Várromantika tegnap és ma

 2016.04.22. 09:29

Gondolatok a Nemzeti Várprogram margójára

Kevés olyan műemlékeket érintő téma akad, amelyről annyi írás születne, mint a hazai várak újjáépítéséről. Ez a problémakör – minden aktuálpolitikai felhangtól függetlenül – egyebek mellett azért érdekes, mert a műemlékvédelmi gondolat mélyrétegeibe vezet minket. Lehetőséget ad arra, hogy a történeti épületek megóvására irányuló erőfeszítések értelmét vizsgálhassuk, úgy a bennfentes szakemberek, mint a laikus érdeklődők szemszögéből. A következőkben – némi lélektani okfejtéstől sem visszariadva – erre teszek kísérletet, feltéve a kérdést: miért akarunk várakat építeni?

Ennek megválaszolásához az általános emberi motivációk felől haladnék napjaink aktuális, hazai jelenségei irányába. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a pszichológia egyénre szabott fogalmainak nagyobb közösségekre, vagy akár nemzetekre történő alkalmazása erősen vitatható, de ezzel a terminológiával talán értelmezhetővé tehetőek a szándékok mögött rejlő mozgatórugók. Induljunk ki abból, hogy mi vezérelte és vezérli ma is az embert olyan romok újjáépítésében, amelyek eredeti funkciójukat, s ezzel gyakorlati hasznukat régen elvesztették, tekintettel arra, hogy az őket életre hívó társadalmi igények köre (úgymint az ellenséggel szembeni védekezés, biztonságos lakóhely létesítése) velük együtt enyészett el.

Először is az ember ösztönösen ódzkodik mindentől, ami megcsonkult, hiányos, töredékes, így a szükségszerűen bekövetkező pusztulás előhírnökeként tekint a múlandóság olyan emlékeire is, mint amilyenek a várromok. Ennél fogva a timor mortis, vagyis a haláltól való rettegés hatja át mindazokat a próbálkozásokat, amelyeknek célja visszalopni az elveszett időt, elodázni az elodázhatatlant, öltsön testet ez akár az arcon jelentkező ráncok eltüntetésére irányuló kétségbeesett kísérletekben, vagy épp a romok újjáépítésében. A hanyatlásnak indult épületekhez való efféle „ellenséges” viszonyulás korokat átívelő módon jellemez minket, legfeljebb talán a romantika volt az, amely poézist tudott meríteni a romlásból, esztétizálni volt képes az elmúlást (gondoljunk a tájképi kertek műromjaira, vagy Caspar David Friedrich romtematikájú festményeire).

Sajátságos, hogy ennek ellenére épp a XIX. század hívta életre a műemlékvédelmet, s vele a kezdeti romújjáépítéseket. Ebben egy másik, immáron társadalomtörténeti tényezőnek is fontos szerepe volt. E korszak ugyanis a polgári nemzettudat kiteljesedésének az ideje. A rendiség korábbi viszonyai közepette még nem az azonos territóriumon élő, közös kulturális gyökerekkel rendelkezők összességét tekintették egyazon náció részének, hanem inkább a kiváltságok vonatkozásában egy csoportba sorolhatóakat. A polgárság által életre hívott új nemzetfogalmat azonban már nem a rendi összetartozás partikuláris szempontjai határozták meg, hanem az osztályokon átívelő olyan értékek előtérbe helyezése, mint a közös nyelv, vagy az együtt megtapasztalt történelmi múlt. A rendi nemzetfogalom lehatároló, s egyúttal kirekesztő jellegét a polgári nemzettudat kiterjesztő attitűdje váltotta fel. A mind nagyobb befolyást szerző polgárság szintetizáló hajlama viszont abban is megnyilvánult, hogy nem elégedett meg a maga soványka történelmi hagyatékával, hanem más társadalmi rétegek (így a papság, a főnemesség, sőt az uralkodó) múltbéli örökségét is szilárd bázisként kívánta érdekkörébe vonni az új nemzeti identitás megalapozása érdekében. A rendelkezésre álló emlékek javarészt azonban vagy romként, vagy különböző korok átalakításainak nyomait viselő torzóként maradtak fenn csupán, ebben az állapotukban tehát kevésbé voltak alkalmasak a nemzeti nagyság hirdetésének magasztos szerepére. Éppen ezért újjá kellett építeni őket, méghozzá olyan formában, amely sokkal jobban tükrözte a XIX. század régebbi korokról alkotott vízióit, semmint azokat a jegyeket, amelyek az adott stílusirányzatokat (a romanikát, a gótikát, vagy a reneszánszot) valóban jellemezték. Ennek a szemléletnek köszönhetjük azt a rengeteg, eredetiségéből teljesen kiforgatott épületet, amelyek Európa hegyormait és városi köztereit máig uralják, a németországi Stolzenfels várától a pécsi székesegyházig.

