Kiméra a Bajcsy-Zsilinszky úton

 2014.04.02. 11:19

Aki mostanában elvetődik a Bajcsy-Zsilinszky út Teréz körúti torkolatához, bizarr teremtménnyel találhatja magát szemben. Az Eiffel Palace névre keresztelt, nemrégiben átadott irodaházról nekem legalábbis az ókori görög mitológia rémítő szörnyszülöttje, az egyszerre oroszlán- és kecskefejű, kígyófarkú kiméra (ógörögül Χίμαιρα) jutott eszembe. A populáris kultúra kedvelői számára talán még érzékletesebb hasonlatnak tűnhet, ha John Carpenter amerikai filmrendező mára klasszikussá érett műve, A valami (más fordításban A dolog, eredetileg The Thing) címmel bemutatott horror félig ember, félig idegen lényét állítom párhuzamba a nevezett épülettel. Ez a budapesti „valami” ugyanis − filmbéli megfelelőjéhez hasonlóan – ruha módjára ölti magára áldozatának külsődleges vonásait, hogy abból mintegy kitörve alaposan ráijesszen a nagyérdemű közönségre. Miként az alábbiakból is kitűnik majd, e kreatúra emberi oldala meglátásom szerint a Légrády fivérek egykori nyomda- és lakóépületének torzójában keresendő.

1-2.jpg

Az arezzói és a budapesti kiméra - avagy összenőtt, ami nem tartozik össze.

Az Örökségfigyelőn olvasható írások többségétől eltérően nem kívánom részletekbe menően bemutatni sem az épület, sem az átépítés történetét, mivel ez utóbbiról kimerítő tájékoztatást kaphat az érdeklődő az irodaház 2014. március közepén történt átadása óta megjelent, többségében lelkendező hangvételű híradásokból. A jelen cikk nem az ezekben foglalt adatközlésekkel, sokkal inkább a hozzájuk fűzött értékítélettel kíván vitatkozni, azzal az egyszólamú kórusműhöz hasonlítható sajtóvisszhanggal, amely nem bír betelni az értékmentés eme „soha nem látott, új magaslatával”.

Elöljáróban három tényt kell leszögeznünk a Pesti Hírlap egykori, Korb Flóris és Giergl Kálmán tervei szerint 1893-ban épült székházával kapcsolatban. Az első, hogy az épület nem élvez egyedi műemléki védelmet, a második, hogy most már nem is fog. Ami mégis megszólalásra sarkallta e sorok íróját, az nem egyéb, mint a harmadik tény, vagyis, hogy ez a ház egy Budapest műemléki jelentőségű területén elhelyezkedő, tehát területi védelem alatt álló, értékes és jobb sorsra érdemes alkotás volt. Az első, egyébként roppant sajnálatos tény magyarázza azt, hogy az örökségvédők az engedélyeztetés idején fennállt és pozitív irányban azóta sem igen változott jogszabályi keretrendszer közepette nem léphettek fel hathatósabban a ház megmentése érdekében. A harmadik tényként említett területi védelem ugyanis csak annyit tesz lehetővé a hatóság számára, hogy a műemléki jelentőségű területen álló ingatlan közterület felé eső homlokzatainak az építmény megjelenését érintő átalakításába, illetve felújításába beleszóljon. Hogy a falakon belül mi történik, arra érdemi ráhatása ez esetben nincs. E két körülmény pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy épületünkből jószerivel semmi sem maradt, ami műemlékké nyilvánításra méltóvá tenné. Mindebben természetesen a legfőbb szerep azt az elfogadhatatlan beruházói és építészi szemléletet illeti, amely vészesen terjed Budapesten, sőt, immáron vidéken is.

