A Rózsák tere
Budapest azon európai világvárosok közé sorolható, amelyek a modernitás hajnalán nyerték el mai urbanisztikai szerkezetüket, így nem egyetlen, középkori eredetű főtérre szerveződő utcahálózatból fejlődtek metropolisszá. Fővárosunknak ezért – Londonhoz vagy Párizshoz hasonlóan, illetve Brüsszeltől, Varsótól, vagy épp Prágától eltérően – lényegében nincs „főtere”. Ebből következően számos kisebb és nagyobb teresedés sorakozik a fontosabb utakra felfűzve; némelyik a gazdasági élet centrumaként jött létre (Szabadság tér), míg mások hatalmi (Kossuth tér), vagy épp szakrális központként funkcionálnak. Az utóbbiak közé sorolható az erzsébetvárosi Rózsák tere. A hazai közterületek névadási gyakorlatával ellentétben meglehetősen lírai módon elkeresztelt tér eredetileg sokkal profánabb rendeltetéssel létesült, amit igazol a korábbi Baromvásár, illetve Szegényház tér megnevezés is. Azonban a középütt magasodó, Steindl Imre egyik fő műveként számon tartott, 1893-ban építeni kezdett Árpád-házi Szent Erzsébet-plébániatemplom befejezése óta Budapest egyik legemelkedettebb hangulatú pontjává avatja a VII. kerület e turistaforgalomtól kissé távol eső részét.
A Rózsák tere madártávlatból a Szent Erzsébet templommal (forrás: Wikipédia)
Szójátékkal élve azonban a tér helyzete napinkban nem éppen rózsás. A templom példaértékű felújítása óta ugyanis a térfal számos elemén végeztek olyan átalakításokat, amelyek a kevéssé figyelmes járókelő számára talán apróságnak tűnhetnek, valójában viszont a történelmi városokat napjainkban fenyegető veszélyek tipikus megnyilvánulásaiként értékelhetőek. Talán a Haggenmacher-sörgyár raktárainak és a legendás Hági sörözőnek valamikor helyt adó délkeleti épületegyüttes helyzete a legaggasztóbb. A magyar söripar megteremtésében elévülhetetlen érdemeket szerzett, svájci származású Haggenmacher család 1910-ben vásárolta meg az ingatlanokat. A korábban gép-, majd zongoragyárként funkcionáló, addig különböző megjelenésű épületek 1935-ben kaptak egységes homlokzatot, amelynek tervezője Friedman Ernő volt. A nagy belső udvar köré csoportosuló szárnyakból álló tömb a felvidéki „pártázatos reneszánsz” stílusjegyeit idéző oromzatokat és sgraffito díszítést kapott. A Huszár utcai homlokzat vakablakaiba régi, híres vendéglősök, kocsmárosok portréit festették.
A Hági söröző a két világháború között (forrás: egykor.hu)
A környezetétől funkciójában és összképében is kissé elütő épület – amely 2003 óta műemléki védelmet is élvezett – megőrzésre méltó, értékes mementója volt a hazai ipartörténetnek. Az épületegyüttes 2001-ben jutott buddhista tulajdonba, és azóta a Gyémánt Út Buddhista Közösség használja, illetve alakítja át saját céljainak megfelelően. A munkálatok eredményeként az épületbelső lényegében eltűnt; az udvari homlokzatok kortárs megfogalmazású, körfolyosós kialakítást kaptak. Az együttes belső és külső megjelenése között immár semmilyen esztétikai összhang nem figyelhető meg. Mint korábbi írásomban már kifejtettem, a faszádizmust nem tekintem a történeti építészeti emlékek legitim átalakítási formájának, és ezt továbbra is fenntartom. Ám ahogy az történni szokott, az enteriőrökkel szemben tanúsított érzéketlenség ezúttal sem társult a külső hiteles megtartására irányuló igényességgel. Az a tény, hogy a „kényelmesebb utat” választották, most is rányomta bélyegét az egész átépítés színvonalára. Az arra járóknak feltűnhet, hogy a Rózsák tere felé tekintő ún. „B”, valamint a Huszár utcára néző „A” épületszárny homlokzatáról ma is hatalmas foltokban hiányzik a vakolat, az ablaknyílásokat pedig nagyméretű OSB lapok takarják.
A volt sörraktár Rózsák tere felé néző sarka (forrás: belvaros.blogspot.com)
Az utóbbi korántsem ok nélkül való, hiszen itt válik igazán szembetűnővé a kivitelezés gyatra színvonala az utca embere számára. Az eredeti nyílásokba ugyanis – az engedélyezett tervektől eltérően – mérhetetlen érzéketlenséggel és avatatlansággal teljesen más ívű és szélesebb új ablakokat illesztettek – vagy inkább erőszakoltak – bele, az ívzáradékok közötti hézagot pedig hungarocellel töltötték ki.
