"Most kőhalom"

 2014.02.14. 08:37

Gondolatfutamok a romépületekhez való viszonyunkról

Várak épülnek idehaza. Ugyan nem arról van szó, hogy a Honvédelmi Minisztérium költségvetéséből megújuló végvárrendszer immár NATO-kompatibilissé válik, de Diósgyőr falai már kíméletlenül kezdik elérni a teljes kiépítési magasságot, és nincs messze a nap, hogy Füzér esetében ugyanerről számolhassunk be. Szinte minden kisiskolás fújja, mire gimnáziumba megy, hogy a magyar várakat a Habsburgok a Rákóczi-szabadságharc után felrobbantották. Azért romosak. A szerencsésebbeket szüleik még végig is cibálják jó pár középkori erősségen. 

Úgy növünk tehát fel, hogy a romosság természetes. A törés körülbelül akkor következik be, amikor a szerencsésebb történelmű országokban járva tucatjával jönnek szembe a gótikus (vagy annak tűnő) templomok, az ép (vagy annak tűnő) középkori erősségek. Azért a zárójelek, mert nagyon fontos az a szubjektív érzet, amely ekkor keletkezik, és amely szempontjából teljesen mindegy, hogy valójában az, amit látunk, egy 19. századi rekonstrukció-e, vagy sem. A veszteségérzetet csak tovább erősíti az a körülmény, hogy az egykor Magyarországhoz tartozó területeken is jóval nagyobb arányban maradtak fenn középkori emlékeink.

NemzetiEmlekhely720pxindex.jpg

A székesfehérvári egykori koronázótemplom helyén kialakított emlékhely átépítésére szóló elképzelés, amely felépítette volna a bazilika metszetet pár méter hosszban - 2008 (forrás: kiralyiseta.szekesfehervar.hu)

…legfájóbb és legérthetetlenebb a fehérvári bazilika újjáépítésének mindenkori visszautasítása. Saját elitünk foszt meg attól a lehetőségtől, hogy átérezhessük valahol nemzetünk nagyságát” – Jól mutatja e korábbi cikkünkhöz érkezett hozzászólás, melynek soraiból mélyen ülő sérelmek tűnnek ki. A nemzeti nagyság legendáját tulajdonképp a 19. század romantikus törekvései táplálták, és ezek élnek velünk napjainkig, például a Himnusz soraiban. Vélhetően mindenkinek ismerős az alábbi sor: „'S nyögte Mátyás bús hadát | Bécsnek büszke vára.” Kevéssé ismert viszont ebben a formájában az a nagyon is ismert történelmi tévedés, amelyet Petőfi 1845-ös, A hazáról című verse is megörökít: „Oh nagy volt hajdan a magyar, | Nagy volt hatalma, birtoka; | Magyar tenger vizében húnyt el | Éjszak, kelet s dél hullócsillaga.” Három tenger persze sosem mosta a magyar határt, de ez akkor is, és tulajdonképpen most is – legalábbis a mi szempontunkból – lényegtelen.

27407a.jpg

Regéc vára napjainkban (forrás: ittvoltam.hu)

A nemzeti nagyság legendáriumát a 19. században az aktuális közállapotokkal, politikai helyzettel szemben mutatták fel, függetlenül annak valóságtartalmától, vagy az adott esemény valós történelmi jelentőségétől. Kétségtelen tény persze, hogy a Magyar Királyság a középkor bizonyos szakaszaiban komoly hatalmi erőt képviselt. Ennek azonban nem csak „világpolitikai” nyomai tűntek el maradéktalanul az évszázadok során, de természetszerűleg az adott kor műveltsége – építészete, művészete – is jórészt elveszett. Nem feltétlenül kellett volna ennek így történnie, hiszen évezredes, rég elpusztult kultúrák csúcsművei is fennmaradtak. De nem így történt a mi esetünkben. Ez az, amitől a kevés fennmaradt eredeti emlék és töredék igazán értékes. És ami igazán a sajátunkká is teszi őket az, hogy sorsuk olyan szoros összefüggésben alakult a nemzeti történelemmel, hogy attól elválaszthatatlanok.

karlstejn.jpg

Karlstejn vára (Csehország) a purista helyreállítást megelőzően, és napjainkban (forrás: wikipedia)

A 19. században kibontakozó műemlékvédelmet a kezdeti tudományosabb igényű vizsgálódások korszaka után eluralta az elveszett nagyság újrakreálásának igénye. Ez nem hazai jelenség, jóformán egész Európára jellemző volt. A középkor emlékei nem elavult, düledező romok voltak többé, hanem az adott nemzet évszázadokkal korábbi nagyságának kissé megkopott, de még úgy-ahogy meglevő tárgyiasult bizonyítékai, amelyeket a 19. század második felét jellemző úgynevezett purista helyreállítások sokszor ürügyként használtak a politikai célú mementóteremtésre. A 20. század első évtizedeire a világ azonban annyira megváltozott, hogy a műemlékek válláról ezt a terhet az emlékművek le tudták venni, és a modernizmus lassú kibontakozásával az építészet is elengedte a történeti stílusok kezét.