3-4.jpg

Kibelezve... (forrás: nol.hu) ...vagy lenyúzva? (forrás: www.ce-os.eu)

Lássuk, mi is történt a Bajcsy-Zsilinszky út és a Stollár Béla utca sarkán: a ház – divatos kifejezéssel élve – a faszádizmus áldozatává vált, magyarán kizárólag az utcai homlokzatokat tartották meg belőle eredeti helyükön. A jogszabályban foglaltak farizeusi értelmezésével valóban csak erre voltak kötelezhetőek az építtetők. A „rekonstrukció” tárgyában, 2012 januárjában és februárjában tartott két tervtanácsi fordulón legalább annyit sikerült kikönyörögni, hogy az épület legfőbb specifikumát jelentő öntöttvas szerkezetű, többszintes udvari folyosó, illetve a légies kialítású főlépcsőház nagyjából egykori megjelenését idézve épüljön vissza. Tehát ezeket az elemeket is eltakarították, majd a vadonatúj udvari architektúrára elé állították, lényegében megszüntetve eredeti építészeti kontextusukat. Megjegyzendő, hogy a tervtanács észrevétele, amelynek ételmében Korb és Giergl talán első jelentős műve szerepel a műemlékké nyilvánítandó fővárosi épületek listáján, továbbá intése, miszerint elfogadhatatlan, hogy a ház fővárosi védettsége pusztán az épület külsejére vonatkozzon, úgy látszik üres malaszt maradt.

5.jpg

Egy udvar metamorfózisa - I. állomás

Ami létrejött, az korunk tartalmatlan kényszerépítészetének tipikus példája. A beruházók – gyakran hangoztatott állításukkal ellentétben – ugyanis nem annyit tartanak meg az épületből, amennyi menthető, hanem amennyit kénytelenek megőrizni. Megvető cinizmus érződik a faszádizmus attitűdje mögött, amikor az építtetők a műemlékesek aggályoskodásának engedve egy ház alkotóelemeinek túlélésre ítélt darabjait összefüggéstelenül aggatják rá az új szerkezetre; „Ha annyira ragaszkodtok ezekhez a vacakokhoz, nesztek!” Az ilyen hozzáállás szülte megoldások valamennyi, építészet iránt minimálisan is fogékony ember számára tűrhetetlenek. Egyrészt könnyen belátható, hogy az épület történetiségének efféle tüntető meg nem értése, vagy inkább semmibevétele mindent eltöröl, ami okán a házra, mint múltunk továbbörökítésre érdemes emlékére tekintettünk. Másrészt semmilyen autonóm kortárs építészeti produktum sem keletkezik, csupán egy életképtelen hibrid, amelynek dicstelen rendeltetése nem egyéb, mint bizonyos üzleti körök rövid távú érdekeinek a kiszolgálása. A faszádizmus tehát nem csupán műemlék-, hanem építészetellenes cselekedet is, amennyiben tagadja annak számos írott és íratlan alapelvét. Azt a tételt például, amely szerint egy építészeti alkotás exteriőrjének és enteriőrjének szerves és logikus egységet kell alkotnia szerkezeti, funkcionális és esztétikai értelemben egyaránt.

6.jpg

Egy udvar metamorfózisa - II. állomás

Ezek fényében érthetetlen, hogy a nyomtatott és elektronikus sajtó képviselőinek többsége miért kívánja úgy beállítani a Bajcsy-Zsilinszky úton történteket, mintha az kulturális örökségünk megmentésének egy újabb, nagyszerű fegyverténye lenne. Akár tudatlanságról, akár érdekvezérelt manipulációs szándékról legyen is szó, az efféle ki nem érdemelt elismerésekre az Eiffel Palace-nek ítélt Reitter Ferenc Díj tette fel a koronát. Idézem: „A Reitter Ferenc Díjat az V. kerület Önkormányzatának Városfejlesztési, Műemlékvédelmi és Környezetvédelmi Bizottsága a kerület építészeti arculatának kialakításában, az épített környezet védelmében kiemelkedő tevékenységet folytató személyek és közösségek elismeréseként adja. (…) A díj azon személyeknek és közösségeknek adható, akik hosszabb ideje kiemelkedő eredménnyel tevékenykednek a kerület építészeti-környezetvédelmi életében, építészeti, műemléki értékeinek megőrzésében.” Nem világos számomra, hogy egy műemléki védelemre méltó, országos területi és fővárosi egyedi oltalom alatt álló épület 90 %-ának konténerbe hordása és szeméttelepre transzportálása mennyiben tekinthető értékőrzésnek. A legnagyobb jóindulat mellett sem tudok másra gondolni, mint hogy a jövőben végrehajtandó, hasonló szellemű merényleteknek kívántak ezzel a lépéssel kedvező fogadtatást generálni a kerület, a főváros és az ország lakosságának körében. 

