múzeum 1885-ben nyílt meg a régi Trocadero palotában. A kezdetben Összehasonlító Szobrászati Múzeumnak (Musée de Sculpture comparée) nevezett intézmény 1937-től a Francia Műemlékek Múzeuma nevet vette fel, a világkiállítások galéria rendszerét továbbörökítő kiállítási megoldásai a monumentális szobrászat és üvegablak-művészet anyagával egészítették ki a 12–18. század közötti francia építészet épületszobrászati emlékekeinek gipszmásolataiból álló alapgyűjteményét. A múzeum kezdeteinél már megjelent az építészet oktatásának az igénye, az alapító tanítványa, Anatole de Baudot 1885–1914 között építészettörténeti kurzust tartott az intézményben. Míg a két világháború közötti évtizedekben a múzeum érdeklődése a napjainkban már avíttnak tartott monumentális historizálás felé fordult: az 1937-es világkiállítás bezárását követően a 12–18. század közötti francia falfestészet és üvegablak-festészet másolataival töltötték meg a kiállítótereket. A múzeum az 1997–2007 közötti kényszerű zárva tartás alatt alapjaiban megújult, modern és kortárs építészeti gyűjteménnyel folytatva az elődök gyűjtését.
A fenti két példa olyan építészeti múzeumokat igyekezett bemutatni, amelyek az aktuális magyar helyzethez kapcsolódnak, annak sajátos analógiái. A Magyar Építészeti Múzeum jövőjéről nem folyik nyilvános szakmai vita, a nyilvánossághoz csak egy semmitmondó, szakmainak nem nevezhető tervezet jutott el, amely fényévekre van úgy a kortárs muzeológiától, mint a mai építészettől. A szakmai anyagok léte és rejtettsége, a szakmai kérdésfelvetés hiánya, a megjelent anyag színvonala egészen biztosan nem róható fel az intézmény megmaradt egyfős „stábjának”, sem pedig volt munkatársainak. Fegyverek között hallgatnak a múzsák, múzeumi fronton pedig tíz éve totális háború folyik, teljesen értelmetlenül.
Ez már csak azért is elkeserítő, mert az építészet múzeumi elhelyezése izgalmas, menő, trendi és kortárs. Ugyanúgy, mint a néprajz, vagy a vizuális kultúra és a múzeum kapcsolata. A hazai néprajztudomány és a kortárs művészet kurátorai érzékenyen reagálnak erre a kérdésre. Az építészeti múzeum továbbgondolását egyelőre leginkább a felmerülő alapvető kérdések eldöntetlensége akadályozza: mit kellene magyar építészeti múzeumnak gyűjteni, milyen múzeumi státuszt kapna, fenntartható-e jelenlegi kapcsolata az örökségvédelem anyahajójával, a Forster Központtal? Az alapelvek után jöhetnek csak a részletek. A múzeumalapítás politikai állásfoglalás, de vajon milyen feladatok várhatnak Magyar Építészeti Múzeumra új épületében? A teljesség és a részletesség igénye nélkül következzen pár gondolat.
Massimo Listri: Az Indiák Általános Archívuma, Sevilla [bal], Massimo Litri: Maurizion Cattelan Novocento című alkotása a Torino melletti Castello di Rivoliban működő Kortárs Művészeti Múzeumban, 1997 (c) Massimo Listri
Egy magyar vonatkozású építészeti múzeum, összefüggésben az ilyen típusú intézmények alapvető archívum jellegével, a jövő múzeumává is alakulhat. A gyűjtemény nagy részét alkotó archív jellegű tervanyag megjelenítése a hazai múzeumi gyakorlatnál sokkal intenzívebb multimédiás megoldásokat igényel. Távoli párhuzamként az építészeti tervanyaghoz hasonló, kétdimenziós, vizuálisan erős múzeumi anyagra a képregény és az abból kinövő animáció kínálkozik, amely múzeumi bemutatására Kínából találunk kezdeményezést. A hangzou-i, egyelőre csak tervezőasztalon létező Képregény és Animáció Múzeum nem csak egy alapvetően látványos műfajban rejlő lehetőségeket aknázza ki teljesen, hanem rávilágít a múzeum gyűjteménye és építészete közötti alapvető összefüggésre. Az építészet múzeumba zárt öröksége fontos tanulságul szolgálhat. A magyar építészet jó színvonala, a budapesti építészeti állomány magas minősége mellett csüggesztő az építészet „állampolgári” megbecsülése, amelynek nyilvánvaló jele sok budapesti bérház vállalhatatlan állapota, városképromboló és veszélyes ablakcsere-magánakciók, az épített környezetre érzéketlen beavatkozások. A feladatok alapja az aktív muzeológusi munka, a gyűjteménybe került alkotói életművek dokumentumain alapuló feltáró és feldolgozó tudományos munka, a hazai és a külföldi közönség számára egyaránt. A magyar építészet messze minőségén és eredményein alul értékelt, a könyvespolcok terhelhetőségébe belefér nem csak a tavaly évfordulós Ybl és Lechner, hanem a Lajta, Baumhorn, Raichle, Medgyaszay, Nyiri és számtalan társuk életművéről magyarul és idegen nyelveken kiadott kötetek, forrásfeldolgozások, képes albumok sora. A határon túli magyar építészetre általában – s nem ok nélkül teszem hozzá – megmentendő örökségként tekintünk, miközben alig-alig ismert a két világháború közötti Kolozsvár modernista építészete, a kommunizmus évtizedeinek mérnöképítészete, vagy napjaink határon túli magyar építészete. Magyar Építészeti Múzeum megkerülhetetlen feladata tehát nem csak a személyes döntésük alapján külföldön alkotó építészeink életművének ápolása, hanem a Trianon utáni magyar építészet 1920 után aktív építészeinek archívumává válva annak gyűjtése és értelmezése is. A modern múzeum egyik alapfeladata kezdetektől az oktatás. A múzeum életének új fejezete mindenképpen az építészetről felhalmozott és folyamatosan bővülő tudás átadásáról is szólnia kell. Ez egyrészt egyetemi kurzusok, építészek, művészettörténészek, tájépítészek számára szervezett közös kurzusokat jelent, hiszen az építészet legkevésbé sem csak az építészekről szól. De ugyanúgy jelent aktív múzeumi és műemlékpedagógiai gyakorlatot, amely a Budapest 100 és társai mellett az építészet társadalmi beágyazottságát, megismerését és megbecsülését támogathatja.
Székely Miklós
