A budavári királyi palota

A múlt év novemberében nyílt meg a Budapesti Történeti Múzeumban a budavári királyi palota elmúlt háromszáz évének történetét feldolgozó új állandó kiállítás. Néhány megmaradt műtárgy, egy kisebb falburkolat-rekonstrukció, illetve számos régi tervrajz, ábrázolás, fénykép és néhány animáció kalauzol el minket Buda visszafoglalásától egészen a jelen korig. Megismerhetjük a 18. században, III. Károly uralkodása (1711–1740) alatt elkezdett és Mária Terézia korában (1740–1780) felépített barokk palota történetét, valamint a 19. századi átalakításokat. Megismerhetjük az Ybl Miklós (1814–1891) tervezte krisztinavárosi szárny 1891-ben elkezdett építését és a palota leggrandiózusabb kibővítését, mely által 1891 és 1905 között Hauszmann Alajos (1847–1926) tervei alapján az épületkomplexum elnyerte legnagyobb kiterjedését. Képet kaphatunk a II. világháborús rablásokról és pusztításról, valamint a romok háború után bekövetkezett további jelentős állagromlásáról. Betekintést nyerhetünk a rekonstrukcióhoz készített tervváltozatokba és megismerhetjük az 1960-as évekre meginduló újjáépítés történetét, melynek köszönhetően az 1980-as évek közepéig a palota elnyerte mai formáját. A komplexum azóta is országos közgyűjteményeknek, a Budapesti Történeti Múzeumnak, a Magyar Nemzeti Galériának és az Országos Széchényi Könyvtárnak ad otthont.

A palota 1880 körül Klösz György felvételén. A 19. századi átalakítások ellenére még a 18. századi tömegalakítás látható a képen. Még nem épült meg a Hauszmann-féle északi szárny és a közepén (a képen látható épület északi végén) emelkedő kupola. [a kép forrása: wikipedia]

A Hauszmann-féle palota az 1930-as években. Alatta a Várkertbazár. [a kép forrása: wikimedia]

A budavári palota napjainkban. [Dénes László felvétele, a kép forrása: panoramio]

Az elmúlt évek eseményei felkeltették a királyi palota iránti érdeklődést: a Magyar Nemzeti Galériát ugyanis 2012-ben beolvasztották a Szépművészeti Múzeum szervezetébe, és amennyiben a tervek szerint 2018-ig valóban megvalósul a Városligetbe tervezett Múzeumi Negyed, akkor várható, hogy egyes gyűjteményrészeit is oda költöztetik; mindeközben az utóbbi években felmerültek olyan tervek, amelyek a királyi palota újrahasznosításával, illetve a Hauszmann-féle állapot rekonstrukciójával, vagy részleges rekonstrukciójával számolnak. A hajdani palotakertet keletről lezáró Várkertbazár felújításával lényegében el is kezdődött a környék rendezése. Ezt a palotát északról határoló Szent György tér esetleges rehabilitációja követheti, melynek nyugati oldalán állt egykor a főhercegi palota, valamint a királyi palotához tartozó udvari istálló és lovarda épülete.

A Szent György tér nyugati oldala a II. világháború előtt. A Képen a királyi istállóépület látható, mögötte az alacsony épület a lovarda, a háttérben pedig az oroszlános kapu nyílik. [a kép forrása: skyscrapercity]

Mind az építész, művészettörténész és muzeológus szakmát, mind pedig a laikus érdeklődőket foglalkoztatja a hauszmanni állapot teljes vagy részleges rekonstrukciójának kérdése, ami időről-időre felröppen és heves vitákat vált ki (például itt, itt, itt, itt, itt és itt). Véleményem szerint mindennek két vetülete van. Az egyik szakmai, a másik pedig ezen túlmutató, és a magyar társadalom közelmúltjához való viszonyát, s ebből kifolyólag identitását érinti.