01.jpg

Stolzenfels vára még újjáépítése előtt (forrás: Wikipédia)

02.jpg

A beszédes nevű Stolzenfels vára sokkal inkább a német büszkeség emlékműve, semmint a középkor műemléke (forrás: flickr.com)

A műemlékvédelem tehát eredendően polgári konstrukció. A romok pedig – kezdetben legalábbis – munícióként szolgáltak az új nemzetállamok önazonosság-tudatának megerősítéséhez. Idővel azonban a műemlékvédelem önjáró, tudományos megalapozottságú társadalmi alrendszerré fejlődött, amely már kevésbé a múltban gyökerező, és a jövőt előrevetítő dicsőség fényesítésére használta épített emlékeinket, mint inkább a bennük rejlő, semmivel sem helyettesíthető szellemi teljesítmény és építészettörténeti érték konzerválására kezdett törekedni.

Ezzel eljutottunk a romok újjáépítésének következő szintjéhez, a magyarországi rekonstrukciók okainak fejtegetéséhez. Miért akartak és akarnak várakat újjáépíteni a magyarok? E ponton találkoznak a fentebb kifejtett pszichés és történeti motívumok. Mindamellett, hogy a magyarság alapvetően nyugatról, és jellemzően megkésve vette át a legfontosabb szellemi áramlatokat, így a nemzetállami gondolatot is, ezen eszmék többségét hazai megjelenésüktől kezdve a függetlenség elvesztésének keserű tapasztalata terhelte. Míg a XIX. századi angolok és franciák nemzeti hevületüket a birodalomépítéssel, az olaszok és a németek pedig az egyesülés eufóriájával társíthatták, addig a magyarok hazafiúi büszkeségébe az önrendelkezés hiányának fájdalmas érzése vegyült. Ráadásul mindezt az is tetézte, hogy a polgári nemzettudat hazai letéteményesei semmivel nem érezték kevesebbre érdemesnek magukat és népüket, mint a fent említett „kultúrnemzetek”. Az európai történelem színpadán a magyarság olyan szerepálmot dédelgetett, amelyet rajta kívül álló okokból – mindenekelőtt Mohács miatt – már nem tudott eljátszani. A kudarcok sorozata történeti frusztráltsággal terhelte a magyar énképet, a XIX. század nemzeti fellángolása viszont szabad folyást engedett az abból fakadó bizonyítási kényszernek, különös tekintettel arra, hogy a rendiség viszonyai között csupán a privilegizált uralkodó réteget sújtó önértékelési válságot a fent említett folyamatok össztársadalmi problémává duzzasztották. 

A várromok látványa csak erősítette a megfosztottság tudatát, hiszen mi lehet érzékletesebb szimbóluma a vereségnek és a belőle következő hanyatlásnak, mint egy összedőlt, elhagyatott erősség. Kölcsey Huszt című költeménye, vagy idősebb Markó Károly Visegrád című festménye mind ezt az életérzést sugallja.

03.jpg

id. Markó Károly: Visegrád, 1826 előtt, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria (forrás: Wikipédia)

A szuverenitás legalább részleges visszanyerését jelentő kiegyezéstől kezdve azonban nálunk is megnyílt az út a csorba kiköszörülése felé. A nagy ívű elképzelésekből, amelyek a magyar államiság fénykorának tekintett (s ezért máig fetisizált) középkor majd mindegyik jelesebb várának és királyi székhelyének (Visegrád, Diósgyőr stb.) újjáépítését tervbe vették, csak egy valósult meg, az is rendkívül hányattatott körülmények között. Az erdélyi Vajdahunyad  „helyreállításának” viszontagságai e jó szándékú nemzeti hevület árnyoldalaira is ráirányíthatják figyelmünket. Ugyanis minél nagyobb a cselekvést mozgató frusztráltság, annál súlyosabb és maradandóbb az okozott kár.  Ebben az esetben a korábban tűzvész rongálta, ám hazai viszonylatban még így is a legépebbek közé tartozó várat királyi vadászkastélyként akarták rekonstruálni. Mint később a budai királyi palotánál, itt is Ferenc József magyarországi lakhatási problémáinak orvoslása szolgáltatta az ürügyet a nemzeti büszkeség e kopott fényű ékkövének kicsinosításához. A kezdetben Schulcz Ferenc, később pedig az Országházat is tervező Steindl Imre által irányított munkálatok során viszont szinte mindent kitermeltek az épületből, ami csodák csodájára még megmaradt. A valóban világszenzációnak számító, csipkefinomságú faragványokkal ékes gótikus zárterkélysort elbontották, majd meglehetősen közepes színvonalú utánzattal helyettesítették. A vörös márvány pillérekkel két hajóra osztott földszinti lovagterem nagyszerű keresztboltozatát ugyancsak újjáépítették, a felhasználhatónak ítélt címerpajzsos zárókövek minden logikát nélkülöző átcsoportosításával. A neves bécsi építész, Friedrich von Schmidt két tanítványa, Schulcz és Steindl hasonló szellemben dolgozott, mint mesterük Pécsett, ahol a török által megkímélt Árpád-kori székesegyház a fékezhetetlen habzású nemzeti lelkesedést már nem élte túl. Az eredmény Vajdahunyadon is az lett, ami a nagy nekibuzdulással és mégoly csekély érzékenységgel véghezvitt „állami beruházásoknál” lenni szokott. A mindenki számára érthető kép kialakítására irányuló, gyors eredményt produkálni hivatott helyreállítás azt tette tönkre, aminek a megmentésére vállalkozott.

