A régiség értéke, második rész: az ókortól a XVII. századig

Az előző cikkben láthattuk, hogy különféle kultúrák milyen eltérő módon viszonyulhatnak a régiséghez: Isze és Izumo sintó szentélyeinek periodikus újjáépítését, valamint az assisi Szent Ferenc-bazilika 1998 és 2005 közötti restaurálását ismertük meg. Míg az előbbiben egy archaikus vallási hagyomány él tovább, addig az utóbbi a modern műemlékvédelmi szemléletmódot tükrözi. A régiség értékelése azonban egyazon kultúrán belül is idővel átalakulhat. A cikksorozat soron következő részei ebbe nyújtanak betekintést.

Róma, Pantheon [forrás: wikipedia] 

A régi épületek helyreállítására vonatkozó legkorábbi nyugati forrásaink nagyrészt a Római Birodalomból származnak. Fontos azonban megjegyezni, hogy nem az épületek régiségértéke, hanem használhatósága és esztétikai megjelenése számított. A templomok megőrzését természetesen a vallás követelte meg, de egy esetleges helyreállítás mégis inkább átépítést jelentett, amire a világ egyik leghíresebb épülete, a birodalom összes istenének emelt római Pantheon is jó példa. Az épület homlokzatán a következő felirat olvasható: M·AGRIPPA·L·F·COS·TERTIVM·FECIT, azaz „Marcus Agrippa, Lucius fia készítette harmadik konzulsága idején”. Agrippa (Kr. e. 63–12) Augustus császár (Kr. e. 27–Kr. u. 14) jobbkezeként írta be magát a történelembe, a megjelölt év pedig Kr. e. 27 volt. De a ma ismert Pantheon Kr. u. 118 és 126 között épült, Hadrianus császár (Kr. u. 117–138) idején. Az Agrippa-féle épületet már a Kr. u. I. században is többször átalakították, míg Hadrianus meg nem építtette a jelenlegi templomot. A homlokzaton mégis az eredeti, másfél évszázaddal korábbi épület megrendelőjének a neve áll, mivel a történelmi folytonosság, valamint a hely szentségének átörökítése és a hely védőszelleme, a genius loci számított. Nem az anyagi, hanem a szellemi megőrzés, valamint a használhatóság és az esztétikai élvezhetőség volt a fontos.

A fenti hozzáállás a keresztény középkorban sem változott meg. Egy régi templomot akár az alapokig is lebontottak, ha nagyobb vagy reprezentatívabb épületre volt szükség. A hely szentsége azonban éppúgy elsődleges maradt, mint a pogány ókorban. Azonban kialakult egy olyan kultusz is, ami a szentséget anyaghoz kötve tartalmazta: az ereklyetisztelet. Ez onnan ered, hogy a keresztényüldözések következtében kivégzett mártírok – később szentek – maradványait elkezdték tiszteletben részesíteni. Kialakult az a hit, hogy a szentek testrészeinek, vagy a hozzájuk kapcsolódó tárgyaknak az ereje haláluk után is hatást gyakorol a hívőre. Az ereklyék megőrzése olyan fontossá vált, hogy a VIII. századtól az oltárkőben való elhelyezésüket is kötelezővé tették.

Az ún. Salus Populi Romani, egy XIII. századi Szűz Mária-kegykép a római Santa Maria Maggiore-bazilikában [forrás: wikipedia]

Mindemellett az egyházban a képtisztelet szokása is kialakult. Eredetileg a zsidó-keresztény hagyomány tiltotta ugyan a képek készítését, mivel azonban a keresztény hit szerint Jézus Krisztus, Isten Fia, a Szentháromság második személye emberi alakot vett fel, az egyház jogosnak érezte, hogy a szertartásokon bevezesse a képek használatát. Viszont szigorúan leszögezték: a képeket csak tisztelet illeti meg, mivel csak emlékeztetők, csupán közvetítik a tanítást, az imádás pedig csak és kizárólag Istennek jár. A szentképek kultuszképként való tisztelete magával vonta tárgyiasságukban való megőrzésüket, illetve másolásukat is, ami az újkorban is fennmaradt. Habár a vallási élet szerves részeként, mégis fontossá vált egyes tárgyak anyagi megőrzése.

