A budapesti Március 15. téren egykor állt Szentháromság-emlékmű 2.

A mai Március 15. téren 1863. október 10-én felavatott egykori Szentháromság-emlékműről tudtunkkal egyetlen igényesebb írás jelent csak meg, nem kisebb személytől, mint a tökös Henszlmann Imrétől, aki hasonlóan tökös kritikai megjegyzésekkel illette az alkotást. Az egész mű tömegelosztását, arányrendszerét ugyanis egy nagy tévedésnek tartotta, s különösen a főcsoportozatot, vagyis a Szentháromságot, ami ”annyira el van rejtve, hogy az alatta, az első emeleten levő alárendeltebb szobrok sokkal inkább szöknek szemünkbe”. Nem kaptak sokkal jobb kritikát az alakok sem, mivel szerinte „valamennyi szobor csak középszerü becscsel bir, nem emelkedvén ki a mindennapi ügyes kőfaragó köréből.”, míg a felhasznált kőanyagról azt írja: „nem tartós, miért is az emléknek hosszu életet nem jósolhatunk”. Ez utóbbi mondatával Henszlmann – legalábbis az eddig feltárt források alapján – egyedüliként, mintegy „ránézésre” megjósolta a mű sorsát, holott látniuk kellett volna a problémát az illetékes szakértőknek – akiknek Halbig kőmintát is küldött –, de mindenekelőtt magának a szobrásznak. Cikke végén hivatkozott a pályázatra, és értetlenségét fejezte ki, hogy miért nem a bécsi Schmidt nyerte azt, egyben a választ is megadta erre, hiszen „a művészet körében nálunk általában a jó kevésbé szokott tetszeni.

5_fortepan_az_emlekmu_a_lebontasa_elott_nem_sokkal_1880.jpgAz emlékmű lebontása előtt nem sokkal (1880). [forrás: Fortepan]

Henszlmann megjegyzését az idő igazolta, mert pár héttel később egy erős orkán ledöntötte az emlékmű csúcsát, ami aztán a földre esve megrongálta az azt övező rácsozatot is, „e körülmény pedig inkább vád, mint dicséret a szobor felállitóira. Hátha Halbig is azzal menti magát a mivel az egyszeri komáromi fazekas, kinek kályhája menten a megrakás után összedölt. Hiszen csak nem tarthatott örökké!”. Egy korabeli újság azt írja: „ily széljárta partokra vasöntet kellett volna” (nyilván a budavári Hentzi-emlékműre történő célzással), s valóban: a szobor elhelyezése ebből a szempontból rendkívül kedvezőtlen volt. Pedig a Budai-hegységből lezúduló, és a Duna miatt akadálytalanul a Pesti rakparton végigsöprő szél problémája cseppet sem volt új keletű, így az illetékeseknek a fentieket számításba kellett volna venniük és mérlegelniük, különösen az után, hogy a végleges helyszín kiválasztásáról is hosszú ideig folyt teketóriázás. A helyet ebből a szempontból tehát nem vizsgálta senki és ugyanez a mulasztás tapasztalható a kőanyag meglehetősen nagyvonalú vizsgálatánál is. A szerencsétlenségen akkor fél Pest nevetett, „mert minden kis szél elvitt róla egy-egy kis kőtornyot, pufók angyalkát, nehéz díszítményt”, és később is előszeretettel cikkeztek az emlékműről „ha ugyan a szél el nem fujta”, mondván, hogy azt „bajor kőmivesek csináltak oda drága tizenkétezer forintért mészből és kőporból”. Ahogy később egy újságíró összefoglalta az esetet: „A jó német, ki éghajlati viszonyainkat és Dunapartunk időjárási változásait nem ismerte, valóságos »szoba-műveszi« munkát vitt végbe a Szentháromság oszlopában. Az ő stilszerűen góthikus, csupa apró faragzatu ékekben gazdag egyházi oszlopa jól védett helyen ma is épen állhatna; de anyagja sem leven tömör, szilárd, a havas, zivataros, fagyos telek s az égető hőségú nyarak úgy megviselték a Dunaparton, hogy nehány év múltán el kezdett porladozni, mállani”. A szerencsétlenség után kiküldött szakértők a helyszínen tájékozódva úgy találták, hogy a felhasznált kő minősége olyan silány, hogy a sima eső is kárt tehet benne, ezért nem szabadott volna engedélyezni, hogy belőle a szabad ég alá szobrászati alkotást – pláne ilyen finom architektúrájút – készítsenek, ezért „a szobor anyagának megbirálásával megbizottakat, hir szerint, kérdöre fogják vonni”.