De lássuk előbb a probléma szakmai vetületét! Elpusztult vagy nagy károkat szenvedett épületek rekonstrukciója az 1964-es Velencei Charta szellemében évtizedekig kerülendőnek számított a nemzetközi és a hazai műemlékvédelemben. Ezt a szemléletet talán a dokumentum két alábbi részlete illusztrálja a legjobban:

„A restaurálás az a művelet, amelynek meg kell őriznie a műemlék kivételes jellegét azzal a céllal, hogy konzerválja és feltárja annak esztétikai és történeti értékét. A régi állapot és a hiteles dokumentumok tiszteletben tartására támaszkodik, de megáll ott, ahol a hipotézis kezdődik. Ami a feltevésen alapuló beavatkozásokat illeti: az esztétikai vagy műszaki okból elkerülhetetlennek minősített mindennemű kiegészítés építészeti alkotásnak minősül, s mint ilyen, korának jegyeit kell magán viselnie. A restaurálást mindig előzze meg és kísérje végig a műemlék régészeti és történeti vizsgálata. […] A hiányzó részek kiegészítésére szolgáló hozzátételeknek harmonikusan kell az együttesbe illeszkedniük, meg kell azonban különböztetni azokat az eredeti részektől, nehogy a restaurálás meghamisítsa a történeti és művészeti dokumentumot.”

A műemlék anyagi mivoltában megőrzött eredetisége és az eredeti részletek láttatása volt tehát a fő szempont. Az eredetitől jól láthatóan el nem különülő rekonstrukciót a dokumentum lényegében hamisításnak fogta fel.

Léteznek azonban olyan emblematikus épületek, amelyek egy közösség identitását olyan nagymértékben meghatározzák, hogy a közösség a megszokott formában ragaszkodik hozzájuk. Ilyen a varsói királyi vár, amit a II. világháború után szó szerint romokból építettek újjá, ma pedig az óvárossal együtt fent van az UNESCO Világörökség Listáján. De a müncheni Residenz, a királyi palotakomplexum rekonstrukcióját is példának lehet hozni, melynek reneszánsz terme, az Antiquarium szintén minden ízében újjá lett építve. Jelentős, közösségek életében kiemelkedő, szinte teljesen elpusztult emlékek rekonstrukciója az utóbbi két évtizedben aztán Közép- és Kelet-Európában egyfajta új nemzetépítési stratégia része lett, gondoljunk csak a drezdai Frauenkirche, a vilniusi királyi palota, vagy a moszkvai Megváltó Krisztus-székesegyház újjáépítésére. Úgy tűnik, hogy a műemlékvédelem követte azt, aminek nem tudott az útjába állni, hiszen a 2000-ben megalkotott Krakkói Charta már megengedőbb harminchat évvel korábbi elődjénél:

„A műemlék egészének vagy jelentős részének «az épület eredeti stílusában» történő rekonstrukcióját el kell kerülni. A fontos építészeti jelentőséggel bíró egészen kis részek rekonstrukciója kivételesen elfogadható, de csak akkor, ha a rekonstrukció vitathatatlanul pontos dokumentációk alapján készül. Ha az épület megfelelő használhatósága megkívánja, nagyobb térbeli és funkcionális egységek helyreállítása a kortárs építészet eszközeivel elfogadható. Fegyveres vagy természeti katasztrófának áldozatul esett teljes épület rekonstrukciója akkor fogadható el, ha annak az egész közösség önazonosságára nézve van kivételes társadalmi vagy kulturális motivációja.”

A módosulás jól tetten érhető, igaz, a Krakkói Charta is a műemlékvédelmi gyakorlatban kialakult szigorú etikai normákat követi, és szabatosan megfogalmazza, hogy a rekonstrukció csak olyan kirívó esetekben megengedhető, mint a fenti példák, valamint nagyon pontos felméréseken kell alapulnia.

A fentiekből tehát az következik, hogy a budai királyi palota rekonstrukciója elvileg nem Ördögtől való, hiszen Magyarország egyik legjelentősebb középületéről van szó, amit jórészt a II. világháborús fegyveres pusztítás tett tönkre, és ami az ország történelemben mindig is emblematikus szerepet töltött be.

