A „Németország kincsesládájaként” emlegetett frank fővárost 1945. január 2-án érte utol a totális háború: a Brit Királyi Légierő fél órás támadás során 521 repülőgépből több mint 2000 tonna össztömegű bombát zúdított főleg a középkori óvárosra.  A város több szempontból is hadicélpont volt: máig az ország egyik legfontosabb gépipari központja, valamint 1933-tól a náci pártnapok helyszíneként szolgált. A támadás során majdnem kétezren vesztették életüket, az óváros 90%-a teljesen elpusztult, százezer ember maradt hajlék nélkül. Ráadásul a helyi pártelit a romok közé fészkelte magát, így az amerikai csapatok a várost csak négy napos ostrom után tudták elfoglalni (ekkor, a Sebald-templom karzatáért vívott harcok során semmisült meg Európa legrégibb, 1440-ből való orgonája).

Az elpusztult óváros a Lorenzkiche tornyából. A kép tetején a súlyosan sérült császári vár és a Sebalduskirche, ahol az említett harcok zajlottak az utolsó napokban. A kép közepén láthatók a reneszánsz városháza romjai. Jól látható, hogy egyes épületek homlokzatai állva maradtak, míg más épületek teljes mértékben megsemmisültek. A téren látható nyolcszögű betongúla védi a gótikus Schöner Brunnent, a „szép kutat”.

Az újjáépített óváros a Lorenzkirche tornyából. A kép jobb felső oldalán az egykori császári istállók teljesen újjáépített hatalmas tetőzete látható. A Sebalduskirche, a városháza, a vár és a kevésbé sérültlakóházak újjáépültek. Az épületek jelentős része háború utáni, mégis megmaradt a város jellegzetes „tetőtája”. A Schöner Brunnen mögötti épület az új városháza. Jól láthatóan az újjáépítés még nem fejeződött be, több üres telek és tűzfal is feltűnik.

A bombázás mérlege: az elpusztult és megmenekült épületek

A bombázások és az ostrom során súlyos kárt szenvedett a császári vár, a város két gótikus protestáns főtemploma és a katolikus Frauenkirche, a négy kilométer hosszú városfalrendszer és annak 64 tornya illetve bástyája, a gótikus részleteket is tartalmazó reneszánsz városháza, a Pegnitz-folyó hídjára épült késő-gótikus, illetve kora-reneszánsz Heilgengeistspital (Szentlélek-ispotály), a Sieben Zeilen nevű, 1489-ben átadott „munkáslakótelep” (az augsburgi Fuggereinál is régebbi szociális lakásegyüttes). Továbbá súlyosan megsérültek a város által a XIV. század végén emelt, az élelmiszerellátás biztonságáért felelős, a világon egyedülálló raktárépületek: a Mauthalle (vámház és gabonatároló), a Weinstadel (bortároló), és az Unschlitthaus (gabonatároló). Ezek mellett elpusztult több száz, középkori formáját őrző, többnyire favázas szerkezetű lakóház. Így megsemmisült a késő-középkori formáját szinte változatlanul őrző nagyváros, ahol a középületektől a patríciusházakon át a középkori szociális intézményekig és munkásházakig minden épülettípus megtekinthető volt, legtöbbször eredeti funkciójában.

Megmenekült viszont az óváros északnyugati részén található Dürer-ház és annak környéke, a városfallal párhuzamosan futó körút külső oldalán álló historizáló operaház és főpályaudvar, valamint a város nagy kiterjedésű századfordulós bérház-és villanegyedei. Ezen kívül a város már 1939-ben a vár alatt kialakított úgynevezett Kunstbunkerbe szállította az összes múzeumi műtárgyat, valamint a templomok teljes berendezését. A piactéren álló gótikus Schüner Brunnen, valamint a Lorenzkirche Adam Kraft által készített híres szentségtartója betonhengerek alatt vészelte át a pusztítást.

