Műtárgyak utaztatásának kulisszatitkai
Az Egyesült Államok egyik legmenőbb kreatív portálja, az artbistro.com a kilenc legkevésbé ismert és elismert képzőművészettel foglalkozó munkakör között az első helyen említi a múzeumi regisztrárt vagy regisztrátort. Nem véletlen, hogy nem tudok választani, a munkakör megnevezésének ugyanis olyannyira nincs egységesen használt magyar megfelelője, hogy a munkaszerződésemen regisztrátorként, a névjegyemen pedig regisztrárként szerepel. A Szépművészeti Múzeum Kiállítás-szervezési Osztályán dolgozom, és nem túlzok, amikor azt állítom, hogy a szomszéd szobában ülő kollégák sem tudnák pontosan megmondani, hogy mivel foglalkozom.
Ezen sajnos az sem változtat, hogy a világ összes nagy múzeumában dolgoznak regisztrárok, akik általában két irányból igazgatják a műtárgyakat: a kiállításszervező regisztrárok szerzik be az időszaki tárlatokon szereplő, más gyűjteményekből érkező képeket és szervezik meg azok biztonságos mozgatását intézmények és országok között. A gyűjteményi regisztrárok a kiállításra utazó saját tárgyak kölcsönzési ügyeit intézik és győződnek meg arról, hogy a kölcsönvevő intézmények megfelelő feltételeket tudnak biztosítani a műtárgy utazása és kiállítása idejére.
Műtárgyak érkeznek a Szépművészeti Múzeumba, Fotó: Szesztay Csanád
Míg a kurátorok és a kiállítástervező belsőépítészek gyakran egy-egy tárlat hívónevei, a regisztrár inkább a háttérben dolgozik és beépített kultúrdiplomataként tárgyal a szóbanforgó műtárgyak minél kedvezőbb kölcsönzési feltételeiről. Napi kapcsolatban áll a partnerintézmények regisztrárjaival és apró lépésenként, évekig tartó folyamat eredményeként szervezi meg azt, hogy a gyakran felbecsülhetetlen értékű műtárgyak megfelelő jogi és biztonsági keretek között keljenek útra.
A Szépművészeti Múzeum legutóbbi megatárlata, a „Rembrandt és a holland arany évszázad festészete” egy igazi regisztrári „tour de force” volt, hiszen a csaknem 100 festő majdnem 200 alkotását felvonultató kiállításra nagyjából 150 festmény érkezett külföldi magán- és közgyűjteményekből. A legjelentősebb kölcsönző intézmények az amszterdami Rijksmuseum, a stockholmi Nemzeti Múzeum, a párizsi Louvre, a londoni National Gallery és a madridi Prado voltak; akadt olyan intézmény, ahonnan egyetlen remekművet kaptunk kölcsön, de olyan is, ahonnan egy egész kamionnyi kép érkezett. A kiállítás tavaly októberben nyílt meg, a kölcsönzési ügymenet viszont már 2010-ben elkezdődött.
Felmerül a kérdés, hogy miért ilyen hosszas a folyamat?
Elsősorban azért, mert bár a gyűjteményi mobilitás és a képek kiállításokon való bemutatása nagyon fontos, minél többet utazik egy kép, annál nagyobb a veszélye és valószínűsége annak, hogy baja eshet. Felbecsülhetetlen értékű, teljességgel pótolhatatlan alkotásokról lévén szó, nem nehéz belátni, hogy ez cseppet sem kecsegtető kilátás. A gyűjteménykezelő bizottságok ezért ezerszer átgondolják, hogy az ajánlott kiállítási koncepció vagy az esetleges új kutatási eredmények elég vonzóak-e ahhoz, hogy majdnem fél évre szem elől veszítsék féltett kincseiket. A világ leghíresebb múzeumai ráadásul állandó gyűjteményeik remekműveiből élnek, így biztos például, hogy bárhol rendeznének Leonardo tárlatot, a Mona Lisa soha nem hagyná el a Louvre-t. A Rijksmuseumban kiállított Éjjeli őrjáratot sem sikerült megszereznie egyetlen Rembrandt tárlatnak sem, inkább egy teljes kiállítást utaztattak a londoni National Galleryből Amsterdamba, hogy a festő érett korszakát bemutató szemléből ne hiányozzon ez az emblematikus alkotás.