7.JPG

Egy udvar metamorfózisa - végső állomás

Amit a fentiekben leírtam, egy újabb lépés volt Budapest Patyomkin-várossá változtatásának rögös útján. A történtek visszafordíthatatlanok, de a folyamat még megállítható. Ellenkező esetben fővárosunk világörökségi címének elvesztését kockáztatjuk, bár aligha kell hangsúlyoznom, hogy ez a legkevesebb, amit veszteségként elkönyvelhetünk majd.

Bátonyi Péter

 

Egyetért az írás szerzőjével?
  
pollcode.com free polls 

A bejegyzés trackback címe:

https://oroksegfigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr55890291

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Csókai Csóka 2014.04.04. 04:10:21

Miért nem lehetett az eredeti, Korb- Griegl- féle tervben foglalt neobarokk sarokkupolával visszaépíteni? Vagy az hamisítás lett volna (ha már voltak szívesek lelőni / lebontani a XX. szdban), de ez így nem hamisítás? Egy soha nem létezett szerkezetet ráoktrojálni egy harmonikus egészet alkotó architektúrára? Tényleg, mondjátok már meg, ki az a "műemlékes", "szakértő", akinek a szaván eldől egy ilyen építés? Szívesen gratulálnék az áldozatos munkájához...

NemNick 2014.04.04. 04:20:41

végre.
Sosem értettem a lelkendezést ezzel kapcsolatosan - a díjat meg pláne...

A cinizmus helyett szerintem a kontárság a jó szó, amúgy. Már a külső megjelenés -a tetőnek álcázott plusz két szint - egy jókora WTF hatást okozott nálam.

speirs 2014.04.04. 07:02:35

szerintem teljesen rendben van, jól néz ki. egyszerre klasszikus és modern. persze nem vagyok szakmabeli, de le is szarom a sznob okoskodást.

baranyaizoli 2014.04.04. 07:56:33

A műemlékvédelmi törekvések ortodox, konzervatív irányzata (lásd a cikk írója) szerencsére nem minden esetben ér célhoz. Örülhetnének, hogy ilyen műszaki és használati igényességgel újítanak fel illetve egészítenek ki egy épületet. Az eredeti épület nem ennek a kornak épült, de biztos vagyok benne, ha tehették volna, az akkori létrehozók is alkalmazzák a mai kor által adott lehetőségeket. Én sem vagyok híve a fejlesztőkhöz hasonló tőkéseknek, de nem erre alapozom a szakmai véleményem. Ha a cikk írója véleményét vennénk alapul, kiveszne a kreativitás és lelemény. Nincs olyan alkotás, különösen épület, amihez ne lehetne hozzá tenni, akár javítani rajta. Itt ez történt. Nem utolsó sorban komoly termelési és műszaki produktum jött létre, amit elismerni illene, fanyalgás helyett (arra ott vannak a műszaki és építészeti hulladékot képviselő kereskedelmi központok, ha már fanyalogni támad valakinek kedve). Aki ezt létrehozta tett is valamit, szerintem elismerésre méltó módon, nem csak a karosszékből okoskodott (ezt hívhatjuk tervtanácsnak is). Szóval inkább városfejlesztési cél az ilyen módon történő értékmentés (mert ha tetszik, ha nem, ez az volt), mint a gondolkodás és hozzáadott érték nélküli műemléki pacsmagolás.

