Pannonhalmára öröm megérkezni: rendezettség mindenhol; mintha valahol Nyugat-Európában lennénk. A középkori bazilika belső terének 2012-ben befejezett felújítása ehhez a színvonalhoz méltó igényességgel folyt, amit John Pawson angol építész tervei alapján, a 3H Építésziroda közreműködésével végeztek el. Éppen ezért nagy várakozással léptem be a templomba.

pannonhalma_1.jpgElőtte és utána. A 20. század második feléből származó szembemiséző oltárért és az ambóért, valamint
az összecsukható székekért nem volt kár. Tény, hogy a szószék is zavarta az összképet.
[a kép forrása: építészfórum / terv és kép: John Pawson]

Mindig is azon a véleményen voltam, hogy a Római Katolikus Egyház önképének változása és a II. Vatikáni Zsinat reformja szükségessé tette az átalakítást, ami – főként liturgikus okokból – teljes egészében indokolható. A bencések a program meghatározásakor a 13. századi templom adottságaiból indultak ki: céljuk az 1870-es években átalakított, azóta székesegyházként működő épület eredeti, szerzetesi szellemiségének visszaállítása volt. Úgy vélem, ezzel a szándékkal épeszű ember nemigen akar vitába szállni. De mégis ez az, ami feszültséget keltett. Hiszen akkor a templombelsőt „ki kell tisztítani”, a 19. századi historizáló berendezést és dekorációt ki kell dobni. Ez a berendezés és díszítés egy olyan egyházképről tanúskodott, amit már meghaladott az idő, és ami a középkori bazilikát mintegy történelmi díszletként használta fel a nemzeti legendaképzés világias célokat sem nélkülöző, ízig-vérig 19. századi ideológiájához. De milyen nemzeti történelmet mutatott be ez az ideológia? Egyfajta „kitalált középkort”, olyat, ami sosem létezett, amit a kiegyezés után Kruesz Krizosztom (1819–1885) főapát megrendelésére Stornó Ferenc (1821–1907) hozott létre, miközben a korszellem purista szemléletétől áthatva minden mást eltüntetett. A mai megrendelők ezért egy sokkal régebbi, egy spirituálisan mélyebb, régebbi hagyományhoz akartak visszatérni; joggal.

pannonhalma_2.jpgSemleges belső tér.
[fotó: topogram.hu / Török Tamás]

Bevallom, a felújítást kísérő vita során éppen ezért két malomkő között őrlődtem. Kiemelkedően jó volt a terv, de művészettörténészként mégis azt gondoltam, hogy a kidobásra ítélt berendezési tárgyak és üvegablakok, valamint a megsemmisülésre ítélt korabeli falfestmények – bár személyes ízlésemtől messze állnak – mégis a templom történetének részét képezik. Ezért néhányukat – például a szószéket – talán eltávolíthatják, de nagy részüket a helyszínen kell megőrizni. A templombelső teljes „kitisztításának” ellenállt a műemlékvédelem, amiből végül kompromisszumos megoldás született: a falképek megmenekültek, a kiszedett üvegablakokat az Iparművészeti Múzeumba szállították, a bútorokat pedig plébániákon helyezték el. Ezek után azt hittem, hogy a történet jól végződött: a használaton kívüli terek funkciót kaptak, az épület széttöredezettsége megszűnt, és végre egy igényes kortárs alkotás jött létre. Azonban amikor beléptem az épületbe, mégis leforrázva éreztem magam. Természetes, hogy fotón az épület másként hatott, de a helyszínen egyfajta „hatodik érzék” azt súgta nekem, hogy valami nincs rendben. Pedig kedvelem Pawson minimalizmusát, amire Japán kultúrájának mély egyszerűsége is hatott, hiszen az építész ott is tanult. De akkor mégis mi zavart?

pannonhalma_3.jpgA stallunok és az oltár: önmagában nagyon igényes, színvonalas.
Csak a középkori térben disszonáns.
[fotó: meonline.hu / Bujnovszky Tamás]

