Gondolatok a közelmúlt építészeti emlékeinek pusztulásárói

[A bejegyzés címét Perczel Anna zsidónegyedben történt bontásokról írt remek könyvétől kölcsönöztem:

Perczel Anna: Védtelen örökség - Lakóházak a zsidó negyedben, Városháza Kiadó, Budapest, 2007.]

A volt Országos Villamos Teherelosztó és általában az elmúlt 30–50 év építészeti emlékeinek bontása és átalakítása ellen két fő érvet szokás hangoztatni:

• ne romboljunk, mert még nem tudjuk kellő távolságból értékelni az épületeket
• ne romboljunk, mert ki fogjuk törölni a korszakot a településképből

Virág Csaba Országos Villamos Teherelosztója (1979, Bp. I. Nándor u.) és környezete napjainkban

Sajnos mindkettő több ponton is vitatható. Az első ki nem mondva arra alapoz, hogy a korral a dolgok régiségértéke növekszik, így az épület felértékelődik, ezért sorsáról értelemszerűen akkor kellene dönteni és nem most. Csakhogy egyrészt nem önmagában a kora miatt értékelődik fel egy megőrzött tárgy, hanem azért, mert egyre ritkább lesz. Ha ma megveszek és elteszek egy napilapot, az egy hét múlva semmit sem ér, azonban 10 év múlva érdekes lesz, 30 év múlva talán már el is tudnám adni egykori áráért, és 100 év múlva lehet, hogy árverésre is bevennék, 500 év múlva pedig egész biztos, kivételes ritkaság lesz, feltéve hogy fennmarad. Viszont a nem nagy tömegben gyártott dolgok, hanem egyedi alkotások – így az épületek – esetében ez a folyamat óriási veszteségekkel jár, azonban ez a szükségszerű része annak, hogy felértékelődjenek, így áttételesen egy-egy jelentős épület pusztulása hozzájárul ahhoz, hogy más, kortárs épületek megmeneküljenek. E logikával persze semminek az elpusztítása sem igazolható.

Virág Csaba Országos Villamos Teherelosztója (1979, Bp. I. Nándor u.) és környezete napjainkban

Az érv szintén ki nem mondva azt is állítja, hogy manapság még túl sok olyan kulturális, történelmi, gazdasági és politikai képzettársításunk fűződik az adott épülethez, hogy ezek elhomályosítanak valamit. De mit? Egy ideális, tisztán építészeti, építészettörténeti értékítéletet, amelyben a tűéles szakmaiságon kívül semmi sem jelenik meg – ugye érezzük, hogy ez mennyire illuzórikus? Az emberek 20–30 év múlva is emberek lesznek, saját hittel, meggyőződéssel. Ráadásul amennyire előnynek fogja fel e nézet egy épület egykori szellemi és anyagi kontextusának megszűnését, annyi probléma is fakadhat belőle, hiszen ezt utólag össze kell majd rakni a ház megértése érdekében. Vagyis ilyenkor a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntjük. A múlt újrafelfedezése pedig egyáltalán nem biztos, hogy jól sikerül. Az tehát koránt sem egyértelmű, hogy egy épület jobb megértésében segítene az idő múlása. A nézőpontunkról kétségtelenül sok zavaró tényező lekopik, ugyanakkor egyszerre vakfoltokat is szerzünk. Vegyük például a sokak által utált, leginkább irodaházakról ismert üveg-függönyfalat, amit először az 1940–50-es években alkalmaztak. Ezen úttörő épületek jelentőségének megértésében egyáltalán nem segített az idő, hiszen mára legértékesebb elemük építészeti közhellyé fokozódott le. Összességében tehát az idő múlásával egyáltalán nem garantált, hogy okosabbak leszünk.

