Reformáció és örökség

 2017.08.31. 11:00

Idén ünnepeljük a reformáció kezdetének 500. évfordulóját, amit ahhoz az 1517. október 31-i eseményhez kötünk, amikor is a hagyomány szerint Luther Márton kitűzte 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. A reformáció és hatása nem maradt a teológia határain belül, a művészeti életben, a képi gondolkodásban és a képekről való gondolkodásban is megjelent, hiszen a vallási irányzatok mindig is megteremtették a számukra megfelelő művészi formákat és műfajokat, ahogy az ábrázolások segítségével a közvetített tartalmakat is.

A reformációval megkezdődött felekezeti szétválás következtében a középkori templomokkal mint örökséggel találták magukat szemben a gyülekezetek. Ennek figyelembe vételével kellett magukat pozícionálni, tekintetbe véve a már meglévő emlékeket és ikonográfiai hagyományokat. Erre jó példa a nürnbergi Lorenzkirchében látható Veit Stoß alkotás „megmenekülése”, amiről egy korábbi cikkben is volt szó, de leglátványosabban ez a templomterek új liturgiának való megfeleltetésekor látszik. Azonban nemcsak a térhasználat változik, hanem a képekhez való viszony is más jelleget ölt a kálvinista, az evangélikus, az unitárius, de a katolikus közösségek esetében is. A következőkben egy pár erdélyi és partiumi templom példáján keresztül mutatjuk be a felekezetek és gyülekezetek különféle válaszát a középkori örökség mint probléma felvetette kérdésekre.

1_kep.jpg

A magyarvalkói református templom festett famennyezetének részlete a baglyot csipkedő madárral (forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)

A reformáció képteológiai szempontból is igen izgalmas. Újra párbeszéd tárgyává vált a képvita, ami igen érdekes a nyomtatás korszakában: az ábrázolások – legyenek azok szentképek vagy nyomtatott élclapok – sokkal elérhetőbbek lettek, a képeket még nagyobb számban lehetett megvásárolni és tisztelni, de elhajítani és megsemmisíteni is. A vallási felfogások mindig is tükröződnek a képfelfogásokban is, melyet az adott történelmi helyzet is áthat és tesz földrajzi egységenként egyedivé.

Magyarországon az 1562. évi debreceni református zsinaton elfogadott hitvallás foglalta össze elsőként a református egyház művészetre vonatkozó álláspontját, amit 1567-ben a debreceni alkotmányozó zsinaton rögzítettek. Ezek következetesen száműzték a képeket a templomokból: „Ördögi varázslással vannak megcsalatva a képek pártolói”. A mózesi törvényből (Kiv 20.4) kiindulva – „Ne csinálj magadnak faragott képet vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt.” – a reformátusok a szentek képeit elsősorban a bűnre csábítás eszközeivel azonosították, s meglátásuk szerint a kép imádata nem bensőséges áhítatot kelt a szemlélőben. A képek nevében és a képek segítségével való hatalomgyakorlás miatt is támadták a képtisztelőket. Magyarvalkón (Văleni, Románia) ennek megfelelően, ahogy reformátusokhoz került a templom „a képeket, szobrokat kihordják a templomból és annak falától 20 méterre lévő gödrös helyre temetik.” Mindemellett Magyarvalkó festett kazettás famennyezetén látjuk a baglyot csipkedő madarakat, ami egy igen különleges Krisztus-szimbólum: a csipkelődést tűrő madár Krisztus ostorozásának jelképe!

2_kep.jpg

A magyarvistai templom 1580-ban már a református felekezeté volt, freskói a 20. század elején kerültek elő a vakolat alól. A képen 2014-es állapota látható (Dombóvári Judit felvétele)

Magyarvista (Viștea, Románia) temploma a 16. században került a reformátusokhoz, középkori falképei csak 1912-ben, egy nagyobb arányú felújítás alkalmával kerültek felszínre. Feltárásukra azonban ekkor nem kerülhetett sor, a gyülekezet 1920-ban újra lemeszeltette a képeket. Csupán 1996-ban nyitottak újból szondát a hajó déli falán, de a gyülekezet kérésére a mai napig vászonnal vannak letakarva a feltárt freskók. A képek eltüntetésének hosszú folyamata követhető nyomon Disznajó (Vălenii de Mureș, Románia) református templomában is. Az egyhajós épület csúcsíves diadalívét egy 1888-as átalakítás folyamán falazták be, szentélyét lebontották, a templomot bővítették és átépítették: megszüntették a kelet-nyugat tengelyt (ahogy a berei [Berea, Románia] templomból is teremtemplom lett). Középkori freskói is csak a 20. század közepén kerültek elő a befalazott diadalív környékén. A reformátusokhoz került templomoknál nem példanélküli, hogy a tér liturgiának való megfeleltetése következtében nincs helye tovább a (bemeszelt) freskóknak, illetve az eredeti falaknak (így a szentélynek) sem: karzatot emelnek, szószéket helyeznek el a templom terében, s újabb ablakokat vágnak a falba.