Viszont mégis óvatosnak kell lennünk. A nyomtatott szaksajtó igen alaposan tárgyalta (Bognár Gábor: Adalékok a Budavári Királyi Palota 1944 utáni történetének műemléki kérdéseihez. Magyar Műemlékvédelem, XV 2011, 253–292), hogy a jelenlegi palota építésekor egyes falakat áthelyeztek, a kupola sem a Hauszmann-féle kupola helyén található, valamint sok olyan szerkezeti, strukturális átalakítás történt, hogy amennyiben a II. világháború előtti állapotot szeretnénk rekonstruálni, akkor sok helyen az alapoktól kellene újjáépíteni az épületet. A 2012-ben megszüntetett műemlékvédelmi csúcsszerv, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal „Szempontok a Budai Várnegyed hosszú távú fejlesztése stratégiai terveinek elkészítéséhez” című dokumentumában legfeljebb a külső homlokzatok rekonstruálását tartotta lehetségesnek a fentiekben vázolt átépítések miatt. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a belső maradéktalan rekonstrukciójához nem rendelkezünk elegendő forrással a háború előtti állapotról. Azt is sokan felvetették, hogy a jelenlegi palota is immár történelmünk része, és olyan rangos közintézményeknek ad otthont, amelyek méltó megoldással szolgálnak az épület hasznosítására. Mindemellett a nemzetközi trend úgy tűnik, hogy egy ilyen jelentős épületnél ma már megengedőbb abban az esetben, ha elegendő történeti, főleg képi forrás maradt fenn. Éppen ezért játsszunk el a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégis megkísérelnénk rekonstruálni a palota Hauszmann-féle enteriőrjeit? Mi lenne, ha megpróbálnánk visszaállítani a kétszáz méter hosszú reprezentatív teremsort, amit a korabeli magyar képző- és iparművészet legnagyobbjai alkottak meg? Mi lenne, ha egy ekkora feladat elé állítanánk a magyar építész, művészettörténész, restaurátor, képző- és iparművész szakmát? Ki hogyan venné ezt az akadályt? Hogyan felelne meg ennek a kihívásnak?

A kupola a Savoyai-szoborral 1926-ban. [a kép forrása: wikipedia]

A kupola napjainkban. [a kép forrása: wikipedia]

Nyilvánvaló, hogy egy ekkora vállalkozás hatalmas összegeket emésztene fel, hiszen gondoljunk csak bele: 1905-ben az akkori palota összköltsége elérte a 31 millió koronát – mai áron kb. 87 milliárd forintot –, amikor a dualizmus-kori Magyarország gazdasági ereje biztosította a vállalkozás hátterét. És bár kiváló építészekkel, képző- és iparművészekkel, valamint restaurátorokkal rendelkezünk, mégis az építőipari kivitelezések tapasztalatai azt mondatják, hogy szinte egész szakmák tűntek el, így a régi enteriőrök visszaállításához szükséges szakipari munkákat ma már aligha tudnák elvégezni a száz évvel ezelőtti színvonalon. Ha mégis sikerülne elégséges forrást feltárni, akkor is olyan problémákkal találnánk szembe magunkat, mint például a Habsburg-terem Lotz Károly (1833–1904) festette mennyezetképeinek az újrafestése: azt sem tudjuk, hogy pontosan milyen színárnyalatokat kaptak eredetileg. Ha egyes termekről rendelkezésünkre is áll elégséges mennyiségű dokumentum, más helyiségekről talán nem, így a rekonstrukció csak részleges lenne, ami egy sosem volt állapot előállítását eredményezné.

A nagy trónterem 1894 körül Klösz György felvételén. A palota 18. századi szárnyában helyezkedett el. A szinte felismerhetetlenségig átalakított terem napjainkban a Magyar Nemzeti Galéria középkori szárnyasoltár-kiállításának ad helyet. [FSZEK Fotótár, a kép forrása: wikipedia]

A bálterem a Hauszmann-féle északi szárnyban. [a kép forrása: tte.hu]

Az esetleges újjáépítési kísérletet tehát nagyon alapos kutatómunkának és forrásfeltárásnak kellene megelőznie. A rekonstrukció valószínűleg sosem lenne teljes, hiszen bizonyos, hogy egyes enteriőrökhöz hiányzik a kellő mennyiségű dokumentum. Egy ilyen vállalkozás viszont egy esetleges nemzetközi háttérrel a szakipari képzés motorja lehetne, melynek segítségével a hazai kivitelezők számára az itthon már elfeledett mesterségbeli fogásokat újra meg lehetne tanítani. Gondosan ügyelni kellene a száz évvel ezelőtti technológiák alkalmazására, amivel a palota rekonstrukciója mintegy „laboratórium” lehetne és a következő évtizedek műemléki szakiparának törzsgárdáját nevelhetné ki. Egy ilyen projekt természetesen évtizedeket venne igénybe, mint ahogy az Ybl- és Hauszmann-féle palota felépítése is évtizedekbe került. Ennek a cikknek nem célja a rekonstrukció kérdésének eldöntése, amiről még hosszú, részletes és széleskörű vitákat fognak folytatni. Csupán jelezni szeretné, hogy szakmai szempontból is egy nagyon komplex problémahalmazzal állunk szemben, amit tovább bonyolít a kérdés fent említett másik vetülete, ami a magyar társadalom közelmúlthoz való viszonyát érinti.

