A hazai hajógyártás fénykorának helyszíne kísérteties gyárépületeivel hódító szabadidős zöldövezet lett. Az önkormányzat által tett sport és rekreációs központú fejlesztések ígérete óta túl sok idő telt el, azonban az emberek új életet leheltek a helybe. Mindeközben az ingatlanpiac egyre erősebb a környéken. Mi lesz a Népszigettel?

A Magyar Vitéz tengeri áruszállító 1942-ből, Fotó: Fortepan, 122842, Leltári jelzet: MMKM TFGY 2017.1.684.

Az igazi élet a 19. században kezdődött itt.  Észak felől alakították át az egykori szigetet félszigetté, az újonnan létrejött öbölben így egy téli kikötőt tudtak kialakítani. Nem kellett sok idő, számtalan vállalkozás telepedett meg ebben a helyi „újvilágban”. Ilyen volt például a Schlick és Nicholson Hajógyár, de a kiegyezés utáni cégalapítási láz idecsábította a pesti hajójavító szakembert, Hartmann Józsefet is. Több-kevesebb buktató után Ő hozta létre az egyik legsikeresebb gyárat, amely az alapító halála után magába olvasztotta a szomszédos üzemeket, csupán a kerítéseket kellett lebontani a telepek között.

Az Újpesti-öböl, Fotó: Pleskovics Viola

Az állandó átstrukturálás és névváltás mellett a 20. század a hadihajógyártásról is szólt, azzal az intermezzóval, hogy szó esett az 1928-as olimpiai játékok Népszigeten történő megrendezéséről is. Ez az ötlet persze tervezőasztalon maradt.

Manno Leonidas elképzelése a Népszigeten, másnéven Szúnyog-szigeten elképzelt olimpiai negyedről, Fotó: dunaiszigetek.blogspot.com/2011/12/olimpiai-sziget-budapest.html, BXVb_098

Folyami fajták mellett a világháború tengerjáró hajók megrendeléseit is magával hozta. Megépült például az Ungvár és Magyar Vitéz, később pedig orosz jóvátételi megrendelésként a Chituri. A háború utáni újjáépítéseket szolgálva piaci igényként jelentkezett az úszódarugyártás is, melynek a Népsziget Európa egyik legsikeresebb előállítója volt egészen a felszámolásig: az itt készült Ady Endre és József Attila emelték fel a Duna-hidak roncsait a folyó mélyéről, a híres Clark Ádám pedig még ma is használatban van.

József Attila és Ady Endre úszódaruk emelik a Szabadság-híd részletét, Fotó: Fortepan, 122966, Leltári jelzet MMKM TFGY 2017.1.1105.

Mára a sok fától alig látható hajdani Ister ,Magyar Vízmű Rt népszigeti lakóháza, Fotó: Hungaricana

Az 1985-től Ganz Danubius Hajó- és Darugyárnak nevezett üzem az Óbudai Hajógyár sorsához hasonlóan megsínylette a rendszerváltás utáni átállást, a 90-es évekre végül leállt itt is a munka. Az évek teltek, a gaz nőtt, az épületek egyre elhagyatottabbak lettek, csak a tulajdonosok változtak. Volt szó jachtkikötőről, lakóparkról, sportcentrumról, de a befektetők többsége elhagyta a helyet a gazdasági válságnak köszönhetően. Ennek viszont már vége, az ingatlanpiac pedig a csúcson van.

A Ganz Hajó- és Darugyár mára elhagyatott bejárata, Fotó: Pleskovics Viola

A Ganz Hajógyár későmodern csarnoka, Fotó: Fortepan, 25176, Super8 Alapítvány,1985.

A főváros elvonulásra alkalmas, zöld mikrokozmoszainak egyik utolsó színhelyéről van szó, ahol az ipari rozsda már attraktív tényező. A tereprendezés égbekiáltóan szükséges, de még így is sokan sportolnak itt, ülnek ki piknikezni, fogyasztanak el egy bort a tábortűznél. A régi hekkezők mellett olyan helyek nyíltak meg az utóbbi években mint az 1950-es, 60-as, 70-es évek bútorait áruló Colorbar a Zsilip utca egyik padlásán. Mellette az Öntöde indult el idén, ahol a bár és a motoros szerelőállások egy indusztriális térben férnek meg egymás mellett.

 Az idén tavasszal megnyílt Öntöde, Fotó: Pleskovics Viola

A Zsilip utcai legális graffiti fal részlete, Lengyel Intézet, Fotó: Pleskovics Viola

Egyfajta párbeszédet indított el a szemközti Római-parttal szemben a nemrég megnyílt Kabin és Wasser közvetlen az Újpesti vasúti híd lábánál. Felújították a Meder utcai, 70-es évekbeli gyalogoshidat is, ahol az evezős egylet szomszédságában a kuriózumokat kínáló Kikötő kézműves söröző nyitotta meg szintén a kapuit. Ezekből látszik, hogy befektetői oldalról érdemes számolni a szigettel, az élet nagyon is pezseg mostanság.

Folyóparti látkép a Kabinból szemlélve, Fotó: Pleskovics Viola

Életkép a tavaly megnyitott Kabinból az Újpesti vasúti híd lábánál, Fotó: Pleskovics Viola

Az önkormányzat kimondta a korábbi építési szabályzatokban, hogy kizárólag sport és szabadidős fejlesztéseket támogat az eladó telkeken. Az elmúlt évtizedekben erre a célra befektető nem jelentkezett, így lassan el lehet gondolkozni az engedékenyebb szabályozáson. Tény ugyanis, hogy a szomszédos területeken konkrét metropoliszok emelkedtek ki a földből rövid idő alatt.

                       Marina sétányi látkép a Népsziget,Fotó: ingatlanjegyzek.hu

Az Autóker Holding nevéhez köthető a gombamódjára emelkedő „Marina parkok” építése például. (Akinek nem volna a név ismerős, azoknak megjegyezendő, hogy többek között hozzájuk fűzhető a Király u. 40. bontása körül kialakult botrány.) A feltörekvő lakáspiac miatt nagy ütemben fognak továbbra is folytatódni a hasonló luxuslakások kivitelezése, ráadásul ez most a város egyik legdrágább környéke, hiszen unikális, öbölparti részről van szó.A Népszigetre vezető Meder utcai gyalogoshíd, FŐMTERV, 1973, Fotó: Pleskovics Viola

A kérdés, hogy merre fog folytatódni.  A Duna Pláza mögött több hektáros kihasználatlan terület van, ahol ideálisan a projektek terjeszkedhetnének. Félő viszont, hogy ez a tendencia majd átlépi az öblöt és átmerészkedik a szigetre. Erre a felvetésre az önkormányzat fog felelni. Rajta múlik, hogy változtat-e az engedélyezésen, több utat enged-e majd a Népsziget felélesztésére. Rehabilitációra valóban szükség van, de sok múlik azon, milyen keretek közé szorítják a változást.

Nemrégiben feltűnt a népligeti volt Építők pálya – eredeti nevén Diákstadion – bejáratánál egy szabályszerű tábla, mely az 1932-37-ben épült, nagyrészt elfeledett sportlétesítmény bontását adja hírül.

Az adatok szerint minden szabályos és korrekt, a bontásra van engedély, sőt a megadott dátumok szerint hivatalosan be is kellett volna, hogy fejeződjön. A mai napig az átlagos budapesti polgár azt tudhatta, hogy az építmény a Népliget történeti parkjának részeként műemléki védelem alatt áll. A műemléki védettség törlése hatósági eljárás kérdése, ez is papíron megtörténhetett és bizonyára rendben lehet. Az azonban, hogy egy védettség megszüntetése és közvetlenül ezt követően a bontási engedély kiadása a nyilvánosság teljes kizárásával történjen, véleményünk szerint már nincsen rendben, és ez az, ami által a történet igazán jellemző napjaink magyarországi közállapotaira a műemlékvédelem terén.

A lelátóépítmény a nemrégiben felhúzott kerítéssel

A volt Építők pálya, amit a közelmúltban az FTC birtokába került, 1932-36 között épült egyszerű, a kor építészeti törekvéseit és szellemiségét egyedülállóan megtestesítő, ridegen monumentális építmény, egyik oldalán lépcsős lelátóval, az ovális, földrámpával kiépített aréna két, a Vajda Péter út felőli hajlatában hatalmas Budapest-címerekkel díszített, látszóbeton mellvédes feljáró rámpákkal, másik két hajlatában két-két monumentális zászlótartóval szegélyezett kapukkal.

Az egyik kapuzat a feljáró rámpákkal és a monumentális kovácsolt-vas zászlótartókkal - máig növényzettel benőve várja a lebontását

Az egyszerű stadionépületet hangsúlyos, igényes kovácsolt-vas munkák díszítik. A látszóbeton építmény sorsának sajátossága, hogy egészen röviddel megépülte után már motívumai és stílusa révén idejétmúlttá és nemkívánatossá vált, és évtizedekre, egészen a közelmúltig nagyrészt bozóttal körbenőve tűnt el a szemek elől.

A 2004-ben készült védési dokumentáció szerint, melyet Herczegné Székely Anita és Bazsó Gábor állított össze, a Diákstadion „a harmincas évek modern építészetének kiemelkedő alkotása, Mattyók Aladár és Simkovics Lajos tervezték. […] A lelátóval ellátott sportpályát Budapest Székesfőváros közönsége építtette Középfokú Iskolák Sportköreinek Országos Központja néven a tanulóifjúság testnevelésének előmozdítására 1932-37 között.”

Képek az átadás idejéről. Forrás: Tér és Forma 1937.

A közzétett adatok szerint a védés bejegyzése a védési dokumentáció alapján 2005-ben megtörtént. A bontás 2018 Húsvétját követő napokban megkezdődött. Azt, hogy milyen mérlegelés és milyen műemlékvédelmi hatósági és szakmai eljárás alapján kerülhetett sor a védettség felülírására, a nyilvánosság a mai napig nem tudhatja.

Az eseményekről találhatunk nyilvános információt, igaz, meglehetősen eldugott helyen és szűkszavúan. A magyarországi műemlékállományról a magyar állampolgárok – sok más európai országgal ellentétben – nem találatnak naprakész, nyilvánosan elérhető adatbázist. Hogy ez, az intézményes állami műemlékvédelem egészének leépítésével együtt, kinek, kiknek áll érdekében, azt esetről esetre csak találgatható. Annyit segíthetünk, hogy nem a magyar állampolgárok közösségének.

A képek 2018. április 3-án készültek.

Rácz Miklós

Pest belvárosának késő barokk lakóházai, középületei nagyrészt eltűntek a 19. század végének és a 20. század elejének nagy városfejlesztése során. A lebontott épületek már nem érhetők el a kutatás számára úgy, ahogyan a még álló műemlékek anyagát vizsgálhatjuk, egy-egy tárgyi lelet előkerülésére azonban időnként van példa.

1. kép - A kerítésfal helyreállítási munkái, 2018. február 22. (a szerző felvétele)

Az építőanyagok, -elemek, kőfaragványok újrafelhasználása az építészettörténeti és régészeti kutatás számára ismert és fontos jelenség. Spoliumnak nevezzük a látható helyen új helyzetben beépített korábbi elemeket, míg nem látható helyzetű beépítés esetén csak újrafelhasználásról van szó. E jelenségek aktuális kutatásával, eredményeivel, értékelésük módjával nemrégiben Németországban összefoglalóan foglalkozott egy konferencia és a hozzá kapcsolódó – interneten is elérhető – tanulmánykötet (Ulrich Klein – Matthias Untermann (szerk.): Vom Schicksal der Dinge. Spolie – Wiederverwendung – Recycling. Mitteilungen der Deutschen Gesellschaft für Archäologie des Mittelalters und der Neuzeit 26. Paderborn 2014. https://journals.ub.uni-heidelberg.de/index.php/mitt-dgamn/issue/view/1809 - letöltés ideje: 2018.03.13).

A közelmúltban a VIII. kerület külső részén leomlott a Salgótarjáni úti régi zsidó temető kerítésfalának egy része, és a veszélyes falszakaszt elbontották, a szükséges dúcolásokat elvégezve. (1. kép) A romok eltakarítása nyomán láthatóvá váltak az itt álló, egyébként elhanyagolt és védelemre érdemes sírépítmények mindeddig eltakart hátfalai, megmunkálatlan kőfelületekkel és falazatokkal. (2. kép)

2. kép - A kerítésfal a sírépítmények hátfalaival, 2018. március 11. (a szerző felvétele)

Az egyik építmény falazatában több kőtömb között figyelhető meg egy faragással díszített kőhasáb. Először arra gondolhatnánk, hogy a sírkőfaragó műhely egy fel nem használt, rontott vagy feleslegessé vált termékéről van szó, jobban megnézve azonban látható, hogy egy épületből, mégpedig annak homlokzatáról származik, ugyanis vastagon rétegzett meszelések és különböző színű festések borítják a felületét, ami a homlokzat rendszeres felújításáról tanúskodik, ez sírépítményeken viszont nem jellemző.

Lássuk, milyen formát mutat a kő kiképzése és megmunkálása! (3-5. kép) A hasáb mindkét látható, szomszédos, hosszú lapján festett felület van, és a sarkon kiképzett derékszögű horonyban az egynézetre komponált, kissé ívelő, szimmetrikus, domborművű virágfüzér helyezkedik el. A horony a füzérrel a kő középső, hosszabb szakaszát foglalja el, de mindkét végén túl szintén látható, festett felület volt.

3. kép - A kőfaragvány, 2018. március 11. (a szerző felvétele)

A felületképzés ilyen jellegzetességei arra vallanak, hogy egy nyílásáthidaló elemről van szó, melynek elülső és alsó felületét is festették, és szegélyét díszítette a faragott füzér. A füzérdísz, vagy copf a klasszicizáló késő barokk építészet előszeretettel használt, névadó motívuma.

4. kép - A kőfaragvány, 2018. március 11. (a szerző felvétele)

A régi Pest belvárosáról készült archív fotókon találkozhatunk nagyon hasonló, mélyített tükörben elhelyezett virágfüzérekkel ablakok szemöldöke feletti frízekben, így például a Rózsa tér és Sebestyén tér sarkán (a mai déli Klotild-palota helyén) állt házon.

A most felfedezett kőfaragvány azonosnak látszik egy ismert, fotókkal dokumentált egykori pesti belvárosi épület, a Zöldfa utca (ma Veres Pálné utca) 10. sz. ház főkapujának szemöldökkövével. Az épületről megmaradt és publikált fényképen helyzetében, méretében és kialakításában úgy tűnik, mindenben megfelelő kőelem látható a tagolt kapukeret szemöldökköveként. (6. kép)

5/a. kép - A kőfaragvány részlete, 2018. március 11. (a szerző felvétele)

Úgy tűnik, hogy egy sajátos szemöldökgyámos szerkezetről van szó, ahol a keret felső sarkainak díszes konzolkövére támaszkodott fel középen a szemöldökgerenda, vélhetőleg a keretkövek vastagságában kialakított rejtett megtámasztással, és ennek középső szakaszát tagolták a sarkon bemélyedő tükörben füzérdísszel.

5/b. kép - A kőfaragvány részlete, 2018. március 11. (a szerző felvétele)

Könnyen lehet, hogy a kövünk éppen ebből a kapuból származik, de legalábbis valószínű, hogy azonos építőműhelyhez köthető. A feltételezésnek további kutatással érdemes utánamenni, azonban érdemesnek látszik a kerítés rekonstrukciója előtt e kőfaragványra felhívni a figyelmet. Kutatásokkal szerencsés esetben meg lehet határozni, hogy a bontásokban közreműködő vállalkozóktól hogyan jutott el a kőanyag a sírok építőihez, és a helyszínen esetleg további építészeti töredékek is felfedezhetők.

6. kép - A Zöldfa utca (ma Veres Pálné utca) 10. számú egykori ház. Forrás: Baróti Judit: Belváros, Bp., 1993. 45. kép. (Weinwurm Antal felvétele, BTM Kiscelli Múzeum, Fotótár)

Azért is érdekes lehet egy ilyen „poszthumusz” lelet, mert az eltűnt épület anyaga fizikai valójában már nem vizsgálható, de e homlokzati kőelem a rajta fennmaradt, jó száz éves festésréteg-sorral az egykori homlokzat – feltételezésünk szerint tehát akár éppen az egykori Zöldfa u., ma Veres Pálné u. 10. – mára kutathatatlan színezéseinek megismerésére is lehetőséget nyújt. Végül megfontolható a kőfaragvány műtárgyként kiállításon vagy közterületen való bemutatása is.

Rácz Miklós

Idén ünnepeljük a reformáció kezdetének 500. évfordulóját, amit ahhoz az 1517. október 31-i eseményhez kötünk, amikor is a hagyomány szerint Luther Márton kitűzte 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. A reformáció és hatása nem maradt a teológia határain belül, a művészeti életben, a képi gondolkodásban és a képekről való gondolkodásban is megjelent, hiszen a vallási irányzatok mindig is megteremtették a számukra megfelelő művészi formákat és műfajokat, ahogy az ábrázolások segítségével a közvetített tartalmakat is.

A reformációval megkezdődött felekezeti szétválás következtében a középkori templomokkal mint örökséggel találták magukat szemben a gyülekezetek. Ennek figyelembe vételével kellett magukat pozícionálni, tekintetbe véve a már meglévő emlékeket és ikonográfiai hagyományokat. Erre jó példa a nürnbergi Lorenzkirchében látható Veit Stoß alkotás „megmenekülése”, amiről egy korábbi cikkben is volt szó, de leglátványosabban ez a templomterek új liturgiának való megfeleltetésekor látszik. Azonban nemcsak a térhasználat változik, hanem a képekhez való viszony is más jelleget ölt a kálvinista, az evangélikus, az unitárius, de a katolikus közösségek esetében is. A következőkben egy pár erdélyi és partiumi templom példáján keresztül mutatjuk be a felekezetek és gyülekezetek különféle válaszát a középkori örökség mint probléma felvetette kérdésekre.

A magyarvalkói református templom festett famennyezetének részlete a baglyot csipkedő madárral (forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)

A reformáció képteológiai szempontból is igen izgalmas. Újra párbeszéd tárgyává vált a képvita, ami igen érdekes a nyomtatás korszakában: az ábrázolások – legyenek azok szentképek vagy nyomtatott élclapok – sokkal elérhetőbbek lettek, a képeket még nagyobb számban lehetett megvásárolni és tisztelni, de elhajítani és megsemmisíteni is. A vallási felfogások mindig is tükröződnek a képfelfogásokban is, melyet az adott történelmi helyzet is áthat és tesz földrajzi egységenként egyedivé.

Magyarországon az 1562. évi debreceni református zsinaton elfogadott hitvallás foglalta össze elsőként a református egyház művészetre vonatkozó álláspontját, amit 1567-ben a debreceni alkotmányozó zsinaton rögzítettek. Ezek következetesen száműzték a képeket a templomokból: „Ördögi varázslással vannak megcsalatva a képek pártolói”. A mózesi törvényből (Kiv 20.4) kiindulva – „Ne csinálj magadnak faragott képet vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt.” – a reformátusok a szentek képeit elsősorban a bűnre csábítás eszközeivel azonosították, s meglátásuk szerint a kép imádata nem bensőséges áhítatot kelt a szemlélőben. A képek nevében és a képek segítségével való hatalomgyakorlás miatt is támadták a képtisztelőket. Magyarvalkón (Văleni, Románia) ennek megfelelően, ahogy reformátusokhoz került a templom „a képeket, szobrokat kihordják a templomból és annak falától 20 méterre lévő gödrös helyre temetik.” Mindemellett Magyarvalkó festett kazettás famennyezetén látjuk a baglyot csipkedő madarakat, ami egy igen különleges Krisztus-szimbólum: a csipkelődést tűrő madár Krisztus ostorozásának jelképe!