SZ. J. Imant · http://szjimant.blog.com 2014.04.04. 08:21:31

Nem minden érték, ami régi vagy öreg.... Az épület az eredeti állapotában egy omladozó, elbarikádozott, ocsmány folt volt a belvárosban, amit a 21dik század igényeinek megfelelően felújítottak / átépítettek. Szerintem kifejezetten érdekes lett.

igazi hős 2014.04.04. 08:46:09

Ha annyira sommásan fogalmaznék, mint a posztoló, akkor kimoderálandót írnék.
Nekem úgy tűnik, a posztoló nem vette észre, hogy az elmúlt 100 évben némileg megváltoztak a belső tér iránti igények, pláne, hogy az épület funkciója is megváltozott. Gyakorlatilag biztos vagyok benne, hogy az eredeti építészek -sőt egyetlen kortársuk sem- gondolkodtak háromszintes mélygarázsban, sem pályaudvarra illő méretű üvegtetőben.
Ja igen, én elfogult vagyok, ugyanis (valószínűleg a posztolótól eltérően) van visszajelzésem az épületről, ugyanis a feleségem ott dolgozik.

Qwer 2014.04.04. 08:54:40

@SZ. J. Imant:
De ha omladozó, akkor nem eltakarítani kell, hanem felújítani.
Ha a gyerek kiönti a kocsiban a kakaót, akkor kitakarítod a kocsit, nem kidobod.
Nézd meg a 2. képet, milyen szép volt az udvar még ilyen formában is.
Ezt nem felújították, hanem lebontották.

A kreativitás és lelemény nem a külső falak által határolt térbe történő tervezés, hanem az értékek megőrzése.

helixpomatia 2014.04.04. 09:46:53

Rohadt beruházó. Nélküle megmaradt volna eredeti fényében. Igaz, összeomlott volna, de legalább eredetiségében omlott volna össze.
Szvsz teljesen visszaadja a régi hangulatot. Ízlésről meg nem vitatkozunk... Ugye?

Tamarys 2014.04.04. 10:02:08

A külsejéről nem tudok nyilatkozni, sose értettem a drámát a régi épületek megőrzése ilyen-olyan címen felett. A lényeg az lenne, hogy a benne lakók, ott dolgozók hogyan érzik magukat. Nos, én itt dolgozom, és csak azt tudom kívánni, hogy a tervező is dolgozzon itt, hogy élvezze áldásos munkájának gyümölcsét. Nincs ugyanis se fény, se levegő, csak annak a szűk rétegnek, aki közvetlenül az ablak mellett van. Úgyhogy tőlem lehet akármilyen csilli-villi, hagyományőrző/újszerű, ez az épület egyszerűen alkalmatlan bármilyen emberi tevékenység huzamosabb folytatására.

lobster thermidor 2014.04.04. 10:22:37

Szart mindenki tud építeni!
A valódi tudás az, amikor van bátorsága a beruházónak, és a tervezőnek megtartani a múlt épített örökségét akkor is, ha az nem kiemelt műemlék. Bár azokon is elkövettek már néhány merényletet a pénzeszsákok gazdái, és a velük kollaboráló építészek.
Az már csak a kérdés szintjén merül fel, hogy vajon az unokáknak, ükunokáknak mit fognak majd büszkén mutogatni ezek a hölgyek, urak, ha kontár módon szétbarmolnak minden a helyreállítás zászlaja alatt.

devadel 2014.04.04. 10:29:01

az a kérdés, hogy ha nyilvánvaló, hogy az épület nem műemlék, tehát hogy egészen biztos, hogy eredeti teljességében való helyreállítása nem elvárható és kikényszeríthető, akkor miért az építtető a hülye. miért nem az felelős a faszádizmusért, aki minden értelmes cél és várható eredmény nélkül mégis kikényszeríti a patyomkin homlokzat erőltetett megtartását. az épület bizonyára szép volt eredeti formájában, de úgy tűnik semmi olyasmire nem alkalmas, amiért egy befektető odaadná azt a néhány milliárdot, amennyibe a felújítás kerülne. aki skanzent akar csinálni, az legalább nyúljon a zsebébe, és finanszírozza. de szerintem inkább hagyjuk a várost élni, és szép kortárs épületeket szülni.

