A régi mesterek tudásáról: hogyan öröklődtek az évszázados ismeretek?
Tavaly nyáron indított sorozatunkban (itt, itt és itt) azt taglaltuk, hogy a különböző civilizációk milyen eltérően viszonyultak kulturális örökségükhöz. A XX. századra alakultak ki a modern örökségvédelmi elvek, fontossá vált az épületek és műtárgyak fizikai valójának a megőrzése. A festmény- és tárgyrestaurátorok természetszerűleg régóta alkalmazták a hagyományos technológiákat, amelyek az épület-felújításokban is újra divatba jöttek. Tehát maga a technológiai ismeret is az örökség része, hiszen nélküle nem értenénk meg a régmúlt tárgyainak és épületeinek keletkezéstörténetét és működését, valamint megőrizni sem tudnánk őket. Lássuk, hogy miként hagyományozták ránk azt a tudást, ami örökségünk megóvásához ma is nélkülözhetetlen!
A szakismeretek átadását jóval az írás feltalálása után is még hosszú ideig a szájhagyomány és a gyakorlati oktatás határozta meg. A középkori Európában az ugyanazon szakmát űző mesteremberek érdekvédelmi és önkormányzati szervezetekbe, céhekbe tömörültek, amiket saját maguk irányítottak. Mesterré válás előtt a belépők egyszerű inasként kezdték el a szakma tanulását, majd feljebb léptek a ranglétrán és legény lett belőlük. Tanulóéveiket végül idegenben tett vándorlással és a mestervizsga letételével fejezték be. Az európai céhrendszer a XII. századtól terjedt el fokozatosan, és a XVI. században jutott fejlődése csúcsára. Egyes területeken – például hazánkban – azonban egészen a XIX. századig meghatározó tényező maradt. A céhek működését szigorú szabályok határozták meg, miközben tagjaikat védték a konkurenciától, és a minőséget is kemény rendelkezésekkel szavatolták. A céhszabályzatok a kora újkorban egyre jobban hasonlítottak egymásra, míg végül hazánkban Mária Terézia királynő (uralkodott: 1740–1780) rendelte el az egész ország területén érvényes egységes szabályrendszer bevezetését.
Akkoriban egy-egy céh nem csupán a székhelyéül szolgáló városban fedte le annak az iparágnak a piacát, amivel foglalkozott, hanem igyekezett több megyére is kiterjeszteni a fennhatóságát. Az egyik ilyen legsikeresebb szervezet a XVIII. századi Magyarországon a Budai Kőfaragó és Kőműves Céh volt, melynek neve is arra utal, hogy építőtevékenységgel foglalkozott. Az építészeket és építőmestereket ilyen kőfaragó és kőműves céhek tömörítették, a többi szakiparágnak, például az ácsoknak, asztalosoknak, lakatosoknak, vagy a kályhakészítőket is soraikban tudó fazekasoknak külön céhük volt. A kora újkorban azonban már a szájhagyomány mellett könyvek is segítették a tanítást, s az utókor ezekből alkothat képet a régmúlt mestereinek tudásáról.
Természetesen egyes mesterek korábban is lejegyezték az ismereteiket, de ezek a kéziratok a könyvnyomtatás feltalálása előtt nem fejthettek ki széles körű hatást. A XI–XII. században élt bencés szerzetes, Theophylus Presbyter „Különféle művességekről” (De diversibus artibus) című műve három középkori mesterségről szól, de latin nyelve miatt az egyszerű mesteremberek valószínűleg még akkor sem értették volna meg, ha a kezük ügyébe került volna. A munka mindemellett kiváló képet nyújt a középkori a festőmesterségről, üveg- és az aranyművességről, így felbecsülhetetlen forrásértékkel bír. A másik híres középkori gyűjtemény a XIII. századi pikárdiai építész, Villard de Honnecourt vázlatkönyve, amibe a mester vándorlásai során lerajzolta a megfigyeléseit – így például egy magyarországi templom padlójának mintázatát is – és francia nyelven megjegyzéseket fűzött hozzájuk. A vázlatkönyv gyakorlati céllal készült, amire francia nyelve is utal.
A laoni katdrális tornya Villard de Honnecourt vázlatkönyvéből [a kép forrása: moyenage-piglet].
A XV. században feltalált új technika, a könyvnyomtatás a szakismeretek szélesebb körű terjesztését tette lehetővé, ami azonban nem ment egyik napról a másikra. A humanizmusnak köszönhetően a XVI. század folyamán először Itáliában, majd egész Európában elterjedt egy új könyvtípus, az építészeti traktátus, azaz átfogó értekezés. Ez a műfaj kezdetben csupán az építészet elméleti kérdéseivel foglalkozott és inkább a humanista műveltségű rétegeknek szólt, viszont később utat nyitott a gyakorlati ismereteket közvetítő és a mesteremberek által is érthető szakkönyvek megszületésének.
Az építészeti traktátusok mintája az egyetlen ókorból fennmaradt építészeti értekezés, a Kr. e. I. században élt római szerző, Vitruvius „Tíz könyv az építészetről” (De architectura libri decem) című műve volt. A kora reneszánszban az építészek újra felfedezték a könyvet, és korának egyik legjelentősebb humanistája és építésze, a firenzei Leon Battista Alberti (1404–1472) „Az építészetről” (De re aedificatoria) címmel hasonló művet írt, ami szerkezetét tekintve Vitruvius munkáját követte és megalapozta a következő évszázadok építészeti traktátus-irodalmát. Bár műveik inkább az építészetelméletre hatottak, Vitruvius és Alberti gyakorlati tudnivalókat is tárgyalt, igaz, a latin nyelvűség miatt a kézműves mesterek ezeket nem igazán érthették.