A magyarvistai templom 1580-ban már a református felekezeté volt, freskói a 20. század elején kerültek elő a vakolat alól. A képen 2014-es állapota látható (Dombóvári Judit felvétele)

Magyarvista (Viștea, Románia) temploma a 16. században került a reformátusokhoz, középkori falképei csak 1912-ben, egy nagyobb arányú felújítás alkalmával kerültek felszínre. Feltárásukra azonban ekkor nem kerülhetett sor, a gyülekezet 1920-ban újra lemeszeltette a képeket. Csupán 1996-ban nyitottak újból szondát a hajó déli falán, de a gyülekezet kérésére a mai napig vászonnal vannak letakarva a feltárt freskók. A képek eltüntetésének hosszú folyamata követhető nyomon Disznajó (Vălenii de Mureș, Románia) református templomában is. Az egyhajós épület csúcsíves diadalívét egy 1888-as átalakítás folyamán falazták be, szentélyét lebontották, a templomot bővítették és átépítették: megszüntették a kelet-nyugat tengelyt (ahogy a berei [Berea, Románia] templomból is teremtemplom lett). Középkori freskói is csak a 20. század közepén kerültek elő a befalazott diadalív környékén. A reformátusokhoz került templomoknál nem példanélküli, hogy a tér liturgiának való megfeleltetése következtében nincs helye tovább a (bemeszelt) freskóknak, illetve az eredeti falaknak (így a szentélynek) sem: karzatot emelnek, szószéket helyeznek el a templom terében, s újabb ablakokat vágnak a falba.

A disznajói templom befalazott diadalíve az angyali üdvözlet ábrázolásával (a szerző felvétele)

A sepsikőröspataki (Valea Crișului, Románia) templom sajátos történettel rendelkezik. A reformáció idején a kálvinisták és az unitáriusok közösen használták, majd 1568-tól az unitáriusoké maradt. A 18. század végéig megtartották a középkori freskókat, s azok létére hivatkozva követelték vissza a templomot a katolikusok, majd a felújításkor ők maguk szüntették meg a falképeket.

A protestánsok „túlzó puritán mozgalma” az ellenreformációra adott válaszok egyikeként is értelmezhető, de vannak ellentétes magatartásról tanúskodó forrásaink is: volt, ahol „kemény intések által kellett némely falukban a népet arra hajtani, hogy a pápistaságnak maradványaiból kivetkeztetnének.” Ilyen volt Magyarhermány (Herculian, Románia) templomának közössége is, melyet határozattal kényszerítettek végül a falfestmények bemeszelésére.

Az almakeréki (Mălâncrav, Románia) templom szentélyét, melyet a padlótól a boltozatig falképek borítanak, az evangélikusok csupán 1882-ben meszelték be, három méter magasságig. A székelyderzsi (Dârjiu, Románia) ma unitárius templom középkori freskói éppen 1887-ben kerültek felszínre egy felújítás következtében, melyet ekkor megtartottak, míg a székelydályai (Daia, Románia) református templom szentélyének kifestését sosem meszelték le.

Meg kell említenünk még egy fontos forrást, amely a képekkel kapcsolatos állásfoglalásra és annak különbözőségeire is jól reflektál. A katolikus francia utazó, Pierre Lescalopier (1550 k.–1597 u.) 1574-ben tett látogatást Keresztényfalvára (Cristian, Románia), ahol útinaplójába a következőket jegyezte fel: „Itt a miénkhez hasonló templomra találtam, s miután beléptem, meghallgattam esti, latin nyelvű istentiszteletüket, ami örömmel töltött el; ám amikor az ének végén ezt imádkozták: »és pusztítsd el a pápista és török zsarnokságot«, felismertem, hogy lutheránusok. Szent történeteket ábrázoló festett üvegablakaik és a falfestményeik nem különböztek a mieinktől, miként papjaik viselete is megegyezett a mieinkével.”

A darlaci templom kívülről festett szentélyének Szent Kristófot ábrázoló freskója (a szerző felvétele)

Találunk példát a „lutheránus fanatizmus következtében eltűnt” és a nagy költséggel megmentett templomra is. Előbbi szavakkal De Gerando Ágost (1819–1849) a segesvári (Sighișoara, Románia) evangélikusokat illette a Hegyi templom lemeszelt képei miatt. Míg a darlaci (Dârlos, Románia) templom kapcsán – amely szentélyének külső falain is freskók láthatók – azt jegyezte le a szerző a lelkész beszámolója nyomán, hogy az evangélikus közösség még egyszer sem kérte a falképek lefestését, de ha erre sor kerülne, maga a gyülekezet vezetője akadályozná azt meg.

Ahogy a Lescalopiertől való idézet, úgy (nem egyedülálló módon) a besztercei (Bistrița, Románia) templom sorsa is utal a török vész jelenvalóságára. A várost és a templomot 1543-ban dúlták fel a törökök, ami után arról kapunk hírt Christian Pomariusétól (1500–1565 k.), hogy a templomot hatalmas költségek árán helyreállították.

A középkori örökséggel való kapcsolat miatt meg kell említenünk, hogy a katolikus kézen maradt vagy visszaszerzett templomok korai kifestése sok esetben az ellenreformációval jelentkező nagyarányú, barokk stílusban való átalakítások, bővítések miatt szűnt meg, nem elfelejtve azt sem, hogy van példa a kifejezetten középkori formák megtartására is, hogy minél hathatósabban fejezzék ki az egyház kontinuitását. A kolozsvári obszerváns templom, melyet Hunyadi Mátyás alapított, az 1603-as protestáns kifosztása után használhatatlanná vált – a hajó boltozata beomlott – s ezt követően I. Rákóczi György, hogy az eredetinek megfelelő boltozatot készíttessen, Bécsben és Pozsonyban kerestetett mestereket. A brassói középkori plébániatemplom, ami a reformáció után a város evangélikus főtemploma lett, az 1689-es nagy tűzvészben igen jelentős mértékben károsodott, s a javítás során a gótikushoz közeli formákkal építették vissza. Ezek mellett jelentős a gyulafehérvári székesegyház szentélyének barokk kori átépítése, illetve újraépítésének története is, ami során a gótikus köveket és formákat használják fel, s a pótlásokkor is igyekeznek a középkori jellegzetességeknek megfelelni.

A tancsi templom festett famennyezete és részlete a gyermekeit vérével etető pelikánnal (a szerző felvétele)

A csekély példán keresztül is látszik, hogy a kálvinisták képhez való viszonya szigorúbb, igyekeznek a templomaiknak puritán, letisztult dekorációt adni, a középkori falképeket általában lemeszelik. Azonban egy leginkább a díszítőkedvvel jellemezhető műfajnak engednek teret a templomok díszítése esetén! A falképeket letakarják, az oltárokat elhordják, de a templombelsőt gazdagon festett és/vagy faragott faberendezéssel, díszes orgonakarzattal és ülőpadokkal, szószékkel és kazettás famennyezettel látták el, amely kevés, de erős szimbólumnak ad teret. A festett kazetták nagyobb számban növényi ornamentikával díszítettek, a feliratos, esetleg címerrel díszített mezők mellett kisebb számban találunk alakos és emblematikus ábrázolásokat is. A protestáns templomok festett famennyezetét leggyakrabban a pelikán alakja díszíti (amelyet a szószékek koronáján is viszontláthatunk és önmagában is egy izgalmas jelentésrétegekkel szolgáló ikonográfia), a nap és a hold, az utolsó ítélet mérlege, sárkány, szirén, kétfejű sas. Az állatalakok értelmezése önmagában igen nehézkes, mert jellegzetességük, hogy kettős értelműek, így erény és bűn jelképe is lehet ugyanaz a motívum.

A marosszentannai templom szószékkoronája a pelikánnal (forrás: a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye honlapja)

A lutheránusok képekhez való viszonya közelebb áll a középkori hagyományokhoz, amit jól mutat, hogy több templom kifestését is érintetlenül hagyták. Az evangélikusok templomi berendezéseit figyelembe véve ugyancsak egy sokkal árnyaltabb kép rajzolódik ki. Az erdélyi templomoknál maradva ilyen a nagyszebeni oltárkép, ami 1510 körül készült el, késő gótikus formákat mutat, Dürer metszeteit használták az egyes kompozíciókhoz, s középképét 1701-ben átfestették.

Az átfestett nagyszebeni oltárkép (a szerző felvétele)

Az átalakítás során a Kálvária jelenet alsó regiszterét lefestették, amivel csökkentették a narratív elemeket, és a képet latin felirattal látták el. A felirat megemlékezik arról az évszámról (1545), ami a hagyomány szerint a templom evangélikusokhoz kerülésének dátuma. A lefestés beleillik abba a képpolitikába, amellyel a lutheránusok tanító célzatú traktatusokká változtatják a képeket, hiszen szerintük ezeket inkább olvasni kell, semmint érzéki empátiával szemlélni. Ennek „képi” megfogalmazódásai az erdélyi szász városok templomainak ún. Wandkronenjei, fali krónikái is, amelyek a freskók helyét foglalják el. Ilyen volt a brassói (Brașov, Románia) Fekete-templom szentélyében, s az ugyancsak evangélikus doborkai (Dobârca, Románia) templom diadalíve feletti falfelületen. A berekeresztúri (Bâra, Románia) református templom szentélyében a Tízparancsolat néhány kitétele látható, amit később történelmi feljegyzésekkel takartak el („1543 Saska jaras”, 1554 deoghalal Erdelben”).

A doborkai templom fali krónikája (forrás: pinterest)

Rövid összefoglalónkban csupán felvillantani igyekeztünk azokat az izgalmas kérdéseket, amelyeket a reformáció jelent a művészetben. A jelenség templomonként, gyülekezetenként is tovább árnyalható, ahogy a berendezések elemzése is közelebb vihet minket a képekkel és szimbólumokkal való kapcsolat megismeréséhez, hiszen azok a közösségi identitás fontos elemei voltak mindig is.

Válogatott irodalom:
Dávid László: A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1981.
Hans Belting: A hiteles kép. Képviták mint hitviták. Budapest: Atlantisz Könyvkiadó, 2009.
Jánó Mihály: Színek és legendák – Tanulmányok az erdélyi falfestmények kutatástörténetéhez. Csíkszereda: Pallas Akadémia Könyvkiadó, 2008.
Jékely Zsombor – Kiss Lóránd: Középkori falképek Erdélyben. Budapest: Teleki László Alapítvány, 2008.
Kiss Áron: A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Budapest, 1882.
Lángi József – Mihály Ferenc: Erdélyi falképek és festett faberendezések I-III. 2003–2004–2006.
Pierre Lescalopier utazása Erdélybe (1574), ford. Benda Gyula – Benda Kálmán – Tardy Lajos. Békéscsaba: Európa Könyvtár, 1982.

Mezei Emese

Helyszín: Lechner Tudásközpont, 1111 Budapest, Budafoki út 59. E/3 épület
Időpont: 2017. május 10. – december 31., hétfőtől csütörtökig 9-17 óra között
Előzetes egyeztetéssel kurátori tárlatvezetés kérhető a monika.pesti@lechnerkozpont.hu címen.

A lerombolása által szimbolikus jelentőségűvé vált Regnum Marianum, a balatonboglári katolikus templom és sok más jelentős középület tervezője, a lakóépülettervezés egyik nagy reformere, Kotsis Iván tárgyilagos, visszafogott építészetével az arany középutat igyekezett megtalálni korszakának historikus, modernista, nemzeti törekvései között és ebben a szellemben nevelte fel építészgenerációk sorát. Szakmai hagyatékának nemrég a Lechner Tudásközpontba került részei alapján a kiállítás eredetileg vele foglalkozott volna, az anyagok feldolgozása során azonban egyszer csak öccse, a 120 éve született Kotsis Endre építész lépett elő váratlanul. Korai halála miatt neve a szakmai köztudatban bátyjáéhoz képest sokkal kevésbé ismert, annak ellenére, hogy épületeinek kvalitása és tanári tevékenysége sem marad el testvére teljesítménye mögött.

Kotsis Iván: A balatonboglári római katolikus templom, 1931 (Forrás: Kotsis Iván: Épületek és tervek, Pósa Károly Könyvkereskedő Kiadása, 1945; Lechner Tudásközpont szakkönyvtára)

"A tanári együttes működésében szoros kapcsolatot tartottam Endre fivéremmel, aki a magasépítési tanszék professzora volt, s akivel nézeteink állandó harmóniában állottak. Adottságaink és pályafutásunk egészen párhuzamos volt. Építőművészi beállítottsága mellett ösztönös gyakorlati érzéke az épületszerkezetek felé vezette. Tanszékének tárgyai a szerkezettanból, valamint másik tárgykörből, a mezőgazdasági építészetből állottak. Ez utóbbiban úttörő munkásságot végzett, és elméleti valamint gyakorlati tevékenységével megalapozta a korszerű magyar mezőgazdasági építészet tudományát.” – írta Kotsis Iván az önéletrajzában testvéréről.

Kotsis Endre: Harkányi-bérház, Budapest, Vörösmarty tér, 1938 (Forrás: Kotsis-hagyaték, Lechner Tudásközpont)

Talán nem véletlen, hogy az önmagát sohasem az előtérbe állító Kotsis Iván a hagyatékán keresztül is az öccsére hívta fel a figyelmet. A kiállítás így a két világháború közötti magyar építészetben és egyetemi oktatásban fontos szerepet játszó testvérpár munkásságát párhuzamosan mutatja be (a terjedelmi korlátok miatt a teljesség igénye nélkül és elsősorban a Lechner Tudásközpontban található anyagokra alapozottan), röviden megemlékezve Kotsis Iván két építész fiáról, ifj. Kotsis Ivánról és Kotsis Lajosról is.

Kotsis Endre: Dr. Schnell-nyaraló, Érdliget, 1942 (Forrás: Kotsis-hagyaték, Lechner Tudásközpont)

Pesti Monika

Impresszum

Kurátor: Pesti Monika
Kurátorasszisztens: Mádl Janka
Grafikai munkák, kivitelezés: Kirkovits Andrea, Szegedi Róza, Albert Eszter, Jani Zsuzsanna, Todorovits Márta, Kis Ádám, Györki Dániel
Restaurálás, kivitelezés: Feledi Zsuzsanna
Mai fotók: Kis Ádám
Könyvtári kutatástámogatás: Varjú Zsuzsanna
Külön köszönet: Hokker Gábor, Kis Yvette, Hámory Zsófia
Szállítás, beszerzés, előkészítés: Naszályi András, Sereg Kata, László Margit, Varga Mihály
A kiállítás Kotsis Iván hagyatékának a Lechner Tudásközpontban őrzött része alapján valósult meg, amelyet kiegészítenek a leszármazottak tulajdonában álló képek, fotók és tárgyak.

Helyszín: FUGA Budapesti Építészeti Központ, 1052 Budapest, Petőfi Sándor utca 5.
Időpont: 2017. június 8–25.

Kaesz Gyula (1897–1967) a 20. századi magyar építészet és iparművészet meghatározó alakja. Idén – Kaesz születésének 120., halálának 50. évfordulóján – a Magyar Építészeti Múzeum anyagából válogatott kiállítás emlékezik meg az alkotóról. A tárlat rámutat Kaesz sokoldalúságára, hiszen az Iparművészeti Főiskola tanáraként, építészként, belsőépítészként, bútortervezőként és grafikusként is tevékenykedett, és mindenben kiemelkedőt alkotott. Munkásságának két oldala van: egyrészt innovatív tervező, másrészt nagyhatású tanár volt, aki a funkcionalitásra és esztétikumra egyaránt törekedve nemzedékek munkásságát befolyásolta máig hatóan. Egy általa tervezett családi házban, villában, illetve lakásbelsőben a ma embere is szívesen lakna. Bútorai a típusbútorok első magyarországi darabjai, amelyek jól használhatók, kényelmesek, magas minőségűek, ugyanakkor kellemes látványt nyújtanak. Kiállítási plakátjai, díszletei, könyv- és folyóirat-borító-, kirakat-, illetve portáltervei ma is lenyűgözik a nézőt. Az új dolgokkal merészen kísérletező kedve leginkább grafikai munkáit és pavilonterveit vizsgálva érhető tetten.

Kaesz Gyula tanítványaival az Országos Magyar Királyi Mintarajziskola és Rajztanárképző tantermében (Kaesz Gyula középen köpeny nélkül) (forrás: Fortepan)

Kaesz Gyula fiatalkori munkáit olyan tervek reprezentálják, mint például diplomamunkája, vagy a húszas években tervezett kastélyátépítések. A harmincas-negyvenes évek munkásságát hivatottak bemutatni többek között portáltervek, Lengyel Béla családi házának, vagy a Nemzeti Takarékpénztárnak a tervei és az átadást követő állapotot tükröző fényképek. Grafikai munkásságát képviselik a Tér és Forma című jeles építészeti folyóirat borítói, vagy az 1930-as Lakberendezési és háztartási vásárhoz készült plakátja. A kiállítás végigkíséri a látogatót azon az úton, amelyen Kaesz Gyula eljutott a szecesszió és Kozma Lajos barokkos stílusát tükröző formavilágtól a modern tervezésig.

 A Nemzeti Takarékpénztár pénztártermének látványterve, 1940 körül, Magyar Építészeti Múzeum

A Magyar Építészeti Múzeum őrzi Kaesz Gyula hagyatékának jelentős részét: látványos terveket, fényképeket, izgalmas levelezéseket és személyes dokumentumokat. Elsősorban a múzeum gyűjteményében őrzött anyagból a FUGA Budapesti Építészeti Központ belvárosi helyszínére készített válogatás 2017. június 8. és 25. között látogatható. A tárlat a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával, a SELECT Art lebonyolításában, a HAP Galéria és a Magyar Belsőépítész Egyesület együttműködésével jött létre.

Lengyel Béla villája, Budapest, Hegyalja út 91., Seidner Zoltán felvétele, 1938, Magyar Építészeti Múzeum

Impresszum

Kurátor: Fehérvári Zoltán, Winkler Barnabás
Kurátorasszisztens: Malustyik Mariann
Restaurálás: Feledi Zsuzsanna, Ördög Edit
Látványterv és grafika: Szentirmai Boglárka, Angyal Tibor
Kiadvány grafika: Hübner Teodóra, H&H Design
Fordítás: Salamon Márta, Ritoók Pál
Kiállításszervezés: Baldavári Eszter, Bíróné Balogh Viktória, Ritoók Pál, Sebestyén Ágnes Anna
Fotók: Malustyik Mariann, Soltészné Haranghy Ágnes
Múzeumpedagógia: KultúrAktív
Lebonyolító: SELECT Art
Közreműködő: HAP Galéria, Magyar Belsőépítész Egyesület
Külön köszönet: Kiss Éva, Horányi Éva, Dr. Bartók Istvánné, Grád Gusztávné, Grád Miklós, Dr. Horváth Hilda, Dr. Krähling János, Kelemen Mária, Nagy Miklós Ferenc, Ortutay Tamás, Parák Andrea, Révész Elliott Mária, Sellyei Anna, Sztankovics Sarolta
Szállítás: Kiss Csaba, Barna Olivér, Kávrán Ákos
A kiállítás a Magyar Építészeti Múzeum anyagából valósult meg, amelyet kiegészítenek a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Karának Építészettörténeti és Műemléki Tanszékétől, valamint magánszemélyektől kölcsönzött műtárgyak.

Programok

Tárlatvezetés
Ernyey Gyula, belsőépítész, designtörténész
2017. június 14., szerda, 18.00
A tárlatvezetést zenei program előzi meg: 17.45, Simkó Várnagy Mihály csellóművész

Kerekasztal beszélgetés Kaesz Gyula tanítványaival
Résztvevők:
Burián Judit, belsőépítész
Lőrinczi Edit, belsőépítész
Prof. emeritus Fekete György, belsőépítész
Ortutay Tamás, építő-iparművész
Moderátor: Ritoók Pál, művészettörténész
2017. június 16., péntek, 17.00
A kerekasztal beszélgetést zenei program előzi meg: 16.45, Nagy Csaba zongoraművész: Jazz sztenderdek, improvizáció egy népdalra
A kerekasztalt követően kerül sor a Magyar Iparművészet folyóirat Kaesz Gyula munkásságát bemutató tematikus számának bemutatójára. A lapot ismerteti a főszerkesztő: Kiss Éva, művészettörténész.