genius_laci 2014.04.04. 10:35:38

A gazdasági szempontokat a tervező sem hanyagolhatja. Az épület elsődleges funkciója, hogy teret adjon az emberi tevékenységnek. Tehát, ha azt akarjuk, hogy az épület éljen és működjön, át kell alakítani a mai kor igényei szerint. Persze lehet egy-két épület amit, csak a puszta látványáért meg kell őrizni (akár funkció nélkül), de ez legyen a kivétel. A többihez ha kell, hozzá lehessen nyúlni. A homlokzat marad, annak van városképi értéke, ok, de belül már az diktáljon aki perkál. Ne csináljunk panoptikumot a városból!

HookNail 2014.04.16. 11:32:35

Zacskósleves (III/1)

A zacskósleves majdnem olyan finom, mint az igazi. A különbség, hogy nincs benne – vagy elhanyagolhatóan kevés – olyan tápértékű anyag, amit a szervezet hasznosítani tud. Ha megeszed, még a jóllakottság érzését is képes megteremteni, de ez elég álságos, mivel valójában nem táplál – talán csak életben tart. Fogyasztása nem jelent minőségi táplálkozást. Viszont egyszerűen előállítható. Ellentétben a valódi levessel, ami több előkészítést és figyelmet igényel. A zacskós megoldás a benne lévő ízfokozók miatt szerethető, ízletes, ámde ettől még tartalmatlan. Valójában átvágás. Aki ilyet fogyaszt – akár szeretheti is – többnyire tudatában van annak, hogy a saját szervezetét téveszti meg vele.

Azt, hogy a műemlék-, illetve értékvédelem (történeti, építészeti, műemléki, művészeti) szempontjainak megértése a társadalom (nem csak magyar, nyugatra ugyanez a helyzet) nagy része számára rendkívül problematikus és sok esetben érthetetlen, nem új keletű dolog. Sem olyan bonyolult fogalmakkal nem tud igazán mit kezdeni a nagyérdemű közönség, mint hitelesség, hamisság, érték stb., sem olyan ismeretei nincsenek, hogy meg tudja ítélni, egy épületnek (vagy épület-helyreállításának) műszakilag, funkcionálisan, esztétikailag – tovább megyek: városképileg, erkölcsileg – mi a helyiértéke. Ilyen szellemi kalandokat most nem áll módunkban még röviden sem vázolni, nyilván ezek megértésére (vagy csupán végiggondolására) nem mindenki képes, másfelől nem is érdekel mindenkit (akit nem érdekel, az valószínűleg nem az Örökségfigyelőt olvassa). A hibát az oktatástól az ország jelenlegi etikai állapotáig lehetne elemezni, ami itt most szintén nem cél. Meglepő azonban, hogy milyen nagy számban jelent problémát a szövegértés, a cikk alatti kommentek jelentős része ugyanis erről (is) tanúságot tesz. A műemlékvédelmet az „ortodox”, „konzervatív” bélyegekkel ellátni jó ideje divatos, de ha belegondolunk, meglehetősen tartalmatlan. Talán nem ártana, ha az e kifejezéseket használók elgondolkodnának e szavak jelentésén is, valamint a „műemlékvédelem” mellett használt kontextusán és a lehetőségeken.

Különös, és szintén korunkat minősíti, hogy ha nem az Építészfórumnak a produktum építészeti színvonalától függetlenül lelkendező írásának stílusában számol be valaki egy átépítésről, akkor hányan repülnek egyből rá és igyekeznek szétszedni az írást. Bátonyi Péter cikke azonban nem hagyja magát, nehezen kikezdhető, nem is sikerült rajta fogást találni egyik kommentelőnek sem, az ellenérvek csupán csúsztatni képesek. Ezek között szemezgetve – kéretlenül – néhány gondolatra reflektálnék az alábbiakban.