Gulyás Zoltán: Chemolimpex-székház (1960–63; Bp., V. Bécsi utca) [forrás: wikipedia - Gulyás Zoltán]

A második érv a tudat alatt mindenkire ható településkép megváltoztatásától tart, egészen pontosan attól, hogy egy bizonyos korszak emlékeinek hiánya, vagy erőteljes visszaszorulása valamiféle olyasfajta megmásítás, amitől óvakodnunk kéne. De mégis miért? – tehetjük fel a kérdést. Miért probléma, ha változtatunk a kialakult arányokon, hiszen a város folyamatos változás színhelye. Sokszor azzal szoktak érvelni, hogy egy korszak módszeres elpusztításával „elhazudjuk a megtörténtet, a múltat”. Azonban hogyha az épített örökségre úgy tekintünk, mint egyfajta tükörképre és összegzésre az ország korábbi szellemi, gazdasági és politikai viszonyairól, akkor be kell látnunk azt is, hogyha radikálisan elkezdünk eltüntetni egy kort, akkor egyszerűen nem tudunk hazudni, hiszen éppen jelen, saját korunk cselekvőiként járunk el – lehet, hogy bizonyos nézőpontból ostobán, de semmiképp sem hamisan. Így a következő nemzedékekre hagyjuk a legőszintébben – az épített örökség részeként, hiányként – abbéli véleményünket, hogy az adott épület, építmény, nem érdemelte meg, hogy fennmaradjon. (Persze össztársadalmi véleményt ez nem tükröz, de a múltból ránk marad és ránk nem maradt házak sem – ezt ne feledjük.)

A Hungarotex Kossuth Lajos utca irodaháza nem sokkal elkészülte (1969) után. Az épület jól szemlélteti a korszak inkább tipikus hozzáállását a történeti városszövethez - nemigen izgatta. [kép forrása: Fortepan]

Sajnálhatjuk persze később ezeket a bontásokat, ám ez sokszor megtörtént már az építés történetében, nincs ebben semmi új. Ha egy építészeti stílus, áramlat kimegy a divatból, az önmagukat részben vagy teljes egészében ennek ellenében megfogalmazók saját munkáikon keresztül, akarva-akaratlan is leértékelik az elődök újdonságukat vesztő, éppen elöregedő építményeit. Budapesten nem tudta megóvni senki a hazai romantikus építészet egyik legszebb darabját, a budai Karácsonyi-palotát, a neobarokk egyik gyöngyszemét, az egykor a mai Jókai téren álló Wodianer-palotát, vagy a magyar szecessziós villaépítészet egyik remekét, a Babocsay-villát. Hosszan lehetne folytatni a sort olyan épületekkel, amiket békeidőben bontottak le, alakították át leginkább anyagi és/vagy esztétikai megfontolásból. Azt sem lehet állítani, hogy a 20. század utolsó harmadának emlékeit mostanság kezdtük volna el módszeresebben megsemmisíteni, zajlik ez már legalább másfél-két évtizede, körülbelül azzal párhuzamosan, hogy a házak tervezett első életciklusuk végére értek.

A Metalimpex-Konsumex közös székháza építésekor (bal oldalt; 1977 körül) és Hermina Towersként napjainkban (jobb oldalt, 2016)
[képek forrása: Fortepan - Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény; Google Streetview]

1999-ben építették át a volt Hungarotex-székházat (Bp. V. Kossuth Lajos utca 5., épült: 1969), 2001-ben a Metalimpex-Konsumex közös székházát (Bp., XIV. Hermina út 17., épült: 1974–77), 2003-ban lebontották az egykori ORI-székházat (Bp., V. Vörösmarty tér 1.; épült: 1971), 2005-ben a volt Industrialexport-székházat alakították át (Bp., I. Fő utca 14-18., Épült: 1984), 2006-ban pedig az egykori Spenót-házat (V. Széchenyi tér 7-8, épült 1970–1 ), ismeretlen időpontban pedig a MEDICOR-székházat (Bp., XIII. Visegrádi utca 49., épült: 1972–1973).

A MEDICOR-székház nem sokkal elkészülte után, eredeti állapotában (Gulyás Zoltán, 1972-1973)
[kép forrása: Iparterv Archívum - Dobai János DLA prezentációja (PDF-állomány)]

