Időutazás IX.

Az előző részben vizsgált „izomszövet” után vessünk egy pillantást a „bőrre” is, lássuk, hogy a mindig is mennyire fontos volt a homlokzatok színezése! Mindezt azért is tárgyalhatjuk a habarcsok után, mert a vakolatok előállítása lényegében ugyanazzal a módszerrel történt. Mivel a színezés alapvetően meghatározza egy épület karakterét, az építészeti stílusokat mindig is jelentősen befolyásolta koruk színhasználata.

Leszögezhetjük, hogy a történeti építészetben nem volt olyan stíluskorszak, amelyikben valamilyen módon ne színezték volna az épületek homlokzatát. A távol- és közel-keleti építészetet felidézve valóságos színorgia tűnik fel lelki szemeink előtt. Azonban ha a saját kultúránkra tekintünk, akkor a görög-római ókorról furcsamód még ma is sokunknak szikrázó, hófehér oszlopsorok és szobrok jutnak eszébe. Pedig már a 18. század óta tudjuk, hogy a görög-római korban a homlokzatokat és a szobrokat éppolyan intenzíven színezték, mint ahogy azt egy keleti épületen láthatjuk.

A Kr. e. 5. században épített athéni Parthenon. A legfelső képen úgy látható, ahogy mi ismerjük, és ahogy a kora újkorban is ismerték. Alatta Alexis Paccard (1813–1867) francia építész 1845–46-ból való színrekonstrukciója, ahogy az épület az ókorban kinézhetett, amikor még a márvány oszlopokat is lemeszelték. Végül egy részlet a Parthenon frízéből, Pheidiasz világhírű munkájából; a jobb oldali rekonstrukción figyelhetjük meg az eredeti látványt.
[a képek forrása: wikipedia; shafe.uk; studyblue.com]

Középkori templomainkról vagy megfeketedett, sötét kövek, vagy letisztított, ragyogó homlokzatok jutnak eszünkbe. Pedig a középkori homlokzatokat is erős kolorit jellemezte, ma már talán el sem tudjuk képzelni, hogy például egy gótikus katedrális milyen intenzív színekben pompázott.

A párizsi Notre-Dame-székesegyház homlokzata mindenki számára ismerős. A szentélyben, a kórust körülölelő falon azonban a 14. századi domborműveken fennmaradt a középkori színezés. A festéknyomokból tudjuk, hogy a székesegyházak szobrait sőt, építészeti tagozatait is hasonló módon díszítették. Képzeljük csak el a párizsi Notre-Dame homlokzatát!
[a képek forrása: wikipedia; panoramio]

A francia királyok koronázótemploma, a reims-i székesegyház homlokzata. De a nyugati kapuzat szobrain árulkodó jeleket láthatunk: festéknyomok, még a szobrokat keretező oszlopokon is. [a képek forrása: wikipedia; all-art.org]

Késő középkori homlokzat a budavári Tárnok utcában. A középkori kifestés a II. világháborús sérülések miatt került elő, s később rekonstruálták. Egy kis bepillantás Mátyás király és a Jagellók Budájába. [a kép forrása: traegertravel]

A homlokzatszínezéssel a kora újkorban sem hagytak fel. Míg a kőhomlokzatokon a reneszánsz és barokk építészek a kőfelületet hagyták anyagszerűen, kőként érvényesülni – hiszen mintaképük, az ókori görög-római építészet emlékeit már csak színeiktől megfosztva ismerhették –, addig a vakolt homlokzatokon továbbra is alkalmazták az intenzív színezést. Magyarországon például barokk kastélyaink sokáig egységesen sárgára festett épültekként éltek a köztudatban, de az 1990-es években indult felújításokat követően ez a kép is megváltozott: a rózsaszíntől a szürkéig sokféle színt különböztethetünk meg, a 19–20. századi „egyensárgák” alól előtűnt a 16–18. és korai 19. század sokszínűsége.