A város „kártérképe”: piros, sötétpiros: teljesen elpusztult, kék, világoskék: súlyosan sérült, fekete: sérült. A területnek csupán északnyugati része maradt sértetlen, legsúlyosabban érintett terület a Pegnitz-folyótól északra található legrégibb (és favázas épületeivel leggyúlékonyabb) terület. A romok eltakarítása után ez a terület a hatvanas évekig beépítetlen maradt, ezért a nürnbergi népnyelv „sztyeppének” nevezte el. [a kép forrása: stadtatlas-muenchen].

„Tabula rasa” Európa nagyvárosaiban – városléptékű újjáépítések a háború után

A hatalmas pusztulás utáni tabula rasát kihasználva számos építész és városvezető, és városi főépítész elérkezettnek látta az időt a régóta tervezett városátépítésekhez. Több helyen a városközpont szerkezetét, az egész városképet átalakították – pontosabban átalakítva építették újjá. Az így újjáépült városokban, városközpontokban elkülönítették a gyalogos és gépkocsi közlekedést, a lakó- és munkahelyi funkciókat, számos kevésbé sérült épületet is lebontva. Így alakult át Rotterdam, Stuttgart, a Majna-parti Frankfurt, és egy sor lebombázott angol nagyváros központja Coventrytől Birminghamig.

Más városok a konzervatívabb utat követték: a városszerkezetben csak kisebb beavatkozásokat végeztek (szinte minden esetben a gépjármű közlekedés folyamatosabbá tételére) és gyakran teljesen elpusztult, de értékes épületegyütteseket állítottak helyre, sok esetben több évtizedes munkával (többek között a müncheni királyi palotát, az augsburgi városházát, Köln román kori nagytemplomait). Így épült újjá München, Hamburg, Lübeck, Bréma, Würzburg, a breisgaui Freiburg, Ulm, Augsburg, vagy a westfáliai Münster városa (utóbbi teljesen elpusztult főtere talán az eredetinél is szebb és egységesebb formában).

Az akkori szocialista államokban erősebben ideologizált város-újjáépítések történtek. Különösen Lengyelországban állítottak helyre Nyugat-Európában nem látott mértékben egész városrészeket, többek között Gdansk (Danzig), és Varsó óvárosait. Itt az ideológia hasonló volt, mint az első világháború után, a flamand városok esetében: a „németek” által elpusztított nemzeti kultúra és identitás megőrzése. Kelet-Németországban viszont a porosz és szász birodalmi múlt gyakran még megmenthető potsdami, berlini és drezdai emlékei estek a szocialista városrendezés áldozatául, hogy helyükre „szocialista városok” épüljenek, vagy sok esetben (a jóvátétel miatti állandó pénzhiány miatt) semmi ne kerüljön.

Nürnberg újjáépítésének előkészítése: a városrendezési tervpályázat és kivitel

A háború vége után megindultak a helyreállítási munkák, és megalakult az Újjáépítési Bizottság. Ez a testület írta ki a város újjáépítésének tervpályázatát. A pályázat szabályozási terv elkészítésére szólt, ki kellett térni a telekosztásra és az utcahálózatra, a közlekedésre, a városi funkciókra, a beépítés módjára és jellegére, valamint a városi funkciók (kereskedelem, ipar, lakás stb.) elhelyezésére. A kiírásban kikötötték, hogy a város eredeti formában való újjáépítését (a legjelentősebb műemlékek kivételével) nem kívánják, az új épületeknek a „mai kor jellemzőit” kell viselniük. A pályázók a kiírást szabadon értelmezték, radikálisan modern és visszafogott művek egyaránt készültek.