Az egyik újonnan beépített ablak eredetitől eltérő ívvel és átvágott övpárkánnyal
Azonban, hogy ne végezzenek félmunkát, az ablakok új könyöklőjét durván belemetszették a front egysége és arányai szempontjából meghatározó övpárkányba. A beépített ablakok minősége és esztétikai színvonala önmagáért beszél, csupán az a kérdés, hogy mi értelme van az ilyen mértékben műanyaghatású szerkezetek fából való elkészítésével fáradozni… A takargatni való eredmény számos visszafordíthatatlan sérülést okozott a házban és annak közterület felé nyíló feltárulásában. Csak remélhető, hogy a közösség tagjainak lelki épülését nagyobb gondossággal szolgálják majd a tulajdonosok, mint amilyet az otthonukul szolgáló épület esetében tanúsítottak.
Világvallások találkozása pesti módra: a keresztény Szent Flórián esete a buddhistákkal és a hindu fojtogató szektával (forrás: prusi.blog.hu)
A tér túloldalán nemrég készült el az Evangélikus Középiskolai Kollégium épületének homlokzatfelújítása. Az eredetileg árvaház céljára, neoreneszánsz stílusban épült, egyemeletes ház sajnos nem áll műemléki védelem alatt, ellenkező esetben talán elkerülhetőek lettek volna egyes hibák, bár amint láthattuk a védelem a fenti esetben sem jelentett garanciát. A homlokzat valóban megérett a felújításra, különösen az eredeti tagozataitól megfosztott, lecsupaszított földszint mutatott lehangoló látványt. A megbízó az egykor itt található plasztikus felületképzés visszaállítását azonban „praktikus” megközelítéssel egyesíteni kívánta a hőszigetelés hiányosságainak orvoslásával, mintegy összekötve a kellemest a hasznossal.
Készül a hőszigetelés az Evangélikus Középiskolai Kollégium homlokzatán (forrás: Google Maps)
Ennek következtében a földszint egykori rusztikázását alumínium-szilikát lapokból (!) készítették el, ám mivel mégiscsak az energetikai korszerűsítés volt a pályázati forrásból lebonyolított beruházás fő indoka, az egykorinál jóval nagyobb vastagságú, s így jobb szigetelőképességű tagozatokat helyeztek fel. Ezáltal egy – napjainkban egyre inkább elharapózó – ún. „lebegő homlokzat” jött létre, ahol a lábazati kőburkolat mélyebben található, mint a fölötte induló homlokzatszakasz, szemben a klasszikus alaktan szabályaival, nevesen az „alul lévő hordozza a felsőt” elvével.
A lábazat és a felette lebegő falszakasz
A rusztikázás kiugratása teljesen felborította az eleve kissé nyomott épület arányait, a méltatlan anyaghasználat pedig egyúttal a tartósság vonatkozásában is aggályokat vet fel, tekintettel az időjárás és a járókelők által a jövőben előidézhető fizikai sérülésekre.
A két háború közötti képpel (fent) való összehasonlításkor megfigyelhető a földszint jelentős előreugrása az emelthez képest a hőszigetelő rusztika miatt (piros vonal), illetve a sarokarmírozás becsúszása is (sárga vonal)
Mindezt az emeleten sikerült fokozni azáltal, hogy a rizalitok sarokarmírozásának rekonstrukciójánál az eredetieknél jóval nagyobb, vélhetően ugyancsak alumínium-szilikát elemeket helyeztek fel, valósággal összeszorítva a közrefogott falfelület kitöltésére hivatott táblamotívumot. Az eredeti nyílászárók már egy korábbi felújítás idején áldozatául estek a gázszámlák ellen vívott, történeti épületek esetén eleve reménytelen küzdelemnek. A végeredmény egy az épület történetiségének meg nem értéséből fakadóan elrontott arányú és részletképzésű kreatúra lett, korunk igényszintjének hű lenyomata.
A kollégium szomszédjai, vagyis a térre saroképületként tekintő házak napjaink szintnövelési mániájától nyújtanak érzékletes közelképet. Az északi sarkon látható, tetősíkban maradó bukóablakokra épülő megoldás kétségkívül mutat némi tapintatot, az Izabella és a Dohány utca találkozásánál álló épület emeletráépítése azonban az új szintet még egy tetőtér-beépítéssel is megfejeli, egyszerre rontva el az adott ház és a Rózsák terének összképét.
Az Izabella és a Dohány utca sarkán álló lakóház új fejfedővel – összehasonlítási alapként a fenti archív fotón láthatóak eredeti arányai
A történeti épületeken való, fentiekkel illusztrált erőszaktétel csak ilyen és ehhez hasonló megoldásokat szülhet, akár fűtőanyag megtakarításáért, akár négyzetméterekért folyik az ádáz harc. A térfalat alkotó épületek homlokzatai korunk tulajdonosai számára szemlátomást annyira fontosak csupán, mint azok megépítésekor a hátsó tűzfalak voltak: vajmi kevéssé. Így a megrendelők partikuláris érdekei mentén zajló kényszeredett beruházások egy valaha harmonikus köztér esztétikus összhatásának elvesztéséhez, a felénk fájóan kevésre becsült KÖZÖS TÉR hanyatlásához vezetnek. Ez pedig napjaink társadalma egocentrikus tendenciáinak fényében már jócskán túlmutat a műemlék- és városképvédelem problematikáján.
Bátonyi Péter
