Az elmúlt napokban cikkek sokasága jelent meg Budapest VIII. kerületének egy kevéssé ismert sarokháza, a Múzeum utca 19. és Szentkirályi utca 37-39. alatti épület kilátásba helyezett bontása tárgyában. A hírt beharangozó írás – amely az Építészfórumon jelent meg – példaértékűnek nevezte a négy tervezőiroda részvételével megtartott pályázatot, amelynek eredményes és kulturált lebonyolítása ritkaságszámba megy hazánkban. Ez a megközelítés olyan, mint ha annak örvendenénk, hogy a műtét sikerült ugyan, csak épp a beteg meghalt.

A Múzeum utca 19. szám, előtérben a Károlyi–Csekonics-palotával.

A Sacré Coeur (Szent Szív) rendi apácák tulajdonában álló ház lerombolásával és helyére új építmény emelésével számoló építészi elképzelések több, korunkra igencsak jellemző problémára hívják fel a figyelmet. A szóban forgó klasszicista eredetű, majd az 1870-es években gróf Zichy Antal megbízásából a historizmus szellemében átépített lakóház sem nem híres, sem nem ritka, de még csak különösebben jó állapotúnak sem nevezhető. Az első kérdés, amelyet a műemlék- és városképvédelem iránt kevésbé fogékony járókelő feltesz, hogy mi értelme az efféle épületek megtartásával fáradozni, ha semmi különlegességgel nem rendelkeznek. A kérdés megválaszolásához érdemes bevezetni egy szemléletes fogalmat: a városképi kötőszövet kifejezést.

Európa jelesebb városait a szélesebb nyilvánosság előtt egy-két, de legfeljebb tucatnyi kiemelkedő építészeti alkotás teszi ismertté. Szerencsés esetben ezek az adott település valamelyik jól látható pontján tárulnak fel, szép panorámával párosulva (pl. a prágai vár a Szent Vitus-székesegyházzal, a Dózse-palota Velencében), vagy puszta méretüknél fogva tűnnek ki az összképből (pl. a bécsi Stephanskirche, a párizsi Eiffel-torony). Az ilyen ikonikusnak számító alkotások (nálunk is terjedő kifejezéssel élve landmarkok) olyanok a városkép szempontjából, mint a létfontosságú szervek az emberi szervezetben. Nélkülük az adott település érdektelen épülethalmaz lenne csupán, mindenféle jól azonosítható ismertetőjegy nélkül. Egyszersmind azonban képzeljük el azt is, milyen kavalkádot eredményezne, ha csak effélék állnának az adott városokban. Annyira lenne élvezhető az összhatás, mint a primadonnákból álló kórus koncertje, ahol mindenki a másik túléneklésére törekszik (többek között ezért visszás és kevésbé harmonikus Amerika, vagy Kelet-Ázsia metropoliszainak többsége). Ahhoz azonban, hogy egy város fenti látványosságai kellően érvényesülni tudjanak, okvetlenül szükség van átlagos méretű és igényességű épületekre is, amelyek színvonalas, de semmiképp sem hivalkodó megjelenésükkel összekapcsolják a méltán híres remekműveket, mintegy a szervek közti kötőszövet funkcióját töltve be. Fontos azonban kiemelni, hogy átlagosságuk semmi esetre sem jelent jellegtelenséget, miként azt sokan gondolják. Az igazán értékes történelmi városokban ugyanis az utcahosszban álló, rendszerint lakófunkciót betöltő átlagépületek is félreismerhetetlenül jellemzőek az adott településre, illetve művészetföldrajzi régióra.

A fenti képen látható épület önmagában nem éppen figyelemfelkeltő, a hozzá hasonló házakkal azonban félreismerhetetlen városképet alkot Amszterdamban. (forrás: www.jt.de)

Beépítési módjuk (pl. a fűrészfogas elrendezésű házak Kőszegen), anyaghasználatuk (a tégla-architektúra Amszterdamban és más északi várososokban), vagy akár színezésük (a vörös okker alkalmazása Dél-Itáliában) teremti meg az adott település és tágabb környezetének semmivel sem összetéveszthető hangulatát.