A beérkezett pályaművekre két példa:

Gustav Hassenpflug pályázata a legújszerűbb. A megtartandó (illetve újjáépítendő) műemlékek szigetként, eredeti városi kontextusukból teljesen mértékben kiragadva, szoborként, emlékműként emelkednének ki a lakótelepszerű, zöldfelületbe ágyazott beépítésből. A javasolt beépítés ideálisan laza, a lakóházak kellően nagy távolságra állnának egymástól, elrendezésüknek köszönhetően jól benapozottak, gépjárművel könnyen megközelíthetők lennének. A területet több fő közlekedési út tárná fel, és kapcsolná össze a város többi negyedével. Az új negyed a modern elveknek megfelelően egyfunkciójú: lakóterület, csupán néhány helyen, a lehető legkisebb mértékben jelenik meg más területhasználat. A terv minden eleme „ideális”, ugyanakkor több veszélyt és problémát hordoz magában: a lakóházak közötti „senkiföldjét”, a zártsorú utcák és terek kiiktatásával megszűnő urbanitást, a funkciók elválasztásával kialakuló egyhangú „alvónegyedet”, a gépkocsi-központúságot. A terv megvalósítása ráadásul szinte lehetetlen volt, mert nagyarányú telekrendezést követelt volna.

Heinz Schmeißner és munkatársainak első díjas (és később kivitelezett) terve. A javaslat gyakorlatilag teljes egészében megtartja, értékként kezeli az eredeti utcahálózatot (jól leolvasható a város többek között a város első városfalgyűrűjének nyomvonala), és sűrűbb, városias beépítést javasol. Valódi, városi utcákat és tereket javasol kialakítani. Látszólagos konzervativizmusa mellett a terv számos új elemet tartalmaz: jól megfigyelhető, hogy mindegyik tömb keretes beépítésű, néhány helyen útvonal-korrekciók történtek, a városfalak előtti körút kiszélesítésével az óváros mentesült az átmenő forgalomtól. Utóbbi javaslat szinte csak ma számít igazán korszerűnek, hiszen a háború utáni évtizedek az európai városok gépjárműközpontú átépítésének jegyében teltek. Az átmenő villamosközlekedést is megszüntetné, a területet metróhálózattal kívánja a város többi negyedéhez kapcsolni. Az eredeti telekkiosztás csak kismértékben változna.

A Lorenzkiche előtti tervezett és megvalósított útvonal-korrekció látványterve Schmeißner pályaművéből. A templom a kúttól jobbra található, az előtte induló Königstrasse eredetileg keskeny, kacskaringós és magas épületekkel szegélyezett volt. Schmeißner itt az utca kiszélesítését kiegyenesítését javasolja, hogy így feltáruljon a Sebeladkirche, a vár és az óváros tetőinek jellegzetes látványa. A korrekció megtörtént, és a megdöbbentően szép látványt bármelyik mai sétáló élvezheti. Érdemes megfigyelni a javasolt új beépítés visszafogottságát és anyaghasználatát (a jellegzetes nürnbergi homokkőből a középkor óta helyi építőanyag).

Az újjáépítés eredményei

Az újjáépítés Schmeißner pályaműve alapján indult meg, aki 1947-től a város főépítésze lett. A jelentősebb épületeket hosszú évek munkájával rekonstruálták, így többek között a teljesen elpusztult városházát annak kora reneszánsz homlokzatával, és gótikus udvari zárterkélyével, a három főtemplomot, valamint a teljes városfalat. Az eredeti óvárost többé-kevésbé idéző lakóházak egész sora épült fel a terv szerinti elrendezésben, magasságban és a vidékre jellemző hajlásszögű tetővel. A városfalak előtt elkészült a város új, kibővített körútja, mely lehetővé tette a sétálóutca-hálózat kiépítését. A város külső részeit metróhálózat köti össze az Óvároson keresztül, gyakran izgalmasan kialakított megállókkal.

Az újjáépítés talán legszebb példája: a Lorenzkirchével szemben álló Nassauer-Haus és környezete. Az értékes, gótikus lakótornyot több éves munkával rekonstruálták. A környező épületek (korábban középkori eredetű, barokk homlokzatú lakó-és üzletházak álltak itt) az előző képen ábrázolt tervezet szerint épültek: jellegzetes homokkő anyaguk, a tető hajlásszöge, a nyílászárók a nürnbergi hagyományokat idézik, visszafogott homlokzatuk kiemelik a lakótornyot. [a kép forrása: wikipedia]

Utcasor az egykori „sztyeppén”, az óváros teljesen elpusztult észak-keleti területén. Az épületek jól láthatóan magukon viselik az ötvenes-hatvanas évek stílusát, de az utcakép valamennyire sejteti a korábbi állapotot: a telekkiosztás, a lakóházak magassága, a tetők hajlásszöge a korábbival megegyező, sőt a sarokházon a zárterkély is a múltat idézi egy jellemző helyi építészeti hagyomány alkalmazásával.