Claude Perrault (1613–1688), francia építész és teoretikus 1673-as Vitruvius-kiadásának címlapja (Les Dix Livres d'architecture de Vitruve) [a kép forrása: tennants].
A változást a XVI. század hozta el, amikor Vitruvius könyvét nyomtatásban is kiadták, majd olaszra és több európai nyelvre is lefordították, amit már a szélesebb közönség is megértett. A reneszánsz humanisták és építészek pedig Alberti nyomán szinte ontani kezdték magukból a latin, olasz, majd francia, német és más nyelvű traktátusokat. Ezekben később egyre fontosabbak lettek a gyakorlati részek, így a XVIII. századra megszülettek a jórészt szakismereteket tárgyaló könyvek. Sokáig a legnépszerűbb a klasszikus oszloprendek arányainak és formáinak elemezése volt. Egy itáliai építész, Sebastiano Serlio (1475–1554k) „Az építészet és a perspektíva egésze” (Tutte l’opere d’architettura et prospetiva) című összefoglaló munkája volt az első, ami Európa-szerte nagy népszerűségnek örvendett. Sikerét azonban hamar felülmúlta egy másik itáliai építész, Giacomo Barozzi da Vignola (1507–1573) „Az öt oszloprend szabályai” (Regole delli cinque ordini d’architettura) című, kifejezetten oszloprendeket tárgyaló könyvecskéje, amit háromszáz évig mintegy „bestsellerként” újra és újra kiadtak, s több nyelvre lefordítottak. Ezeket a műveket a céhes mesterek is könnyedén forgathatták, illusztrációikat felhasználhatták és a legújabb itáliai formákat könnyedén elsajátíthatták belőlük.
Az öt klasszikus ókori oszloprend összehasonlítása Serliónál a Tutte l'opere d'architettura 4. kötetében. Az első kiadás 1537-ben jelent meg Velencében [a kép forrása: wikipedia].
A római dór oszloprend Vignola művének egy 1572-es kiadásában [a kép forrása: vitruvius.be].
A XVIII. század elejére jelentek meg olyan traktátusok, amelyek a laikus közönségnek is betekintést nyújtottak az építészetbe és a hozzá kapcsolódó mesterségekbe, enciklopédikusan tárgyalva például az alapozást, a téglakészítést, vakolást és egyéb mesterségeket. Az olyan könyvek, mint a francia Augustin-Charles d’Aviler (1653–1701) „Építéstan” (Cours d’Architecture) című műve, a német Leonhard Christoph Sturm (1669–1719) számos munkája, vagy Johann Friedrich Penther (1693–1749) „Részletes bevezetés a polgári építészetbe” (Ausführliche Anleitung zur Bürgerlichen Bau-Kunst) című műve kiválóan példázzák ezt a kiadványtípust. A század folyamán ezek a művek a fokozatosan kiépülő állami oktatásban sok helyen tankönyvként is szerepet kaptak, és a tankönyvkiadás számára is mintául szolgáltak.
Penther műve 1748-ban kiadott, kastélyépítészetet tárgyaló 4. kötetének a címlapja [a kép forrása: ub.uni-heidelberg.de].
Különféle tetőszerkezetek ácsolása Penther művének 1745-ben kiadott 2. kötetében [a kép forrása: ub.uni-heidelberg.de].
Boltozási és kőfaragási technikák Johann Jacob Schübler (1689–1741) 1732-ben kiadott "A válogatott polgári építészet áttekintése" (Synopsis architecturae civilis eclecticae) című művéből [a kép forrása: wikipedia].
Az európai államok ugyanis egyre inkább a saját hatáskörükbe vonták az évszázadokig szinte kizárólag az egyházak és a céhek kezében lévő oktatást. Nem volt ez másként Magyarországon sem, ahol Mária Terézia 1777-ben kiadott rendelete, a Ratio Educationis szabályozta először átfogóan az oktatásügyet. A rendelkezés a kézművesek számára előírta az újonnan felállított rajziskolák látogatását, aminek a célja az iparfejlesztés volt. Ez az intézkedés már feszegette a céhrendszer kereteit és a modern oktatásügy kezdeteit jelezte. A királynő utódja, II. József (uralkodott: 1780–1790) aztán 1782-ben a pesti egyetem bölcsészkarán belül létrehozta az Institutum Geometricumot, ami az első egyetemi szintű mérnökképző intézet volt Európában és a mai Műegyetem elődjévé vált. Az uralkodó ezzel a lépéssel már jócskán túllépett a céhrendszeren, aminek a megszűnésére még azért a XIX. századig kellett várni. Az új oktatási intézmények azonban fellendítették a tankönyvkiadást és a XVII–XVIII. századi szakkönyveket is hasznosították. A régi céhes mesterek tudását tehát egyre inkább a nyomtatott könyvek közvetítették, amit napjainkban már ezeknek az értékes, évszázados kiadványoknak az oldalairól ismerhetünk meg. Egy ilyen könyv igényes kivitellel, iparművészeti alkotásként és a tudás tárházaként is immár örökség.
Tóth Áron