Minden díszítést vagy építészeti bravúrt nélkülöző homlokzat, amely azonban mellőzhetetlen a sienai Piazza del Campo hangulatának megteremtéséhez – háttérben a dóm tornya magasodik. (forrás: www.irvingcommons.org)

Az ilyen házak testesítik meg a jó értelemben vett átlagot, de vonatkoztatási pontot is jelentenek, amelyekhez képest a főművek különlegessége nyilvánvalóvá válik. Budapest esetében ezt az épülettípust a vakolt homlokzatú, belső udvaros, körfolyosós bérház képviseli, amely sokak szemében talán unalmasnak és hétköznapinak tűnhet, de az ideérkező külföldi látogatók többsége számára helyi jellegzetesség és kuriózum egyszerre. Ezek az épületek nem csak esztétikailag tekinthetőek budapesti specifikumnak, de egy tipikus életforma lenyomatának hordozói is egyben. Az általuk kínált komfort- és intimitáshiány miatt megfogalmazott kritikák pedig éppúgy felvethetőek lennének a nápolyi sikátorokat övező lakótömbökkel kapcsolatban is, ahol a frissen mosott ruha a járókelő feje fölött kifeszített köteleken szárad. Budapest még nem teremtette meg a maga romantikáját, pedig ehhez minden adottsága, hétköznapi bája, szeretnivaló esendősége megvan.

A másik, ezúttal nem csak szakmán kívüliek, hanem az építészek által is gyakran felvetett ellenérv a pesti bérházak relatíve fiatal korával kapcsolatos, ami nem biztosít kellő „történeti aurát” számukra a közönség szemében.  Ez megint csak olyan adottság, amelynek inkább az előnyeit, semmint a hátrányait lenne ildomos hangsúlyozni. A pesti lakóházak átlagos 120-150 éves kora ugyanis nem eredményez olyan kényelmi nehézségeket, mint amilyeneket Velence, vagy épp Rothenburg ob der Tauber félezer éves épületei okoznak nap mint nap. A reformkor, vagy a dualizmus korának építési technológiái ugyanis nem térnek el olyan számottevő mértékben a mi korunk megoldásaitól, hogy az elviselhetetlen életkörülményeket eredményezne a lakók számára. Elvégre egy európai város nem épülhet újjá a legújabb igényeknek megfelelően két-három évtizedenként, mint a nevadai Las Vegas.

Másrészt fontos kiemelni, hogy fővárosunk történeti épületállományának java szűk háromnegyed évszázad alatt jött létre, ami az egyes stílusirányzatok (így a klasszicizmus, a neoreneszánsz vagy a neobarokk) közti eltérések dacára is olyan egységes összképet eredményez, ami lényegében páratlan Európában. Amit egyes urbanisták megvetően az „eklektika skanzenjének” neveznek, ahhoz hasonló – az elmúlt évszázad kataklizmái miatt –csak az egykori monarchia iker-fővárosában, Bécsben tapasztalható.

Hogy miért volt szükség erre a hosszú okfejtésre egy konkrét épület bontása kapcsán, arra nem egyéb szolgál magyarázatul, mint hogy a Múzeum utca 19. átlagos XIX. századi lakóházként a fenti kritikai megközelítések metszéspontjában helyezkedik el. Mivel pedig tartani kell attól, hogy a jövőben hasonló rombolási tervek látnak napvilágot, szükségét éreztem a probléma általános felvázolásának. Ha Budapest apránként ugyan, de a jelen épületet is veszélyeztető szemléletmód folyományaként elveszíti a fent nevesített „kötőszövetét,” akkor jeles emlékei összefüggésükből kiragadva, zárványként fognak árválkodni, ahelyett, hogy a saját történeti miliőjükben magasodnának. A Múzeum utca esetében is ez lenne a helyzet, hiszen előbb-utóbb a Meinig Artúr tervezte, kiemelkedő színvonalat képviselő Károlyi–Csekonics-palota is nélkülözni lenne kénytelen építészeti kontextusát, vagyis a nívóját hangsúlyozó, viszonyítási alapként szolgáló szomszédjait, elsőként a 19. számot. Mondanom sem kell, hogy a homlokzatok megtartásával és az épületmag bontásával történő „átalakítás” éppúgy elfogadhatatlan, mint a teljes pusztítás.

A szóban forgó „Sophianum” nevű épületegyüttes a Szentkirályi utca felől, illetve a bírálók által legtöbbre értékelt, Gutowski Építész kft. jegyezte új épület terve. (a bal oldali kép forrása: Google Maps; a jobb oldali kép forrása: építészfórum)

Csak remélni lehet, hogy a városvezetés és maga az építtető is úgy dönt, nem folytatja azt a káros gyakorlatot, ami a Múzeum utca elejének faszádizálásával, vagyis voltaképpeni elpusztításával vette kezdetét a Kálvin Center építése idején, hanem – kellő önmérsékletet tanúsítva – a fennálló épület megtartásával kísérli meg elhelyezni a kívánt funkciót. Egy női szerzetesi közösség szellemiségéhez mindenképp ez állna a legközelebb.

Bátonyi Péter