Kurátori tárlatvezetés
A kiállítást bemutatja: Fehérvári Zoltán, művészettörténész, a kiállítás kurátora
2017. június 21., szerda, 18.00
A tárlatvezetést zenei program előzi meg: 17.45, Lélekbalzsam együttes

Múzeumok Éjszakája
2017. június 24., szombat
18.00, Játékos múzeumpedagógiai foglalkozás a KultúrAktív szervezésében
21.30, Koncert: Barrelhouse Breakers, Igali Csanád (zongora, ének) és vendégei
22.00, Kurátori tárlatvezetés: Fehérvári Zoltán, művészettörténész

A budapesti Március 15. téren egykor állt Szentháromság-emlékmű 2.

A mai Március 15. téren 1863. október 10-én felavatott egykori Szentháromság-emlékműről tudtunkkal egyetlen igényesebb írás jelent csak meg, nem kisebb személytől, mint a tökös Henszlmann Imrétől, aki hasonlóan tökös kritikai megjegyzésekkel illette az alkotást. Az egész mű tömegelosztását, arányrendszerét ugyanis egy nagy tévedésnek tartotta, s különösen a főcsoportozatot, vagyis a Szentháromságot, ami ”annyira el van rejtve, hogy az alatta, az első emeleten levő alárendeltebb szobrok sokkal inkább szöknek szemünkbe”. Nem kaptak sokkal jobb kritikát az alakok sem, mivel szerinte „valamennyi szobor csak középszerü becscsel bir, nem emelkedvén ki a mindennapi ügyes kőfaragó köréből.”, míg a felhasznált kőanyagról azt írja: „nem tartós, miért is az emléknek hosszu életet nem jósolhatunk”. Ez utóbbi mondatával Henszlmann – legalábbis az eddig feltárt források alapján – egyedüliként, mintegy „ránézésre” megjósolta a mű sorsát, holott látniuk kellett volna a problémát az illetékes szakértőknek – akiknek Halbig kőmintát is küldött –, de mindenekelőtt magának a szobrásznak. Cikke végén hivatkozott a pályázatra, és értetlenségét fejezte ki, hogy miért nem a bécsi Schmidt nyerte azt, egyben a választ is megadta erre, hiszen „a művészet körében nálunk általában a jó kevésbé szokott tetszeni.”

Az emlékmű lebontása előtt nem sokkal (1880). [forrás: Fortepan]

Henszlmann megjegyzését az idő igazolta, mert pár héttel később egy erős orkán ledöntötte az emlékmű csúcsát, ami aztán a földre esve megrongálta az azt övező rácsozatot is, „e körülmény pedig inkább vád, mint dicséret a szobor felállitóira. Hátha Halbig is azzal menti magát a mivel az egyszeri komáromi fazekas, kinek kályhája menten a megrakás után összedölt. Hiszen csak nem tarthatott örökké!”. Egy korabeli újság azt írja: „ily széljárta partokra vasöntet kellett volna” (nyilván a budavári Hentzi-emlékműre történő célzással), s valóban: a szobor elhelyezése ebből a szempontból rendkívül kedvezőtlen volt. Pedig a Budai-hegységből lezúduló, és a Duna miatt akadálytalanul a Pesti rakparton végigsöprő szél problémája cseppet sem volt új keletű, így az illetékeseknek a fentieket számításba kellett volna venniük és mérlegelniük, különösen az után, hogy a végleges helyszín kiválasztásáról is hosszú ideig folyt teketóriázás. A helyet ebből a szempontból tehát nem vizsgálta senki és ugyanez a mulasztás tapasztalható a kőanyag meglehetősen nagyvonalú vizsgálatánál is. A szerencsétlenségen akkor fél Pest nevetett, „mert minden kis szél elvitt róla egy-egy kis kőtornyot, pufók angyalkát, nehéz díszítményt”, és később is előszeretettel cikkeztek az emlékműről „ha ugyan a szél el nem fujta”, mondván, hogy azt „bajor kőmivesek csináltak oda drága tizenkétezer forintért mészből és kőporból”. Ahogy később egy újságíró összefoglalta az esetet: „A jó német, ki éghajlati viszonyainkat és Dunapartunk időjárási változásait nem ismerte, valóságos »szoba-műveszi« munkát vitt végbe a Szentháromság oszlopában. Az ő stilszerűen góthikus, csupa apró faragzatu ékekben gazdag egyházi oszlopa jól védett helyen ma is épen állhatna; de anyagja sem leven tömör, szilárd, a havas, zivataros, fagyos telek s az égető hőségú nyarak úgy megviselték a Dunaparton, hogy nehány év múltán el kezdett porladozni, mállani”. A szerencsétlenség után kiküldött szakértők a helyszínen tájékozódva úgy találták, hogy a felhasznált kő minősége olyan silány, hogy a sima eső is kárt tehet benne, ezért nem szabadott volna engedélyezni, hogy belőle a szabad ég alá szobrászati alkotást – pláne ilyen finom architektúrájút – készítsenek, ezért „a szobor anyagának megbirálásával megbizottakat, hir szerint, kérdöre fogják vonni”.

Míg a javítással várni kellett tavaszig, az emlékmű állapota tovább romlott: 1864. április 10-én a méregdrága carrarai márványból faragott Immaculata-alak is kifordult fülkéjéből és a földre zuhanva összetörött, így „az új szobor most oly megrongált állapotban van, hogy végképeni elpusztulásától tartani”. Nem meglepő, ha ezek után a szobrász beperlését fontolgatták, egyben követelték Halbigtól, hogy minél hamarabb jöjjön Pestre, hogy a károkat felmérje, és a javítást megkezdje. Miután a kár a próbaév időszakára esett, így egyértelmű, hogy minden anyagi konzekvencia a művészt terheli, hacsak nem sikerül bizonyítást nyernie annak, hogy rajta kívülálló mulasztás is hozzájárult a történésekhez. Amíg ezt vizsgálta a kirendelt bizottság, addig Halbignak sok választása nem volt; ha nem akart nyakába pert, kénytelen-kelletlen volt a fokozódó nyomásnak engedve a fenti esemény után egy héttel Pestre utaznia. „A kedves ember nagyon meg volt ütődve műve romlásán” és április végén személyes felügyelete mellett kezdődnek meg a javítási munkák. Május 22-én – vagyis Szentháromság vasárnapján –, pedig szinte titokban ismétlen felszentelték alkotását, jóllehet a carrarai márványból faragott Mária-szobor nélkül, mivel azt javítani nem lehetett. A szobrász végül is kénytelen volt e legértékesebb szobrot teljesen újrafaragni és két hónappal később újfent Pestre utazni, hogy felállítsa azt. Ennek anyaga szintén carrarai márvány „az elsőnél szebbnek mondják, s mestere jót állt érte”, bár a sajtó itt is hangot ad a kételkedésének: „sajnos, hogy köztéren, szabad ég alá ily gyönge szerkezetü oszlopot állitottak fel, melyen alkalmasint, mint a rossz órán, mindig lesz igazitni való”. Június elején az újabb vizsgálatok – a kő rossz minőségén túl – azt is megállapították, hogy az alapozással is gondok vannak és az egész emlékmű déli irányba süllyedni kezdett, sőt ezzel kapcsolatban felmerült a bontás lehetősége is. Végül erre nem került sor, de Halbig utolsó részletét egészen 1865 májusáig visszatartották (mikor már járulékát „a legnagyobb erélylyel” sürgette).

Az elkövetkezendő évek alatt a rakpart lassan kiépült. Az 1867. június 8-i koronázási ünnepségen Ferenc Józsefnek e helyen tett esküje nyomán a területet Eskü térnek nevezték el. 1877-ben – miután évek óta potyogtak az emlékműről kisebb-nagyobb darabok – a tanács úgy döntött, hogy megvizsgáltatja a „rozzant” állapotban lévő Szentháromság-szobrot. A szakértők – közöttük Feszl Frigyes és Gottgeb Antal jeles pesti építészek – megállapították, hogy a mű csak a lábazati szintig készült keménynek mondható sóskúti kőből, a többi része, vagyis a felépítménye olyan, nem eléggé szilárd matériából, mely az időjárás romboló hatásának ellenállni nem képes. A felújítás nem javasolható, mert az csak arra lenne elég, hogy a rossz részeket kicserélve ideig-óráig még megmenthető legyen a mű, azonban „további romlásának gyors előrehaladása pedig ez által meg nem akadályoztatnék, a már egész testében folyamatos romlásnak indult emlékszobor csakhamar ismét azon állapotba jutna a milyenben jelenleg létezik”. A bizottság végül is az életveszélyre való hivatkozással az emlékszobor körbekerítését és annak lábazat magasságáig történő lebontását javasolta, amihez a tanács örömmel hozzájárult, ám a prímás jóváhagyásáig az ügyet függővé tették. Hogy mennyire nem volt szándéka Pestnek a szobrot megmenteni, jól mutatja Jármay fővárosi mérnök esete, akinek levelét – „az Eskü-téri Szent-Háromság szobor elmálásának meggátlására szolgáló Szerelmey féle compositió alkalmazása tárgyában” – a magisztrátus egyszerűen minden további vizsgálat nélkül lesöpörte.

Ferenc József koronázási esküje 1867. június 8-án. [forrás: Vasárnapi Újság, 1892/23. 400.]

A hercegprímást – aki időközben Simor János lett – a főváros tehát megkereste. Levelükben jelezték, hogy „építész-rendőri és közbiztonsági szempontból az említett szobornak lehordását ezennel elhatározza”, annál is inkább, mert „a szobor közbiztonsági szempontból elzárt környékén mindennemű szemét felhalmozódik”. A sürgönyt kézhezvétele után Simor azon nyomban levelet írt Ráth József kerületi esperesnek és tájékoztatásán túl érdeklődött az iránt is, hogy mi módon lehetne annyi pénzt összegyűjteni, amennyi egy új szobor elkészítéséhez elegendő volna. Ráth válaszában jelezte, hogy rövidtávon nem látja biztosítottak ennek anyagi fedezetét. Nem rejtette véka alá az sem, hogy véleménye szerint „annak a siralmas állapotnak, amiben a szobor jelenleg van, oka abban keresendő, hogy Halbig szobrász – kit excellenciád is jól ismer – a szoborhoz rosszabb minőségű követ alkalmazott, mint a szerződés szerint kellett volna”. Szerinte meg kellene vizsgáltatni az emlékművet külföldi szakértőkkel is, mivel „őszintén megvallom […] szerintem egy budapesti építész, kőműves vagy szobrász sem lesz más véleményen, mint amit a bizottság kiadott, mert mind egymás barátai és ismerősei – ha bármelyikük a másétól eltérő véleménnyel is lenne –, nem mer, vagy bizonyos okok miatt nem akar majd ellentmondani”. Levele végén egyértelművé teszi, hogy nem tartaná jó ötletnek az alkotás elbontását, mivel ehhez „hasonló kisigényű is kevés van a fővárosban”. Mellékesen nem véletlenül bökte levelébe Ráth azt a félmondatot, hogy „kit excellenciád is jól ismer”, ugyanis a korábban még Scitovszky által megrendelt 12 apostolt és Krisztust alakját Simor nem sokkal beiktatását követően egyszerűen nem vette át (később ebből évekig tartó pereskedés is lett, amelyet csak Jézus figurája élt túl; ezt a penzingi temetőbe vitték, ahol a mai napig áll).

Az emlékmű hűlt helye napjainkban: a tér a Belvárosi templom előtt. [forrás: wikipedia]

Közben azonban telt az idő, s miután a prímás bő fél év óta nem válaszolt, ezért 1880. július 3-án a tanács ismét sürgős levelet intézett hozzá. Választ nem kaptak, ezért augusztus 25-én újfent sürgönyt intéztek hozzá. Úgy tűnik Simor az ügyben nem szívesen döntött, hiszen egy városképet formáló, előde által emelt, hívek általi adományokból épült fogadalmi emlékmű bontása olyan kérdés, melynek súlyát nem akarta magára venni. Hiába azonban a halogatás taktikája, a tanács nem tágított és két hónappal később, 1880. október 25-én újabb, szám szerint negyedik sürgönyüket küldték. Ez alkalommal azonban Simor már nem tehetett mást, döntenie kellett, s mivel rövidtávon nem látta biztosítottnak az anyagi fedezetét egy új szobor állításának, így rászánta magát, hogy a bontáshoz hozzájárulását adja, hangsúlyozva, hogy „a tek. fővárosi tanács nem fogja ellenezni, hogy ugyan azon helyen egy […] valódi műbecscsel birandó szobor felállittassék, mire nézve a kezdeményezést bármikorra is magamnak fenntartom”. Pest persze lelkesen üdvözölte a prímás döntését, annyira, hogy – szigorúan a „köz” érdekét szem előtt tartva – egyből azon kezdett el gondolkodni, hogy mennyire jól mutatna a lebontott emlékmű talapzatán egy többkarú légszesz kandeláber (miközben a szobor körül már több lámpa is állt ekkoriban). Meglehetőst sok fantázia kellene ahhoz, hogy barátságos lépésnek gondoljuk ezt, s így vélekedhetett Ráth apát is, aki a hercegprímás állásfoglalását kérte az ügyben. Simor – röviden – azt válaszolta, hogy a szobor lábazata nem kandelábertartó, ezért jó lenne, ha Pest valahová máshová tenné a kandeláberét, pl. mellé, ha már annyira akarja (a város érezhette a prímás neheztelését, mert erről az ötletéről végül is hamar lemondott).

Légi felvétel a Március 15. térről. [forrás: wikipedia]

A következő év elején az emlékművet lebontották. A kőanyagot a bontási kiadások csökkentésére fordították, ám az öt szobrot – mivel a baldachin takarása miatt ezek elég jó állapotban maradtak fenn – a tanács által kijelölt bizottság a plébániatemplom díszítésére szánta. Hogy ez külső vagy belső díszítést jelentett, nem tudni; a Belvárosi templom belsője már ebben az időben is meglehetősen zsúfolt volt, kívülre meg nyilván nem gondoltak már csak a sokat kritizált gyenge kőanyag miatt sem. A néhány évvel későbbi templomi inventáriumok sajnos már nem említik a szobrokat, azokat nyilván rövidesen más templomoknak (el)adták, de hogy pontosan hová kerültek, jelenleg nem tudható, de könnyen lehet, hogy azok mind a mai napig megvannak. Pár évvel később ugyan felröppent a hír, hogy – valószínűleg Simor tájékoztatása és beleegyezése nélkül – a város a Szentháromság-oszlop helyére Czigler Győző tervei alapján egy „nyilvános obszervatóriumot” épít, de végül is az Erzsébet híd miatt ebből már semmi sem valósult meg és az emlékmű helyett sem készült újabb műalkotás sem a templom környékére, sem máshova.

Szerdahelyi Márk

Az emlékmű történetéről bővebben: Hegedűs András (szerk.): „Az idők tanúja”. A pesti Nagyboldogasszony-templom története. Budapest, 2016. 105-125.

A budapesti Március 15. téren egykor állt Szentháromság-emlékmű 1.

A közel 20 méter magas alkotás létezéséről kevés ember keveset tud. Így van ez annak ellenére, hogy a mai Március 15. téren állt neogótikus szobor egészen a Belvárosi templom oromzatáig ért fel, szokatlan méretével pedig nem csak uralta az egész teret, de központi elhelyezkedése révén Pestnek is meghatározó elemévé vált. Egykori külsejét csupán néhány festmény és grafika, valamint az a nagyjából másfél tucat fotó őrizte meg, melyek zöme azért is értékes, mert a legkorábbi fényképfelvételek Pestről. A monumentális szobrászati alkotás „rejtélye” elsősorban abban keresendő, hogy alig több mint 15 esztendeig létezett, majd miután lebontották, valami oknál fogva egyszerűen kikopott a köztudatból, sosem állt az érdeklődés metszetében, így semminemű kutatás nem készült róla később sem.

A Szentháromság-emlék a pesti Eskü téren (ma Március 15. tér). [forrás: Köztérkép]

Az emlékmű története még a 17. század végére nyúlik vissza, ugyanis az 1691. évi pestisjárvány elvonulását követően a derék pesti polgárok – hálaképp – Szentháromság-oszlopot emeltek a városháza előtti téren (ennek budai párdarabja látható most a budai Szentháromság téren). Ezt a fogadalmi szobrot azonban életveszélyre való hivatkozással 1809-ben a tanács lebontatta, pótlásáról pedig nem gondoskodott. Bár időközben alapítvány is létrejött egy új szobor emelésére, 1819-ben pedig még pályázatot is kiírtak, évtizedeken keresztül alig történt az ügyben előrelépés hol városrendezési okok, hol anyagiak miatt.

Az emlékmű a felszentelés évében, 1863-ban. [forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény]

Aztán 1853-ban Scitovszky János esztergomi prímás megelégelte az évtizedes köldöknézést és felszólította a Belvárosi templom plébánosát, Szántófy Antalt, hogy tegyen lépéseket a „collossus” ügyének előmozdítása érdekében, hiszen az alapítvány számláján már elég szép summa állt rendelkezésre. Nem sokkal később Johann Meixner bécsi szobrászt – aki egyébként akkor már régóta dolgozott az esztergomi bazilika plasztikai gazdagításán – fel is kérték tervek benyújtására. Az ügy addig haladt, hogy 1856-ban ezeket a pesti tanácsnak be is mutatták, azonban – egyáltalán nem szokatlan módon – az egész ismét megrekedt, a következő évben pedig már a Halbig-féle emlékmű rajzát, műleírását és költségvetését nyújtotta be Szántófy plébános a hercegprímásnak, megjegyezvén, hogy a szobrász ajánlata „maxime favorabilis”. Hogy a fent nevezett egyén a hírneves müncheni Johann Halbig (1814–1882) – aki egyebek mellett József nádor szobrát is mintázta Pestnek –, vagy annak Bécsbe költözött öccse, Andreas (1807–1869) pontosan nem tudni. A költségterv ugyan Bécsben kelt, de az aláírás erősen az előbbiére emlékeztet, arról nem is szólva, hogy mint „Bildhauer u. Professor” egyértelműen Johann Halbigra utal, ugyanis ő a müncheni Politechnikum tanára volt. Az ügyet picit bonyolítja, hogy a későbbiekben végig Andreasról lesz szó, ő készíti el végül is az alkotást, s azzal, hogy rendszeresen „leprofesszorozzák” (melynek érdekében tett is azért), kettőjük összekeverése állandósult. Az ügy megoldása egyébként alighanem abban rejlik, hogy a megbízást eredetileg valóban Johann kapta meg, azonban bécsi testvérére bízta annak kivitelezését, ő pedig csak az egyik figurát faragta ki. A tervet – amelyen a Szentháromságon kívül Szent Erzsébet, Szent László, Szent István és Szent Gellért, egy Immaculata, valamit vagy másfél tucat imádkozó és zenélő angyal kapott helyett – végül is Scitovszky elfogadta, de azt azért hozzáfűzte, hogy „Fiúisten öreges alakján változtatni kell”.