3_kep_lq.jpg

A disznajói templom befalazott diadalíve az angyali üdvözlet ábrázolásával (a szerző felvétele)

A sepsikőröspataki (Valea Crișului, Románia) templom sajátos történettel rendelkezik. A reformáció idején a kálvinisták és az unitáriusok közösen használták, majd 1568-tól az unitáriusoké maradt. A 18. század végéig megtartották a középkori freskókat, s azok létére hivatkozva követelték vissza a templomot a katolikusok, majd a felújításkor ők maguk szüntették meg a falképeket.

A protestánsok „túlzó puritán mozgalma” az ellenreformációra adott válaszok egyikeként is értelmezhető, de vannak ellentétes magatartásról tanúskodó forrásaink is: volt, ahol „kemény intések által kellett némely falukban a népet arra hajtani, hogy a pápistaságnak maradványaiból kivetkeztetnének.” Ilyen volt Magyarhermány (Herculian, Románia) templomának közössége is, melyet határozattal kényszerítettek végül a falfestmények bemeszelésére.

Az almakeréki (Mălâncrav, Románia) templom szentélyét, melyet a padlótól a boltozatig falképek borítanak, az evangélikusok csupán 1882-ben meszelték be, három méter magasságig. A székelyderzsi (Dârjiu, Románia) ma unitárius templom középkori freskói éppen 1887-ben kerültek felszínre egy felújítás következtében, melyet ekkor megtartottak, míg a székelydályai (Daia, Románia) református templom szentélyének kifestését sosem meszelték le.

Meg kell említenünk még egy fontos forrást, amely a képekkel kapcsolatos állásfoglalásra és annak különbözőségeire is jól reflektál. A katolikus francia utazó, Pierre Lescalopier (1550 k.–1597 u.) 1574-ben tett látogatást Keresztényfalvára (Cristian, Románia), ahol útinaplójába a következőket jegyezte fel: „Itt a miénkhez hasonló templomra találtam, s miután beléptem, meghallgattam esti, latin nyelvű istentiszteletüket, ami örömmel töltött el; ám amikor az ének végén ezt imádkozták: »és pusztítsd el a pápista és török zsarnokságot«, felismertem, hogy lutheránusok. Szent történeteket ábrázoló festett üvegablakaik és a falfestményeik nem különböztek a mieinktől, miként papjaik viselete is megegyezett a mieinkével.”

4_kep_lq.jpg

A darlaci templom kívülről festett szentélyének Szent Kristófot ábrázoló freskója (a szerző felvétele)

Találunk példát a „lutheránus fanatizmus következtében eltűnt” és a nagy költséggel megmentett templomra is. Előbbi szavakkal De Gerando Ágost (1819–1849) a segesvári (Sighișoara, Románia) evangélikusokat illette a Hegyi templom lemeszelt képei miatt. Míg a darlaci (Dârlos, Románia) templom kapcsán – amely szentélyének külső falain is freskók láthatók – azt jegyezte le a szerző a lelkész beszámolója nyomán, hogy az evangélikus közösség még egyszer sem kérte a falképek lefestését, de ha erre sor kerülne, maga a gyülekezet vezetője akadályozná azt meg.

Ahogy a Lescalopiertől való idézet, úgy (nem egyedülálló módon) a besztercei (Bistrița, Románia) templom sorsa is utal a török vész jelenvalóságára. A várost és a templomot 1543-ban dúlták fel a törökök, ami után arról kapunk hírt Christian Pomariusétól (1500–1565 k.), hogy a templomot hatalmas költségek árán helyreállították.

A középkori örökséggel való kapcsolat miatt meg kell említenünk, hogy a katolikus kézen maradt vagy visszaszerzett templomok korai kifestése sok esetben az ellenreformációval jelentkező nagyarányú, barokk stílusban való átalakítások, bővítések miatt szűnt meg, nem elfelejtve azt sem, hogy van példa a kifejezetten középkori formák megtartására is, hogy minél hathatósabban fejezzék ki az egyház kontinuitását. A kolozsvári obszerváns templom, melyet Hunyadi Mátyás alapított, az 1603-as protestáns kifosztása után használhatatlanná vált – a hajó boltozata beomlott – s ezt követően I. Rákóczi György, hogy az eredetinek megfelelő boltozatot készíttessen, Bécsben és Pozsonyban kerestetett mestereket. A brassói középkori plébániatemplom, ami a reformáció után a város evangélikus főtemploma lett, az 1689-es nagy tűzvészben igen jelentős mértékben károsodott, s a javítás során a gótikushoz közeli formákkal építették vissza. Ezek mellett jelentős a gyulafehérvári székesegyház szentélyének barokk kori átépítése, illetve újraépítésének története is, ami során a gótikus köveket és formákat használják fel, s a pótlásokkor is igyekeznek a középkori jellegzetességeknek megfelelni.