Köszeg 16. századi reneszánsz házsora. Középen az ún. Sgraffitós ház. A sgraffito egy különleges vakolási technika: az egymáson lévő festékrétegek más-más színűek, és a mintát a rétegek visszakaparásával alakítják ki. Az itáliából származó díszítőtechnikát kedvelték a reneszánszban. [a kép forrása: atom.hu]

A gödöllői Grassalkovics-kastély középrésze. 18. századi építészetünk egyik remekét sokáig sárgának ismerték, de az 1990-es években megtalálták az eredeti színeket, a törtfehért, a rózsaszínt és a szürkét.
Az eredmény egy valódi 18. századi színkombináció. [a kép forrása: wikipedia]

Azt gondolhatnánk, hogyha egy történeti épület felújítása során a későbbi vakolásrétegek alól előtűnik a korábbi színezés, vagy kémiai analízissel ki tudjuk mutatni a régi festékmaradványokat, akkor nyert ügyünk van. Ez azonban koránt sincs így. Manapság ugyanis túl azon, hogy a habarcsokhoz hasonlóan a vakolatokat is cementtel keverjük ki, a festékekhez is másféle alapanyagokat használunk. A 20. század második felében a történeti épületeken is sokáig előszeretettel alkalmazták a különféle műanyag alapú festékeket, amelyek fizikai-kémiai tulajdonságaikból kifolyólag a vakolatban és a falazatban esetenként komoly károkat okoztak. Manapság a régi épületek felújításakor főként szilikát alapú festékeket használunk. Ezeknek nincs rongáló hatásuk, és jó minőségben közelítik meg a régi mészfestékek színvilágát, de tökéletesen visszaadni nem tudják. Ami a régi épületek színezését opálosan ragyogóvá, pasztellessé tette, az ugyanis a mészfesték volt. Ennek pigmentjeit – azaz igen apró, szilárd, a festékek színét megadó alkotóelemeit – természetes, talajban oldott fémek oxidjaiból, azaz földfestékekből nyerték: a fémoxidokat tartalmazó talajokat – vagy ásványokat – egész egyszerűen kibányászták.

A 18. századi edelényi kastély 2009-ben, a felújítás előtt. A 19–20. században az épület jellegtelen sárga színt kapott, az ablakok feletti tagozatokat pedig feketével kenték le. [a szerző felvétele]

A festés alapjául szolgáló vakolatot a sorozatunk előző részében leírt habarcshoz hasonlóan mészből, homokból és vízből keverték, esetenként egyéb adalékanyagok hozzáadásával. Amennyiben a gödörben tárolt oltott meszet folyami homokhoz keverték hozzá, akkor egyharmad-kétharmad, ha bányászott homokkal keverték el, akkor egynegyed-háromnegyed volt a keverési arány. A 17–18. században kedvelték a rücskös, úgynevezett höbörcsös vakolatfelületeket, amelyeket úgy állítottak elő, hogy a felső réteg masszájába apró kavicsokat kevertek bele. Egy vakolat ugyanis több rétegből állt: egy vagy két alaprétegre egy finomabb felső simítóréteget húztak fel, amire aztán jöhetett a mészfesték. A megszikkadt vakolatot azonban festés előtt a jobb tapadás biztosítása érdekében mészvízzel, tehát alacsony mészkoncentrátumú vízzel locsolgatták.

Az oltott meszet a korábban már ismertetett módon állították elő: a mészkő, a kalcium-karbonát elégetésével – tehát oxidálással, azaz oxigén hozzáadásával – széndioxidot és égetett meszet, kalcium-oxidot nyertek. A széndioxid gáz a levegőbe távozott, a fennmaradt égetett meszet pedig víz hozzáadásával kalcium-hidroxiddá, oltott mésszé alakították át. Ezt aztán vermekben tárolták, s néha megkeverték. Minél tovább állt az oltott mész, annál homogénebb, jobb minőségű massza lett belőle. Ezt a masszát vízzel hígítva mésztejet kaptak, amihez már csak a pigmenteket kellett hozzákeverni, és kész is volt a színes mészfesték.

