Időutazás XII.

Sorozatunk előző részében arról volt szó, hogy a túlméretezett, vastag, nagy hőtehetetlenséggel bíró kő- és téglafalak milyen előnyt jelentettek nyaranta: hő hatására csak lassan melegedtek át, ezért a hideget fokozatosan leadva sokáig hűvösen tartották az épületek belsejét. Az egyrétegű, vékony üvegezésű és tömítetlen ablakok azonban egyáltalán nem szigeteltek jól, amin csupán a 18. században, az ablakréteg megkettőzésével tudtak némileg javítani. A forróság ellen azonban a homlokzati nyílászárókon is védekezni lehetett, egyrészt belülről spalettákkal, másrészt ekkor már nyaranta a külső ablakszárnyak helyére felszerelt zsalugáterekkel is.

Télen azonban a zsalugáter és a spaletta nem sokat segített, ráadásul azt a kevés napfényt sem volt előnyös kizárni az épületekből, ami az év sötét napjait mégis elviselhetővé tette. Az ablakrétegek fent említett megkettőzésének előnyeit éppen ezért a lakók leginkább télen élvezhették, mivel a két ablakréteg közti levegő valamiképp mégis csak egyfajta szigetelőréteget képezett. Mivel az ablakokat nem tömítették rendesen, a függönyökre is fontos szerep hárult: nem csupán a berendezési tárgyak voltak, hanem a behúzó cúgot is némileg lefogták, tehát még egy átmeneti légréteget határoltak le.

A kandalló csak lokális meleget adott, az ágyat függönnyel kellett elrekeszteni, hogy valamennyi meleg bent maradjon éjszaka: München, Schloß Nymphenburg, Amalienburg, 1734–1739. [a kép forrása: flickr.com]

A vastag falak azonban telente éppen hogy hátrányt jelentettek, ugyanis a nyári időszakhoz hasonlóan a nagy tömegű falszövetből csak úgy sugárzott a hideg, amin a falburkolatok, tehát kárpitok, selyemtapéták és faburkolatok, azaz boiserie-k sem sokat segítettek. Amikor ugyanis egy helyiséget felfűtünk, először a falaknak kell felmelegedniük, mivel ha azok már nem sugározzák vissza a hideget, csupán akkor tudjuk a helyiség levegőjének a kívánt hőfokát is megtartani. A történeti épületek túlméretezett falainál azonban mindez szinte lehetetlen volt már csak azért is, mert a nagy tereket belmagasságukból kifolyólag eleve lehetetlen volt kifűteni, amit a nyílászárók szigetelésének a hiánya csak tovább tetézett. Manapság is azt tapasztalhatjuk, hogy a nagy, vastag falú helyiségek kifűtése még modern eszközökkel sem problémamentes, nemhogy kályhával vagy kandallóval. Mivel azonban a 19. század előtt lényegében csak a hagyományos fa-, vagy néhol már széntüzelésű fűtőberendezések álltak rendelkezésre, ezzel a két utóbbi eszközzel kellett megpróbálkozniuk meleget teremteni.

Európában a középkor folyamán két fűtési mód terjedt el: a kandalló és a kemence, majd az utóbbiból kifejlesztett cserépkályha. Míg a kandalló főleg a nyugat- és dél-európai, tehát angol, francia, spanyol és itáliai, addig a cserépkályha leginkább a közép- és kelet-európai, tehát délnémet, magyar, cseh, lengyel és baltikumi területeken terjedt el. A kandalló őse a római caminus, egy szemöldökkővel vagy téglával megerősített, favázra vagy vesszőfonata rakott agyagfalú tüzelőberendezés volt. A cserépkályha őse valószínűleg a 9. században jelenhetett meg, és a 13. században már széles körben ismerték. A falazott kemencéből alakult ki, melynek falába a fűtőfelület megnövelése céljából kerámiaidomokat tapasztottak. Ezekből fejlődtek ki a késő középkorra az ónmázas kályhacsempék, melyekről blogunkon nemrég két poszt is megjelent (ld. itt és itt). A 15. századból a cserépkályhák mellett már tudomásunk van vaskályháról is. Mindemellett érdemes megjegyezni, hogy Európában a kályha őse, a falazott kemence eredete is a római korra nyúlik vissza, amikor a kenyeret még egy kémény nélküli, füstfogóval ellátott tüzelőberendezésben, a fornaxban sütötték.