5_kep_a.jpg

5_kep_b.jpg

A tancsi templom festett famennyezete és részlete a gyermekeit vérével etető pelikánnal (a szerző felvétele)

A csekély példán keresztül is látszik, hogy a kálvinisták képhez való viszonya szigorúbb, igyekeznek a templomaiknak puritán, letisztult dekorációt adni, a középkori falképeket általában lemeszelik. Azonban egy leginkább a díszítőkedvvel jellemezhető műfajnak engednek teret a templomok díszítése esetén! A falképeket letakarják, az oltárokat elhordják, de a templombelsőt gazdagon festett és/vagy faragott faberendezéssel, díszes orgonakarzattal és ülőpadokkal, szószékkel és kazettás famennyezettel látták el, amely kevés, de erős szimbólumnak ad teret. A festett kazetták nagyobb számban növényi ornamentikával díszítettek, a feliratos, esetleg címerrel díszített mezők mellett kisebb számban találunk alakos és emblematikus ábrázolásokat is. A protestáns templomok festett famennyezetét leggyakrabban a pelikán alakja díszíti (amelyet a szószékek koronáján is viszontláthatunk és önmagában is egy izgalmas jelentésrétegekkel szolgáló ikonográfia), a nap és a hold, az utolsó ítélet mérlege, sárkány, szirén, kétfejű sas. Az állatalakok értelmezése önmagában igen nehézkes, mert jellegzetességük, hogy kettős értelműek, így erény és bűn jelképe is lehet ugyanaz a motívum.

6_kep_lq.jpg

A marosszentannai templom szószékkoronája a pelikánnal (forrás: a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye honlapja)

A lutheránusok képekhez való viszonya közelebb áll a középkori hagyományokhoz, amit jól mutat, hogy több templom kifestését is érintetlenül hagyták. Az evangélikusok templomi berendezéseit figyelembe véve ugyancsak egy sokkal árnyaltabb kép rajzolódik ki. Az erdélyi templomoknál maradva ilyen a nagyszebeni oltárkép, ami 1510 körül készült el, késő gótikus formákat mutat, Dürer metszeteit használták az egyes kompozíciókhoz, s középképét 1701-ben átfestették.

7_kep.jpg

Az átfestett nagyszebeni oltárkép (a szerző felvétele)

Az átalakítás során a Kálvária jelenet alsó regiszterét lefestették, amivel csökkentették a narratív elemeket, és a képet latin felirattal látták el. A felirat megemlékezik arról az évszámról (1545), ami a hagyomány szerint a templom evangélikusokhoz kerülésének dátuma. A lefestés beleillik abba a képpolitikába, amellyel a lutheránusok tanító célzatú traktatusokká változtatják a képeket, hiszen szerintük ezeket inkább olvasni kell, semmint érzéki empátiával szemlélni. Ennek „képi” megfogalmazódásai az erdélyi szász városok templomainak ún. Wandkronenjei, fali krónikái is, amelyek a freskók helyét foglalják el. Ilyen volt a brassói (Brașov, Románia) Fekete-templom szentélyében, s az ugyancsak evangélikus doborkai (Dobârca, Románia) templom diadalíve feletti falfelületen. A berekeresztúri (Bâra, Románia) református templom szentélyében a Tízparancsolat néhány kitétele látható, amit később történelmi feljegyzésekkel takartak el („1543 Saska jaras”, 1554 deoghalal Erdelben”).

8_kep.jpg

A doborkai templom fali krónikája (forrás: pinterest)

Rövid összefoglalónkban csupán felvillantani igyekeztünk azokat az izgalmas kérdéseket, amelyeket a reformáció jelent a művészetben. A jelenség templomonként, gyülekezetenként is tovább árnyalható, ahogy a berendezések elemzése is közelebb vihet minket a képekkel és szimbólumokkal való kapcsolat megismeréséhez, hiszen azok a közösségi identitás fontos elemei voltak mindig is.

 

Válogatott irodalom:
Dávid László: A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1981.
Hans Belting: A hiteles kép. Képviták mint hitviták. Budapest: Atlantisz Könyvkiadó, 2009.
Jánó Mihály: Színek és legendák – Tanulmányok az erdélyi falfestmények kutatástörténetéhez. Csíkszereda: Pallas Akadémia Könyvkiadó, 2008.
Jékely Zsombor – Kiss Lóránd: Középkori falképek Erdélyben. Budapest: Teleki László Alapítvány, 2008.
Kiss Áron: A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Budapest, 1882.
Lángi József – Mihály Ferenc: Erdélyi falképek és festett faberendezések I-III. 2003–2004–2006.
Pierre Lescalopier utazása Erdélybe (1574), ford. Benda Gyula – Benda Kálmán – Tardy Lajos. Békéscsaba: Európa Könyvtár, 1982.

 

Mezei Emese

A bejegyzés trackback címe:

https://oroksegfigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr2612790954

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.