Így rontottuk el a földszintek látványát

Pár hete Terézváros önkormányzata Teréz körúti portálprogram címmel tett közzé egy tanulmánnyal és vizuális tervvel is kiegészített anyagot, amely voltaképpen nem szól másról, minthogy az önkormányzat lassan elkezdi komolyan venni saját szabályzatait, és ha már így tesz, kicsit frissített és szigorított is rajtuk. Kérdéses persze, hogy a Photoshoppal szépen letisztított ortogonális fotók mikor válhatnak valósággá. Igazságtalan lenne azonban pont Terézvároson elverni a port ezért, mivel egyrészt az üzletportálok rekonstrukciója terén, az Andrássy úton látványos eredményeket tudtak felmutatni, másrészt pedig ez egy egész fővárost érintő probléma. A dolog azonban nem ma kezdődött.

Salamon Kleiner: Hühnermarkt (Tyúkpiac), Frankfurt am Main

A földszintek képe a 19-20. század fordulójára igencsak megváltozott. Az újkortól fogva, a kereskedelem élénkülésével, egyre nagyobb igény lett arra, hogy az árusítás ne a nyílt utcán és időszakos jelleggel folyjon, hanem rendezett körülmények közt, zárt helyen. Kézenfekvő volt tehát, hogy a kereskedők a házak utcával közvetlenül határos, oda megnyitható helyiségeit vették célba. Így alakult ki a bolt, amelynek etimológiája is a földszint gyakorta boltozott, fedett tereire vezethető vissza. A házak alsó szintjét tehát elfoglaltuk.
A kereskedelem azonban könyörtelen verseny, és amint egyes kereskedők behúzódtak a házakba, rájöttek, hogy ugyan védett helyet szereztek, de nincsenek már a potenciális vásárlók szeme előtt. Ezért cégtáblákat, cégéreket raktak ki a homlokzatokra, a helyiséghez tartozó ablakokba – nevezzük nevén: kirakatokba – pedig mintákat raktak ki árukészletükből.

Hal tér (halpiac), Budapest, Klösz György, 1890 körül

A 19. század óriási urbanisztikai fejlődése folyományaként ezen is túlléptek, és megfogalmazódott a kirakatnyílások megnagyobbításának igénye. Ennek egyetlen komoly akadálya volt: a megbontandó homlokzati fal. Ekkoriban ugyanis a homlokzatokat képező falaknak még sokkal komolyabb statikai szerepe volt, mint a modern, vasbeton, pillérvázas épületek esetében, és ezért nem lehetett őket minden korlát nélkül nyílásokkal felszabdalni, megbontani. Az építőanyagok fejlődésével – így az öntöttvas és szegecseltvas megjelenésével – azonban ez egyre inkább lehetővé vált, egyre nagyobb fesztávokat lehetett áthidalni. Az így megnyitott főfal elé pedig díszes kirakatszekrényeket, vagyis úgynevezett portálokat lehetett építeni, amely tovább növelte a kirakat felületét és területét. Ezeket a 19. században még döntően fával, később nemesebb kövekkel, kerámiával burkolták.

A Váci utca és a Kristóf tér sarkán állt épület, 1890 körül (Klösz György fotója)

Mindez szép és jó. De hol itt a probléma? Ott, hogy az egyszer felépült épületeken e változások, aktuális divatok akár több ízben is keresztülmentek. A földszintek bérlői, tulajdonosai is jóval gyakrabban változtak, mint a háztulajdonosok. Ráadásul, ahol több üzlethelyiség is van, akár teljesen eltérő sorsot is követhettek. Így már tulajdonképpen az 1900-as évek elejére sok helyen igen zavaros kép alakult ki, és ezen a 20. századi építészeti tendenciák – így a szecesszió és a modernizmus – sem igen segítettek, sőt… Ráadásul idehaza a portáltervezés sosem vált a magas építészet műfajává, alig néhány nevesebb építészünktől tudunk portáltervet említeni.