Az Eskü tér az emlékművel 1864-ben. [forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény]

Az eredeti elképzelés szerint az emlékművet 1859 Szentháromság vasárnapján már felavatták volna, de ebből végül semmi nem lett. Az okokat itt most nincs lehetőség ismertetni, elég annyit megjegyezni, hogy olybá tűnik, Pest nem volt kimondottan lelkes, hogy közterületén egy ilyen hatalmas szobor éktelenkedjen, s bár ujjat húzni a prímással nyílván nem akart, de finom módszerekkel – pl. a bürokrácia útján – azért próbálta Scitovszkyt „jobb” belátásra bírni. Az ügynek azonban nem ő volt a fő mozgatórugója, hanem az agilis Szántófy, aki átlátott a szitán és többször nyomatékosan hívta fel a prímás figyelmét arra, hogy Pesttel vigyázni kell, mert csak az időt húzza. Külön figyelmeztetett: ha elkérik a terveket – persze elkérték –, akkor azok kiadását Scitovszky tagadja meg „különben az fog történni, hogy a tanács – amelynél a tőke letétben van, és amely pénzügyi gondjaival eléggé megterhelvén amúgy nem különösebben készséges –, kiadja a tervet hosszú vizsgálatra és ennek jóváhagyásával fogja húzni az időt, sőt, még nagyobb akadályokat gördít a munka megkezdése elé”. És úgy tűnik, gördített is, mivel 1859 nyarán – amikor az eredeti elképzelés szerint már állnia kellett volna a műnek – arról olvasni, hogy az ügyben pályázatot írtak ki, vélhetőleg Pest javaslatára, amely nem akarhatott egy ilyen jellegű monumentális és városképet formáló alkotást a közterületén felállítani úgy, hogy mintegy a feje felett döntöttek róla. A pályázók között feltűnik a pesti Vigadó építésze, Feszl Frigyes, Halbig, az eredetileg a tervvel megbízott Meixner, illetve a jeles bécsi építész, Friedrich von Schmidt is. A pályázat valószínűleg inkább csak „látványelem” volt, mert egy hónappal később – mintha misem történt volna – újból arról olvasni, hogy Halbig készíti a tervet, melyet a következő évben módosított. Ez az Andreas Halbig nevével fémjelzett költségvetés és terv több pontban különbözik az elsőtől (kevesebb figura, részben olcsóbb anyagok stb.), összességében pedig kevésbé volt vonzó – már ami a végösszeget illeti. Ezek ellenére Scitovszky végül is rábólintott a szerződésre, amelyet Pest is elfogadott, de nem mellékes megemlíteni, hogy mindezzel együtt a szobrász vesztére kikerült az a tétel, mely szerint a kőanyag minőségéből eredeztethető hibákért Halbig felelősségre nem vonható.

Ferenc József koronázási esküje 1867. június 8-án. [forrás: Vasárnapi Újság, 1892/23. 400.]

Az emlékmű aztán 1862-ben végre elkészült, s a következő év Szentháromság vasárnapján (pünkösd utáni vasárnap) fel is szentelték – illetve felszentelték volna, de ez ismét nem valósult meg. Arról most ne beszéljünk, hogy a sajtó egy része folyamatosan neheztelését fejezte ki, hogy a hazai mesterek mellőzése mellett „valami Halbig nevű műncheni szobrász” készíti az emlékművet. Az viszont lényeges, hogy Pest már megint húzta az időt hol azzal, hogy a rakpart szintjét kell megemelni, planírozni, hol a kikövezéssel, hol pedig azzal, hogy újfent elbizonytalanodott azon, vajon nem lenne-e mégiscsak szerencsésebb az alkotást a régi helyén, a Városháza téren felállítani (ezen egyébként a sajtó is állandóan rágódott). Telt az idő azzal is, hogy amikor a pénzügyi alap kezdett kiürülni, a tanácsot kérték meg, hogy a megnövekedett kiadásokba szálljon be – ennek érdekében még Halbigot is Pestre citálták –, amely előbb hezitált, majd kategorikusan elutasította a kérelmet, mondván: „a' tanács nem érzi magát kötelezve mondott művész […] kifejtett várakozásának megfelelni”. Valóban: a kontraktusban szereplő „pieta”, vagyis hogy a szobrász kegyeletességből elvárja („erwarten”), hogy a magisztrátus majd fizeti az alapozást, igen pongyola (aztán végül is a kb. 3500 forintos alap helyett a magisztrátus a kiadásokat letudta azzal, hogy kemény 43 forintot leszurkolt mindenféle apró munkálatok címén, holott csak az avatási virágdekoráció 50 forintot kóstált). Aztán amikor nagy nehezen elindultak földmunkák, hol az aszály hátráltatta, hol koporsókat találtak, hol a tanács állítatta le az egészet, mert az alapozással megbízott Lohr Antal a földet rossz helyre szállíttatta, hol pedig, mert kiderült, hogy a városatyák meg sem kapták az ide vonatkozó terveket a fenti építésztől, így az egész szabálytalan, tehát a vizsgálat lefolytatásáig berekesztették a munkákat és még lehetne sorolni a viszontagságokat.

Az emlékmű lebontása előtt nem sokkal (1880). [forrás: Fortepan]

Summa summarum, július közepén vontatóhajóval megérkeztek az alkotás részei, s nem sokkal később maga Halbig is, aki szeptember végére a munkát elvégezte (szeptember 26-án már a kő részek lemázolásával is elkészültek). A legalább négyrendbeli időtologatás után végül is 1863. október 10-re tűzte ki Scitovszky a szobor felszentelésének (végleges) időpontját. Az avatás igen nagyszabású volt, számtalan közjogi és egyházi méltósággal, mely ceremóniának nem csak a pontos egyházi forgatókönyvét, de az egyházi beszéd teljes szövegét, sőt a díszebéd pontos létszámát és részvevőinek névsorát is ismerjük. Innen tudjuk, hogy a névkeverésből mulatságos baki itt is született: Danielik János püspök ugyanis pohárköszöntőjében „Halbig koszorus müvészért”, mint „Széchenyi szobrászáért” ürített poharat, ő is összekevervén nevesebb testvérével a jelenlévőt (merthogy Széchenyi portréját öccse faragta ki a város megbízására). Ekkor került szóba annak a Szent István-szobornak is az ötlete, mely végül is csak jó 40 évvel később készült el (ez a Stróbl-féle a Halászbástyánál) és akkor, ott mindenki lelkesen támogatott, sőt gyűjtés is indult, Halbigot pedig két terv elkészítésére is felszólították. A szobrászt nyilván a névkavarás nem zavarta – megszokta – és talán azt az 50 forintot sem sajnálta, melyet a fenti szent szobrára a perselybe dobott (főleg ha ő készítheti), hiszen a következő napokban megkapta a szerződésben kialkudott összeg második részletét, így már csak a végső elszámolás maradt hátra, mely a próbaév után esedékes. Ez a próbaév azonban nem várt események sorát hozta, nem véletlen, hogy az egyik korabeli újság az egész emlékművet úgy jellemezte, mint ami „elég kereszt megalkotóján”.

Folytatása következik.

Szerdahelyi Márk

Az emlékmű történetéről bővebben: Hegedűs András (szerk.): „Az idők tanúja”. A pesti Nagyboldogasszony-templom története. Budapest, 2016. 105-125.

Az Andrássy-emlékmű programjának kialakulása

Andrássy Gyula rekonstruált lovas alakja 2015-ben már visszatért a Kossuth térre; most a domborművek elhelyezésével és az elkészült emlékmű hivatalos leleplezésével látszik ismét nyugvópontra jutni a szobor 126 évvel ezelőtt indult története. Az újraalkotott emlékmű a Parlament déli homlokzata elé került, oda, ahol eredetileg is állt az 1906-os avatástól 1945-ös, ideiglenesnek szánt bontásáig, amit a Batthyány és a Kossuth tér között létesítendő ideiglenes híd építése miatt rendeltek el.

1890. február 19-én, id. gróf Andrássy Gyula, egykori miniszterelnök és közös külügyminiszter halálának másnapján Tisza Kálmán miniszterelnök egy Andrássy-emlékmű létesítésére vonatkozó törvényjavaslatot terjesztett elő a képviselőházban. A javaslatot elfogadták, és szinte azonnal elkezdődött a szoborállítás előkészítése.

Andrássy Gyula lovasszobra a Parlament előtt, 1907 körül. Schoch Frigyes felvétele [kép forrása: Fortepan]

Az emlékművet eredetileg nem a Parlament melletti térre szánták. Zala György és Schickedanz Albert 1893-ban még úgy adta be közös tervét a szoborpályázatra, hogy a kiírásnak megfelelően az Andrássy út lezárásaként tervezett meg egy félköríves oszlopsort, középpontjában az egykori miniszterelnök lovas alakjával. A bizottság bizonytalan volt abban, hogy vajon a harminc méter átmérőjű építmény megfelelő lezárása lesz-e az Andrássy kezdeményezésére létrejött sugárútnak. Végül csak a szobrot díjazták, a tér kialakításáról pedig később terveztek határozni. A térre – ugyancsak Schickedanz és Zala tervei nyomán – végül a millenniumi emlékmű került, amely formailag az Andrássy-emlékműterv háromszoros méretűre nagyított, továbbfejlesztett verziójának tekinthető. Az Andrássy-szobor helyeként 1894-ben az épülő Parlament körüli teret jelölték ki, amely alternatív helyszínként már a pályázat megszövegezésekor is felmerült. Hosszas szakmai egyeztetés után végül a déli homlokzat előtti szabálytalan kis teret választották ki. Az elkövetkező években Zala fáradhatatlanul küzdött azért, hogy az emlékmű reprezentatívabb helyszínre, a Kossuth téri főhomlokzat középrésze elé kerüljön. Az építészszakma azonban ellenezte, hogy a főbejáratot nagyméretű szoborral zárják el, másrészt úgy vélték, hogy az épület tengelyébe állított emlékmű még jobban kihangsúlyozná azt a városrendezési hibát, hogy az Alkotmány utca ferde szögben torkollik a Kossuth térbe. Széll Kálmán miniszterelnökhöz írt, 1900-as beadványa szerint Zalának viszont épp a déli homlokzat előtt tervezett felállítással szemben voltak esztétikai kifogásai. Többek közt a Víziváros lesújtó látványával érvelt: „… mintegy a ló farkából kinőve mered [majd] az égnek a túloldali nagy gyárkémény silhouetteje és a száz meg száz egyforma ablakokkal áttört, szürke malomfal unalmas homlokzata.” Nem járt sikerrel.

Róna József terve az Andrássy emlékműpályázatra, 1893. Weinwurm Antal felvétele

A szobor ötletének megszületésétől kezdve komoly vita folyt arról, hogyan ábrázolják az egykori miniszterelnököt: „lovon vagy gyalog”? „Kétségkivül még élénkebb vita tárgya lesz ez, mint volt a Deák Ferenc szobortervénél az, hogy „állva vagy ülve?”. Ott az elmék a szerint foglaltak állást, a mint a kiegyezés nagy létrehozójában a „szónok”-ot vagy a „nemzet bölcsét” kivánták megörökitve látni” – írta a Fővárosi Lapok 1890-ben.

A lovas megjelenítés mellett kevés érv szólt. Magyar politikus – hacsak nem töltött be aktív katonai funkciót is – már a 19. században is csak kivételes esetben szállt munkaidőben nyeregbe. Andrássy szabadidejében szenvedélyes lovas volt, az 1848–49-es szabadságharcban katonaként is részt vett, miniszterelnöksége idején a honvédelmi tárca élén is állt, ezek a tények azonban csak lábjegyzetek lehettek a magyar miniszterelnök és közös külügyminiszter politikai életrajzában. A 20. század emlékműszobrászatának deheroizáló, a hőst emberközelbe hozó alkotásai után ma már nem lenne elképzelhetetlen egy hobbijának hódoló miniszterelnök szobra. A 19. század azonban ebben a kérdésben még jóval konzervatívabb volt. „… egy szoborba öntendő alaknál első sorban nem az jöhet tekintetbe (…), mi volt a magánkedvtelés, hanem hogy mily helyzet jellemzi leginkább ama közpálya természetét, melynek hálás elismeréséül szolgál az emlékmű. Rendesen harcias fejedelmeket, győztes hadvezéreket, lovon küzdött nagy vitézeket, szóval katonákat szoktak paripa hátán ábrázolni. Andrássy Gyula is volt katona, de csak külsőleg, rang szerint, nem pedig hivatásból és tetteknél fogva” – érvelt a lovas ábrázolás ellen a Fővárosi Lapok.

Andrássy Gyula emlékműve a Berlini kongresszus domborművével, 1907 körül. Schoch Frigyes felvétele [kép forrása: Fortepan]

A lovasszobor mindenesetre előkelőbbnek számított, mint az álló- vagy ülőalakos, így sokak szerint jobban megfelelt volna az arisztokrata Andrássynak. A család is lovasszobor állítását szorgalmazta: Szapáry Gyula miniszterelnök megkeresésére az idősebb fiú, Tivadar válaszolt. Ma csak a válaszlevél elejét és végét ismerjük, de annyi így is kiderül, hogy a család véleménye az volt, „hogy ha financziális szempontból lehetséges, a lovas szobor felelne meg leginkább [Andrássy] egyéniségének.” Az emlékbizottság 1892-ben, a pályázati kiírás megszövegezésekor végül úgy döntött, hogy a szobrászoknak 1867 és 1878 között (azaz miniszterelnöksége vagy külügyminisztersége idején) kell Andrássyt ábrázolniuk. Később arról is határoztak, hogy a kiírásban lovasszobor szerepeljen, Andrássy öltözete pedig „koronázási magyar díszruha” legyen – tehát az a díszmagyar, amit a miniszterelnök Ferenc József és Erzsébet királyné 1867-es koronázásakor viselt. Ekkor Simor János hercegprímással együtt ő helyezte fel az uralkodó fejére a koronát.

A koronázási díszruhával a ló is létjogosultságot nyert, hiszen Andrássy 1867-ben – hasonlóan a többi férfi résztvevőhöz – a koronázási menetben lóháton vonult a Szent György térről a Mátyás-templomba. A szobor üzenete így egyértelmű volt: a kiegyezés idejének meghatározó politikusaként jelenítette meg Andrássyt, a város pedig reprezentatív lovasszoborral gazdagodhatott.

A pályázat 1893. októberi határidejére tíz szoborterv érkezett. Zaláék mögött második helyen Gustav Eberlein, a harmadikon Stróbl Alajos végzett. Róna József és Klein Gusztáv művét megvételre javasolták.

A Berlini kongresszus rekonstruált domborművének részlete [A szerző felvétele]

A főalak valamennyi pályamű esetében megfelelt a kiírásnak. Stróbl a miniszterelnököt életképszerű gesztussal jelenítette meg: Andrássy kucsmáját lengeti. Ennek oka a Vasárnapi Ujság szerint az volt, hogy a szobor Andrássyt abban a pillanatban ábrázolta, „mikor a koronázás megtörténte után kucsmáját magasra emelve elkiáltotta magát: „Éljen a király!” Igaz, erre a valóságban nem lóháton, hanem még a szertartás részeként a Mátyás-templomban került sor. „A biráló bizottság Strobl Alajos művében szivesen elismeri a lovas alaknak könnyed üde és festői felfogását, (…) mind a mellett kénytelen kimondani, hogy a főalak realisztikus felfogása ellentétben áll a talapzat csucsives stiljével” – olvasható a bírálati jegyzőkönyvben. A gótikus stílusválasztás oka az volt, hogy Stróbl a szobrot eleve nem a kijelölt helyszínre, hanem a Parlament homlokzata elé szánta. A Magyar Mérnök- és Építész Egylet Közlönyének kritikusa is utal a talapzat és a szobor közötti feszültségre: „Úgyszólván egy gótikus síremléken mint talapzaton nyugtalankodik és kapar Andrássy lova.”

Eberlein tervén Andrássy lovát a béke nemtője vezeti. Róna visszaemlékezése szerint „Eberleinnek volt egy kész modelje, a Vilmos császár emlékhez, amelyen a lovat egy testes hölgy, a „Germania” vezette s fent ült Vilmos császár magyar ruhában s rajta – Andrássy fejével. Így varázsolta át a kész mintát Andrássy-szoborrá!” A 19. század közepi emlékműszobrászatban jellemző a többszintes forma. A főalak magas talapzaton helyezkedik el, amelyet alacsonyabbak vesznek körül. Ezeken klasszikus nyugalmú, allegorikus mellékalakok foglalnak helyet, amelyek jelképes értelmükkel fejezik ki a főalak kiválóságát. A század vége felé közeledve a mellékalakok egyre élénkebbé válnak, gesztusuk gyakran a főalak felé irányul, később a főalak és az allegorikus mellékalak jelenetszerű csoportja is elképzelhető lesz. A századfordulón az allegóriákat mind gyakrabban váltják fel valós személyek vagy hétköznapi emberek ábrázolásai. Az emlékmű nem különálló szobrok együttese többé, hanem jelenetszerű csoport. Nem tudni, van-e alapja Róna anekdotájának, mindenesetre a főalak allegorikus figurával való ilyen közvetlen társítása az 1890-es évek magyar emlékműszobrászatában még meglehetősen szokatlan megoldás lett volna.

A Koronázás domborműve, 1907 körül. Schoch Frigyes felvétele [kép forrása: Fortepan]

Az Andrássy-emlékmű pályatervein szereplő allegorikus alakok és csoportok leggyakrabban a kiegyezést és Boszniának az Osztrák-Magyar Monarchia katonai ellenőrzése alá vonását idézték meg, utóbbit gyakran az erről határozó 1878-as berlini kongresszus ábrázolásával. Ezen Andrássy mint a Monarchia külügyminisztere vett részt.

Róna, aki körüljárható építészeti struktúra elé profilban állította Andrássy lovát, a főalakhoz többek közt a gróf figurája felé babérkoszorút felnyújtó Budapest allegóriáját társította.  Így Andrássyt – a pályázók között egyedül – mint a főváros fejlesztőjét is megörökítette volna. A Budapest-figura gesztusa már a mellékalakok, illetve a mellékalak-főalak viszony életképszerűvé válásának folyamatát jelzi. A hátsó oldalra sajátos kiegyezés-allegória került. Róna 1929-es visszaemlékezése szerint „hátul egy osztrák és egy magyar ember fognak kezet s fölöttük egy szárnyas géniusz lebeg áldóan… És  a sziklából buzog a forró víz, mint a nemzeti fejlődés és az új erő szimbóluma.” A szobrász tehát a pályázati kiírásnak megfelelően az artézi kutat is beépítette kompozíciójába. „Az emlékmű hátsó lapján egymással kezet fogó attila és frakk igazán mosolyra kényszerít” – írta a Magyar Mérnök- és Építész Egylet Közlönye. A kritika oka valószínűleg az volt, hogy míg a két birodalomrész kibékülése allegorikus alakokkal ábrázolva az 1890-es években akár monumentális formában is lehetséges lett volna, addig Róna kortársi alakokkal, egyfajta „reális allegóriaként” jelenítette meg azt.

Noha Zala emlékműterve a pályázat megnyerésétől a megvalósulásig jelentős átalakuláson ment át – módosult a talapzat (ezt végül Foerk Ernő tervezte), változott a domborművek formája és mérete –, az alkotás programja változatlan maradt. A két dombormű 1904-re, illetve 1905-re készült el. A berlini kongresszus ábrázolásával kapcsolatban a Vasárnapi Ujság így méltatta a szobrász teljesítményét: „Először is az egészen Andrássy alakját kellett kiemelni, hogy ő legyen az ábrázolt jelenet központja, de mégis úgy, hogy ez ne essék a történelmi igazság rovására, hiszen mindenki tudja, hogy a berlini kongresszusnak Bismarck volt a főszereplője. Ezt a kérdést a művész úgy oldotta meg, hogy Andrássyt álló helyzetben a kép központjába tette, a mint a vele szemközt ülő Bismarcknak magyaráz valamit, a mire a többiek mind odafigyelnek. Ezzel jelezve van az egyetértés is, mely a magyar államférfiú s a német kanczellár közt a kongresszus főkérdéseiben uralkodott. (…) Gorcsakov orosz kanczellárt a boszniai okkupáczió elhatározása kinosan érintette, a mi kifejeződik azzal az ideges mozdulattal, a melylyel a székének rojtjaival babrál. Gróf Launay, a franczia küldött ráteszi kezét Gorcsakovra, mintegy jelképezve az orosz-franczia barátságot, Corti olasz nagykövet egy az albán-kérdésre vonatkozó aktát tartogat kezében, a német Bülow pedig Karatheodori basának magyarázgat valamit.” Az emlékmű végrehajtó bizottságának felkérésére a Tudományos Akadémia a „Királyát szolgálva adott súlyt a magyar nemzet szavának a világ tanácsában mint a monarchia külügyminisztere a berlini congressuson” szöveget javasolta a dombormű alá. Végül azonban sem ezt, sem a koronázás alá tervezett feliratot nem vésték fel. Hozzá kell tenni azonban, hogy Bosznia okkupációját a Monarchiában nem fogadta általános lelkesedés, és annak belpolitikai következményei vezettek Andrássy lemondásához is.