[...]

HookNail 2014.04.16. 11:35:16

Zacskósleves (III/2)

„A műemlékvédelmi törekvések ortodox, konzervatív irányzata (lásd a cikk írója) szerencsére nem minden esetben ér célhoz…”
Az ortodoxiáról ld. fentebb. Kinek szerencse, kinek nem. A műemlékvédelem közérdek. A műemlékvédelmet művelők nem kényükre, kedvükre játszanak. Egyrészt szakmai, másrészt jogszabályi előírások alapján járnak el. Nem a legkönnyebb feladat a magántulajdon és a közérdek összehangolása, de általában párbeszéddel – amikor valamennyi fél nyitott – szinte korlátlanok a lehetőségek a konszenzus megteremtésére. A műemlék érdeke – jóhiszeműséget feltételezve – általában egybeesik a tulajdonos érdekével és erről meg is lehet győzni. Többnyire. A kiméra esetében sajnos nem ez történt. Miért is szerencse, hogy nem sikerül a közérdeket érvényesíteni parciális befektetési szándékokkal szemben? Ezzel a kijelentéssel nem tudok mit kezdeni. Hazánk kétmilliós épületállományából mindösszesen 15.000 műemlék van. Ezek kiemelt épületek. Valamilyen szempontból a jogszabályalkotó azt határozza meg, hogy a velük való bánás többlet gondolkodást és gondoskodást igényel – ha tetszik: többlet képességeket. Azért nem szükséges fanfárokat zengeni, ha valami nem a raktáráruház építkezések színvonalán zajlik, hanem csöppet magasabb, látványosabb szinten, de ez még önmagában nem teremt erkölcsi felhatalmazást meglévő történeti értékek elpusztításához. [Történeti értéket írok és nem műemlékit, mert félő, hogy zavar támad, a szóban forgó épület ugyanis egyedi országos műemléki védelmet nem élvez(ett), „csupán” területi védelemben részesül, no meg fővárosiban, ami a történtek után felveti a kérdést, hogy egyáltalán mire jó.] A „kreativitás és lelemény” éppen a fenti mennyiségi mutatók (műemlék:nem műemlék – 2 millió:15 ezer) alapján sincs veszélyben. Olyan értékek esetében, mint ez a ház volt az emlegetett kreativitást és leleményt nem a kibelezésre kellett volna fordítani (mert ahhoz ezek nem is szükségesek), hanem a mind teljesebb megőrzésre. Mert az is lehet kreatív és leleményes. (Tetszettek kiskorukban legózni?) Akinek pedig ez nem elég, vagy nem tud (akar) ezeknek a követelményeknek műszaki, építészi oldalról eleget tenni – mert ez a feladat egyfajta nagyon komoly alapokon nyugvó mentális hozzáállást és alázatot is feltételez – a terep egyből nagyon-nagyon nyitottá válik, nem a 15.000 műemléken és a néhány száz műemléki jelentőségű területen lévő ingatlanon kell/lehet gondolkodnia, hanem a lehetőségek szinte végtelenek, hatalmas méretű kukoricaföldek árválkodnak ugyanis beépítetlenül, várva a minél leleményesebb és kreatívabb építészeket és befektetőket. Pech, hogy az egyedileg vagy területileg védett épületek éppen a fejlesztések által is leginkább megcélzott településközpontokban vannak. Nagyon nehéz a meglévő adottságokhoz szakmailag és erkölcsileg úgy alkalmazkodni, hogy a káposzta is megmaradjon, a kecske is jóllakjon. Nehéz, de nem lehetetlen. A fejlesztőket ez persze kevéssé érdekli: a meglévő jogszabályokat elegendő módosíttatni (helyi védettség töröltetése, építési szabályzat módosíttatása stb.) és szabad a pálya. A kritikus manapság pedig elégedjen meg, ha nem az OBI-ban megvásárolható minőséggel találkozik? Így a mérce egészen alacsonyra kerülne.
Attól, mert az eredeti épület nem a mai kornak épült még nem szükségszerű a teljes kibelezése. Valóban használhatatlan lett volna a meglévő alaprajzával? Valóban ilyen mértékű átalakításon kellett átesnie az értelmes hasznosításhoz? Valóban értéktelen volt az, amit belőle konténerekbe pakoltak? Ehhez méreten valóban olyan jelentős és előremutató az a kortárs építészeti addíció, ami utóbb az épülettel történt? A két dolog valóban mérlegre tehető?