Azokban az intézményekben, ahol az állandó kiállítások térítésmentesen látogathatóak, az időszaki tárlatok hozzák a legtöbb bevételt, ezek alapja pedig a jó partneri viszony és a kölcsönösség. Így lehet például, hogy a londoni National Gallery kölcsönadta a budapesti kiállításra egyik legféltettebb darabját, Rembrandt 34 éves kori önarcképét, biztosítva lévén arról, hogy ha például Raffaello tárlatot terveznének, számíthatnak az Eszterházy Madonnára. Időszaki tárlatokat kevésbé vagy egyáltalán nem szervező gyűjteményekből viszont, ahol a csereügylet perspektívája nem elég vonzó, egy-egy emblematikus képet kicsikarni diplomáciai érzék, hosszas türelem-játék és gyakran a kölcsönzési díj megfizetésének az eredménye.
A kiállítandó képek megszerzése és a kölcsönzés menetrendje gyakran ugyanolyan izgalmas mint maga a kiállítás. A folyamat a kurátori koncepcióval indul, ami tartalmazza azoknak a képeknek a listáját, amelyek legjobban illusztrálják a kiállítás címében foglaltakat. Gyakran előfordul, hogy a kurátor készít egy álomlistát, amiben olyan képek is szerepelnek, amelyek kölcsönzése eleve kizárt és később ezeket helyettesíti más, hasonló témájú vagy kompozíciójú, elérhetőbb művekkel. Ezt a műtárgylistát továbbítja a regisztrárnak, akinek a feladata elérni, hogy az installálás időpontjára a listán szereplő képek a kiállítótérbe érkezzenek.
Műtárgyak érkeznek a Szépművészeti Múzeumba, Fotó: Szesztay Csanád
Számunkra itt kezd izgalmassá válni a történet. Vajon kölcsönadják-e a kért képet, és ha igen, milyen feltételekkel? Kell-e biztosítást fizetni, vagy elfogadják az állami garanciát? Kölcsönzési díjat kérnek, vagy egy nehéz szívvel teljesíthető cserekölcsönt?
A munka legösszetettebb része a kölcsönzendő képekre vonatkozó kérőlevelek postázása után a pozitív válasz érkezésével kezdődik. Ilyenkor felvesszük a kapcsolatot a vonal túloldalán ülő regisztrárral, elkezdődik a tárgyalás és a szükséges dokumentáció küldözgetése, majd végezetül a megállapodás pontjainak véglegesítése és a haszonkölcsön szerződés aláírása.
A kölcsön elsődleges feltétele az, hogy a kért képet nem ígérték el egy másik tárlatra és az állapota lehetővé teszi az utazást. A jelentős alkotások általában évente egyszer vagy ritka esetben kétszer utazhatnak. Továbbá fontos, hogy a kiállítás koncepciója elnyerje a kölcsönadók tetszését és nem utolsó sorban, hogy elégedettek legyenek a kölcsönkérő múzeum épület- és biztonsági leírásával. Itt felmerülhetnek olyan kérdések és elvárások, amelyek meghiúsíthatják a kölcsönzést, mint például a kiállítótér falainak minősége, vagy az alkalmazott építőanyagok és festékanyagok. Hasonlóan lényeges a megfelelő hőmérséklet és páratartalom biztosítása és a kiállítási tárgyakat megvilágító, műfajonként eltérő erősségű, irányítható fénytechnika megléte is.