Míg a javítással várni kellett tavaszig, az emlékmű állapota tovább romlott: 1864. április 10-én a méregdrága carrarai márványból faragott Immaculata-alak is kifordult fülkéjéből és a földre zuhanva összetörött, így „az új szobor most oly megrongált állapotban van, hogy végképeni elpusztulásától tartani”. Nem meglepő, ha ezek után a szobrász beperlését fontolgatták, egyben követelték Halbigtól, hogy minél hamarabb jöjjön Pestre, hogy a károkat felmérje, és a javítást megkezdje. Miután a kár a próbaév időszakára esett, így egyértelmű, hogy minden anyagi konzekvencia a művészt terheli, hacsak nem sikerül bizonyítást nyernie annak, hogy rajta kívülálló mulasztás is hozzájárult a történésekhez. Amíg ezt vizsgálta a kirendelt bizottság, addig Halbignak sok választása nem volt; ha nem akart nyakába pert, kénytelen-kelletlen volt a fokozódó nyomásnak engedve a fenti esemény után egy héttel Pestre utaznia. „A kedves ember nagyon meg volt ütődve műve romlásán” és április végén személyes felügyelete mellett kezdődnek meg a javítási munkák. Május 22-én – vagyis Szentháromság vasárnapján –, pedig szinte titokban ismétlen felszentelték alkotását, jóllehet a carrarai márványból faragott Mária-szobor nélkül, mivel azt javítani nem lehetett. A szobrász végül is kénytelen volt e legértékesebb szobrot teljesen újrafaragni és két hónappal később újfent Pestre utazni, hogy felállítsa azt. Ennek anyaga szintén carrarai márvány „az elsőnél szebbnek mondják, s mestere jót állt érte”, bár a sajtó itt is hangot ad a kételkedésének: „sajnos, hogy köztéren, szabad ég alá ily gyönge szerkezetü oszlopot állitottak fel, melyen alkalmasint, mint a rossz órán, mindig lesz igazitni való”. Június elején az újabb vizsgálatok – a kő rossz minőségén túl – azt is megállapították, hogy az alapozással is gondok vannak és az egész emlékmű déli irányba süllyedni kezdett, sőt ezzel kapcsolatban felmerült a bontás lehetősége is. Végül erre nem került sor, de Halbig utolsó részletét egészen 1865 májusáig visszatartották (mikor már járulékát „a legnagyobb erélylyel” sürgette).

Az elkövetkezendő évek alatt a rakpart lassan kiépült. Az 1867. június 8-i koronázási ünnepségen Ferenc Józsefnek e helyen tett esküje nyomán a területet Eskü térnek nevezték el. 1877-ben – miután évek óta potyogtak az emlékműről kisebb-nagyobb darabok – a tanács úgy döntött, hogy megvizsgáltatja a „rozzant” állapotban lévő Szentháromság-szobrot. A szakértők – közöttük Feszl Frigyes és Gottgeb Antal jeles pesti építészek – megállapították, hogy a mű csak a lábazati szintig készült keménynek mondható sóskúti kőből, a többi része, vagyis a felépítménye olyan, nem eléggé szilárd matériából, mely az időjárás romboló hatásának ellenállni nem képes. A felújítás nem javasolható, mert az csak arra lenne elég, hogy a rossz részeket kicserélve ideig-óráig még megmenthető legyen a mű, azonban „további romlásának gyors előrehaladása pedig ez által meg nem akadályoztatnék, a már egész testében folyamatos romlásnak indult emlékszobor csakhamar ismét azon állapotba jutna a milyenben jelenleg létezik”. A bizottság végül is az életveszélyre való hivatkozással az emlékszobor körbekerítését és annak lábazat magasságáig történő lebontását javasolta, amihez a tanács örömmel hozzájárult, ám a prímás jóváhagyásáig az ügyet függővé tették. Hogy mennyire nem volt szándéka Pestnek a szobrot megmenteni, jól mutatja Jármay fővárosi mérnök esete, akinek levelét – „az Eskü-téri Szent-Háromság szobor elmálásának meggátlására szolgáló Szerelmey féle compositió alkalmazása tárgyában” – a magisztrátus egyszerűen minden további vizsgálat nélkül lesöpörte.

4_vasarnapi_ujsag_1892_23_400_ferenc_jozsef_eskuje_1867_junius_8-an.jpgFerenc József koronázási esküje 1867. június 8-án. [forrás: Vasárnapi Újság, 1892/23. 400.]

