Blogunkon a múlt hónapban két cikk is megjelent a magyarországi oszmán építészet emlékeiről. A százötven éves török uralom ellenére a nagyközönség keveset tud ezeknek az épületeknek a kulturális hátteréről. Talán azért, mert egy olyan civilizáció hozta létre őket, amivel a nyugati világ a 8. századtól a 18. század elejéig Európa peremterületein hol itt, hol pedig amott – mondhatni – élet-halál küzdelmet folytatott. Talán emiatt és nem utolsó sorban a két civilizáció nagyon sok mindenben eltérő gondolkodásmódja miatt az európai emberek – köztük a Magyar Királyság alattvalói – a gyakorta szoros kapcsolatok ellenére mégis idegenkedve, majd később távoli egzotikumként tekintettek a muszlim világra. Pedig a nyugati kultúra a kora újkortól kezdve oly mértékben ismerte meg a bolygót, amire addig az emberiség történetében nem volt példa. A gyarmati hódítás és a kereskedelmi kapcsolatok kiépülése a 16–17. században az európai ember tudásának bővülését és látókörének kiszélesedését is magával vonta, de a távoli tájak a nyugatiak képzeletében még sokáig – jobb esetben – egzotikumként jelentek meg. Képzeljük csak el, hogyha a „jól ismert” muszlim világra is idegenként tekintettek, akkor mennyivel inkább igaz volt ez a Távol-Keletre, amellyel a 16. században vették fel a kapcsolatot. A Kínával és Japánnal meginduló kereskedelem nagy hatást gyakorolt az európai elit luxusfogyasztására, és egy új divathullámot is elindított.

Matteo Ricci SJ (1552–1610): Kelet-Ázsia térképe, 1602. [forrás: wikipedia]

Buda, a 16. századi Velig bég fürdő (a mai Császár fürdő része) Johann Bernhard Fischer von Erlach (1656–1723) császári főépítész Entwurff Einer Historischen Architectur című művének 1725-ös lipcsei kiadásából.
A 18. századra már a török emlékek is egzotikus érdekességekké váltak. [forrás: ub.uni-heidelberg.de]

Isztambul, a 17. századi Kék mecset Johann Bernhard Fischer von Erlach (1656–1723) császári főépítész Entwurff Einer Historischen Architectur című művének 1725-ös lipcsei kiadásából. [forrás: ub.uni-heidelberg.de]

A nyugati embernek első kézből vett ismeretei természetesen csak a szállítható iparcikkekről lehettek. A porcelánoknak, valamint a lakktárgyaknak és lakkbútoroknak nagy felvevőpiacuk volt. Ezek megvásárlását persze csak az elit engedhette meg magának. Ráadásul egyes tárgytípusok valóban „aranyárban” keltek el. Gondoljunk csak bele, hogy a porcelánkészítés titkára Európában csak a 18. század elején jöttek rá, a távol-keleti lakkok előállításának technológiáját pedig nem tudták tökéletesen megfejteni – igaz, kínai és japán hatásra európai lakkbútorok is szép számmal készültek!

18. századi ún. imari váza Aritából, Japánból. Muzeum Okręgowe w Tarnowie, Tarnów, Lengyelország. [forrás: wikipedia]

Kínai porcelán a Ming-dinasztia korából (14–17. század). Museum für Ostasiatische Kunst. Berlin, Németország. [forrás: wikipedia]

A kínai porcelán másolása még az európai porcelán felfedezése előtti időkből, Hollandiából: delfti fajansz, 17. század vége.
[forrás: cperles.com]

Kínai lakk paraván a 18. századból, a Csing-dinasztia idejéből.
The Peabody Essex Museum, Salem, Massachusetts, Amerikai Egyesült Államok. [forrás: wikipedia]

A kereskedelmet a 17–18. században az ún. kelet-indiai társaságok bonyolították le. A legkorábban, a 17. század elején a Holland Kelet-Indiai Társaság alakult meg, amit kisvártatva követett az angol, a franciák pedig a század második felében álltak be a sorba. A kereskedőkön és katonákon kívül a keresztény hittérítők is eljutottak a távoli országokba. A legjelentősebb térítő tevékenységet a Római Katolikus Egyház részéről a Jezsuita Rend (Societas Jesu, SJ) fejtette ki. A jezsuita szerzetesek soraiból például a kínai császári udvarban magas rangú mandarinok is kikerültek, elég csak Matteo Riccire (1552–1610) utalni, aki az európai tudományok megismertetésével tett nagy hatást a pekingi udvarra, és akit a kínaiak Li Mato néven tisztelnek.