A Koronázás rekonstruált domborműve [A szerző felvétele]

A koronázás jelenetén az ábrázolás hangsúlyos szereplője Erzsébet királyné és Deák Ferenc is. Erzsébet megjelenítése nem meglepő: kivételes módon a királlyal egy napon koronázták meg, emellett a kor közgondolkodásában és – már életében formálódó – mítoszában meghatározó szerepet tulajdonítottak neki a kiegyezés létrehozásában. „S végre is megelégelé a népek Istene a magyar nemzet kínszenvedését” – írja például a koronázás huszonötödik évfordulóra kiadott emlékkönyvek egyike az abszolutizmus éveiről. „Elküldé védangyalát. (…) ő, a felséges asszony lőn nemzetünk védangyalává.” Alakjának ilyen hangsúlyos szerepeltetése azonban esetünkben az emlékbizottság közbeavatkozásának is köszönhető. Az 1905. március 21-i ülésen elégedetten szemlélték a domborművet, „csupán Erzsébet királyné alakjára nézve jegyzik meg többen, hogy bár a távolság jelzésére, a melyben ezen alak a többi alaktól fel van tüntetve teljesen indokolt, hogy kisebb méretben legyen kidolgozva, mégis a mintán túlságosan kis méretben szerepel, mintegy magára hagyatottnak látszik s úgyszólván egészen eltünik és mellékes alakká törpül. A bizottság ennek alapján abban állapodik meg, hogy a királyné alakja némileg megnagyobbítandó”. Az Erzsébet-portré megformálásában erősen emlékeztet Zala 1897-es mellszobrára. A művész a Magyar Államvasutak megbízásából, a Keleti pályaudvar királyi váróterme számára mintázta meg a királyi pár mellszobrát. Ferenc József saját mellszobrához két alkalommal személyesen ült modellt.  Erzsébetet a szobrász „díszmagyarban, viruló egészségben és ifjuságban, az 1867-iki arczkép alapján” ábrázolta. Ez a típus – sok esetben konkrétan Zala büsztjének másodpéldányai – a királyné halála után a magyarországi Erzsébet-emlékművek legjellemzőbb, a kisebb vidéki emlékművek esetében szinte kizárólagos megoldásává vált.

Deák megjelenítése első pillantásra meglepőnek tűnik, hiszen nem vett részt a szertartáson. A későbbi értékelésekben Deáknak a századfordulós koronázás-jeleneteken való ábrázolását többször történelemhamisításként értelmezték. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy ezek az ábrázolások a narratív formában nehezen megjeleníthető kiegyezés allegóriái is, hiszen a szertartás az alkotmányosság visszaállításának záróaktusa is volt. Deák a koronázást megjelenítő egykorú grafikákon még nincs jelen, de már életében megjelent az eseményt ábrázoló egyik korai monumentális eseményképen: Eduard von Engerth 1872-es, a budai királyi palota számára festett tablóján. Ott találjuk a millenniumi emlékművön is, ahol Ferenc József egykori figurája alatt a kapcsolódó dombormű – szintén Zala alkotása – a koronázást jelenítette meg az Andrássy-emlékművön ábrázolt jelenet tartalmi-formai sűrítményeként.

Ferenc József koronázása. A Történelmi fejtörő! játékkártyája, 1959

Az 1959-es Történelmi fejtörő! nevű társasjáték egyik kártyája Ferenc József magyar királlyá koronázását ábrázolja. Az uralkodó osztrák egyenruhát visel, holott magyarországi közszereplésein – így természetesen a koronázáskor is – a közös hadsereg lovassági csapatnemének magyar hagyományokat őrző, ún. magyar egyenruhájában jelent meg. Andrássy az ábrázoláson egyáltalán nem szerepel, Simor egyedül helyezi Ferenc József fejére a magyar koronát. A hátoldal kérdései Kossuthnak a kiegyezéssel kapcsolatos negatív véleményére és a dualizmus kedvezőtlen következményeire kérdeznek rá. A játékkártya egy olyan történelmi pillanatot rögzít, amelyben a miniszterelnöknek, illetve az általa képviselt államalakulatnak és korszaknak a kollektív emlékezetből való kitörlésére tettek kísérletet. Az azóta eltelt fél évszázad nemcsak a korszaknak, hanem Andrássynak, és most Andrássy emlékművének a rehabilitációját is magával hozta.

Borovi Dániel

Gondolatok a közelmúlt építészeti emlékeinek pusztulásárói

[A bejegyzés címét Perczel Anna zsidónegyedben történt bontásokról írt remek könyvétől kölcsönöztem:

Perczel Anna: Védtelen örökség - Lakóházak a zsidó negyedben, Városháza Kiadó, Budapest, 2007.]

A volt Országos Villamos Teherelosztó és általában az elmúlt 30–50 év építészeti emlékeinek bontása és átalakítása ellen két fő érvet szokás hangoztatni:

• ne romboljunk, mert még nem tudjuk kellő távolságból értékelni az épületeket
• ne romboljunk, mert ki fogjuk törölni a korszakot a településképből

Virág Csaba Országos Villamos Teherelosztója (1979, Bp. I. Nándor u.) és környezete napjainkban

Sajnos mindkettő több ponton is vitatható. Az első ki nem mondva arra alapoz, hogy a korral a dolgok régiségértéke növekszik, így az épület felértékelődik, ezért sorsáról értelemszerűen akkor kellene dönteni és nem most. Csakhogy egyrészt nem önmagában a kora miatt értékelődik fel egy megőrzött tárgy, hanem azért, mert egyre ritkább lesz. Ha ma megveszek és elteszek egy napilapot, az egy hét múlva semmit sem ér, azonban 10 év múlva érdekes lesz, 30 év múlva talán már el is tudnám adni egykori áráért, és 100 év múlva lehet, hogy árverésre is bevennék, 500 év múlva pedig egész biztos, kivételes ritkaság lesz, feltéve hogy fennmarad. Viszont a nem nagy tömegben gyártott dolgok, hanem egyedi alkotások – így az épületek – esetében ez a folyamat óriási veszteségekkel jár, azonban ez a szükségszerű része annak, hogy felértékelődjenek, így áttételesen egy-egy jelentős épület pusztulása hozzájárul ahhoz, hogy más, kortárs épületek megmeneküljenek. E logikával persze semminek az elpusztítása sem igazolható.

Virág Csaba Országos Villamos Teherelosztója (1979, Bp. I. Nándor u.) és környezete napjainkban

Az érv szintén ki nem mondva azt is állítja, hogy manapság még túl sok olyan kulturális, történelmi, gazdasági és politikai képzettársításunk fűződik az adott épülethez, hogy ezek elhomályosítanak valamit. De mit? Egy ideális, tisztán építészeti, építészettörténeti értékítéletet, amelyben a tűéles szakmaiságon kívül semmi sem jelenik meg – ugye érezzük, hogy ez mennyire illuzórikus? Az emberek 20–30 év múlva is emberek lesznek, saját hittel, meggyőződéssel. Ráadásul amennyire előnynek fogja fel e nézet egy épület egykori szellemi és anyagi kontextusának megszűnését, annyi probléma is fakadhat belőle, hiszen ezt utólag össze kell majd rakni a ház megértése érdekében. Vagyis ilyenkor a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntjük. A múlt újrafelfedezése pedig egyáltalán nem biztos, hogy jól sikerül. Az tehát koránt sem egyértelmű, hogy egy épület jobb megértésében segítene az idő múlása. A nézőpontunkról kétségtelenül sok zavaró tényező lekopik, ugyanakkor egyszerre vakfoltokat is szerzünk. Vegyük például a sokak által utált, leginkább irodaházakról ismert üveg-függönyfalat, amit először az 1940–50-es években alkalmaztak. Ezen úttörő épületek jelentőségének megértésében egyáltalán nem segített az idő, hiszen mára legértékesebb elemük építészeti közhellyé fokozódott le. Összességében tehát az idő múlásával egyáltalán nem garantált, hogy okosabbak leszünk.

Gulyás Zoltán: Chemolimpex-székház (1960–63; Bp., V. Bécsi utca) [forrás: wikipedia - Gulyás Zoltán]

A második érv a tudat alatt mindenkire ható településkép megváltoztatásától tart, egészen pontosan attól, hogy egy bizonyos korszak emlékeinek hiánya, vagy erőteljes visszaszorulása valamiféle olyasfajta megmásítás, amitől óvakodnunk kéne. De mégis miért? – tehetjük fel a kérdést. Miért probléma, ha változtatunk a kialakult arányokon, hiszen a város folyamatos változás színhelye. Sokszor azzal szoktak érvelni, hogy egy korszak módszeres elpusztításával „elhazudjuk a megtörténtet, a múltat”. Azonban hogyha az épített örökségre úgy tekintünk, mint egyfajta tükörképre és összegzésre az ország korábbi szellemi, gazdasági és politikai viszonyairól, akkor be kell látnunk azt is, hogyha radikálisan elkezdünk eltüntetni egy kort, akkor egyszerűen nem tudunk hazudni, hiszen éppen jelen, saját korunk cselekvőiként járunk el – lehet, hogy bizonyos nézőpontból ostobán, de semmiképp sem hamisan. Így a következő nemzedékekre hagyjuk a legőszintébben – az épített örökség részeként, hiányként – abbéli véleményünket, hogy az adott épület, építmény, nem érdemelte meg, hogy fennmaradjon. (Persze össztársadalmi véleményt ez nem tükröz, de a múltból ránk marad és ránk nem maradt házak sem – ezt ne feledjük.)

A Hungarotex Kossuth Lajos utca irodaháza nem sokkal elkészülte (1969) után. Az épület jól szemlélteti a korszak inkább tipikus hozzáállását a történeti városszövethez - nemigen izgatta. [kép forrása: Fortepan]

Sajnálhatjuk persze később ezeket a bontásokat, ám ez sokszor megtörtént már az építés történetében, nincs ebben semmi új. Ha egy építészeti stílus, áramlat kimegy a divatból, az önmagukat részben vagy teljes egészében ennek ellenében megfogalmazók saját munkáikon keresztül, akarva-akaratlan is leértékelik az elődök újdonságukat vesztő, éppen elöregedő építményeit. Budapesten nem tudta megóvni senki a hazai romantikus építészet egyik legszebb darabját, a budai Karácsonyi-palotát, a neobarokk egyik gyöngyszemét, az egykor a mai Jókai téren álló Wodianer-palotát, vagy a magyar szecessziós villaépítészet egyik remekét, a Babocsay-villát. Hosszan lehetne folytatni a sort olyan épületekkel, amiket békeidőben bontottak le, alakították át leginkább anyagi és/vagy esztétikai megfontolásból. Azt sem lehet állítani, hogy a 20. század utolsó harmadának emlékeit mostanság kezdtük volna el módszeresebben megsemmisíteni, zajlik ez már legalább másfél-két évtizede, körülbelül azzal párhuzamosan, hogy a házak tervezett első életciklusuk végére értek.

A Metalimpex-Konsumex közös székháza építésekor (bal oldalt; 1977 körül) és Hermina Towersként napjainkban (jobb oldalt, 2016)
[képek forrása: Fortepan - Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény; Google Streetview]

1999-ben építették át a volt Hungarotex-székházat (Bp. V. Kossuth Lajos utca 5., épült: 1969), 2001-ben a Metalimpex-Konsumex közös székházát (Bp., XIV. Hermina út 17., épült: 1974–77), 2003-ban lebontották az egykori ORI-székházat (Bp., V. Vörösmarty tér 1.; épült: 1971), 2005-ben a volt Industrialexport-székházat alakították át (Bp., I. Fő utca 14-18., Épült: 1984), 2006-ban pedig az egykori Spenót-házat (V. Széchenyi tér 7-8, épült 1970–1 ), ismeretlen időpontban pedig a MEDICOR-székházat (Bp., XIII. Visegrádi utca 49., épült: 1972–1973).

A MEDICOR-székház nem sokkal elkészülte után, eredeti állapotában (Gulyás Zoltán, 1972-1973)
[kép forrása: Iparterv Archívum - Dobai János DLA prezentációja (PDF-állomány)]

És a sornak ezzel nincs vége. Pár éve a volt Chemolimpex-székházat (Bp., V. Deák Ferenc utca 7-9, épült: 1960–1963) fenyegette bontás. Pusztulóban van és üresen áll az egykori Hotel Olimpia (Bp., XII., Eötvös út 40.; épült: 1968–1970). Viszont bontani tervezik a Szervita tér mindkét, korszakból származó irodaházát, a volt OMFB-székházat (Bp., V. Szervita tér 8., épült: 1973) és a templom melletti, volt Belvárosi Távbeszélő Központot (Bp., V. Petőfi Sándor utca 17., épült: 1976) is. Csak hogy értsük: ezen épületek zöme a korszak legjelentősebb építészeinek legfontosabb munkái közé sorolhatók, ami még akkor is így van, hogyha némelyikért még az építészek és művészettörténészek közül is csak nagyon kevesen hullajtottak könnyeket. A kormányzati döntések, amelyek a MTESZ-székház (Bp., V. Kossuth Lajos tér 6-8, épült: 1973) és a volt Országos Villamos Teherelosztó (Bp., I. Nándor utca 5., épült: 1979) bontásáról szólnak, csupán ebbe a sorba illeszkednek.

Az átalakított egykori MEDICOR-székház napjainkban mint az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság irodaháza

Az emlékek meghatározott csoportjának pusztulása tehát természetes folyamat, de hogy mégis vannak, akik fennakadnak rajta, annak oka nem a „hamisítástól” való félelmük, vagy pusztán az 1960-as, 1970-es évek építészetének szeretete, hanem a 19–20. század másik fontos fejleménye, az épített örökség védelmének gondolata. Az, hogy mindenféle gazdasági, esztétikai és szellemi megfontoláson felülemelkedve kezdtük el kezelni az építészet múltból származó emlékeit. Azóta rengeteg erőfeszítést tettünk azért, hogy az épületek és építmények egy arra méltónak talált csoportjának természetes életciklusát nemhogy meghosszabbítsuk, hanem kitoljuk a végtelenbe. Ez a gondolkodásmód egyre több mindent érint funkciótól, stílustól is függetlenül. Egykor elindult az ókori és középkori romokkal, hogy aztán később érdeklődése tárgyává tegye a reneszánsz, a barokk, a 20. század derekán a klasszicizmus, majd utolsó harmadában a historizmus építészetét is. E folyamat azonban nem állt meg, teljesen természetes folytatásaként ma már a 20. század utolsó harmadának építészete is bevonódott a körbe.

Ennek fényében teljesen természetellenes, hogyha az ókori, középkori, reneszánsz, barokk, klasszicista, historizmus korabeli és korai modernista emlékeinkről megpróbáljuk leválasztani a 20. század második felének szocialista realizmusát, későmodernjét és mindazt, ami azóta történt. Innentől fogva pedig a fő kérdés a konkrét esetben az, hogy méltó-e az építészeti védelemre a volt Országos Villamos Teherelosztó épülete. Megfelel-e a műemléki védelem szakmai ismeréveinek?

Virág Csaba Országos Villamos Teherelosztója (1979, Bp. I. Nándor u.) az Anjou Bástya felől nézve.

Ezt a kérdést pedig nem egy kormányhatározatnak, nem is egy központi kormányzati szerv beosztottjaként dolgozó szakembereknek és nem is a nemrég elhunyt építész pályatársai, tanítványai, barátai lobbi-erejének, hanem a hazai örökségvédelem, ma már nem létező, független, autonóm intézményrendszerének kellene eldöntenie. Annak a szervezetnek, ami – önhibáján kívül is – már nagyon régóta képtelen volt betölteni a neki szánt szerepet. Hogy megmutassa, hogy tanultunk a múlt hibáiból és hogy azt a szelekciót, amely a közelmúlt építészeti emlékeit mindig is érintette, ma már úgy felügyeljük, hogy pontosan tudjuk, mit tartunk meg és mit engedünk el, és ezáltal képesek vagyunk minimalizálni a természetes veszteséget, hozzájárulva ezeknek az épületeknek az értő, értékőrző felújításához, gondoskodva arról, hogy újra élettel, tartalommal töltsük fel őket, ha szükséges. Az 1960-as és 1970-es évek építészeti emlékei, velük a Villamos Teherelosztó nem most esett el. Az már évekkel ezelőtt megtörtént.

Kelecsényi Kristóf

Az Országos Villamos Teherelosztó épületéről ajánljuk Baldavári Eszter: Egy "intelligens irodaház" jövője - az Országos Villamos Teherelosztó épülete a Budai Várban című írását és képeit a Pázmányos Építészettörténészek Klubja blogján.

Műemlékek? Amerikában?

Jól ismert sztereotípia: az Egyesült Államokban régiségeket csak elvétve találunk, az amerikaiak szemében a jelen, a pörgés, az üzlet és a gyors megtérülés számít. Az igaz, hogy ha van olyan ország, amelyik kezdetektől fogva a kapitalizmusra és a pörgő businessre épül, az nem más, mint az Amerikai Egyesült Államok. Emellett azonban – mint ahogy már egy korábbi bejegyzésünkből is kiderült – létezik Amerikának egy másik arca is, amelyik szöges ellentétben áll a fenti sztereotípiákkal. Egy olyan Amerika, amelyik már megtanulta, hogy óvja a történelmi emlékeit. Ahol természetesen nem találunk annyi régi épületet, mint nálunk, Európában, de ahol a régiségek védelmét és megőrzését igenis már sokan fontosnak tartják, legyen szó 19. századi klasszicista villáról, historizáló magasházról, vagy akár 20. századi art deco felhőkarcolóról.

[a kép forrása: wikipedia]

Egy olyan nagyvárosról, mint Chicago – talán némi joggal – a csupa üveg felhőkarcolók jutnak eszünkbe, amelyek alatt szünet nélkül hömpölyög a forgalom, ahol állandóan villódznak a fényreklámok, és ahol sosincs megállás. De az már talán csak kevesek számára nyilvánvaló, hogy Chicagónak immár történeti épületei is vannak, hiszen az 1871-es nagy tűzvész utáni évtizedekben a településszerkezetet mind a mai napig meghatározó városrendezésre és számos mára már ikonikussá vált új épület emelésére nyílt lehetőség. Chicago tehát lényegében a ma ismert Budapesttel egy időben épült fel, mégpedig ugyanannak az építészeti stílusnak, a historizmusnak a jegyében. A 19. század végére megjelentek a fémvázas szerkezetű, magas irodaépületek is, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy az építészek az új technológiáknak megfelelő architektonikus nyelvezettel kísérletezzenek. A múlt századfordulón és a 20. század elején működő chicagói iskola alapvető szerepet játszott a korai modernizmus kialakulásában. Az 1920-as évektől a konjunktúra kedvezett a felhőkarcoló-építésnek, s ezt a korszakot több art deco épület képviseli.