A belsőben sajnos még így is látható, hogy a bencések pont azt a purista szemléletmódot képviselték, amit 19. századi elődeik, csak számukra az akkori „kitalált középkor” volt elfogadhatatlan. Ha úgy vesszük, a megrendelők valóban hűek maradtak bizonyos hagyományokhoz, hiszen Kruesz és Stornó is kidobta mindazt, ami számára nem volt „korszerű”, vagy eltért az elképzeléseitől. Érteni vélem az üzenetet: a múltnak vannak értékesebb és értéktelenebb részei. Úgy tűnik, hogy legalább ez a hozzáállás töretlen nálunk. Hiszen a 20. század is kényére-kedvére alakítgatta a múltat sőt, akadt közben olyan ideológia is, amelyik végleg el akarta törölni. Ilyenkor felrémlik bennem, hogy milyen avítt szemléletűek például Olaszországban vagy Pawson hazájában, Angliában, ahol a kastélyokban és a rendeltetésszerűen használt templomokban ragaszkodnak a múlt minden emlékéhez. Nem csupán a középkori, reneszánsz és barokk, hanem a 19. és 20. századi alkotásokhoz is. Náluk is történnek a pannonhalmihoz hasonló esetek? Minden bizonnyal. De talán olyan országokban, ahol egymást érik a gótikus és reneszánsz templomok, kastélyok, sokan pedig még ma is évszázados bútorok között élnek és az ükszülők porcelánkészletéből étkeznek, egy-egy ilyen eset megengedhető. A fentiekből viszont úgy tűnik, hogy sokkal kevesebb régi épülettel és jóval kisebb műkincsállománnyal mi mégis többet engedhetünk meg magunknak.

Pedig a mostani bútorokat és liturgikus tárgyakat magas esztétikai színvonalon tervezték meg, és a padlót borító kemény mészkőlapok, a diófa bútorok, vagy az anyagukban is szimbolikus ónix liturgikus tárgyak sem a nálunk szokásos olcsó megoldásokról tanúskodnak. Akkor mi az, ami mégis szinte „kiveri a szemünket”? Szerintem maga az új berendezés. Feltehetik a kérdést: megőrültem, hogy az értékes és esztétikus tárgyakkal van bajom? Erre csak azt a választ adhatom, hogy a tárgyak hibája pont túlzott tökéletességükben és túlzott szabályosságukban rejlik. Fordulatokkal teli építéstörténetükből is következik, hogy a középkori templomokban van némi szabálytalanság. Mindemellett nehéz lenne két teljesen egyforma gyámkövet, pillérfőt vagy lábazatot találni bennük, ráadásul mindet egyedi kézműves technikákkal alakították ki. Erre azt mondhatnánk, hogy centiméteres szabálytalanságokat, vésőnyomokat, apró felületi girbegurbaságokat távolról nem érzékelünk. De régóta közhely, hogy ez nem így van. Jól tudjuk, hogy például az athéni Parthenon homlokzatát már több mint kétezer-négyszáz éve néhány centiméteres optikai korrekciókkal építették fel. A pannonhalmi bazilikán tehát igenis szó szerint látható az emberi kéz esetlegessége. Pont úgy, ahogy még a 19. századi asztalosmunkában is érezhető volt. Csakhogy éppen az emberi kéz az, ami a modern gépek segítségével tökéletesre vágott, faragott, gyalult és csiszolt kortárs berendezésből hiányzik. Emiatt tűnnek a formailag amúgy visszafogott új bútorok a középkori környezetben túl szabályosnak, túl tökéletesnek.

pannonhalma_4.jpgAz önmagában tökéletes ónix keresztelőmedence. A gótikus kőbordák között azonban olyan,
mintha egy másik világból származna. És így is van.
[fotó: topogram.hu / Török Tamás]

Egy ahhoz hasonló kortárs építészeti térben, amit a Pawson a csehországi Nový Dvůr kolostorába tervezett viszont kiválóan működnének. Egy ízig-vérig középkori templomtérben azonban feloldhatatlan disszonanciát okoznak.