A különleges feltételek is ilyenkor kerülnek szóba, a képekbe beépített mozgásérzékelőktől a kordonokig, a biztonsági személyzet fegyveres felszereltségéig, vagy éppen olyan hétköznapi dolgokig, mint az ajtók és liftek mérete. Előfordul, hogy akkora kép érkezik a tárlatra, hogy nem fér be az ajtón, ilyenkor pedig bontani kell. Folyamatban levő építkezés alatt nem lehet műtárgyat tárolni a kiállítótérben, így a nagyméretű képeket elsőként szállítják be a kibontott ajtón, majd egy elszigetelt sarokban, ládában tárolják addig amíg a munkálatok véget nem érnek. A további ládákat csak a teljes pormentesítés után szállítják a kiállítótérbe és minden darabot csak a megfelelő környezeti tényezők beállítása után, az akklimatizációs idő lejártával csomagolnak ki.
A másik izgalmas téma a biztosítás. Ennek minden esetben szögtől szögig vagy faltól falig kell terjednie, vagyis érvényesnek kell lennie attól a pillanattól, amikor a kölcsönadó leakasztja a képet a falról addig a pillanatig, amíg az a kiállítás befejeztével vissza nem került eredeti helyére. Ugyanez vonatkozik az állami garanciára is, azzal a különbséggel, hogy ilyen esetben nem kell biztosítási díjat fizetni, az állam vállal kezességet a műtárgyak sértetlenségéért.
Sérülékeny és igen értékes tárgyakról lévén szó, a képek minden esetben kurír kíséretében utaznak, akinek az egyetlen feladata a műtárgy mindennemű veszélytől való megóvása. Ők általában kurír-tréningen részt vett és a műtárgyat jól ismerő múzeumi szakemberek, akik gyakran napokig utaznak kamionon vagy cargo gépek meglehetősen barátságtalan utasterében, hogy biztonságban tudják szállítmányukat. Légi szállítás esetében különösen fontos résen lenniük, mert a reptéri személyzet ritkán kezeli kiemelt figyelemmel és körültekintéssel a műtárgyszállító ládákat, és bár nem jellemző, de mesélik, hogy előfordult, hogy a kurír induláskor, az ablakon kinézve vette észre, hogy a láda lent maradt a kifutópályán…
Közúti szállításkor is gyakori, hogy egy hosszabb, de jobb útviszonyokkal kecsegtető útvonalat választanak csak azért, hogy a lehető legkevesebbet rázkódjon az eleve légpárnákkal felszerelt kamion rakománya. További védelmet jelent az is, hogy a műtárgyak speciális, megfelelően kipárnázott, nedvességtől és hőingadozástól védett ládákban utaznak, de néha egy-egy nagyon sérülékeny, vagy különösen régi darab esetében ez sem bizonyul elegendőnek. Ha a szállítmány értéke megközelíti a százmillió euró körüli összeget, akkor általában fegyveres kíséret is kapcsolódik a szállításhoz. Ezt az összeget a kamionon utazó képek össz-biztosítási értéke eredményezi, és olyan tárlatok esetében, mint a Rembrandt, gyakran már két kép együttes szállítása is eléri. A nemrég véget ért kiállítás legdrágább alkotása Rembrandt egyik önarcképe volt. A teljes hírzárlat mellett érkezett festmény biztosítási értéke nyolcvanmillió euró, és bennünket is csak az érkezése előtt egy órával tájékoztattak arról, hogy pontosan mikorra várható.
A folyamatban az utolsó izgalmas és meglehetősen bonyolult manőver a kiállítás installálása, amikor is össze kell szervezni a kamionon vagy repülővel érkező műtárgyakat, az ettől független járattal érkező installáló kurírokat, restaurátorokat és műtárgymozgatókat, és egy már majdnem kész kiállítóteret. Egy a Rembrandthoz hasonló, közel 200 műtárgyat felsorakoztató kiállítás esetében az installálási idő általában két hét, amikor minden nap reggeltől estig ládát bontunk, a restaurátorok és kurírok a műtárgyak állapotát vizsgálják, képeket akasztunk a falra és végre felállítjuk a tárlatot.
A regisztrár munkája a kiállítás zárása után a műtárgyak visszaszállításával ér véget, de pihenni aligha van idő, mivel általában két vagy három kiállítás előkészületei zajlanak párhuzamosan. Most mégis jól esik arra gondolni, hogy biztonságosan hazaküldtük a Rembrandt kiállítás képeit.
Fekete Izabella