Kandalló a Mont-Saint-Michel-i apátság scriptoriumában, Franciaország, 13. század. [a kép forrása: wikipedia]

A fűtéstechnika fejlődése szempontjából az egyik legnagyobb ugrást a kémény feltalálása jelentette, amiről a 9. századtól vannak írott forrásaink, de a legrégebbi épített kéményeket a 12. századból ismerjük. A kémény egy olyan kürtő, ami az égésterméket, a füstgázt kivezeti az épület belsejéből. Működési elve azon alapul, hogy a tüzelőberendezésben lévő meleg levegő sűrűsége, így nyomása is kisebb, mint a kéményt körülvevő külső hideg levegőé. Mivel a természetben minden egyensúlyra törekszik, a benti levegő egyensúlyba kíván kerülni a kinti levegővel. A kettő közti nyomáskülönbség hajtja át a tűztéren a levegőt – ami nem mellékesen az égéshez is elengedhetetlen –, majd ez a levegő, s vele együtt a füstgáz is távozik a kéményen keresztül a szabadba. Addig, amíg a tüzelőberendezéseket csupán füstfogóval látták el és az égéstermék csupán a mennyezetbe vágott nyíláson át távozhatott úgy-ahogy, azok a helyiségek, ahol tüzet gyújtottak, igencsak füstösek voltak. A kémény megjelenése tehát forradalmi változás volt mind a kandallós, mind pedig a kemencés, illetve kályhás fűtés szempontjából sőt, a kályhát ki sem fejleszthették volna a füstgáz ilyetén biztonságos elvezetése nélkül.

A kandalló és a cserépkályha között a hőleadás szempontjából fontos különbségek vannak. Az előbbi – főleg a régi kandallók esetében, ahol a tűztér nyitott – közvetlenül a szabadon égő tűz melegét hasznosítja. A tűztér körül felmelegíti a levegőt, ami helyére beáramlik a nehezebb hideg levegő, majd annak felmelegedése során a közben lehűlt levegő újra visszaáramlik, s ez a folyamat addig folytatódik, amíg a tűz ég. Bár a légáramlás így biztosított, mégis azt tapasztalhatjuk, hogy a kandalló közeléből eltávolodva egy nagyobb helyiség már igencsak hűvös sőt, akár hideg is lehet. Ráadásul a kandalló csak addig ad le hőt, amíg a tűz ég, annak kialvása után a fűtés rögtön megszűnik. A kandalló éppen ezért önállóan nem a legmegfelelőbb fűtőberendezés a mi éghajlatunkon. Nálunk éppen ezért a késő középkortól inkább a cserépkályha terjedt el.

Az edelényi L’Huillier–Coburg-kastély hatalmas dísztermének egyik 18. századi kandallója. A nagy, boltozatos helyiséget két ilyen fűtőberendezéssel lehetetlen volt kifűteni. [a szerző felvétele]

Ez utóbbi fűtőalkalmatosság előnye a kandallóval szemben, hogy a tűz kialvása után hosszú órákig is képes tartani a meleget, amit a kályha felülete egyenletesen ad le a helyiség levegőjének. A hővezetés, a hideg-meleg levegő körforgása ebben az esetben is létrejön úgy, mint ahogy előzőleg láttuk: a kályha közelében a meleg levegő felfelé mozog, míg a hideg a helyére tolul, a falaknál és az ablakoknál viszont a kályha által felmelegített levegő hűl ki, és lefelé törekszik. Így egyfajta cirkuláció jön létre a helyiségben. Mindeközben a kályhából terjedő hősugárzás meleget ad át a falaknak és a helyiségben lévő tárgyaknak is. A belsőben tehát ekkor sem jön létre minden ponton egységes hőmérséklet, a fűtés mégis hatékonyabb a kályha sokkal jobb hőtartó képessége miatt. Ezt a tulajdonságot egyrészt a kerámiafalazat, másrészt a kályha belsejében kiépített fűtőjárat-rendszer biztosítja, melyet egyfajta csőrendszerként kell elképzelni. Ezekben a járatokban sokkal hosszabb ideig gomolyog a forró levegő, mint a kandallóban, ahonnan jelentős része azonnal a kéménybe távozik. A korábbi, fafűtéses kályhákba általában vízszintes járatokat építettek be, míg később, a szén és egyéb tüzelőanyagok megjelenésével a járatok iránya is megváltozott és a függőleges fűtőjáratok is megjelentek.

