A 19. század utolsó évtizedeiben Magyarország ipari és közgazdasági modernizációja vált a múzeumfejlesztések motorjává, amelyhez csak a századfordulón kapcsolódott hozzá a képzőművészeti gyűjtemények elhelyezésének igénye. A Kiegyezést követő három évtized során a kereskedelmi- és iparfejlesztés, a közgazdasági rendszer modernizációja, a regionalizmus és a nemzeti jelleg erősítését szolgáló törekvések formálták a múzeumalapítások ügyét.
1867–1897 között három iparmúzeum és négy iparmúzeumi épület (Budapest, 1887–1889, Marosvásárhely, 1890–1893 és Kolozsvár, 1896–1898, 1903–1904), egy mű- és iparmúzeum (Iparművészeti Múzeum, Budapest, 1893–1896/1897), egy természettudományi (Nagyszeben, 1894–1895), egy helytörténeti múzeum (Bihar Megyei és Nagyváradi Múzeum, 1895) és egy régészeti múzeum (Aquincumi Múzeum, 1894) épült fel. A korszak ipari jellegű múzeumai a teljes múzeumépítkezések több mint felét teszik ki. Jellemzően kettős, azaz oktatási és múzeumi funkciókat egyesítő intézmények jöttek létre, területi eloszlásukat tekintve pedig a főváros és Erdély különböző városai dominálnak. Elsőként az Országos Képtárból Szépművészeti Múzeummá alakuló intézmény létrejötte és palotájának elkészülte (1896–1906) törte meg a régészeti múzeumok, az iparmúzeumok, iparművészeti múzeumok és regionális vagy helytörténeti múzeumok alapításának sorozatát. Az iparmúzeumok alapítása összefüggött az iparoktatással, a modernizálódó iparosság új intézményei általában helyi alapanyagokra alapozva jöttek létre.
Oktatási segédanyagként szolgáló gipszöntvények és épületplasztikák az egykori zalatnai Kőfaragó és Kőcsiszoló Ipariskola padlásán a 19–20. század fordulójáról. Megtalálási állapot: eredeti elrendezés a padlás gerendáin.
Megtalálási állapot a padláson. Jobbra Lukács Béla, az intézményt alapító miniszter büsztje.
A faipar területén bútor- és épületasztalosság mellett esztergályosságot és fafaragást tanítottak a homonnai (1877) iskolában. A fa- és fémmegmunkálást tanító intézmények száma lényegesen nagyobb volt. Ide tartozott az aradi (1892), a kolozsvári (1884), a marosvásárhelyi (1892) és a szegedi (1893) intézmény, amelyekben a homonnaihoz hasonló rendszerű faipari oktatás mellett gép-, mű- és épületlakatosokat képeztek. A kolozsvári fa- és fémműves szakiskola saját tanítási modellt dolgozott ki, délelőttönként ipari üzemekben és gyárakban folyt a gyakorlati, délutánonként az iskolában pedig az elméleti oktatás. Az intézményekhez esetenként speciális szakképzéseket is biztosítottak (építőipari, műlakatosság, agyagipari, gőzgépkezelő stb.), valamint bizonyos esetekben technológiai múzeum is kapcsolódott, ilyen volt kolozsvári Ferenc József Technológiai Iparmúzeum (1887). Ebbe a rendszerbe tartozott a magániskolaként indult, finommechanikai képzést nyújtó budapesti Mechanikai Tanműhely (1884) is. Kőfaragó és agyagipari iskola működött Székelyudvarhelyen (1892), ahol a kőfaragó és díszítő szobrászati képzés mellett fazekasságot és kályhakészítést is oktattak. Kifejezetten kőfaragó és kőcsiszoló iskola működött Zalatnán (1894), míg Ungváron (1863) az iparművészeti iskola profilját fazekas és kályhakészítő képzés egészítette ki, de a mágocsi (1887) iskola képzésének középpontjában szintén az agyag állt. Ehhez az oktatási szinthez tartozott a budapesti óraipari (1892) és a nagyszebeni bőr- és cipésziskola (1895) is. Az iskolák fele az erdélyi országrészben volt.
Elsődleges tisztítás és leltározás után, az iskola egyik használaton kívüli termében.
A napjainkra jórészt a határainkon kívüli településeken működött iskolák egykori, a maga korában elsőrangú oktatási anyaga jórészt elkallódott. Éppen ezért különleges a Gyulafehérvártól harminc kilométerre nyugatra elhelyezkedő Zalatna, ahol az egykori Kőfaragó és Kőcsiszoló Iskolának a padláson fennmaradt egyedülálló gyűjteményét 2014 nyarán mentette meg egy kis csapat a feledéstől és a pusztulástól. Az egyre fogyatkozó lakosságú, ma már mindössze pár tucatnyi magyarnak otthont adó városka leginkább etnikai alapú lázadások és vérengzések miatt ismert, az 1784-es erdélyi parasztfelkelésben betöltött központi szerepe mellett az 1848-as év szomorú eseményei közé tartozott a zalatnai polgárok lemészárlása is. Az ennek emléket állító, 1898-ban Ompolygyepű határában felállított oszlop a zalatnai kőfaragó iskolában készült. Az intézmény alapítója és az oszlop megrendelője az az örmény családba született Lukács Béla, kereskedelmi és közlekedési miniszter volt, aki a hegyekben népes családokban élő, döntően román lakosság gazdasági helyzetét infrastrukturális fejlesztések mellett a kőfaragás és a kőcsiszolás meghonosításával kívánta javítani. A fent említett felkelések kiváltó oka nem kis részben a kimerült bányák és a mezőgazdasági művelésre korlátozottan alkalmas területeken megélni nem tudó, nélkülöző, s egyben alacsony iskolázottságú lakosság elégedetlensége volt. A kőben gazdag vidéken működő iskola létrehozásakor Lukács Bélát szociális szempontok mellett családi események is inspirálták: az alig egy éves csecsemőt román dajkája rejtette el a szabadságharc alatti mészárlás elől, amelyben teljes családja odaveszett.