Höbörcsös vakolat az edelényi kastély homlokzatán. A 20. századi átfestés alól előkerült az eredeti 18. századi vakolatréteg a képen is megfigyelhető festésmaradványokkal. Sokkal pasztellesebb, üdébb, mint a rákent 20. századi réteg; igaz, az utóbbi be is koszolódott. A finom színt úgy nyerték, hogy az okkersárga festésre egy vékony mésztejes réteget vittek fel. [a szerző felvétele]

A mésztej kiválóan tapadt az alatta lévő mész alapú vakolathoz. A víz és a mész egy része beszívódott a simítórétegbe, így a festék mintegy „összenőtt” a vakolattal. A többi víz elpárolgott, a falon pedig ott maradt a kalcium-hidroxid, tehát az oltott mész, ami a levegőben jelenlévő szénsavval reagálva, annak széntartalmát felvéve visszaalakult kalcium-karbonáttá, azaz mészkővé. Ez a mészréteg biztosította az opálos, pasztelles színhatást, és mintegy kérget alkotva meg is védte a színeket adó pigmenteket, ezért a mészfestékek színei rendkívül időtállónak bizonyultak.

Nagy probléma viszont, hogy a kalcium-karbonát savas anyagokra könnyen reagál, s ez felbontja. Éppen ezért napjaink szennyezett, savas levegője nem tesz jót a mészfestéknek, ezért használatát külső felületeken manapság kerüljük: senki sem akar pár évente több száz négyzetmétert újra meszelni.

Az edelényi kastély rekonstruált homlokzati színezése a feltárt festésrétegek alapján.
Minden szín a lehető legközelebb áll a megtalált eredeti árnyalatokhoz: a tagolóelemek törtfehérek, a falsík a barackos, pasztelles sárga, az ablakok feletti díszek pedig a fekete helyett a szürkék. De a kiváló minőségű, szilikát alapú műemlékfesték sem adja vissza teljesen a meszelés hangulatát. [a szerző felvétele]

A mészfestékek pigmentjeit esetenként mesterségesen is előállíthatták olyan fémekből – leginkább vasból–, amelyeknek a talajban megtalálható oxidjait amúgy is használták. A különféle színárnyalatokat a mésszel való keverési arány megváltoztatásával is előállíthatták, de arra vigyázni kellett, hogy ne keverjenek túl sok pigmentet a mészhez, mert akkor a festék nem tapadt meg. Mai mértékrendszerünkkel számolva körülbelül száz liter mésztejhez maximum hat liter pigmentet keverhettek hozzá. A mészfestéket amúgy is nagyon vékonyan és több rétegben kellett felhordani a jó tapadás biztosítása érdekében.

A leggyakrabban használt oldott ásvány – a vöröses, szürkés és sárgás színek alapanyaga – az okker, az umbra és a terra volt. A feketét koromból nyerték valamilyen fa – leginkább fenyő – vagy csont elégetésével. A fekete pigmentek mésszel keverve természetszerűleg különböző szürke árnyalatokat adtak. A különféle pigmenteket keverhették is, de csak két-háromféle pigmentet lehetett egy szín kikeveréséhez felhasználni, hogy ne veszélyeztessék a festék megtapadását. A kékes és zöldes árnyalatokat keveréssel, fehér – mész –, illetve fekete – korom – hozzáadásával állították elő. Ha a mésztejhez olyan ásványokat adagolunk, mint például a réztartalmú malachit és a kobalt, akkor zöld és kék színt kapunk. Ezzel azonban elődeink csak ritkán éltek, mert rendkívül drága megoldás volt. De például az orosz cárok megengedhették maguknak.

Amit a cárok megengedhettek maguknak: a 18. században épült Téli Palota Szentpéterváron, a Néva partján. Az eredeti mészfesték zöld színe vagyonokba kerülhetett. [a kép forrása: wikipedia]

A mészfestés tehát nagy gyakorlatot igénylő eljárás. Még a gyakorlott kőművesmesterek sem találták el minden keverés során ugyanazt az arányt – bár erre természetszerűleg törekedtek –, így minden homlokzat alig-alig észrevehetően kicsit „foltos” volt. Ez viszont természetességet is kölcsönzött a látványnak és jól illett a már több alkalommal említett apró „szabálytalanságokba”, melyek a kézi munka velejárói voltak. Így ha tökéletes homogén színeket adó mai festékeinkkel szinte száz százalékig meg is közelítünk egy kívánt régi színárnyalatot, az eredmény mégsem lesz ugyanaz: a mészfesték opálos, pasztelles ragyogását és természetességét nem tudjuk visszaadni.

Tóth Áron