Késő középkori cserépkályha a meersburgi várban, Dél-Németországban. [a kép forrása: wikipedia]

A cserépkályhákat kis tüzelőnyílásokon keresztül a szobákból, belülről is lehet fűteni, de a késő középkori és kora újkori kastélyokban a külső fűtésű kályhákat jobban kedvelték. A fűtőberendezéseket hátulról, a vastag falakba épített járatokból közelítették meg, és ott rakták meg a tüzet, így nem piszkolták össze a fűteni kívánt helyiséget és az ott tartózkodókat sem zavarták.

Rokokó cserépkályha a 18. században épült hontszentantali (ma Svätý Anton, Szlovákia) Koháry–Coburg-kastélyban.
[a szerző felvétele]

A 19. században aztán elterjedt egy új tüzelőanyag, a szén, majd más anyagok – pl. gáz, brikett stb. – alkalmazásával újabb és újabb modern fűtőberendezéseket fejlesztettek ki, melyek hatékonysága egyre csak fokozódott. Mindehhez azonban újra hozzá kell tenni, hogy a vastag falú és nagy belső terű történeti épületek olyan mértékű kifűtése, ami megfelel a modern ember igényeinek, még így is problematikus, és ha sikerül is elérni a megfelelő hőmérsékletet, a fűtés akkor is hatalmas összegekbe kerül. Fel lehet tenni a kérdést, hogy a sorozatunk fókuszában lévő kora újkorban az itt bemutatott fűtési technológiákkal vajon milyen komfortfokozatot lehetett elérni. Erre nincs objektív válasz, ugyanis a korabeli ember komfortérzete nagyban különbözött a mienkétől. Meg kellett szoknia, hogy nagyméretű és vastag falú helyiségekben télen – legalább is a mi fogalmaink szerint – hideg van: a 15 °C-t nem igazán haladta meg egy felfűtött helyiség hőmérséklete. Egyes nagyobb termek kifűtésével meg sem próbálkoztak, a kastélyokban a szezonális helyiséghasználat megszokottá vált. Bizonyos helyiségeket telente egész egyszerűen lezártak. Jó példa erre az edelényi L’Huillier–Coburg-kastély esete, ahol a 18. században egy nyári és egy téli ebédlőt is használtak. Míg az előbbi a kastély hatalmas díszterme, addig az utóbbi egy mellette lévő kisebb szoba volt. A dísztermet továbbá kandallókkal fűtötték – mivel a kandallóknak az enteriőrökben fűtőértékükön túl reprezentatív szerepük is volt –, de a téli ebédlőben cserépkályha állt. A kisebb teret önmagában is könnyebb volt felfűteni, ezért a tulajdonosok telente ott étkeztek. Amennyiben egy helyiséget mégis használni akartak, akkor elkezdték előre felfűteni, hogy a használat idejére elviselhetőbb levegőt temperáljanak benne. Mindennek persze egy nagy előnye is volt: a fokozatosság. A helyiségek fokozatosan melegedtek fel és fokozatosan hűltek ki, ami mind a benn tartózkodók egészsége, mind pedig bútoraik számára előnyös volt. A tárgyakat nem érte sokkszerű hőhatás, ami karbantartásuk – pl. a fa bútorok vetemedésének megelőzése – szempontjából elengedhetetlen, és napjainkban a múzeumok kivédésére jelentős összegeket kénytelenek költeni.

18. századi cserépkályha az oroszországi Carszkoje Szelóban lévő Katalin-palotában. [a kép forrása: wikipedia]

A korabeli emberek hőérzete valószínűleg más volt, mint a miénk. Megszokták környezetük hőmérsékleti viszonyait, illetve a lakásban is felöltöztek. Nem csoda, hogy a kora újkori festményeken az otthoni környezetben ábrázolt szereplőket is rétegesen felöltözve látjuk. Tény, hogy olyan körülmények között éltek, amelyek a 21. századi nyugati ember számára már igencsak idegennek tűnnek.

Tóth Áron