Márkus Géza (építész): gyógyszertár portálja (Bp., V. Vámház krt. 8.), 1910 körül

El kell ismerni természetesen, hogy a változatos utcakép is lehet vonzó és a túlszabályozottság is lehet taszító. Ugyanakkor mindenféle szabály nélkülözése és a változatosság végletekig való fokozása nem vezet máshova, mint a vizuális káoszhoz és az épület és vele a városkép tulajdonképpeni rongálásához.

Az alapvető problémát azonban sajnos messzebb kell keresnünk, egy olyan jelenségben, amire már az írás elején utaltunk. Ha végigsétálunk az Andrássy út belső szakaszán, azt láthatjuk, hogy a földszintek képe összeszedett, az üzletek döntő többsége igényes megjelenésű és rendezett. Tiszteletben tartják az építészeti kialakítást, figyelemfelkeltőek, de mégsem hivalkodóak. Azt azonban mindenki tudja, hogy ezek luxusmárkák üzletei. A körút kínálata pedig még középosztálynak címzettnek sem nevezhető. Azok az üzletek és üzletláncok ugyanis, amelyek piaci alapon, maguktól (vagy kis rávezetéssel) is igényes megjelenést kölcsönöznének a földszinti zónának, mind a bevásárlóközpontokban vannak. A szocializmus idején feldarabolt, lelakott üzlethelyiségeket 1990-et követően az önkormányzatok megtartották, azonban ahelyett, hogy jó gazda módjára megújították volna őket – ahogy az már magánkezdeményezésből történt a Deák Ferenc utcában –az egyre szegényebb bérlőkre lőcsölték a felújítást, vagy konzerválva a fennálló zavaros helyzetet értékesítették a helyiségeket.

Modernista üzletportálok a Tér és Forma című újságból, 1930-as évek

Ez a szűken vett belvárosban kevésbé okozott gondot, hiszen a turizmus és a terület hagyományosan meglévő presztízse sosem veszett el igazán. Annál nagyobb gondot jelentett például a Nagykörúton, amely mellé a városvezetés olyan bevásárlóközpontokat engedett lerakni, amelyek önmagukban nagyobb alapterületű kereskedelmi egységet adnak bérbe, mint amennyi az egész körúton rendelkezésre állna.
Az elhanyagolt és alacsony építészeti színvonalat tehát konzerválják, az esetleges értő rekonstrukciót pedig megakadályozzák azok a szolgáltatások, amelyeknek alapvetően nem itt lenne a helyük. Nagyon úgy tűnik, hogy a 19-20. század fordulójának építészeti kereteit a mai Magyarország gazdasági és kereskedelmi körülményei egyszerűen nem tudják azon a színvonalon fenntartani, ahova egykor készültek.

Minőségi (műemlék!) portál, igénytelen arculattal (fotó: Kelecsényi Kristóf / hg.hu)

Látszólag két külön dologról van szó, azonban a kereskedők és tulajdonosok építészeti szemszögből igényes hozzáállását saját arculatukhoz nem lehet elválasztani a tisztán vett építészeti kérdéstől. A portálprogram remek és örvendetes kezdeményezés, de a felületi kezelés mögött nem ártana a mélységet, a tartalmat is átgondolni, mert onnan fakad igazából ez az összkép. És bár sok eszköz nincs már az önkormányzatok kezében, de ha rendelkeznének egy elképzeléssel, az máris több a semminél és a szabadjára eresztett fejlődésnél. Nyilván nem célszerű évek, évtizedek óta működő vállalkozások, mesterek elüldözése valamiféle koncepció jegyében – mint ahogyan történt az a Bartók Béla út esetében – ugyanakkor az sem megoldás, hogy csakis a diszkont élelmiszerláncokban és a kocsmákban bízunk.

Kelecsényi Kristóf Zoltán