A hercegprímást – aki időközben Simor János lett – a főváros tehát megkereste. Levelükben jelezték, hogy „építész-rendőri és közbiztonsági szempontból az említett szobornak lehordását ezennel elhatározza”, annál is inkább, mert „a szobor közbiztonsági szempontból elzárt környékén mindennemű szemét felhalmozódik”. A sürgönyt kézhezvétele után Simor azon nyomban levelet írt Ráth József kerületi esperesnek és tájékoztatásán túl érdeklődött az iránt is, hogy mi módon lehetne annyi pénzt összegyűjteni, amennyi egy új szobor elkészítéséhez elegendő volna. Ráth válaszában jelezte, hogy rövidtávon nem látja biztosítottak ennek anyagi fedezetét. Nem rejtette véka alá az sem, hogy véleménye szerint „annak a siralmas állapotnak, amiben a szobor jelenleg van, oka abban keresendő, hogy Halbig szobrász – kit excellenciád is jól ismer – a szoborhoz rosszabb minőségű követ alkalmazott, mint a szerződés szerint kellett volna”. Szerinte meg kellene vizsgáltatni az emlékművet külföldi szakértőkkel is, mivel „őszintén megvallom […] szerintem egy budapesti építész, kőműves vagy szobrász sem lesz más véleményen, mint amit a bizottság kiadott, mert mind egymás barátai és ismerősei – ha bármelyikük a másétól eltérő véleménnyel is lenne –, nem mer, vagy bizonyos okok miatt nem akar majd ellentmondani”. Levele végén egyértelművé teszi, hogy nem tartaná jó ötletnek az alkotás elbontását, mivel ehhez „hasonló kisigényű is kevés van a fővárosban”. Mellékesen nem véletlenül bökte levelébe Ráth azt a félmondatot, hogy „kit excellenciád is jól ismer”, ugyanis a korábban még Scitovszky által megrendelt 12 apostolt és Krisztust alakját Simor nem sokkal beiktatását követően egyszerűen nem vette át (később ebből évekig tartó pereskedés is lett, amelyet csak Jézus figurája élt túl; ezt a penzingi temetőbe vitték, ahol a mai napig áll).

800px-belvarosi_plebaniatemplom_budapest_2.jpgAz emlékmű hűlt helye napjainkban: a tér a Belvárosi templom előtt. [forrás: wikipedia]

Közben azonban telt az idő, s miután a prímás bő fél év óta nem válaszolt, ezért 1880. július 3-án a tanács ismét sürgős levelet intézett hozzá. Választ nem kaptak, ezért augusztus 25-én újfent sürgönyt intéztek hozzá. Úgy tűnik Simor az ügyben nem szívesen döntött, hiszen egy városképet formáló, előde által emelt, hívek általi adományokból épült fogadalmi emlékmű bontása olyan kérdés, melynek súlyát nem akarta magára venni. Hiába azonban a halogatás taktikája, a tanács nem tágított és két hónappal később, 1880. október 25-én újabb, szám szerint negyedik sürgönyüket küldték. Ez alkalommal azonban Simor már nem tehetett mást, döntenie kellett, s mivel rövidtávon nem látta biztosítottnak az anyagi fedezetét egy új szobor állításának, így rászánta magát, hogy a bontáshoz hozzájárulását adja, hangsúlyozva, hogy „a tek. fővárosi tanács nem fogja ellenezni, hogy ugyan azon helyen egy […] valódi műbecscsel birandó szobor felállittassék, mire nézve a kezdeményezést bármikorra is magamnak fenntartom”. Pest persze lelkesen üdvözölte a prímás döntését, annyira, hogy – szigorúan a „köz” érdekét szem előtt tartva – egyből azon kezdett el gondolkodni, hogy mennyire jól mutatna a lebontott emlékmű talapzatán egy többkarú légszesz kandeláber (miközben a szobor körül már több lámpa is állt ekkoriban). Meglehetőst sok fantázia kellene ahhoz, hogy barátságos lépésnek gondoljuk ezt, s így vélekedhetett Ráth apát is, aki a hercegprímás állásfoglalását kérte az ügyben. Simor – röviden – azt válaszolta, hogy a szobor lábazata nem kandelábertartó, ezért jó lenne, ha Pest valahová máshová tenné a kandeláberét, pl. mellé, ha már annyira akarja (a város érezhette a prímás neheztelését, mert erről az ötletéről végül is hamar lemondott).

marc15ter_legifoto.jpgLégi felvétel a Március 15. térről. [forrás: wikipedia]

A következő év elején az emlékművet lebontották. A kőanyagot a bontási kiadások csökkentésére fordították, ám az öt szobrot – mivel a baldachin takarása miatt ezek elég jó állapotban maradtak fenn – a tanács által kijelölt bizottság a plébániatemplom díszítésére szánta. Hogy ez külső vagy belső díszítést jelentett, nem tudni; a Belvárosi templom belsője már ebben az időben is meglehetősen zsúfolt volt, kívülre meg nyilván nem gondoltak már csak a sokat kritizált gyenge kőanyag miatt sem. A néhány évvel későbbi templomi inventáriumok sajnos már nem említik a szobrokat, azokat nyilván rövidesen más templomoknak (el)adták, de hogy pontosan hová kerültek, jelenleg nem tudható, de könnyen lehet, hogy azok mind a mai napig megvannak. Pár évvel később ugyan felröppent a hír, hogy – valószínűleg Simor tájékoztatása és beleegyezése nélkül – a város a Szentháromság-oszlop helyére Czigler Győző tervei alapján egy „nyilvános obszervatóriumot” épít, de végül is az Erzsébet híd miatt ebből már semmi sem valósult meg és az emlékmű helyett sem készült újabb műalkotás sem a templom környékére, sem máshova.

 

Szerdahelyi Márk

 

Az emlékmű történetéről bővebben: Hegedűs András (szerk.): „Az idők tanúja”. A pesti Nagyboldogasszony-templom története. Budapest, 2016. 105-125.

 

A bejegyzés trackback címe:

http://oroksegfigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr1812009424

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.