Talán bizonygatni sem kell, hogy a fenti törekvések gyakran tévképzeteken alapultak. Ezek közül csak azt emelném ki, amelynek értelmében a közhelyszerű megfogalmazással „nálunk szerencsésebb történelmi sorsúnak” titulált nyugati országokban szinte minden megmaradt, míg mi hiába véreztünk a hálátlan Európáért, elvesztve kincseink javát. Felsorolni is nehéz lenne, hogy mennyi érték pusztult el nyugaton, csupán az elmúlt pár száz évben. A korábban említett Stolzenfels várát például éppúgy a pfalzi örökösödési háború (1688–1697) dúlta fel, mint a ma is romos heidelbergit és még jó pár egyéb erődítményt. Belgium, és azon belül Flandria sokáig szerencsés középkori városait néhol rommezővé változtatta az első világháború, Ypern (franciául Ypres) esetében olyan károkat okozva, amilyet mi a második világháborúval a hátunk mögött sem tudunk elképzelni. Angliában annyi vár és kastély égett ki „békés, polgári” tűzvészekben, amennyi felgyújtásával egyetlen janicsárhadosztály sem bajlódott volna mifelénk. Warwick Castle, Windsor és Castle Howard is a listán szerepel, hogy csak a legfontosabbakat említsem. A bezzeg-országként ismert Dániában szinte az összes jelentős királyi rezidencia a lángok martalékává vált, a Shakespeare által is megénekelt Helsingørtől kezdve a reneszánsz legszebb északi virágának tartott Frederiksborgon át a dán uralkodók egykori koppenhágai székhelyéig, a kétszer is porrá hamvadt Christiansborg palotáig, amelyet végül inkább parlamentként építettek újjá.  Természetesen nem azt állítom, hogy ennek fényében legyintenünk kellene a minket ért komoly sérelmekre, de az önmarcangolásban sem árt mértéket tartani.

04.png

A méltán híres Warwick Castle lángokban 1871 telén (forrás: springfieldmuseums.org

05.jpg

Tűz a Frederiksborg kastélyban 1859-ben (forrás: commons.wikimedia.org)

Nagyrészt ugyancsak az említett motivációk és félreértések határozzák meg a várak újjáépítését támogató mai közgondolkodást, de hozzájárulnak ehhez a műemlékvédelem egy későbbi periódusának tagadhatatlan hibái is. A szocializmus korának helyreállításai során ugyanis nem egy középkori várunk vált a műemlékvédelembe oltott modernista építészet gyakorlóterepévé. Álljon itt példaként a visegrádi Salamon-torony vasbetonnal történt „házasítása”, de épp ilyen abszurd a fellegvár kaputornyának ma látható megjelenése is. Ez utóbbival kapcsolatban két tény jelenthető ki biztosan. Először is, hogy az új tetőzet egyértelműen jóval a torony egykori fedésének magassága alatt épült meg, másodszor pedig bizonyosan annak eredeti geometriájától eltérő módon. Az itt alkalmazott ún. didaktikus rekonstrukció – amely véletlenül sem akarja az eredetiség illúzióját kelteni – nem lehet vállaltan primitív és esetlen, hiszen az a valamikori építők hitelét rombolja le az utókor szemében, ráadásul egyik érintett kor esztétikai paradigmájába sem illeszthető. A középkorban ugyanis nem építettek a nyilvános illemhelyek mérettartományába sorolható kaputornyokat, a modernizmus eszköztárának pedig nem jellegzetes kelléke a cseréppel fedett sátortető.