„Nincs olyan alkotás, különösen épület, amihez ne lehetne hozzá tenni, akár javítani rajta. Itt ez történt.”
Tévedés. Van. Műemlék a neve (bocsánat, nem jogi értelemben: történeti épület, érték jelentéssel). A mind teljesebb megőrzés szabályai vonatkoznak rá. Akár a „hibáival” együtt. Attól hiteles ugyanis. Máskülönben hamisítvány, mint a zacskósleves.
Nem, sajnos, ami a Bajcsy-Zsilinszky úton történt az nem elismerésre méltó. És nem Reiter Ferenc-díjjal jutalmazandó, mert ez a díjat is degradálja innentől. Ez nem legitimizálhatja a hasonló törekvéseket.

„Aki ezt létrehozta tett is valamit, szerintem elismerésre méltó módon, nem csak a karosszékből okoskodott (ezt hívhatjuk tervtanácsnak is).”
Az elismerést megkapta, Reiter-díj formájában – olyan hamis módon, mint amilyen álságos megoldás született. Sikerült olyan sztenderdeket belevinnie egy meglévő, egyébként jól használható házba, ami nyugati határunktól távolodva mind sűrűbbé válik, de ettől még nem lesz feltétlenül követendő. És mi pusztult? Azt (is) kell megvizsgálnunk. Az elkészült ház – bizonyos részletei tekintetében – szuper le(hete)tt volna a MüPától délre, sajnos nem oda készült.

[...]

HookNail 2014.04.16. 11:36:08

Zacskósleves (III/3.)

Mit is tett a kiméra alkotója?! Egy vállrándítással figyelmen kívül hagyta száz év történetét, történelmét? Műszaki és gazdaságossági kérdéssé silányította azt, ami a város egy szeletének (annak a néhány száz négyzetméternek, amit az épület alapterülete elfoglal megszorozva a szintek számával) a története. Megerőszakolta azt az elismerésre méltót, amit építésztársai, -elődei száz évvel korábban alkottak? És ez innentől kezd nagyon komoly erkölcsi kérdéssé válni, amit nem a Műegyetem előadásain, hanem a gyerekszobában tanítanak. Hogyan viszonyul egy új tulajdonos a régi korokból örökölt épülethez? Hogyan viszonyul korunk tervezője elődeihez? (Vajon munkájával szemben hasonló megítélést vár el néhány évtized múltán, mint ahogyan ő járt el most?) Hogyan viszonyul az őket támogatni hivatott felkért művészettörténész a tárgyhoz, amit vizsgál? Vajon mindenki elkövetett minden tőle telhetőt annak érdekében, hogy az energiákat olyan mederbe terelje, hogy az egyaránt kedvezzen a múlt hamisítatlan értékeinek megőrzésében és esetleg pozitív addícióként lehessen majd értelmezni mellette az újat? Az utóbbi kérdésre a válasz rövid: nem. Biztos vagyok benne, hogy a betűk szintjén – ami a jogszabályokat és az engedélyt illeti – nem hagy kívánnivalót maga után az, ami történt (erről egész biztosan jogászok csapata is gondoskodik, a mai világban nem árt, ha mielőtt ilyen vállalkozásba fogunk, áll mellettünk egy ilyen csapat). De ez még nem mossa tisztára a történteket.
A „karosszékből okoskodás” ezt illetően nem helytálló, sem a cikk írójára, sem a tervtanácsok testületeire nem jellemző. Az előbbi értékőrzésbe vetett hitének és ez irányú felkészültségének bizonyítéka a fenti cikk, az utóbbiakban számos jelentős és társadalmilag elismert szakember, kimagasló életművekkel a háta mögött véleményez – sok esetben karosszékben ülve (értsd kellő megalapozottság nélkül) készült – tervdokumentációkat.