A legnagyobb baj azonban a padlóval van, amiről minden építész és műemlékes tudja, hogy kialakítása alapvetően meghatározza egy épület belsejét. A megrendelők részéről Dr. Fehérváry Jákó OSB úgy nyilatkozott, hogy a nagy blokkokból kialakított mészkőburkolattal homogén alapot kívántak adni a rituális térnek. A céljukat elérték: olyan homogén felület jött létre, mintha a templom falai nem is rajta állnának. A padló bántóan elüt a gótikus tér jellegétől. Ezért viszont fel kellett szedni azt a 19. században lerakott kelheimi mészkövet, ami az atya saját bevallása szerint is esztétikus, padlóburkoláshoz a legpraktikusabb, tömör és könnyű tisztítani. Ráadásul értelmezhetetlen az a kijelentése, hogy a kelheimi kőnek van egy „csempeszerű” hatása, és középkori térben nem szerencsés. Mintha az atya sosem járt volna még templomban. A kelheimit évszázadokig padlóburkoló kőként használták a reprezentatív terekben. A csempeszerű hatásról pedig nem érdemes vitázni. Bárki bemehet egy régi templomba, ahol még megvan az eredeti padlóburkolat, és meggyőződhet róla, hogy mi a különbség a csempe és a kelheimi között. Vagy látogassuk meg Európa néhány középkori templomát, nézzünk meg néhány reneszánsz festményt, és el fogunk csodálkozni: a legkülönfélébb sakktáblaszerű burkolatokkal találkozunk; gótikus terekben. Mindemellett a régi kőlapok éleit kézzel pattintották, látszottak bennük a kis egyenetlenségek éppen úgy, mint ahogy a középkori templom falán és faragványain is látszanak. Az ipari technikával kivágott nagy mészkőblokkokon azonban a bútorokhoz hasonlóan nem fedezhetjük fel az emberi kéz nyomát. Ha a kelheimi a csempére emlékeztet, akkor a mai burkolat egy pláza padlóját idézi. Ugyanaz a disszonancia lép fel, mint a bútorok esetében, csak sokkal bántóbban.

pannonhalma_6.jpgA 19. századi kelheimi burkolat hangulatában is szervesen illett a templomhoz. A kötélkorlátért,
az összecsukható székekért és az avíttas megvilágításért természetesen
épeszű ember nem hullajt könnyeket.
[a kép forrása: tripadvisor.com]

pannonhalma_5.jpgMi ez? Egy pláza vagy egy bank padlóburkolata? Itt olyannak tűnik. Nový Dvůrban működne.
[fotó: octogon.hu / Bujnovszky Tamás]

Gunther Zsolt, felelős tervező, a felújítás hazai irányítója szerint az új belső „nem rekonstrukció, hanem új entitás”. Ebben igaza van. Minden újítás, átalakítás új entitás, és ez így is van rendjén. Csakhogy Pannonhalmán ez az új entitás pontosan úgy működik a 21. század második évtizedében, mint ahogy a Kruesz-féle új entitás működött a 19. század hetvenes éveiben. Stornó műve túlságosan túlburjánzó volt, Pawson műve pedig megfelelő módon visszafogott, de túlságosan szabályos, túlságosan steril, ami részben korunk technológiájának is köszönhető. Hiányzik belőle az emberi kéz. Ennek következtében sajnos háttérbe szorítja a környezetét.

pannonhalma_7.JPGAz emberi kéz nyoma: egy kifaragott béka az egyik pillér lábazatán.
[a szerző felvétele]

Szerencsétlen középkori bazilikának tehát most sem jutott jobb sors, mint jó másfél évszázaddal ezelőtt: csupán csak háttérként szolgál egy új, nagyon ötletes entitáshoz: a bazilikában ma nem fogad más minket, mint rafkós sterilitás gótikus díszletekkel.

Tóth Áron

A bejegyzés trackback címe:

https://oroksegfigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr295247516

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2013.05.02. 13:39:01

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

pescatore 2013.04.26. 16:37:50

John Pawson munkáit saját honlapján is "minimalistaként" aposztrofálják. [Ez nem újkeletű, a megjelölés a 60-as évek Amerikájában, New Yorkban született, jeles képviselője Donald Judd.] Tehát a minimum. Érdekes, ennek a szónak nevatívumot illenék sugallni, mégis pozitívum lett belőle. Ez a munka most elgondolkodtat (ismervén a német területen meggyökeresedett "kortárs 'művészet'" alapmotívumait). Pawson munkái között találunk kolostorátalakítást, templomfelújítást, irodaépületet, tehát amihez építész hozzányúlhat, ahhoz ő hozzá is nyúlt. Nagy sikerrel, bár nem mindig nagy szerencsével.