Az újjáépítés kudarcai, veszteségek

Az újjáépítés legnagyobb vesztesége a megmenthető épületek, épületrészek tömeges méretű elpusztulása, lebontása. A városban (ahogy más városokban is) tömegével álltak a kiégett reneszánsz lépcsőházak, a semmibe vezető barokk kapuzatok, a ledőléssel fenyegetett homlokzatok. A korabeli jogszabályok tiltották, hogy e romokra közpénzt költsenek, viszont a tulajdonosoknak megengedték a lebontást, ugyanis egy kiégett épületrészre már nem vonatkozott a műemléki védelem. Ez már akkor különösen fájó volt a szakembereknek, ugyanakkor ilyen nagy költségű és hatalmas mennyiségű felújítás az adott körülmények között valóban lehetetlen lett volna, hiszen minden rom mögött hiányzó lakások, működésükben akadályozott üzletek tízezrei álltak; csak Nürnbergben. Ezekből az anyagi forrásokból (vagyis a semmiből) kellett volna a tulajdonosoknak előteremteni a reneszánsz loggia, a kapuzat, a lépcsőház felújításának, stabilizálásának és a restaurálásának költségei...

További veszteség a szabályozási terv „felpuhulása” a hetvenes évektől. Ekkor nagy tömegű, a városképbe nem illeszkedő épületek is kerültek a területre (áruház, parkolóházak).

Reneszánsz lépcsőtorony a Dürerplatzon. A kiégett romokat lebontották, a telken ma új lakóház áll...

Összegzés

A bombázás során egy olyan komplex városi együttes semmisült meg visszavonhatatlanul, ami minőségében és mennyiségében Firenzéhez, Bruggehez, Velencéhez, Prágához volt fogható. Az újjáépítés idejében a kordivat valós veszélyt jelentett, megtörténhetett volna, hogy a helyreállított középkori emlékek egy lélektelen, adott estben akár gettószerű lakótelep középére kerülnek. A megvalósult újjáépítés viszont értékként kezelte az utcák és terek hálózatát, amikről leolvasható a város története. A helyreállított műemlékek méltó környezetben állnak (talán még azt is lehet mondani, hogy szépségük még jobban érvényesül), a város távolról és a magaslatokról nyíló panorámája a háború előtti képet mutatja. A belvárost nem szelik át „modern” gyorsforgalmi utak (hatalmas eredmény Drezda Wilsdruffer Straßéja, Köln Nord-Süd Durchfahrtja után…). A negyed igazi városközpont, élő, többfunkciós, nem üres city, és nem is csöndes alvóváros.

Az újjáépített utcasorok őrzik az európai urbánus örökséget, ugyanakkor jól láthatóan háború utániak. Mivel egy időben épültek, mutatják, hogy itt „valami” történt 1945-ben, ahogy Szeged utcasorai is őrzik az árvíz és az azutáni újjáépítés emlékét. Jól láthatóan mutatják az értő látogatónak, hogy pár perc alatt elpusztult, majd sok év munkájával újjáépült egy középkori formáját évszázadokig, és talán ma is őrző város.

A város újjáépítését nagy részletességgel dolgozza fel Erich Mulzer „Der Wiederaufbau der Altstadt von Nürnberg 1945 bis 1970” (Dissertation, Naturwissenschaftliche Fakultät der Universität Erlangen, Nürnberg, 1971.) című munkája, ahonnan az archív fotók is származnak, valamint a Heinz Schmeißner 80. születésnapjára a Bajor Várostervezők Szövetsége által kiadott füzet, melyben személyes visszaemlékezések is olvashatók.

Szende András