Shepley, Rutan & Coolidge: Art Institute of Chicago, 1892–1893. A chicagói „Szépművészeti Múzeum" neoreneszánsz bejárata.
[a szerző felvétele]

Renzo Piano: The Modern Wing, a többször is bővített Art Institute of Chicago legújabb szárnya, 2006–2009. [a szerző felvétele]

William Peirce Anderson: The Field Museum, a néprajzi és természettudományi múzeum görögös historizáló homlokzata, 1915–1921.
[a szerző felvétele]

Középkori velencei palotát utánzó historizáló homlokzat a South Michigan Avenue-n.
Kisebb kiadásban akár a budapesti Nagykörúton is állhatna. [a szerző felvétele]

Shepley, Rutan & Coolidge: Chicago Cultural Center, a volt Chicago Public Library Tiffany-üvegből készült kupolája, 1892–1897.
[a szerző felvétele]

Burnham Brothers: Carbide & Carbon Building, 1928–1929. A város egyik art deco felhőkarcolója értékes gránitburkolattal.
[a szerző felvétele]

A II. világháború után folytatódott a magas irodaházak építése, melyek közül a legjelentősebbeket az 1930-as években Amerikába emigrált német építész, a Bauhaus egyik vezető egyénisége, Ludwig Mies van der Rohe (1886–1969) tervezte a letisztult, puritán modern stílus jegyében. Chicagóban azóta is a világ legjelentősebb építészeit foglalkoztatják, elég csak a híres sztárépítészre, Frank O. Gehryre utalni, akinek Jay Pritzker Pavilion nevű alkotása 2004-ben épült fel a Millennium Parkban.

Ludwig Mies van der Rohe: Chicago Federal Center, 1960–1974, a letisztult modernizmus. [a szerző felvétele]

Frank O. Gehry: Jay Pritzker Pavilion, 2004, Millennium Park. [a szerző felvétele]

Természetesen a fent említett korszakokból származó épületeket típusuktól függően nem ugyanolyan mértékben őrzik meg, egy irodaház belsejét nyilvánvalóan többször alakítják át, mint egy középületét vagy egy-egy igényesebb magánházét. Az acélszerkezetes irodaházak belsejét eredetileg is könnyen átalakíthatóra tervezték, de ettől függetlenül közülük sok épület külseje mind a mai napig a városkép meghatározó eleme.

Anish Kapoor, Bombayben született, Londonban élő brit-indiai szobrász: Cloud Gate, azaz Felhőkapu,
vagy a chicagóiak körében inkább The Bean, azaz a Bab, 2006, Millennium Park. [a szerző felvétele]

Amerikában a civil kezdeményezésnek és a magánmecenatúrának komoly hagyománya van. Ennek az egyik kiemelkedő példája az 1974-ben még Frank Lloyd Wright Lakás- és Műterem-alapítványként (Frank Lloyd Wright Home and Studio Foundation) megalakult Frank Lloyd Wright Alapítvány (Frank Lloyd Wright Trust), amelynek küldetése „a közönség elkötelezése, oktatása és ösztönzése Frank Lloyd Wright tervhagyatékának tolmácsolása és eredeti épületeinek megőrzése által a jövő nemzedékei számára”. Az alapítvány célja tehát a 20. század első felének egyik legjelentősebb modern építésze, az organikus irányzatot megalapozó Frank Lloyd Wright (1867–1959) örökségének a megőrzése. Wrightot sajátos tervezési módszere – a terek egy központi magból, bentről kifelé való felfűzése – és egyedi házai tették híressé. Legismertebb épülete talán az 1943–1959 között készülő New York-i Guggenheim Múzeum (Guggenheim Museum), de emellett világhírűek az 1900-as években készült úgynevezett prériházai (Prairie House) is. Ezek az alacsony, kislejtésű tetővel, egyszerű kubikus formákkal és belülről kifelé haladó térszervezéssel megoldott, horizontális hatású lakóépületek organikusan illeszkednek bele a nagy észak-amerikai préri határvidékébe.

Frank Lloyd Wright: Robie House, 1908–1910. [a szerző velvétele]

Ezek közé a prériházak közé tartozik a chicagói Robie House is, ami 1908–1910 között épült egy sikeres üzletember, Frederick C. Robie és családja számára. Az épület ma már egy sűrűn beépített környéken áll, de a 20. század elején valóban a város szélén, a prérin emelkedett. Több tulajdonos is váltotta egymást, a század második felében pedig a Chicagói Egyetem (The University of Chicago) irodaként használta az épületet, amit kétszer is le szerették volna bontani. Maga Wright kampányolt a ház megmentéséért – szerencsére sikerrel. Végül az Amerikai Építészek Intézete (American Institute of Architects) 1991-ben kinyilvánította, hogy a Robie House egy igen jelentős 20. századi épület. Azóta az amerikai kulturális örökség egyik legfontosabb emlékeként tartják számon.

A belülről kifelé szerveződő Robie House alaprajza, Historic American Buildings Survey (HABS), Drawing Sheets, 1933 körül.
[a kép forrása: thecraftsmanbungalow]

A Robie House homlokzatai, Historic American Buildings Survey (HABS), Drawing Sheets, 1933 körül.
[a kép forrása: thecraftsmanbungalow]

A Robie House ebédlője 1911-ben. [a kép forrása: wikipedia]

A rekonstruált ebédlő napjainkban. [a kép forrása: flwrigth.org]

A ház rekonstrukcióját az egyetem kiköltözése után, 1997-ben kezdte el az Alapítvány. A rekonstrukció részét képezi a múlt században szétszóródott eredeti berendezés pótlása. Az Alapítványnak eddig egy eredeti bútordarabot is sikerült visszavásárolnia, a nem visszaszerezhető – közgyűjteményekben lévő – tárgyakról pedig kópiákat kíván készíttetni. A cél tehát az 1910 utáni állapot lehető leghitelesebb visszaállítása, ami az Alapítványnak abba a törekvésébe illeszkedik bele, hogy Wright épületbelsőinek fejlődését autentikusan mutassa be. (Meg kell jegyeznem, hogy véleményem szerint 20. századi bútorokról kópiákat gyárttatni teljesen más, mint több évszázados történelmi bútorok másolatait elkészíttetni, mert az utóbbi esetben a másolatok sokkal jobban visszaadják az eredeti vizuális hatást, mint mondjuk egy sokkal kifinomultabb mesterségbeli tudást igénylő rokokó berendezés lemásolásakor.)

Kandalló a Robie House nappalijában. [a kép forrása: interactive.wttw.com]

Wrightra jellemző térkapcsolás a Robie House nappalija és a kandalló mögött lévő ebédlő között. [a kép forrása: flwright.org]

Mivel az Alapítvány több Wright-épületet kezel, különböző házaiban egyre nagyobb bútorgyűjteményt őriz, ami adományozások révén is gyarapodik. Ez nem meglepő, hiszen az Egyesült Államokban – abban az országban, ami tradicionálisan amúgy is a magánkezdeményezésekre épül – a kulturális mecenatúrának nagy presztízsértéke van.

Robie House [a szerző felvétele]

A chicagói Robie House példa arra, hogy az Egyesült Államokban a civil szféra számára igenis fontos az örökségvédelem, hogy ott is találunk szakszerű rekonstrukciókat, és hogy sokak számára Amerikában is fontos, hogy épített és tárgyi örökségüket autentikus vizuális környezetben szemléltessék.

Tóth Áron

Avagy lehetséges nagy léptékű fejlesztés vasbeton nélkül is.

Budapest úgy él a városlakók és az idelátogató külföldiek gondolataiban, mint Európa közparkokban egyik legszegényebb metropolisza. A fővárosunkkal nevének hangzása miatt sokszor összetévesztett Bukarest kevés eredendő adottságával múlja felül a Duna királynőjét, az egy főre jutó „zöld” négyzetméterek számában azonban messze megelőz minket. Az a megállapítás, miszerint ezen az áldatlan állapoton a zöldfelületek mennyiségének növelésével változtatni kell, egyike napjaink sokat hangoztatott, ám a változás esélyével kevéssé kecsegtető közhelyeinek. Az e téren az elmúlt évtizedekben tapasztalható mozdulatlanság számos oka közül most csak egyet emelnék ki. Budapest belső kerületeinek viszonylag sűrű beépítettsége városfejlődési sajátosság, a XIX. század öröksége. A magas telekárakkal párosuló, rohamosan növekedő lakásigény arra késztette dualizmus kori elődeinket, hogy lehetőség szerint minél kisebb alapterületen minél több család számára alakítsanak ki lakóhelyet. Hatalmas, új parkok létesítésére Pest történelmi kerületeiben városszerkezeti okoknál fogva tehát nincs lehetőség. A VIII. kerület ma leginkább Palotanegyed néven emlegetett belső része hajdanán bővelkedett szép, bár kisebb kiterjedésű magánparkokban, hiszen a XIX. század második felében Pest talán legelőkelőbb, a polgári életstílus nívóját messze felülmúló városrésze, valóságos mágnásfertálya alakult itt ki, hazafias arisztokraták erőfeszítéseinek eredményeképpen.

1. A szerző felvétele

Mára mindebből jóformán semmi sem látható. A sűrű városszövetben csak elvétve fedezhető fel egy-két zöld folt, az is leginkább a külvilág felé zárt háztömbök rejtekében. Pedig a hajdanvolt nagyúri miliő legalább egy ponton hitelesen és viszonylag kevés erőfeszítéssel rekonstruálható lenne, méghozzá a mai kor nyitottság iránti igényének szem előtt tartásával, közpark formájában. A Pollack Mihály tér három palotája, a Festetics-, az Esterházy- és a Károlyi-rezidencia mögött egykor elterülő kertek mai méltatlan állapotának felszámolásával az egész főváros egyik legnépszerűbb és legautentikusabb pihenőhelyét lehetne kialakítani, miáltal élettel telne meg a Szentkirályi utca, valamint a Múzeum és Bródy Sándor utca által határolt, jelenleg szinte gyártelepi kihaltságot árasztó térség.

2. A Pollack Mihály tér madártávlati képe a három palotával és a Magyar Rádió közéjük épített létesítményeivel [forrás: Google Térkép]

Semmi egyebet nem kell tenni tehát, mint helyreállítani azt, amit fél évszázad kulturálatlansága és igénytelensége veszni hagyott, és amelynek ésszerű, a lakosság érdekeit jobban szolgáló alternatívája egyébként sincs. A Kormány nemrégiben közzétett szándéka szerint erre most lehetőség nyílik, amennyiben a tömböt használó Magyar Rádió nagy részének kiköltöztetése után ismét kertek létesülnek itt.

De lássuk, milyen is volt ez a környék a fénykorban! A Nemzeti Múzeum mögött elterülő, jelenlegi alakjában leginkább egy mélygarázs felszíni kiinduló- és végpontjának benyomását keltő Pollack Mihály tér a reformkorban nem volt más, mint a ma is létező Ötpacsirta utca folytatása, korabeli nevén Fünf Lerchen Gasse. A Palotanegyed kiépülése előtt a város e részén kis igényű házakból álló, laza beépítettségű tömbök sorakoztak. Az elkészült Múzeum azonban presztízst kölcsönzött a régi városfalakon kívüli térségnek, amely az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverését követő önkényuralom enyhülését, illetve főként az Országgyűlés ideköltözését követően alkalmas helynek bizonyult a hazafias érzelmű arisztokraták számára lakhely létesítése céljából.

A három palota legidősebbikét, és egyben a mágnáslakok archetípusát gróf Festetics György építtette 1862–1865 között az arisztokrácia egyik kedvelt építészével, Ybl Miklóssal. Az Andrássy Gyula Német Nyelvű Egyetemnek helyt adó rezidencia Ybl ifjúkori remeke, amely egyemeletes, visszafogott tömegével és hallatlanul finom, itáliai mintákat követő korai neoreneszánsz részleteivel a műfaj egyik fő művének tekinthető.

Nem sokkal később, 1867-ben a gróf megvásárolta a frissen felépült palotától délre eső 942. számú telek nagy részét, amely korábban a szintén Ybl tervezte Tornacsarnok és Nemzeti Lovarda együtteséhez tartozott. Itt létesült a helyreállításra érdemes Festetics-kert.

3. A Festetics-palotától jobbra látható fás terület, azaz a későbbi kert előtt még csak egy egyszerű kerítés húzódik.
Kőnyomat (részlet), 15×51,6 cm. [Az Ország Tükre, 1863. 34. sz. 402.]

A palota oldalhomlokzata melletti park egyedüli mementója a kisebb-nagyobb átalakítások ellenére ma is látható öntöttvas kerítés, középütt díszes keretezésű, Festetics-címeres kapuval (4. kép).

4. A Festetics-kert kapuja egykor, mögötte a parkkal… Klösz György felvétele
[forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény]

5. …és ami ma a helyén van: a Magyar Rádió üzemépülete [forrás: Google Térkép]

Az építkezés és a telekvásárlás közti időbeli hiátusnak tudható be az egykor gazdagon aranyozott rácsozatnak a palotáétól eltérő, francia barokkot idéző stílusa, amely csöppet sem jellemző Ybl ízlésvilágára. Az újabb kutatások szerint ennek tervezője egy Friedrich Flohr nevű bécsi építész volt, és vélhetően neki köszönhetőek a rezidencia ugyancsak franciás, III. Napóleon udvarának legfrissebb divatját követő, historizáló enteriőrjei is. A Festetics-palotát megörökítő legrégebbi hiteles ábrázolásokon a mai rácsozat még nem is szerepel, helyén egy visszafogott kerítés látszik csupán kapu nélkül (3. kép). A parkról hiteles fotók hiányában csak egy 1872-es, Halácsy Sándor mérnök által készített térkép alapján alkothatunk képet, figyelembe véve persze a rajz meglehetősen sematikus jellegét (6. kép).

6. Pest városrendezési térképe a Festetics- (A) és a Károlyi-palotával (B), illetve a kertek ábrázolásával (átlós sétányokkal tagolt négyszögletes mezők), 1872. Halácsy Sándor, 69,5×56 cm (forrás: Budapest Főváros Levéltára XV.16.b.221/25 [1–8])

Mindazonáltal a tény, hogy a tér túlsó végén álló Károlyi-palota számos fényképről ismert kertjét viszonylagos pontossággal örökítette meg a rajzoló, valamelyest hitelesíti a Festeticsek parkjának ábrázolását is. Mindkét esetben egy szökőkúttal díszített központi teresedés köré szervezett, átlós utakkal négy gyepmezőre osztott téglalap alakú parter rajzolódik ki. A viszonylag kis alapterület dacára ez meglehetősen nagyvonalú kialakítást sejtet, nem beszélve arról, hogy a források tanúsága szerint hajdanán kis kerti lakok is fokozták a romantikus tájélményt.

Még javában épült Festetics György pesti otthona, mikor Ybl 1863-ban megbízást kapott egy palota tervezésére Károlyi Lajos gróftól. Az ő halála után Ybl a gróf Alajos nevű fia számára fejezte be az épületet, ezért indokolt mindkét megrendelő nevének használata. Talán egyetlen főúri családnak sincs annyi máig meglévő háza Budapesten, mint a rengeteg ágra tagolódó Károlyiaknak; gondoljunk csak a legismertebb „Károlyi-palotára” és kertjére az V. kerületben, továbbá a Múzeum utca és az Ötpacsirta utca sarkán álló Károlyi Sándor-palotára, vagy épp a két házzal odébb magasodó Károlyi−Csekonics-rezidenciára. A szóban forgó alkotás francia neoreneszánsz stílusjegyeket mutat, rendkívül mozgalmas tömegű, sarokmanzárdos, szobrokkal gazdagon tagolt homlokzatához pedig csak enteriőrjeinek egykorvolt neorokokó pompája mérhető.

A legtöbb információ ennek a palotának a kertjéről áll rendelkezésünkre, amelyik a Múzeum utca vonalában csatlakozott az épület hátsó homlokzatához. A korábban említett Halácsy-féle térkép lényegében azt az elrendezést mutatja, amelyet az archív fotókról is leolvashatunk. Egy közel szabályos téglány alakú parter közepén négykaréjos keretezésű szökőkút állt, benne sziklatömbből spriccelő vízsugárral. A vélhetően zúzott kővel felszórt sétányok által határolt gyepes mezőket a historizmus kertkultúrájára jellemző virággruppok és cserjék élénkítették (7. kép). A park a kastélyszerű palota hátsó homlokzata felől egy kőből faragott, kecses mellvédű, kétkarú lépcsőn keresztül volt megközelíthető, az ezzel megegyező tengelyben, a kert túloldalán emelkedő Károlyi-bérház tövében pedig egy árkádos gloriett létesült. Ez a kétszintes filagória afféle idilli díszletként zárta le a kertet, kétoldalt szoborfülkékkel övezett hármas íve alatt hűsölési lehetőséget biztosítva a lakóknak, balusztrádos felső szintjéről pedig remek kilátás nyílt az egész együttesre. A hozzá csatlakozó bérház lényegében sivár és eredendően nem túlságosan romantikus tűzfalát pedig úgy finomította Ybl, hogy szintekre osztva és pilaszterekkel vertikális tengelyekre tagolva egy valóságos „vak” palotahomlokzatot formált belőle.

7. A Károlyi-palota kertje és a gloriett, Klösz György felvétele [forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény]

A kertet délről tömör kőfal választotta el az utcától, amelyet csak középütt tört át egy gazdagon faragott pillérek közé fogott, kétoldalt félköríves, középütt egyenes záródású kovácsoltvas hármas kapuzat (lásd a záró kép bal oldalát).

A ma is álló paloták legfiatalabbika 1871-től épült Baumgarten Alajos tervei alapján az Esterházy család számára, méghozzá az Ybl tervezte egykori Nemzeti Tornacsarnok helyére. Az Esterházy-palota – amely egy időben az utca névadója is volt – téglahomlokzatú, kőtagozatos, itáliai cinquecento reminiszcenciákat idéző épület, amelynek egykori kertjéről mára nemigen áll rendelkezésünkre értékelhető információ. A Halácsy-féle 1872-es térképen furcsa módon nem szerepel, hiszen a mérnök még mindig a néhai Tornacsarnokot ábrázolta rajta. A hosszan hátranyúló épületnek azonban vélhetően nem volt olyan nagyvonalú parkja, mint szomszédjainak, már csak hely hiányában sem.

A Pollack Mihály tér és palotái a XX. század során osztoztak a főváros egészének sorsában. A II. világháború idején a Nemzeti Lovarda és a Károlyi Lajos- (Alajos-) palota is találatot kapott, és teljesen kiégett. A lovardát – annak ellenére, hogy menthető lett volna – a műemlékvédelem egyöntetű tiltakozása dacára 1948-ban lebontották. Állítólag a rövid időre köztársasági elnöki rezidencia céljára felhasznált Esterházy-palotának kívántak nagyobb kertet biztosítani ily módon. Az utóbbi épület egyébként viszonylag épségben vészelte át a viszontagságokat, időközben csak főhomlokzati balusztrádjától fosztották meg. A Festetics-palota élte túl legépebb állapotban a harcokat. Mivel már 1933-ban, Festetics Tasziló halála után állami tulajdonba került, elfogadható hasznosításáról napjainkig gondoskodtak. Egyebek mellett az OSZK különböző osztályinak, illetve az ELTE Szociológiai Tanszékének adott helyet, mígnem az ezredfordulón az Andrássy Gyula Német Nyelvű Egyetem számára példaértékűen és aprólékos módon felújították. Az együttes többi részének sorsában döntő és máig ható fordulatot hozott, amikor a terület a Magyar Rádió tulajdonába került. Az Esterházyak rezidenciája ezután is reprezentatív funkciót töltött be, az intézmény márványtermét is magába foglalva. A Károlyi-palota helyreállítására is csak ezután került sor. Külsejét viszonylag hitelesen rekonstruálták, főhomlokzati kőelemeinek javarészét újrafaragták, belső tereit azonban minden díszétől megfosztva, jellegtelenül építették vissza. A kerti homlokzatot teljesen lecsupaszították, szabadlépcsője is eltűnt (8–9. kép).