És a sornak ezzel nincs vége. Pár éve a volt Chemolimpex-székházat (Bp., V. Deák Ferenc utca 7-9, épült: 1960–1963) fenyegette bontás. Pusztulóban van és üresen áll az egykori Hotel Olimpia (Bp., XII., Eötvös út 40.; épült: 1968–1970). Viszont bontani tervezik a Szervita tér mindkét, korszakból származó irodaházát, a volt OMFB-székházat (Bp., V. Szervita tér 8., épült: 1973) és a templom melletti, volt Belvárosi Távbeszélő Központot (Bp., V. Petőfi Sándor utca 17., épült: 1976) is. Csak hogy értsük: ezen épületek zöme a korszak legjelentősebb építészeinek legfontosabb munkái közé sorolhatók, ami még akkor is így van, hogyha némelyikért még az építészek és művészettörténészek közül is csak nagyon kevesen hullajtottak könnyeket. A kormányzati döntések, amelyek a MTESZ-székház (Bp., V. Kossuth Lajos tér 6-8, épült: 1973) és a volt Országos Villamos Teherelosztó (Bp., I. Nándor utca 5., épült: 1979) bontásáról szólnak, csupán ebbe a sorba illeszkednek.

Az átalakított egykori MEDICOR-székház napjainkban mint az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság irodaháza

Az emlékek meghatározott csoportjának pusztulása tehát természetes folyamat, de hogy mégis vannak, akik fennakadnak rajta, annak oka nem a „hamisítástól” való félelmük, vagy pusztán az 1960-as, 1970-es évek építészetének szeretete, hanem a 19–20. század másik fontos fejleménye, az épített örökség védelmének gondolata. Az, hogy mindenféle gazdasági, esztétikai és szellemi megfontoláson felülemelkedve kezdtük el kezelni az építészet múltból származó emlékeit. Azóta rengeteg erőfeszítést tettünk azért, hogy az épületek és építmények egy arra méltónak talált csoportjának természetes életciklusát nemhogy meghosszabbítsuk, hanem kitoljuk a végtelenbe. Ez a gondolkodásmód egyre több mindent érint funkciótól, stílustól is függetlenül. Egykor elindult az ókori és középkori romokkal, hogy aztán később érdeklődése tárgyává tegye a reneszánsz, a barokk, a 20. század derekán a klasszicizmus, majd utolsó harmadában a historizmus építészetét is. E folyamat azonban nem állt meg, teljesen természetes folytatásaként ma már a 20. század utolsó harmadának építészete is bevonódott a körbe.

Ennek fényében teljesen természetellenes, hogyha az ókori, középkori, reneszánsz, barokk, klasszicista, historizmus korabeli és korai modernista emlékeinkről megpróbáljuk leválasztani a 20. század második felének szocialista realizmusát, későmodernjét és mindazt, ami azóta történt. Innentől fogva pedig a fő kérdés a konkrét esetben az, hogy méltó-e az építészeti védelemre a volt Országos Villamos Teherelosztó épülete. Megfelel-e a műemléki védelem szakmai ismeréveinek?

Virág Csaba Országos Villamos Teherelosztója (1979, Bp. I. Nándor u.) az Anjou Bástya felől nézve.

Ezt a kérdést pedig nem egy kormányhatározatnak, nem is egy központi kormányzati szerv beosztottjaként dolgozó szakembereknek és nem is a nemrég elhunyt építész pályatársai, tanítványai, barátai lobbi-erejének, hanem a hazai örökségvédelem, ma már nem létező, független, autonóm intézményrendszerének kellene eldöntenie. Annak a szervezetnek, ami – önhibáján kívül is – már nagyon régóta képtelen volt betölteni a neki szánt szerepet. Hogy megmutassa, hogy tanultunk a múlt hibáiból és hogy azt a szelekciót, amely a közelmúlt építészeti emlékeit mindig is érintette, ma már úgy felügyeljük, hogy pontosan tudjuk, mit tartunk meg és mit engedünk el, és ezáltal képesek vagyunk minimalizálni a természetes veszteséget, hozzájárulva ezeknek az épületeknek az értő, értékőrző felújításához, gondoskodva arról, hogy újra élettel, tartalommal töltsük fel őket, ha szükséges. Az 1960-as és 1970-es évek építészeti emlékei, velük a Villamos Teherelosztó nem most esett el. Az már évekkel ezelőtt megtörtént.

Kelecsényi Kristóf

Az Országos Villamos Teherelosztó épületéről ajánljuk Baldavári Eszter: Egy "intelligens irodaház" jövője - az Országos Villamos Teherelosztó épülete a Budai Várban című írását és képeit a Pázmányos Építészettörténészek Klubja blogján.