06.jpg

A visegrádi fellegvár kaputornya, jobbról némi vasbeton kiegészítéssel. Markó Károly ezt bizonyosan nem érezné megörökítésre méltónak

Ezek után joggal merül fel a kérdés: merre tovább? A Várprogrammal kapcsolatban született legtöbb megnyilvánulás azt az érzetet kelti, hogy romos váraink számára csak a fenti két megoldás lehetséges, tehát vagy a Füzéren már meg is valósult festői újjáépítés, vagy a didaktikus, kortárs formanyelvű kiegészítés. A romként való konzerválás, mint harmadik út ritkán kerül szóba, holott álláspontom szerint ez az egyetlen helyes irány.  A középkori hangulat visszaállításának hívei azzal érvelnek, hogy erre nyugaton számos előképet lehet találni, ám ahogy a korábban felsorolt európai helyszínek többségének példája mutatja, ott a rekonstrukcióra közvetlenül a pusztulás után sor került, ráadásul azt fényképfelvételek és egyéb hiteles ábrázolások is lehetővé tették. Minket viszont évszázadok választanak el váraink lerombolásától, így azokból gyakran csak falcsonkok maradtak. A másik, gyakorta felhozott indok az időjárás viszontagságainak kitett maradványok fenntarthatóságával kapcsolatos. Sokakkal ellentétben viszont úgy gondolom, hogy az olykor több méteres falvastagságú erősségeknek tán nem az eső és a fagy jelenti a legkomolyabb történelmi próbatételt. A rendszeres karbantartás – aminek hazánkban sajnos nem alakult ki kultúrája – így is, úgy is megoldandó feladat, egy újjáépített vár esetében azonban megsokszorozódnak a költségek, hiszen számottevően összetettebb felépítményt kell majd szinten tartani, olyan műrészletek sokaságával, mint a nyílászárók, különböző faragványok, a tetőhéjazat stb. E nagy szakértelmet igénylő és drága beavatkozások azonban nemigen jelentkeznek romemlékeinknél.

07.png

Közel száz éve töretlenül megőrzött romesztétika Nagyvázsonyban; nem csak magyar sajátosság

08.jpg

Az angliai Hampshire-ben található Portchester Castle keep-je (vagyis lakótornya) a csatlakozó romépületekkel; az angolok számára nem röstelkedés tárgya (forrás: Wikipédia)

Végül a konzervátori szemléletű fenntartás melletti legfőbb érvem, hogy a várak visszaépítése nem egyéb, mint több évszázada elvesztett ütközetek újravívására tett elvetélt kísérlet, amely nélkülözhetetlen forrásokat von el kulturális örökségünk még menthető emlékeitől. Minden kornak megvannak a maga feladatai! A romladozó erődítmények pusztulásának visszafordításáért Thököly és Rákóczi magyarjai még tehettek volna valamit, a most élő nemzedékeknek azonban más hivatásuk van: egy hanyatló főváros visszarántása a szakadék széléről, a szocializmus éveiben szétdúlt kastélyállomány helyreállítása, vagy akár a budai hegyvidék elfeledett villáinak megmentése. Ha valaki igazi felelősséget érez a magyarság épített emlékeinek sorsáért, legyen akár döntéshozó, vagy tevékeny honpolgár, nem hagyhatja veszni hátáron túlra került, szórványvidéken álló templomainkat, a magyar nemesség üresen kallódó otthonait, a középkor kultúrájának ott még valóban álló reliktumait. Az egyébként üdvözlendő, helyszínenként 1,5 milliárd forinttal számoló Nemzeti Kastélyprogram kellő forrásátcsoportosítással lényegesen nagyobb körre is kiterjedhetne, a külhoni hagyatékunk fennmaradása érdekében meghirdetett Rómer Terv pedig az előirányzott évi mindösszesen kétszázmillió (!) forintnál mindenképp többet érdemelne.

09.jpg

Mikosszéplak (Vas megye), Mikos-kastély. A kilencvenes években még eszményi állapotban volt, mára a födémjei is beszakadtak. (forrás: muemlekek.info / Kárpáti Zoltán)

10.jpg

Az erdélyi Keresden (Criș, Románia) található reneszánsz Bethlen-várkastély. Ezek az emlékek még menthetőek. Még… (forrás: mapio.net)

Magyarország uniós támogatásokkal a háta mögött sem engedheti meg magának a légvárépítést, ám kellően kiegyensúlyozott nemzeti énképpel – még ha anyagi helyzetünk lehetővé tenné is – valószínűleg már igényünk sem lenne rá.

Bátonyi Péter

 

A bejegyzés trackback címe:

http://oroksegfigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr558654112

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.