Praha_katedrála_sv_Víta_1887.jpg

A prágai Szent Vitus-székesegyház építése 1887-ben (forrás: wikipedia.hu)

A hazai helyzet annyiban volt más, hogy a csúcsművek – a székesfehérvári koronázó bazilika, a budai királyi palota, a visegrádi királyi palota, az esztergomi királyi palota és a Szent Adalbert-székesegyház – menthetetlenül elpusztultak. A közhiedelemmel ellentétben ez nem minden esetben volt maradéktalanul a töröknek köszönhető, hiszen a visszafoglalás után sok esetben a környező település újraépítéséhez építőanyagnak hordták el az akkor még jelentékeny maradványokat. A fehérvári koronázó templom Mátyás-kori bővítését például az alapozásig kitermelték. Ezért van az, hogy a magyar középkor jó része a műemlékesek csúfolására is gyakran felhasznált „bokáig érő falak” képében jelenik meg.

somogyvar_szt_egyed.jpg

A somogyvári Szent Egyedről nevezett bencés apátság maradványai napjainkban

Ez a helyzet egyébként a műemlékvédelem dolgát sem könnyíti meg. Már az 1930-as években is fontos volt ugyanis, hogy az elköltött állami pénzekből olyan helyreállítások szülessenek, amely közérthető, és értelmezhető, amely alkalmas arra, hogy a látogatóban – rendelkezzen bármilyen műveltséggel – élményt keltsen, és segítsen megérteni az adott emlék fontosságát. Igen nehéz ugyanakkor úgy élményt kelteni, hogyha nincs más lehetőség, mint az eredetileg is a föld alatt levő alapozások felfalazása a föld felszíne fölé. Az alaprajz ugyan kirajzolódik ilyen módon, de ez távolról sem elég térélmény keltésére, vagy a részletek megismerésére.

Az 1930-as évekből két hazai műemlék-helyreállítás emelhető ki: az óbudai katonai amfiteátrumé (amely bár nem magyar történeti emlék, a romokhoz való viszonyulást mégis jól példázza), és az esztergomi királyi vár palotakápolnájáé. Előbbit Gerő László építész (1909-1995) állította helyre oly módon, hogy nem a legépebben megmaradt részt egészítette ki, mint azt elsőre logikusnak vélnénk, hanem a leginkább elpusztult rész helyén építette meg a rekonstrukciót. Ebből a mozzanatból talán jól megérthető a műemlékes gondolkodásmód addigra már nagyjából kiforrt sajátossága, amely az eredeti töredékben nem csak a régiség értékét tiszteli, de a pusztulástörténetet is a műemlék részének tekinti, a másik oldalról ugyanakkor megpróbálja az emlék megerőszakolása nélkül felvillantani annak egykori fényét.

allo-700x.jpg

Az esztergomi vár palotakápolnájának visszaállított boltozata napjainkban (forrás: műemlékem.hu)

Ez a felvillantás egészen másképp jelent meg Esztergomban. A palotakápolna maradványai 1934-ben kerültek napvilágra. A helyreállítást Lux Kálmán (1880-1961) és fia, Géza (1910-1945) tervezte, a választott módszer pedig az úgynevezett anasztilózis volt, vagyis a helyszínen talált töredékek, széthullott darabok alapján az épület eredeti tömeghatásának visszaállítása, főleg a belső teret illetően. Az 1950-es években ugyanez történt a középkori budai királyi palota egyébként szintén Gerő László által megtalált kápolnája és gótikus lovagterme esetében is.
Mégis miért fogadta el ezeket a beavatkozásokat a műemlékvédelem, és miért kezeli most sok szakember fenntartásokkal a várak kiépítését, vagy akár középkori templomok újraépítésének szándékát? Először is le kell szögezni, hogy ugyan hivatalként létezett és létezik úgymond álláspontja a műemlékvédelemnek, azonban még a már sokszor megírt és emlegetett felújítások is komoly szakmai vitákat váltottak ki akkor, és most is. A visszaállítás létjogosultsága pedig nagyban függ attól az egyszerű ténytől, hogy mennyit tudunk az adott épületről, és hogy milyen arányban maradt ránk.

Rohbock0006.jpg

A diósgyőri vár Rohbock metszetén a 19. század közepe táján. 