Amikor a szakrális művészet iskolában tanult tárgy lesz, kétlem, hogy megilletné a továbbiakban a szakrális jelző. Nem attól lesz ugyanis szakrális valami, hogy –mint a cikk is említi– bizonyos vallási közegbe beemeljük, hanem éppen attól, hogy kiemeljük azt a profánból. Szakrális tehát az, ami az imádkozást segíti, ami felemeli a lelket, segít csodálni a teremtést, azon belül az emberi kéz teremtő munkáját és annak végső határait és csodáit, a türelmet és alázatot, amivel például egy-egy "bútordarab" költemény lehet(ett). De most mégis lehet az ember érzése, hogy a mindennapos használatra használt halpucoló asztal tökéletesen megegyező külsővel bír, mint akár egy székesegyház főoltára. A minimalizmus önmagában még nemes és tiszteletre méltó (is) lehet, de tegyünk külömbséget a hol és a mikor között. A méltó és méltatlan kérdését sokan próbálják az ízlés kérdéskörébe sorolni, így mintegy kizárni annak lehetőségét, hogy bárki is megkérdőjelezhesse annak létjogosultságát. "Di gustibus non est disputandum" – tehát erről ne essék szó. A régi időkben elterjedt egy stílus, mely a kor szellemét adta hírül, konszenzus született olyan kérdésben, mint szép, csodálatra méltó. Ez nincs másként most sem, csak akkor mejük feltenni a kérdést: miféle lelkiségről árulkodik az utókornak a "kortárs". (Szándékosan mellőzöm a művészet szót.)

Egy másik érdekes felvetése a cikkírónak, hogy mi van, ha a gépi munka bár a végletekig precíz, mégsem emeli fel a lelket.(?) A lelket nem csupán a maga a szép emeli fel, de a csodálat is. Én személy szerint egy gépi faragású szobrot találhatok esztétikusnak, de sosem fogom nagy értékként kezelni. A szakrális tér a rácsodálkozás közege, az pedig hogy ez esztétikummal párosul, szükségszerű. Amíg azt sajnáljuk, hogy nincsenek már igazán értékes kézi munkák, nincs munkja a képzőművésznek, ilyen esetekben hatalmas összegeket költünk mérnöki precizitású "halpucoló asztalokra", amit egyébként töredékéért megformált volna egy kőfaragó, így még értéke is lett volna. Itt tehát nem arról van szó, hogy pénzt spóroltunk meg, mert ezt is elárulja a cikk, hanem épp hogy –a német mentalitásnak megfelelően– nem szép, de legalább méreg drága volt. Megint pénzben mérünk, nem "értékben". És visszatérve az utókorra hagyományozott javakról: feltehetően ezen darabokat x év múlva – mikor már senki nem tudja megmondani, ki is volt az a Pawson – különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül fogják kitenni a pannonhalmi apátsági templomból, felhasználván arra, amire valóban praktikus, sima felülete alkalmassá teszi éttermi, konyhai használatra :S Az a gyanúm, hogy nem kerül be az Iparművészeti Múzeumba...

Mikrobi 2013.04.26. 16:59:01

Én a régi belsőt sajnálom. Lehet, hogy 140 éve oda nem illő, giccses, stb. volt, de mostmár 140 éves volt! Erre kicserélik a mostmár régi, megszokott és egyáltalán nem csúnya, tehát odaillőt és új, totálisan nem odaillő, élére hajtogatott förmedvénnyel. Ilyen hibákat a XX. század '70-es éveiben követtek el, amikor egyetlen szempont volt: a II. Vatikáni Zsinat szellemében megújítani a liturgikus teret. BÁRMI ÁRON! Ki is dobálták az évszázados kincseket jó pár templomból! Pannonhalma ezt akkor, amikor ez kampányszerűen ment, megúszta, szomorú módon 50 évvel a Zsinat után következett be:-(

pescatore 2013.04.29. 12:24:31

www.stuflesser.com/de/

Annyi pénzért már ők is megcsinálthatták volna...

tolsztoj 2014.01.12. 22:55:08

Én még nem jártam a felújított templomban, úgyhogy csak a fényképek alapján tudok véleményt mondani - de azonnal az jutott eszembe: "ez sem lesz itt sokáig" - és v.sz. valóban így lesz - hiába volt drága és értékes az ANYAG - a végeredmény steril, hideg.....olyan most ez a különben csodálatos templom (talán a legjobban teszett belülről - még Jákot, Lébényt is beleértve), mintha kibelezték volna - a hideg, steril tér fölött olyan árván álldogál.....a "rózsaablak"-ról pedig azonnal egy fehérhályogos vak ember szeme jutott eszembe, nem tehetek róla...