8. A Károlyi-palota kerti homlokzata az egykor a park részletével, Klösz György felvétele
[forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény]

9. A Károlyi-palota „kerti” homlokzata napjainkban a park helyén létesült betonozott parkolóval. Szinte hihetetlen, hogy a fenti képen szereplővel azonos épületet látunk. [a szerző felvétele]

Az egykori kertek sorsát is a Rádió terjeszkedési igényei pecsételték meg, ugyanis az1960-as évektől új épületeket húztak fel. Először a Nemzeti Lovarda helyén készült el a Pollack Mihály téri vasbeton Központi Irodaépület, majd − a Festetics-kert teljes elpusztítása és a palotától való elszakítása árán − a ma is látható üveghomlokzatú üzemépület. Az ekkor kialakult stiláris és vizuális káosz máig sebhelyként éktelenkedik Pest történelmi belvárosának arcán. Az okozott kár azért is felmérhetetlen, mert még az egykori kertek be nem épített maradványit is lebetonozták, illetve igénytelen garázsokkal és raktárakkal zsúfolták tele, parkolóvá degradálva a Palotanegyed hajdani zöld szigetét. A minden koncepciót nélkülöző átalakításoknak esett áldozatául a Károlyi-kert filagóriája éppúgy, mint a Múzeum utca felé nyíló csodálatos kovácsoltvas főkapu, amelynek helyén kétszer olyan széles bejáratot alakítottak ki. Az ehhez csatlakozó falazat és az egyik kapupillér csonkja azonban szomorú mementóként ma is emlékeztet a szebb napokra (lásd a záró kép jobb oldalát).

Az épületegyüttes teljesen alkalmatlan a Magyar Rádió számára, amelyet szemmel láthatóan nem sikerült méltó módon hasznosítania. Az intézmény esetleges költözését már évekkel ezelőtt rebesgették, ám a végső elhatározás eddig nem született meg. Most azonban talán sikerül meggyőzni a döntéshozókat arról, hogy alkalmasabb ingatlant is lehet találni az intézmény további működtetése céljából, főként az MTVA Kunigunda útján található új központjában. Ezáltal az utólagosan létesített modern épületek is végleg bonthatóvá válnának, felcsillantva a fél évszázados városképi szégyenfolt letörlésének lehetőségét. Az első hallásra drasztikusnak tűnő lépés korántsem lenne példa nélkül álló, hiszen a közelmúltban látványos fejlődést produkáló Balatonfüreden is hasonló megoldást választottak a Vaszary-villa kertjébe beleerőltetett otromba szovjet tiszti üdülő területének visszanyerése céljából. A nemkívánatos beépítések eltüntetése csak Magyarországon számít szokatlannak, az egykori keleti blokk országaiban ez az elfogadott gyakorlat, pláne, ha a Rádió újabb épületeihez hasonló, elavult és vizuális értelemben „környezetszennyező” konstrukciókról van szó. A bontással visszaszerzett területek a jelenleg parkolóként és raktárként használt telekrészekkel együtt egy új városi közpark helyszínéül szolgálhatnak majd. A kérdés csupán a dolgok mikéntje.

Műemléki és közhasználati szempontok figyelembevételével három eltérően kezelendő telekrészt érdemes elkülöníteni. Először is: a két topográfiailag dokumentált történeti kert közül a Károlyi-palota parkját mindenképp érdemes hitelesen és a legmagasabb igények szerint rekonstruálni, hiszen ehhez számos forrás (főként az együttes fénykorából származó fénykép) áll rendelkezésre. Ez vonatkozik a kerítésre és annak kapujára éppúgy, mint a gloriett újraépítésére, különös tekintettel a lepusztult állapota ellenére még mindig látható és felújítható, Ybl-féle neoreneszánsz kulisszahomlokzatra. A fentiek megvalósulása mindenképp unikális városi létesítményt eredményezne, hiszen Budapest egész területén egyetlen egy nagy múltú kert vagy közpark sem tükrözi egykori történeti kialakítását, beleértve az V. kerületi Károlyi-kertet, a számtalanszor megkárosított Városligetet, az Orczy-kertet, vagy akár a Városmajort is. A példaként említhető párizsi Monceau-park történetileg éppúgy hiteles − és ezzel együtt roppant népszerű pihenőhely −, mint a Luxembourg-kert, a bécsi Burggarten és még felsorolhatatlanul sok egyéb park Európa-szerte. Budapest elrontott történelmi értékeinek helyreállítása útján ez mindenképp mérföldkőnek számítana.

Másodszor: a Festetics-park eredeti kialakításának rekonstrukciója opcionális lehetőségként kezelhető, hiszen itt jóval több a bizonytalansági tényező, ami azonban nem zárja ki a díszkerítés immáron szakmailag valóban korrekt és a rendelkezésre álló terveken, valamint archív fotókon alapuló restaurálását, illetve a rács mögött egy történetiségét tekintve szabadabban kezelt közkert megvalósítását. Az így létrejövő, kisebb fákkal is betelepíthető zöldterület elsősorban a szomszédos egyetem hallgatói számára jelentene felüdülést, miáltal végre összenőne, ami összetartozik.

Harmadszor: a két történeti parkrész közötti terület, vagyis az Esterházy-palota mögötti szakasz, valamint az egykori nemzeti lovarda területe a mai igényeket mindenben kielégítő zöldövezet lehetne, terasszal rendelkező kávézókkal és egyéb, a helyhez méltó vendéglátóhelyekkel, amely összefüggő tömbként családok és fiatalok találkozó-, illetve pihenőhelyeként szolgálhatna. A három egység közti harmonikus átmenet és szerves kapcsolat megteremtése pedig különös kertészeti kihívást jelenthet a vállalkozó kedvű tájépítészek számára. A rekonstrukció további pozitív hozadéka lenne, hogy a kerteket a jelenleg csupán átmenő forgalomnak helyt adó Pollack Mihály tér irányában megnyitva élet költözne a lehangoló közterületbe, az ugyancsak méltatlanul elhanyagolt és a közeljövőben szintén felújításra kerülő Múzeumkerttel létesülő vizuális összeköttetésről nem is beszélve.

10. A szerző felvétele

Biztos vagyok abban, hogy az imént felvázolt elképzelés megvalósítása a kerület, valamint Budapest teljes lakosságnál egyöntetű tetszésre találna, és hosszútávon is osztatlan népszerűségnek örvendene. Ezúttal ugyanis a vasbeton tűnne el a zöldterület térnyerése következtében, és nem fordítva…

Bátonyi Péter

Épphogy elült az Erkel utca 18. szám alatti lakóház lerombolása miatt kitört botrány, ismét egy műemléki vonatkozású ügy, a Bem téri volt Radetzky-laktanya bontása borzolja a kedélyeket. Ezúttal azonban nem egy kis eldugott utcában álló, csupán helyi szinten (egykor) védett épületről van szó, hanem Magyarország fővárosának kellős közepén található, I. kategóriás műemlékként nyilvántartott, komoly történelmi szerepet betöltő építményről. A Bem térre, a Bem József utcára, valamint a Feketesas utcára néző hatalmas ingatlan nem csupán saját jogán értékes, hanem városképi szempontból is, hiszen főhomlokzata egyenesen a Dunára tekint, a pesti folyópartról feltáruló, világörökségként védett panoráma meghatározó részeként.

(Cikkünk megjelenését megelőzően a Fővárosi Kormányhivatal építésügyi és örökségvédelmi hatósága visszavonta a 2010 májusában kiadott építési-bontási engedélyt, a világörökségi területen végzett munkálatok azonnali leállítását elrendelve. Részletek - a szerk.)

A hibák sorát – amelyek ezen állatorvosi lóként kezelendő ügy végkifejletét előidézték – talán itt érdemes kezdeni. Hogy történhetett, hogy a világörökségi magterület határát épp e fontos épület Bem tér felőli homlokzatánál húzták meg, lehetővé téve ezáltal, hogy a későbbiekben tetszőleges módon cseréljék le a háztömböt, komolyan befolyásolva ezzel a védett térség összképét? Nem az lett volna az ésszerű, hogy a nevezett épületet is bevonva a mögötte húzódó, vicinális jelentőségű Tölgyfa utcáig terjesztik ki a magterület határát? Ám ha mégsem, mivel magyarázható, hogy a pesti oldallal ellentétben Buda nagy részén nem sikerült védőzónát kialakítani az előbbi körül.

A világörökségi magterület Dunával párhuzamosan végigfutó határa (piros vonal), amely éppen a Radetzky-laktanya (sárga pont) homlokzatánál húzódik; védőövezet nincs… (forrás: Google Térkép)

Ez az ügy is rávilágít arra, hogy a panorámát védeni hivatott világörökségi szabályozás átgondolásra szorul, hiszen finoman szólva nem teremt megnyugtató viszonyokat Budapest történelmi belvárosának megmaradására nézve. Ráadásul ez még csak nem is az első ilyen eset, hiszen a IX. kerületi Közraktár utcában állott, Dunára tekintő, Schmahl Henrik tervezte volt Hangya szövetkezeti raktárépületet is azért sikerült lebontani, mert a védőövezet határa épp a homlokzata előtt húzódott, kellő oltalmat biztosítva ezzel az útjelző táblák, a csatornafedelek, és a kutyapiszok számára…

A második hibakör a szűkebb értelemben vett műemlékvédelem tárgyköréhez köthető. Onnan érdemes elindulni, hogy az ingatlan védetté nyilvánítására már 2007-ben eljárás indult. Ezzel összefüggésben még akkor megtörtént az épület ideiglenes műemléki védelem alá helyezése a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnál (KÖH), mint arról a korabeli sajtó megnyugodva számolt be (ld. az egykor.hu portál leírását a laktanyáról). Az ideiglenes védettség pedig mindaddig fennmaradt, amíg végül a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma egyik 2011-es rendelete az ingatlant I., vagyis legmagasabb bírságolási kategóriájú műemlékké nyilvánította. Ennek ellenére a KÖH az akkori tulajdonos kérelmére még 2010-ben, tehát az ideiglenes védelem fennállása idején engedélyt adott az épület java részének bontással történő átépítésére, amelynek következtében csupán a Bem téri homlokzatcsonk, valamint a Feketesas utca felőli magtárépület utcai frontja maradna meg. A munkálatok eredményeként a védési rendeletben foglaltak (vagyis az 1840 körül épült, klasszicista stílusú katonai élelemtár és az 1897-ben keletkezett historizáló, volt Radetzky-laktanya építészeti értékeinek megőrzése) sem fognak teljesülni, hiszen a nevezett épületeknek csupán egy kis homlokzatszakaszuk marad meg. Annyit érdemes tudni az akkor hatályos jogszabályokról, hogy az ideiglenes védelem alatt álló ingatlanokra lényegében a műemlékekre vonatkozó rendelkezéseket kellett alkalmazni, ennél fogva az ilyen módon védett épület részleges bontása is csak kivételes esetekben, és csak a műemléki értékek védelmében lett volna lehetséges (tehát valamilyen épületrész megmentése céljából, illetve korábbi és jelentős építési korszak maradványának bemutatása, vagy épp utólag létesített, műemléki értékkel nem bíró építmény eltávolítása érdekében). Aligha kell bizonygatni, hogy a ház javának beruházói érdekeket kielégíteni hivatott eltakarítása egyik fenti esetkörbe sem sorolható. Összességében véve tehát az engedély, amelynek alapján a mostani, nagy vihart kavart munkálatok folynak, teljességgel jogszabálysértő.

A harmadik hibakör természetesen a beruházói-építészi oldalon fedezhető föl, amely tudva az ideiglenes védelemről, a mindenki által megismerhető jogszabályok szerint is elfogadhatatlan tervet nyújtott be engedélyeztetés céljából. Ezúttal a faszádizmus egy minősítetten gyalázatos esetével állunk szemben, hiszen itt nem valamilyen zártsoros beépítésű lakóház belsejét rombolják le, mint a Kálvin Center szomszédságában történt egykor, még csak nem is egy sarokházét, mint az Eiffel Palace esetében, hanem egy olyan középületét, amely három homlokzattal tekint jobb sorsra érdemes fővárosunkra. A lépték egyre nő, a beruházók pedig egyre szemtelenednek. Ahogy a gazdasági válság oszladozik, lassan előtűnnek az ingatlanpiac leggátlástalanabb szereplői is, akik nem közös értékekben, de még csak nem is Budapestben gondolkodnak, hanem hasznos alapterületekben és négyzetméterárakban, illetve az ezek után befolyó haszonban. Aki mindezt támogathatónak és az ország érdekét szolgálónak érzi, gondolkodjon el azon, milyen képet fog nyújtani Budapest fél évszázad múlva, ha néhány templomon és kegyesen megkímélt középületen kívül csak ilyen Patyomkin-homlokzatú förmedvények állnak majd a területén. 

Állatorvosi lovak istállója (forrás: varosvedo.hu)

Végül nem hagyhatjuk figyelmen kívül az építészszakma egy számottevő csoportjának egyetemleges felelősségét sem, különös tekintettel arra a hozsannázásra, amely a tervtanács részéről fogadta a mára megvalósulni látszó elképzeléseket. Mind a tervező, mind a munkájának elbírálására hivatott testület az építészi hivatásra való teljes alkalmatlanságáról tett tanúbizonyságot ebben az ügyben, figyelmen kívül hagyva a jogi, városképi és építészeti alapelveket egyaránt. Ami az utóbbit illeti, a fejét faszádizmusra adó építész olyan hentesmunkát vállal, amellyel a tönkretett épület alkotójának emlékét éppúgy megtiporja, ahogy a saját magáét is diszkreditálja. A homlokzat ugyanis nem maszk, amelyet tetszőlegesen felölthet bármely épülettömeg, hanem szerves egységet képez az adott konstrukció egészével. Ha épp a historizmust érte kritika amiatt, hogy szegényes bérházaknak palotához illő homlokzatot épít, milyen megítélésben fog részesíteni az utókor minket, ha a főfront és a belső megjelenés között jószerivel sem stiláris, sem esztétikai, sem egyéb kapcsolatot nem tud majd felfedezni? A modernizmus kora óta jelszó, hogy az épület bátran vállalja a korát. Ha egy építészben semmilyen fogékonyság sincs a történelem és a műemlékek iránt, akkor legalább azt az építészeti paradigmát tisztelje elemi szinten, amelynek szellemében állítólag alkot. Szégyen, szégyen, és harmadszor is szégyen, hogy ez a torzszülött ilyen akadálytalanul világra jöhet és csúfíthatja majd a Duna partját akár évtizedeken át.

Ebben az ügyben minden hivatalosan érintett személy és testület kompromittálódott, jól szimbolizálva azon veszteség közös voltát, amely a budapestieket és az ország lakóit érte. Ha pedig az utóbbiak érdektelenséggel reagálnak minderre, akkor meg is érdemlik azt.

Terenyei Pál

Gondolatok a Nemzeti Várprogram margójára

Kevés olyan műemlékeket érintő téma akad, amelyről annyi írás születne, mint a hazai várak újjáépítéséről. Ez a problémakör – minden aktuálpolitikai felhangtól függetlenül – egyebek mellett azért érdekes, mert a műemlékvédelmi gondolat mélyrétegeibe vezet minket. Lehetőséget ad arra, hogy a történeti épületek megóvására irányuló erőfeszítések értelmét vizsgálhassuk, úgy a bennfentes szakemberek, mint a laikus érdeklődők szemszögéből. A következőkben – némi lélektani okfejtéstől sem visszariadva – erre teszek kísérletet, feltéve a kérdést: miért akarunk várakat építeni?

Ennek megválaszolásához az általános emberi motivációk felől haladnék napjaink aktuális, hazai jelenségei irányába. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a pszichológia egyénre szabott fogalmainak nagyobb közösségekre, vagy akár nemzetekre történő alkalmazása erősen vitatható, de ezzel a terminológiával talán értelmezhetővé tehetőek a szándékok mögött rejlő mozgatórugók. Induljunk ki abból, hogy mi vezérelte és vezérli ma is az embert olyan romok újjáépítésében, amelyek eredeti funkciójukat, s ezzel gyakorlati hasznukat régen elvesztették, tekintettel arra, hogy az őket életre hívó társadalmi igények köre (úgymint az ellenséggel szembeni védekezés, biztonságos lakóhely létesítése) velük együtt enyészett el.

Először is az ember ösztönösen ódzkodik mindentől, ami megcsonkult, hiányos, töredékes, így a szükségszerűen bekövetkező pusztulás előhírnökeként tekint a múlandóság olyan emlékeire is, mint amilyenek a várromok. Ennél fogva a timor mortis, vagyis a haláltól való rettegés hatja át mindazokat a próbálkozásokat, amelyeknek célja visszalopni az elveszett időt, elodázni az elodázhatatlant, öltsön testet ez akár az arcon jelentkező ráncok eltüntetésére irányuló kétségbeesett kísérletekben, vagy épp a romok újjáépítésében. A hanyatlásnak indult épületekhez való efféle „ellenséges” viszonyulás korokat átívelő módon jellemez minket, legfeljebb talán a romantika volt az, amely poézist tudott meríteni a romlásból, esztétizálni volt képes az elmúlást (gondoljunk a tájképi kertek műromjaira, vagy Caspar David Friedrich romtematikájú festményeire).

Sajátságos, hogy ennek ellenére épp a XIX. század hívta életre a műemlékvédelmet, s vele a kezdeti romújjáépítéseket. Ebben egy másik, immáron társadalomtörténeti tényezőnek is fontos szerepe volt. E korszak ugyanis a polgári nemzettudat kiteljesedésének az ideje. A rendiség korábbi viszonyai közepette még nem az azonos territóriumon élő, közös kulturális gyökerekkel rendelkezők összességét tekintették egyazon náció részének, hanem inkább a kiváltságok vonatkozásában egy csoportba sorolhatóakat. A polgárság által életre hívott új nemzetfogalmat azonban már nem a rendi összetartozás partikuláris szempontjai határozták meg, hanem az osztályokon átívelő olyan értékek előtérbe helyezése, mint a közös nyelv, vagy az együtt megtapasztalt történelmi múlt. A rendi nemzetfogalom lehatároló, s egyúttal kirekesztő jellegét a polgári nemzettudat kiterjesztő attitűdje váltotta fel. A mind nagyobb befolyást szerző polgárság szintetizáló hajlama viszont abban is megnyilvánult, hogy nem elégedett meg a maga soványka történelmi hagyatékával, hanem más társadalmi rétegek (így a papság, a főnemesség, sőt az uralkodó) múltbéli örökségét is szilárd bázisként kívánta érdekkörébe vonni az új nemzeti identitás megalapozása érdekében. A rendelkezésre álló emlékek javarészt azonban vagy romként, vagy különböző korok átalakításainak nyomait viselő torzóként maradtak fenn csupán, ebben az állapotukban tehát kevésbé voltak alkalmasak a nemzeti nagyság hirdetésének magasztos szerepére. Éppen ezért újjá kellett építeni őket, méghozzá olyan formában, amely sokkal jobban tükrözte a XIX. század régebbi korokról alkotott vízióit, semmint azokat a jegyeket, amelyek az adott stílusirányzatokat (a romanikát, a gótikát, vagy a reneszánszot) valóban jellemezték. Ennek a szemléletnek köszönhetjük azt a rengeteg, eredetiségéből teljesen kiforgatott épületet, amelyek Európa hegyormait és városi köztereit máig uralják, a németországi Stolzenfels várától a pécsi székesegyházig.

Stolzenfels vára még újjáépítése előtt (forrás: Wikipédia)

A beszédes nevű Stolzenfels vára sokkal inkább a német büszkeség emlékműve, semmint a középkor műemléke (forrás: flickr.com)

A műemlékvédelem tehát eredendően polgári konstrukció. A romok pedig – kezdetben legalábbis – munícióként szolgáltak az új nemzetállamok önazonosság-tudatának megerősítéséhez. Idővel azonban a műemlékvédelem önjáró, tudományos megalapozottságú társadalmi alrendszerré fejlődött, amely már kevésbé a múltban gyökerező, és a jövőt előrevetítő dicsőség fényesítésére használta épített emlékeinket, mint inkább a bennük rejlő, semmivel sem helyettesíthető szellemi teljesítmény és építészettörténeti érték konzerválására kezdett törekedni.