Aachen, palotakápolna [forrás: wikipedia]

Az ereklyék és a képek megőrzése mellett esetenként a régi épületek egyes elemeit újra beépítették. Ezeket a másodlagosan hasznosított részleteket spoliáknak nevezzük. Természetesen sokszor pusztán kőbányának használták a múlt emlékeit, de a spoliák használatának ideológiai, politikai okai is voltak. Nagy Károly (768–814) 805-ben felszentelt aacheni palotakápolnájába például ókori római oszlopokat vitetett. Mindemellett a kápolna a ravennai San Vitale kiképzését idézi, amit Justinianus keletrómai császár (527–565) emeltetett. A szándék nyilvánvaló volt: Nagy Károly egyrészt a római császársággal való történelmi folytonosságot, másrészt a Keletrómai Birodalommal való vetélkedést kívánta hangsúlyozni. A frank király római császári identitást vett fel. A középkor évszázadaiban hozzá hasonlóan sokszor ideológiai okokból használtak fel spoliákat, ami maga után vonta a régi emlékek pusztulását; de a cél nem is az volt, hogy eredeti állapotukat megőrizzék.

Ravenna, San Vitale [forrás: wikipedia]

A középkor évszázadai után a reneszánsz új szemmel nézett az antik művészetre, s közben értéktelennek nyilvánította mindazt, ami a Római Birodalom hanyatlása és saját kora között történt. A gótikus katedrálisokat egy barbár, elfajzott művészet emlékeinek tekintette. Azonban megszületett valami új is: a művészet fogalma. A képeket és szobrokat immár nem csupán a vallási kultusz kiszolgálóiként, hanem a kézműves termékeknél magasabb rendű szellemi alkotásokként értékelték. A korábban kézművesként dolgozó építészek, festők és szobrászok lassan-lassan művészekké váltak, bár ez a folyamat évszázadok alatt zajlott le. Az előző részben is említett Giorgio Vasari (1511–1574) A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című művéből ez a szemléletmód jól kivehető. A művészeti alkotások szellemi értéke magával vonta az egyediség igényét is.

balra: Giorgio Vasari tervei alapján: a firenzei Uffizi loggiája és kolonnádja az antik formakinccsel kiépítve, 1560–1581 [forrás: wikipedia]; jobbra: Domenico Fontana (1543–1607): a Cappella Sistina a római Santa Maria Maggiore-bazilikában [forrás: wikipedia]

Az építészek az ókori Rómát tartották a tanítómesterüknek, melynek romjait már a kora-reneszánsztól kezdve részletesen tanulmányozták. A római pápák az ókori maradványok felmérését a legjelentősebb művészekre bízták, X. Leó (1513–1521) például 1517-ben magát Raffaellót (1483–1520) nevezte ki a római régiségek felügyelőjének, aki tapasztalatait egy többedmagával írt levélben összegezte. Fel akarta hívni X. Leó figyelmét arra, hogy meg kell állítani az antik emlékek építőanyagnak való széthordását. A spoliák felhasználásának szokása ugyanis nem szűnt meg, hanem intenzívebb volt, mint valaha. Akkor is folytatódott, amikor a XVI–XVII. században, a késő-reneszánsz és a barokk idején az antikvitáson alapuló ízlés meghódította egész Európát. A római Szent Péter-székesegyházban a XIII. Gergely pápa (1572–1585) által építtetett kápolnát, a Cappella Gregorianát például ókori épületekről leszedett színes márványokkal burkolták be, de így tettek a Santa Maria Maggiore-bazilikában V. Sixtus pápa (1585–1590) sírkápolnájával, a Cappella Sistinával és még sok más római épülettel is. A megrendelők az ókori épületek pompáját kívánták túlszárnyalni, hiszen a színes márványburkolat Néró császár (Kr. u. 54–68) óta a római építészet jellegzetessége volt. Mindezzel az antik Rómához való kötődésüket is igyekeztek bizonyítani, amivel egyfajta identitást, szellemi tartalmat és aktuálpolitikai igényt is kifejeztek.

A római Szent Péter-székesegyház baldachinja [forrás: wikipedia]

Amikor a Barberini családból származó VIII. Orbán pápa (1623–1644) 1623-ban leszedette a római Pantheon bejárata feletti bronz borítást azért, hogy a Szent Péter-székesegyházban korának egyik legismertebb művésze, Gian Lorenzo Bernini (1598–1680) elkészíthesse a napjainkban az egyik legjelentősebb barokk alkotásnak tartott baldachint, közfelháborodást okozott. „Quod non fecerunt barbari, fecerunt Barberini – amit nem tettek meg a barbárok, megtették a Barberinik” – szólt a fáma. Ez azonban nem állította meg az ókori épületek elemeinek széleskörű felhasználását, melynek gyakorlata még jó másfél évszázadig folytatódott. A gondolkodásmód megváltozását csupán a XVIII. század hozta el.

Folytatása következik.

Tóth Áron