A Mátyás-terem 1903-ban Fadrusz János kolozsvári Mátyás-szobrának kicsinyített másával. [a kép forrása: wikimedia]

A budavári királyi palota jövője nem csupán a szakemberek belügye. Az épület emblematikus mivolta miatt egy sokkal nagyobb közösséget érintő országos ügy. Ez mindig is így volt, hiszen a 18. században a rendi-nemesi nemzet sem véletlenül ragaszkodott az uralkodói rezidencia kiépítéséhez a középkori királyi székhelyen, amely akkor egy poros kisváros volt. Mindenki jól tudta, hogy az uralkodó Bécsben lakik, mégis fontosnak tartotta ezt a szimbólumot: a Magyar Királyság folytonosságát látta benne. Rövid kényszerhasznosítások után, a 18. század utolsó évtizedétől aztán a király helyettese, a Habsburg-házból származó mindenkori nádor lakott benne, tehát lényegét tekintve uralkodói rezidenciaként szolgált. Az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot követő két évtizedes szünet után pedig újra királyi palotaként működött, bár igaz, Ferenc József (1848/1867–1916) pest-budai tartózkodásakor az önkényuralmi időszakban is a palotában szállt meg. Ezután egészen 1944-ig államfői rezidencia, a Magyar Királyság központja volt. A Kádár-rendszer úgy döntött, hogy nem az eredeti állapotában állítja helyre és közgyűjteményeket költöztet bele. Ez szintén szimbolikus aktus volt: az épület monarchikus múltjától sőt, lényegében múltjától való megfosztása. Éppen ezért a palotához való közelítés ma sem ideológia- és világnézetmentes – de miért ne lenne az?

A II. világháborúban megsérült Habsburg-terem. Nemsokára bontani kezdték... [a kép forrása: multbanezo]

A széles körű érdeklődés jelzi, hogy az épület sorsa nem csupán a szakembereket foglalkoztatja. A blogbejegyzések kommentjeit végigolvasva pedig az az ember érzése, hogy az esetleges rekonstrukció megítélésében pont azok a világnézeti törésvonalak fedezhetők fel, amelyek át- meg áthatják a magyar társadalom egy jelentős részét. Egyesek meg vannak elégedve a II. világháború utáni épülettel, s Hauszmann-féle elődjében csupán egy letűnt kor „avíttas” rekvizitumát, vagy a „feudális”, az „úri” Magyarország megtestesítőjét látják. Mások a Hauszmann-féle palotában a dualizmus korának sikereit, a magyar történelem méltó reprezentációját fedezik fel, II. világháború után épült utódját pedig egy silányabb, „szocreál” épületnek tekintik, s a hónaljszagú és kisstílű kádárizmus rekvizitumának tartják. Az összes hozzáállás a múlt században átélt történelmi traumákat tükrözi vissza, amelyek egyes családokban immár nemzedékeken át hagyományozódnak, tehát mélyen az identitás részét képezik, bizonyos korosztályokból már kitörölhetetlenek.

A fentiekből kifolyólag a budavári palota sorsa túlmutat az építészeti, műemlékvédelmi vagy muzeológiai kérdéseken. A felsorolt külföldi példákhoz hasonlóan egy nagyobb közösség identitását testesíti meg, ami a jelen esetben egymással szöges ellentétben álló traumákat hordoz. E közösség tagjai sokszor ezeket a traumákat vetítik ki a palotára csakúgy, mint sok más kérdésre is ebben az országban. S éppen azért, mert ezek identitásunk kitörölhetetlen részei, megkerülhetetlenek. Megkerülhetetlenek a palota esetében is, ami még nehezebbé teszi az amúgy sem könnyű probléma kezelését. Száz évvel az I. világháború kitörése után tehát úgy állunk a budavári királyi palotával, mint az egész magunk mögött hagyott évszázaddal: úgy tűnik, agyonnyom bennünket. Megakadt a torkunkon, és jelenleg még se lenyelni, se kiköpni nem tudjuk.

Tóth Áron