„Szóval inkább városfejlesztési cél az ilyen módon történő értékmentés…”
Az értékmentés egyetlen szempontja sem tudott itt érvényesülni. Mi maradt? A bőre? Az sem. A városfejlesztési céllal történő előhozakodást pedig a már fentebb megfogalmazottak alapján nem értelmezhető. Mi ebből a városfejlesztési cél? Milyen áldozatok árán? Ez tényleg előrelépés egy 1,5-2 milliós város esetében? Mit nyert ezzel a város? Lettek újabb parkolók? Ezek szerint a közlekedés bővülésének igénye miatt jó volna még néhány háztömbnyi épületet elbontani a belváros környékén?

„Az épület az eredeti állapotában egy omladozó, elbarikádozott, ocsmány folt volt a belvárosban…”
Tévedés. Eredeti állapotában nem az volt, nem annak épült. Azzá hagyták silányodni, de a folyamat a teljes bontás elvégzéséig visszafordítható lett volna.
A budapesti világörökség ahelyett, hogy gazdagodott volna, szegényebb lett. Sajnos a kommenteket olvasva meg kell állapítsuk, hogy nem csak egy épülettel.

„A gazdasági szempontokat a tervező sem hanyagolhatja. Az épület elsődleges funkciója, hogy teret adjon az emberi tevékenységnek.”
Ez így van. Épp ezért fontos a meglévőségekkel ésszerűen gazdálkodni. A kiméra esetében nem ez történt. Sőt! Hatalmas látványberuházás készült. A terek adottak voltak, emberi tevékenységek végzésére teljesen alkalmasak, ezt teljesen lenullázták, hogy a legvakmerőbben álságos módon újat alkossanak helyette. Nem hiszem, hogy a beruházás rentábilis lenne. A mai kor igényeivel való példálózás mindennapossá válik a beruházók szájából műemlékek esetében. Csakhogy a 19. század végi, 20. század eleji épületek többnyire tudják ezt. A kiméra legalábbis tudta.
A jelenlegi kibelezés szereplői által létrehozott eredmény száz év múlva ugyanarra a sorsra fog jutni, mint az eredeti Korb–Giergl épület, ugyanazon érvek mentén: nem fog megfelelni a 22. század elvárásainak. Pedig akkor már lehetne egy több mint 200 éves műemlékünk, amire büszkék lehetnénk – mert ez a kor hazánk építményeinek szempontjából már jelentősnek minősül. Az utóbbi félezer évben nem csak a török hadsereg és a két világháború pusztított, az értékek rombolása ma is jelentős léptekkel halad, amit ilyen-olyan ideológiákkal is támogatnak, amint ezt az Eiffel Palace esete és az itt olvasható érvek is példázzák. A meglepő, hogy a török és világháborús hadseregek okozta pusztítás sem hagyott túl sok eltékozolható értéket, mi mégsem bánunk ezekkel csínján. A végletekig meggyengített (talán ide is jó szó, hogy patyomkin vagy díszlet) műemlékvédelem jobb esetben is csak kullog az események után.

Vigyázni kell ám a zacskóslevessel, mert az ember úgy szokik hozzá, hogy észre sem veszi. És amikor valódi húsleveshez jut, nem is tudja már értékelni, mert az ízlelőbimbói érzéketlenek iránta.