A diósgyőri vár ebből a szempontból figyelemreméltó emlék, hiszen a legtöbb hazai várromhoz képest még lepusztult állapotában is igen sok információt hordozott magában egykori fényéből. Nem csoda, hogy az egyik legutolsó purista szellemű terv is ezt az emléket vette célba egykor. Sztehlo Ottó (1851-1923) 1920-as évek eleji elképzeléseitől fogva a legutóbbi időkig fennálló helyreállítást tervező Ferenczy Károlyig (1925-2007) mindenkit foglalkoztatott a kiépítés gondolata. Diósgyőr azonban abban a formában lett a magyar várhelyreállítások iskolapéldája, ahogyan megépült. Vasbeton kiegészítésekkel, a romot romként meghagyó sziluettel.

02.jpg

A diósgyőri vár 2013 késő őszén, a jelenleg is zajló továbbépítés közben (forrás: boon.hu)

A jelenleg is zajló nagyléptékű kiegészítés már más szemléletet tükröz. A vizuális ingerekben tobzódó 21. században nagyon úgy tűnik, hogy a régiségérték, a történetiség és a közérthetőség között egyensúlyt teremteni szándékozó 20. század közepi helyreállítások helyébe ismét a közérthetőség 19. századihoz hasonló hangsúlyozása kerül. A folyamat nem most kezdődött, hiszen nagyon hasonló elvek mentén került sor a közelmúltban a visegrádi királyi palotának a helyreállítására. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy ezek törvényszerűen károsak lennének a műemlékre nézve. Sőt, elképzelni sem lehet annál nagyobb hasznot, minthogy több és több ember ismerheti meg hazánk történelmét, kultúráját és építészetét. Ugyanakkor nagyon vigyázni kell, ugyanis illúzió azt hinni, hogy minden újrateremthető. Ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk a dolgok régiségértékét, pontosan az a tényező veszik el, amely miatt eredeti és egyedi az adott emlék. Napjaink igényei pedig aligha kielégíthetőek a korábbi századok válaszaival. Ha valóban szükségünk van a székesfehérvári koronázó templom 1930-as években kialakított emlékhelye helyett egy újra, akkor azt csakis a ma nyelvén érdemes megfogalmazni. Nem azért, mert bárki a megemlékezés lehetőségétől szeretné megfosztani másokat, hanem azért, mert elegendő támpont hiányában csak korunk csúcsminősége lehet méltó egy ilyen helyhez.

d_mti20130808016_1_0.jpg

A diósgyőri vár látványterve - sötétebb kővel a kiegészített részek, középen a kápolnával (forrás: MTI)

Másrészt pedig túl sok pusztuló műemlékünk van ahhoz, hogy állami pénzből műemlékeket építsünk. És a meglevőkkel való jobb gazdálkodás esetén is oda kell figyelni arra, hogy az épület ugyanúgy műtárgy, mint a múzeumban a falon lógó festmény. Ahogyan azt megfelelő hőmérsékleti- és fényviszonyok között illik tartani, és nem kiszolgáltatni a szinte minden látogatóban ott rejlő „hadd nyúljak hozzá” vágyának, hogy évszázadok múlva, lehetőleg ugyanebben az állapotban megismerhető maradjon, úgy az épített örökségünk fennmaradása is megkövetel bizonyos korlátozásokat.

3769232437_6f6ea75a60_o_nagykep.jpg

Talán a legfestőibb templomromunk, és egyben a magyar romkultusz egyik legfontosabb helyszíne: a zsámbéki premontrei prépostság temploma. Ezzel együtt is nagy kérdés a jövője... (forrás: keptar.oszk.hu)

Diósgyőrt a következő generáció már egészen másképp fogja megismerni. Talán teljesebb, de némely elemében hamisabb képet kapnak majd arról, hol lakott a király, amikor „Magyarország partjait három tenger mosta”. A romok rom léte ugyanakkor éppen úgy örökség. Az évszázadok során keletkezett hiányok úgy beszélnek a magyar történelemről, mint ahogy a megmaradt részek is. Kiegészíteni, élményt kelteni nem tilos, sőt: hasznos. De jó volna, ha évszázadok múlva is értelmezhető maradna a Himnusz egy másik sora: „Vár állott, most kőhalom”.

Kelecsényi Kristóf Zoltán

A bejegyzés trackback címe:

https://oroksegfigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr625813118

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mikszer 2014.02.18. 15:15:01

Hmm. Szerencsére vannak akik másképp gondolkodnak erről: batthy.blog.hu/2014/02/14/most_kohalom_maradhat

BDzsH · http://varoskepp.blog.hu 2014.02.18. 16:45:34

@mikszer: Köszönöm a reakciót, az írása alatt reagáltam rá.