Emmanuel Pereira (szül. Jü Ven-huj, 1575–1633), az első kínai származású jezsuita festménye: Matteo Ricci kínai mandarinként, 1610. Róma, Collegio Romano. [forrás: wikipedia]

A kereskedők és hittérítők pontosabb információkat is szolgáltattak a távoli országokról, melyek igényes kiadványok révén terjedtek. Ezek közül a legjelentősebb Johan Nieuhofnak (1618–1672), a Holland Kelet-Indiai Társaság követének „Az Egyesült Tartományok Kelet-Indiai Társaságának követségében” (Het gezantschap der Neêrlandtsche Oost-Indische Compagnie) című, 1665-ben kiadott műve, valamint a Rómában élő jezsuita szerzetes, Athanasius Kircher (1602–1680) 1667-es „Kína” (China monumentis) című könyve volt, amit Kircher rendtársai Kínából küldött beszámolói alapján állított össze. Ezeknek a segítségével az európai közönség már némi bepillantást nyerhetett a távoli országok szokásaiba, és metszetanyaguknak köszönhetően nem utolsósorban építészetükbe is. Ezek az értesülések azonban csak másodkézből származtak, és még a metszetek sem nyújtottak pontos képet az ábrázolt építményekről.

Peking, Császári palota, 15. század, a Ming-dinasztia idejéből. Johan Nieuhof (1618–1672): Het gezantschap der Neêrlandtsche Oost-Indische Compagnie, Amszterdam, 1665. [forrás: pinterest.com]

Nanking, Porcelántorony, 15. század, a Ming-dinasztia idejéből (elpusztult). Johan Nieuhof (1618–1672): Het gezantschap der Neêrlandtsche Oost-Indische Compagnie, Amszterdam, 1665. [forrás: wikipedia]

Meg kell jegyezni, hogy az európai kereskedők a távoli országokban egy idő után csak erős állami kontroll mellett tevékenykedhettek, a hittérítés elé pedig komoly akadályokat gördítettek. Kínában Kang-szhi császár (ur. 1661–1722) például Kanton városát jelölte ki az idegenekkel folyó kereskedelem ellenőrzött helyszíneként, 1664-től ez volt az egyedüli kereskedelmi kikötő a külföld felé. Japán pedig 1639-től több mint kétszáz évre szinte teljesen elzárkózott a külvilágtól, ami ráadásul egy nagyméretű keresztényüldözéssel is együtt járt. Tokugava Iemicu sógun (hivatali idő: 1623–1651) a Nagaszaki kikötőjében fekvő Dedzsima-szigetet jelölte ki az egyedüli kereskedelmi kikötőnek a külföld felé, ráadásul a nyugatiak közül csak a hollandoknak engedélyezte, hogy Japánnal kereskedjenek, minden más európait kitiltott az országból, ahol még a hollandok sem mozoghattak szabadon. Mindeközben a távol-keleti iparcikkek iránti kereslet nem csökkent, így azok igencsak felértékelődtek.

Kínai pagoda ábrázolása. Athanasius Kircher SJ (1602–1680): China monumentis, Amszterdam, 1667. [forrás: pinterest.com]

A porcelán- és lakktárgyak, valamint a távol-keleti bútorok gyűjtése tehát presztízzsé vált. Mindemellett a metszetképes kiadványok terjedése további információkat szolgáltatott egy távoli, érthetetlen, egzotikus világról. A 17. században ennek folyományaként született meg az elit köreiben a kínaizálás divatja, amire – tegyük hozzá – nem csupán Kína, hanem más távol-keleti országok művészete is hatást gyakorolt. Ez a divat leginkább az enteriőrművészetben érhető tetten, hiszen a drága áron megvásárolt luxustárgyakat nyilvánvalóan szobabelsőkben tették közszemlére. Egy idő után azonban az enteriőröket is elkezdték „kínaias” stílusban kialakítani. A belsőépítészet mellett egyes építészeti alkotásokon, főként kastélyok kerti pavilonjain is megjelentek a kínaias, vagy annak vélt elemek. Ezt a 17. századból származó, de a 18. században csúcsra jutó divatot nevezzük ma egy 19. századi, francia eredetű szakszóval „chinoiserie”-nek, ami kínaizálást, vagy kínai divatot, kínai módit jelent. A következő bejegyzésben a chinoiserie pár kiemelkedő példájával ismerkedünk meg.

Tóth Áron