Ezzel eljutottunk a romok újjáépítésének következő szintjéhez, a magyarországi rekonstrukciók okainak fejtegetéséhez. Miért akartak és akarnak várakat újjáépíteni a magyarok? E ponton találkoznak a fentebb kifejtett pszichés és történeti motívumok. Mindamellett, hogy a magyarság alapvetően nyugatról, és jellemzően megkésve vette át a legfontosabb szellemi áramlatokat, így a nemzetállami gondolatot is, ezen eszmék többségét hazai megjelenésüktől kezdve a függetlenség elvesztésének keserű tapasztalata terhelte. Míg a XIX. századi angolok és franciák nemzeti hevületüket a birodalomépítéssel, az olaszok és a németek pedig az egyesülés eufóriájával társíthatták, addig a magyarok hazafiúi büszkeségébe az önrendelkezés hiányának fájdalmas érzése vegyült. Ráadásul mindezt az is tetézte, hogy a polgári nemzettudat hazai letéteményesei semmivel nem érezték kevesebbre érdemesnek magukat és népüket, mint a fent említett „kultúrnemzetek”. Az európai történelem színpadán a magyarság olyan szerepálmot dédelgetett, amelyet rajta kívül álló okokból – mindenekelőtt Mohács miatt – már nem tudott eljátszani. A kudarcok sorozata történeti frusztráltsággal terhelte a magyar énképet, a XIX. század nemzeti fellángolása viszont szabad folyást engedett az abból fakadó bizonyítási kényszernek, különös tekintettel arra, hogy a rendiség viszonyai között csupán a privilegizált uralkodó réteget sújtó önértékelési válságot a fent említett folyamatok össztársadalmi problémává duzzasztották. 

A várromok látványa csak erősítette a megfosztottság tudatát, hiszen mi lehet érzékletesebb szimbóluma a vereségnek és a belőle következő hanyatlásnak, mint egy összedőlt, elhagyatott erősség. Kölcsey Huszt című költeménye, vagy idősebb Markó Károly Visegrád című festménye mind ezt az életérzést sugallja.

id. Markó Károly: Visegrád, 1826 előtt, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria (forrás: Wikipédia)

A szuverenitás legalább részleges visszanyerését jelentő kiegyezéstől kezdve azonban nálunk is megnyílt az út a csorba kiköszörülése felé. A nagy ívű elképzelésekből, amelyek a magyar államiság fénykorának tekintett (s ezért máig fetisizált) középkor majd mindegyik jelesebb várának és királyi székhelyének (Visegrád, Diósgyőr stb.) újjáépítését tervbe vették, csak egy valósult meg, az is rendkívül hányattatott körülmények között. Az erdélyi Vajdahunyad  „helyreállításának” viszontagságai e jó szándékú nemzeti hevület árnyoldalaira is ráirányíthatják figyelmünket. Ugyanis minél nagyobb a cselekvést mozgató frusztráltság, annál súlyosabb és maradandóbb az okozott kár.  Ebben az esetben a korábban tűzvész rongálta, ám hazai viszonylatban még így is a legépebbek közé tartozó várat királyi vadászkastélyként akarták rekonstruálni. Mint később a budai királyi palotánál, itt is Ferenc József magyarországi lakhatási problémáinak orvoslása szolgáltatta az ürügyet a nemzeti büszkeség e kopott fényű ékkövének kicsinosításához. A kezdetben Schulcz Ferenc, később pedig az Országházat is tervező Steindl Imre által irányított munkálatok során viszont szinte mindent kitermeltek az épületből, ami csodák csodájára még megmaradt. A valóban világszenzációnak számító, csipkefinomságú faragványokkal ékes gótikus zárterkélysort elbontották, majd meglehetősen közepes színvonalú utánzattal helyettesítették. A vörös márvány pillérekkel két hajóra osztott földszinti lovagterem nagyszerű keresztboltozatát ugyancsak újjáépítették, a felhasználhatónak ítélt címerpajzsos zárókövek minden logikát nélkülöző átcsoportosításával. A neves bécsi építész, Friedrich von Schmidt két tanítványa, Schulcz és Steindl hasonló szellemben dolgozott, mint mesterük Pécsett, ahol a török által megkímélt Árpád-kori székesegyház a fékezhetetlen habzású nemzeti lelkesedést már nem élte túl. Az eredmény Vajdahunyadon is az lett, ami a nagy nekibuzdulással és mégoly csekély érzékenységgel véghezvitt „állami beruházásoknál” lenni szokott. A mindenki számára érthető kép kialakítására irányuló, gyors eredményt produkálni hivatott helyreállítás azt tette tönkre, aminek a megmentésére vállalkozott.

Talán bizonygatni sem kell, hogy a fenti törekvések gyakran tévképzeteken alapultak. Ezek közül csak azt emelném ki, amelynek értelmében a közhelyszerű megfogalmazással „nálunk szerencsésebb történelmi sorsúnak” titulált nyugati országokban szinte minden megmaradt, míg mi hiába véreztünk a hálátlan Európáért, elvesztve kincseink javát. Felsorolni is nehéz lenne, hogy mennyi érték pusztult el nyugaton, csupán az elmúlt pár száz évben. A korábban említett Stolzenfels várát például éppúgy a pfalzi örökösödési háború (1688–1697) dúlta fel, mint a ma is romos heidelbergit és még jó pár egyéb erődítményt. Belgium, és azon belül Flandria sokáig szerencsés középkori városait néhol rommezővé változtatta az első világháború, Ypern (franciául Ypres) esetében olyan károkat okozva, amilyet mi a második világháborúval a hátunk mögött sem tudunk elképzelni. Angliában annyi vár és kastély égett ki „békés, polgári” tűzvészekben, amennyi felgyújtásával egyetlen janicsárhadosztály sem bajlódott volna mifelénk. Warwick Castle, Windsor és Castle Howard is a listán szerepel, hogy csak a legfontosabbakat említsem. A bezzeg-országként ismert Dániában szinte az összes jelentős királyi rezidencia a lángok martalékává vált, a Shakespeare által is megénekelt Helsingørtől kezdve a reneszánsz legszebb északi virágának tartott Frederiksborgon át a dán uralkodók egykori koppenhágai székhelyéig, a kétszer is porrá hamvadt Christiansborg palotáig, amelyet végül inkább parlamentként építettek újjá.  Természetesen nem azt állítom, hogy ennek fényében legyintenünk kellene a minket ért komoly sérelmekre, de az önmarcangolásban sem árt mértéket tartani.

A méltán híres Warwick Castle lángokban 1871 telén (forrás: springfieldmuseums.org

Tűz a Frederiksborg kastélyban 1859-ben (forrás: commons.wikimedia.org)

Nagyrészt ugyancsak az említett motivációk és félreértések határozzák meg a várak újjáépítését támogató mai közgondolkodást, de hozzájárulnak ehhez a műemlékvédelem egy későbbi periódusának tagadhatatlan hibái is. A szocializmus korának helyreállításai során ugyanis nem egy középkori várunk vált a műemlékvédelembe oltott modernista építészet gyakorlóterepévé. Álljon itt példaként a visegrádi Salamon-torony vasbetonnal történt „házasítása”, de épp ilyen abszurd a fellegvár kaputornyának ma látható megjelenése is. Ez utóbbival kapcsolatban két tény jelenthető ki biztosan. Először is, hogy az új tetőzet egyértelműen jóval a torony egykori fedésének magassága alatt épült meg, másodszor pedig bizonyosan annak eredeti geometriájától eltérő módon. Az itt alkalmazott ún. didaktikus rekonstrukció – amely véletlenül sem akarja az eredetiség illúzióját kelteni – nem lehet vállaltan primitív és esetlen, hiszen az a valamikori építők hitelét rombolja le az utókor szemében, ráadásul egyik érintett kor esztétikai paradigmájába sem illeszthető. A középkorban ugyanis nem építettek a nyilvános illemhelyek mérettartományába sorolható kaputornyokat, a modernizmus eszköztárának pedig nem jellegzetes kelléke a cseréppel fedett sátortető.

A visegrádi fellegvár kaputornya, jobbról némi vasbeton kiegészítéssel. Markó Károly ezt bizonyosan nem érezné megörökítésre méltónak

Ezek után joggal merül fel a kérdés: merre tovább? A Várprogrammal kapcsolatban született legtöbb megnyilvánulás azt az érzetet kelti, hogy romos váraink számára csak a fenti két megoldás lehetséges, tehát vagy a Füzéren már meg is valósult festői újjáépítés, vagy a didaktikus, kortárs formanyelvű kiegészítés. A romként való konzerválás, mint harmadik út ritkán kerül szóba, holott álláspontom szerint ez az egyetlen helyes irány.  A középkori hangulat visszaállításának hívei azzal érvelnek, hogy erre nyugaton számos előképet lehet találni, ám ahogy a korábban felsorolt európai helyszínek többségének példája mutatja, ott a rekonstrukcióra közvetlenül a pusztulás után sor került, ráadásul azt fényképfelvételek és egyéb hiteles ábrázolások is lehetővé tették. Minket viszont évszázadok választanak el váraink lerombolásától, így azokból gyakran csak falcsonkok maradtak. A másik, gyakorta felhozott indok az időjárás viszontagságainak kitett maradványok fenntarthatóságával kapcsolatos. Sokakkal ellentétben viszont úgy gondolom, hogy az olykor több méteres falvastagságú erősségeknek tán nem az eső és a fagy jelenti a legkomolyabb történelmi próbatételt. A rendszeres karbantartás – aminek hazánkban sajnos nem alakult ki kultúrája – így is, úgy is megoldandó feladat, egy újjáépített vár esetében azonban megsokszorozódnak a költségek, hiszen számottevően összetettebb felépítményt kell majd szinten tartani, olyan műrészletek sokaságával, mint a nyílászárók, különböző faragványok, a tetőhéjazat stb. E nagy szakértelmet igénylő és drága beavatkozások azonban nemigen jelentkeznek romemlékeinknél.

Közel száz éve töretlenül megőrzött romesztétika Nagyvázsonyban; nem csak magyar sajátosság

Az angliai Hampshire-ben található Portchester Castle keep-je (vagyis lakótornya) a csatlakozó romépületekkel; az angolok számára nem röstelkedés tárgya (forrás: Wikipédia)

Végül a konzervátori szemléletű fenntartás melletti legfőbb érvem, hogy a várak visszaépítése nem egyéb, mint több évszázada elvesztett ütközetek újravívására tett elvetélt kísérlet, amely nélkülözhetetlen forrásokat von el kulturális örökségünk még menthető emlékeitől. Minden kornak megvannak a maga feladatai! A romladozó erődítmények pusztulásának visszafordításáért Thököly és Rákóczi magyarjai még tehettek volna valamit, a most élő nemzedékeknek azonban más hivatásuk van: egy hanyatló főváros visszarántása a szakadék széléről, a szocializmus éveiben szétdúlt kastélyállomány helyreállítása, vagy akár a budai hegyvidék elfeledett villáinak megmentése. Ha valaki igazi felelősséget érez a magyarság épített emlékeinek sorsáért, legyen akár döntéshozó, vagy tevékeny honpolgár, nem hagyhatja veszni hátáron túlra került, szórványvidéken álló templomainkat, a magyar nemesség üresen kallódó otthonait, a középkor kultúrájának ott még valóban álló reliktumait. Az egyébként üdvözlendő, helyszínenként 1,5 milliárd forinttal számoló Nemzeti Kastélyprogram kellő forrásátcsoportosítással lényegesen nagyobb körre is kiterjedhetne, a külhoni hagyatékunk fennmaradása érdekében meghirdetett Rómer Terv pedig az előirányzott évi mindösszesen kétszázmillió (!) forintnál mindenképp többet érdemelne.

Mikosszéplak (Vas megye), Mikos-kastély. A kilencvenes években még eszményi állapotban volt, mára a födémjei is beszakadtak. (forrás: muemlekek.info / Kárpáti Zoltán)

Az erdélyi Keresden (Criș, Románia) található reneszánsz Bethlen-várkastély. Ezek az emlékek még menthetőek. Még… (forrás: mapio.net)

Magyarország uniós támogatásokkal a háta mögött sem engedheti meg magának a légvárépítést, ám kellően kiegyensúlyozott nemzeti énképpel – még ha anyagi helyzetünk lehetővé tenné is – valószínűleg már igényünk sem lenne rá.

Bátonyi Péter

Kolozsvári helyzetjelentés

Kolozsvár egyik ikonikus épülete a város központjában álló, sokak által szeretett New York szálló. Az egykoron fényes szálloda évek óta kihasználatlanul áll. Igaz, időnként megnyitják, ilyenkor pedig különböző kulturális rendezvényeknek és buliknak ad otthont. Egyeseknek romkocsmája van: Kolozsvárnak romszállója.

Az évek folyamán a New York tulajdonjogát bonyodalmak övezték, így nem is gondozta az épületet senki. Ennek következtében a tavalyi év decemberében egy vakolatdarab egy járókelőre zuhant. Az esetnek szerencsére nem voltak súlyos következményei, de a város vezetősége intő jelként értelmezte, s a sokévnyi passzivitás után cselekedni kezdett: csákánnyal bontották a vakolatot és levertek néhány életveszélyesnek ítélt urnát az épületről. Történt mindez egy olyan városban, amely 2015-ben büszkén viselte az Európa Ifjúsági Fővárosa címet, s nagy reményekkel nézett a jövőbe, az Európa Kulturális Fővárosa cím felé. Ahelyett, hogy a város vezetősége a városkép szépítésén, az épített örökség minél sokoldalúbb hasznosításán gondolkodna, az idei év első napjaiban az épületek rombolásába kezdett: ereszeket bontatott ki, felhólyagzott vakolatokat veretett le, stukkódíszeket tűntetett el a járókelők testi épségének garantálására hivatkozva.

Tűzoltók rombolják le a Deák Ferenc (Eroilor) utca egyik épületén a balusztrádot. Forrás: szabadsag.ro

Nem sokkal ezután a Deák Ferenc (Eroilor) utca egyik épülete következett. A város egyik leghangulatosabb utcája ez, amelyet részben sétálóutcává alakítottak. Báját a nagyrészt historizáló épületek adják. Itt egy egyemeletes épület attikáján elhelyezett dekoratív balusztrádot brutalitással romboltak le a tűzoltók. A helyszínen nem volt jelen építész vagy műemlékvédelmi szakember, s az eltávolított (szó szerint az utcára ledöntött) épületelemek darabokra törtek, zuhanásukkor pedig károsították a homlokzatot is. Bár a polgármesteri hivatal a későbbiekben arról biztosította a sajtót, hogy szakemberek felvilágosították a tűzoltókat, hogyan távolítsák el szakszerűen a különböző elemeket, amelyeket megőriznek, a balusztrád kőtörmeléke napokig állt az épület kapualjában. A hivatalos álláspont szerint az elemek eltűntetését fotódokumentáció előzte meg, amely lehetővé teszi a későbbi helyreállításokat.

Régebbi fénykép az épületről. Pop Rodica gyűjteményéből. Forrás: facebook

Az épület mai állapota. Fotó: Újvári Dorottya

Az összetört balusztrád maradványai a kapualjban. Fotó: Újvári Dorottya

A polgármesteri hivatal újabb akcióit előrelendítette, hogy a kolozsvári vasútállomást a Széchenyi térrel, s a városközponttal összekötő Ferenc József (Horea) út végében, a Szamos-híd mellett található Elian-palota homlokzatáról is lehullott a vakolat a járdára. A hivatal január 5-én közleményben jelentette be, hogy riasztotta a Katasztrófavédelmi Hivatalt, hogy ellenőrizzék és amennyiben szükségesnek ítélik, távolítsák el a veszélyes épületelemeket. Annak ellenére, hogy a Guttmann Szabolcs elnöklete alatt működő Területi Műemlékvédő Bizottság nem értett egyet az intézkedésekkel, a tűzoltók zavartalanul végezték munkájukat. Ez annak tudható be, hogy a Bizottságnak semmilyen eszköz nem áll rendelkezésére a különböző intézkedések leállításához, mindössze tanácsadói szerepe van.

Tűzoltók az Uránia-palota vakolatát bontják. Fotó: Újvári Dorottya

Következő nap a tűzoltók az Uránia-palota homlokzatát kezdték bontani. Mind a magyar, mind a román sajtó felháborodott cikkekkel volt tele, kifogásolták a polgármesteri hivatal szakszerűtlen megoldását, a több városban alkalmazott ideiglenes, gyors megoldások (biztonsági hálók, állványok) alkalmazásának teljes hiányát. De mozgolódtak a civilek is: online-petíciót indítottak, amelyet csupán pár óra elteltével több ezren írtak alá. Ezek a típusú petíciók ugyan jogi erővel nem bírnak, de mindenképp reprezentatívak. A Korzo Egyesület Facebook-oldalán folyamatosan tudósította és aktivizálta az érdeklődőket, a #stopkillingmonuments (románul #stopucidereamonumentelor) a román sajtóba is bekerült.

A megrongált Minerva-palota. Fotó: Újvári Dorottya

Fontos tudatosítani, hogy ezek az épületek valóban rossz állapotban vannak, s helyreállításuk teljességgel indokolt. Viszont a polgármesteri hivatal intézkedéseit semmiképp sem lehet helyesnek, főleg nem szakszerűnek nevezni. A sajtóban felröppent a hír, hogy létezik egy közel 150 olyan épületet felsoroló lista, amelyek felújításra, javításra szorulnak. Kiderült, hogy több esetben a városháza társtulajdonos, ezért végezhették el ennyire gyorsan a beavatkozásokat. Az épületek gondozása és folyamatos karbantartása amúgy teljességgel a tulajdonosokat terheli, viszont ők gyakran nem rendelkeznek a szükséges anyagi háttérrel. Sokszor a tulajdonjog kérdése sem tisztázott, ami tovább nehezíti a helyzetet. Azok, akik az államosítás során eltulajdonított lakásukat visszakapták, teljesen lelakott, tönkrement épületekbe költözhettek vissza, amelyeket évekig nem gondozott senki. A lakosokat nem segíti a bürokrácia sem, hiszen a különböző engedélyek és papírok beszerzése nem csak költséges, de bonyolult is.

A megrongált Benigni-palota. Fotó: Újvári Dorottya

A rombolás ellen Vlad Alexandrescu kulturális miniszter egy Facebook-bejegyzésben szólalt fel, hiszen a fent említett listán több országos jelentőségű műemlék is szerepelt, továbbá felszólította a városvezetőséget, hogy állítsák le a munkálatokat. A Korzo Egyesület nyílt levelet fogalmazott meg a polgármesteri hivatalnak, amelyhez több mint 700 civil és közel 20 intézmény és egyesület csatlakozott. Az egyesület honlapján elérhető levélben az intézkedések jogosságára és szakmaiatlanságára vonatkozó kérdéseket tettek fel, de egyelőre választ nem kaptak.

Épülettörmelék a járdán. Fotó: Újvári Dorottya

Elhallgatott a polgármesteri hivatal, elhalkult a sajtó is, de abbamaradtak az ártó munkálatok is. Sőt, elvileg el fognak indítani egy programot, amelynek célja a tulajdonosok támogatása a felújítási munkálatok elvégzésében. A még függőben levő terv megvalósulásáig az épületeket védőhálókkal és állványokkal fogják biztonságossá tenni. Reméljük, hogy születni fog egy olyan program, amely hosszú távon is biztosítani tudja az épületek felújítását és karbantartását. Pozitív példa lehet a Szamos-híd lábánál álló Babos-palota, amelyet nemrég gyönyörűen restauráltak.

Barazsuly Viktória Adrienn
BBTE, Kulturális örökségvédelem, MA
Korzo Egyesület