Kossuth Lajos büsztje.
A napjainkban elektrotechnikai szakközépiskolaként működő intézmény padlására gondos kezek a második világháború éveiben, vagy az azt követő átalakulás során vihették fel a századforduló korának konjunktúrájában működő kőcsiszoló és kőfaragó iskola mintadarabjait. A gipszmintákat, növendék munkákat, öntőformákat, kő modelleket egymás mellett rendszerezve, gerendákra helyezve, egymás mellé állítva, illetve egyes darabokat felakasztva helyeztek el. A padlásra való áthelyezés időpontja egyelőre nem ismert, de feltételezhető, hogy a második világháborút követő években az iskola profilváltása tette szükségessé az eredeti oktatási funkcióját elvesztő gyűjtemény helyének felszabadítását. A kőfaragványokat, gipszmintákat és -öntvényeket magába foglaló mintagyűjtemény kivételes egységben illusztrálja az iskola századfordulós módszertanát, illetve annak továbbélését a két világháború közötti időszakban – fontos tanújaként a kontinuitásnak az immár 1918 óta folyamatosan román fennhatóság alatt lévő területen. A kezdeti gondos elhelyezés ellenére az évtizedek alatt két tárgy kivételével mindegyiken valamilyen fokú sérülés jelent meg (apró részek leválásától az apró darabokra törésig), az ablakokra helyezett védőháló sérülésein keresztül betelepült galambkolónia tagjai pedig vastag guanóval borították be ezt a jelentős tárgyegyüttest.
Az egyik gipsz épületplasztika leszállítása a padlásról.
A valamikori zalatnai Kőfaragó és Kőcsiszoló Iskola padlásán fennmaradt öntvények, mintadarabok és szobortöredékek egyedülállóak, a korszak hasonló iskoláiból nem maradt fenn egyetlen ilyen, az iskola oktatásmódszertanát összefüggéseiben dokumentáló együttes sem. Az Osztrák-Magyar Monarchia kőfaragó iskolái közül a zalatnai volt az egyik legjelentősebb, amit nem csak az innen kikerült mesterek keresettsége bizonyít, hanem az a tény is, hogy 1920-as évek elején ide helyezték át a bezárt székelyudvarhelyi iskolát is. A Zalatnáról kikerült mesterek nem csak a városban és környékén helyezkedtek el, hanem többen Budapesten és Bécsben is dolgoztak jelentős köz- és magánépítkezéseken, illetve itt végzett a 20. századi román szobrászat jelentős figurája, az iskola névadója, Corneliu Medrea.
A Lukács-büszt tisztítása.
A több éves előkészítést követően zalatnai iskola padlásán megmaradt tárgyak megmentésének első gyakorlati lépéseire 2014. augusztus 24–30. között került sor, ekkor gyűjtöttük össze az anyagot az iskola padlásán, majd leszállítását és felületi tisztítását követően átszállítottuk az iskola újabb épületében e célra rendelkezésre bocsátott száraz, védett terembe. Az értékmentő munka példamutató együttműködésben valósult meg, amelyben fontos szerepet játszott a város polgármestere, az iskola anyagából önálló múzeumot álmodó Silviu Ponoran. A munkában Kovács Zsolt művészettörténész, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem docense, Csécs Kinga és Földi Imelga kolozsvári egyetemi hallgatók, Nemesné Kis Tímea egri művészettörténész, Kiss Zoltán és André Csongor kőrestaurátorok, valamint Székely Miklós, az MTA BTK Művészettörténeti Intézetének tudományos munkatársa vett részt. A töredékek egy részének összeillesztése után megtörtént elsődleges nyilvántartásba vételük, legfontosabb adataik rögzítése és elsődleges beleltározásuk. A végig dokumentált folyamat eredményeként 270 egyedi tárgy (gipszmodell, épületplasztika modell és vizsgamunka, szobormodell, síremlék és sírkő plasztika), illetve tárgytöredék, valamint 22 doboznyi egyelőre azonosítatlan töredék került elő. A továbbiakban egy olyan 20-30 tételből álló gyűjtemény összeállítása szükséges, amely önálló kiállításra alkalmas módon, megfelelően reprezentálja a tárgyegyüttes egészének jellegét, azokat a főbb tárgycsoportokat, amelyek hűen tükrözik a valamikori kőfaragó iskola oktatásmódszertanát.
A csapat 2014 augusztusában.
Székely Miklós
