A kőporos vakolat nyomában

Ha az ember Bécsbe, Prágába, vagy a második világháborút és az azt követő helyreállításokat többé-kevésbé épségben átvészelt német városokba látogat, hamar feltűnik, hogy e települések 19. század második feléből származó épületei mennyivel jobb állapotban vannak, mint hazai társaik. A különbség ma már talán kevésbé látványos, mint egy-másfél évtizeddel ezelőtt, de ettől függetlenül tőlünk nyugatabbra valahogy szebbnek tűnnek ezek az épületek. Nem a 19. század magyar építészeivel, vagy kivitelezőivel van azonban a gond, hanem a 20. század második felének hazai felújításaival és az azokat konzerváló, napjainkban tapasztalható gyakorlattal.

Kőporos vakolattal felújított épület homlokzatának részlete a ház felújítását követően kb. 10 évvel (fotó: Kelecsényi Kristóf, a külön nem jelölt képek esetében szintén)

A pesti és budai belvárosban álló több ezer 1800 és 1914 között épült ház kb. 75–85%-a teljes egészében vakolt homlokzatokkal készült. Tartósabb anyagból, így kőből, kerámiából, (burkoló) téglából csupán az épületállomány fennmaradó részét emelték, míg számos épületen vegyesen jelentkeznek ezen anyagok. Az eredendően mészből készülő vakolatot a falak szerkezeti elemeinek fedésére használták, mellyel azokat az időjárás szélsőségeitől óvták, és ez egyúttal hőszigetelést is jelentett a belső tereknek a külső hő hatását csökkentve.

A 19. századi építészetben terjedt el az úgynevezett vakolatarchitektúra. Ennek lényege, hogy a korábban döntően szerkezeti elemekből kifejlődött, de továbbra is tartós anyagokból kivitelezett épületdíszeket falazott tégla magra felvitt, formára simított vakolatból kivitelezték. Ezzel párhuzamosan pedig a bonyolultabb formájú díszek gipszöntvényként készültek el, melyeket egyetlen öntőforma segítségével könnyedén lehetett sorozatban gyártani. Ezeket a homlokzaton rögzítették és a vakolattal megegyező színezést kaptak. Ez az a módszer, amely a század utolsó évtizedeinek hatalmas építési boomja közepette nagyipari méreteket öltött, és szakosodott cégek árulták az egyes építészeti elemeket, majdhogynem úgy, ahogy ma is beszerezhetők ezek némely barkácsáruházban – az ő katalógusaikat hívjuk mintakönyvnek. Az, hogy ennek ellenére az úgynevezett „mintakönyvi építészet” nem vált teljesen egyhangúvá és nem ismétlődnek egyes elemek százával, csakis a magyar tervezők és kivitelezők korabeli teljesítményének köszönhető.

Hasonló épületdísz kőporos vakolással (fent) és a nélkül (lent) megújítva

Ugyanakkor mindez elég volt a modernizmus tervezőinek és teoretikusainak, hogy a hazugság építészeti megtestesülésének állítsák be ezen évtizedek tervezői teljesítményét. A vakolatarchitektúra és a gipszdísz szitokszó, az olcsóság és igénytelenség szinonimája lett évtizedekre. Felhasználásuk radikálisan visszaszorult, a velük kapcsolatos szakipari tudás pedig szép lassan eltűnt.

Ugyanakkor Budapest belterületének döntően 1873 és 1900 között keletkezett épületállománya a két világháború között már átlagosan 30-40 éves volt, tehát első nagyobb szabású felújításuk ekkor kezdett esedékessé válni. A korszakból fennmaradt néhány színes képen és filmfelvételen is feltűnő, hogy az immáron jóval szerényebb gazdasági keretek közt működő ország fővárosának épületei milyen szürke képet mutatnak. Felújításra azonban a házak jórészénél nem került sor, majd a II. világháború pusztításait követően döntően a lakhatást minimális szinten lehetővé tevő szükségbeavatkozásokra került csak sor. Az épületállomány az 1950-es évektől ugyan egy kézben, az állam kezében volt, átfogó rekonstrukciós programokra azonban csak később, a hatvanas évektől akadtak példák. A felújítások műszaki vonatkozása mostani cikkünknek nem, annál inkább a homlokzatok megújulása képezi tárgyát.

Frissen elkészült kőporos felújítás. A koszolódás még nem kezdődött el, de bizonyos fényben így is nagyon feltűnő a vakolat rücskössége.

Ekkoriban ugyan már nem volt általános szokás a homlokzati díszek leverése, sőt sok helyen éppen ebben a korszakban díszítették újra azokat a részeket, amelyek esetleg a háborúban teljesen elpusztultak, és csak a falszerkezetet építették újjá korábban, azonban továbbra sem volt jellemző igazán az eredeti építészeti koncepció tisztelete, hű követése. Előfordult, hogy egy-egy feleslegesnek, túlzónak tartott díszt elhagytak. Azonban a legrosszabbat mégsem ezekkel, hanem egy elsőre talán kevésbé feltűnő technológiával tették.

A durván kőporozott homlokzat tipikus problémái. Plasztikusság szépségüket, részleteiket elvesztő épületdíszek, amelyek a koszt, a szálló port is jobban megfogják, ezáltal nem csak csúnyábbak, de néhány év alatt újra koszossá válnak. 

A vakolatok elkészítéséhez tartozik, hogy abba homokot, vagy durvább, nagyobb szemcséjű anyagot kevernek – kavicsot, tört köveket, kőport. A hatvanas években sajnos élen jártak abban, hogy a homlokzat felújításakor, annak teljes felületére kőporos vakolatot vittek fel. A vakolat anyagába kerülő durva szemcsék valójában szabad szemmel is teljesen jól láthatóak a felvitt falfelületen, így közelről nézve is igen feltűnők, azonban távolról is elvesznek a homlokzat szépségéből. Hogy miért? Az egyenetlen textúrát biztosító megoldás a sík falfelületeken akár dekoratív is lehet – alkalmazták is a 19. század végétől e célból –, azonban a díszekre, szobrokra, növényi ornamentikára szórva valójában azok plasztikusságát veszi el. Mintha egy ragacsos, egyenetlen masszát öntenénk egy szoborra, és hagynánk rászilárdulni.

Durva kőporos (fent) és kőpor-mentes (lent) felújítások részletei. A különbség az évek múlásával csak egyre látványosabb lesz, pedig eredetileg a felső képen látható homlokzat is olyan volt mint az alsó.

Akkor mégis miért alkalmazták ezt a technológiát – tehetjük fel joggal a kérdést. Több oka is volt. A durva kőporos vakolatot egyrészt tartósabbnak és időtállóbbnak gondolták. Másrészt az épületek építése óta eltelt 60–80 év során végzett szakszerűtlen javítások szakszerű pótlására igény és lehetőség sem igen volt, főleg ott nem, ahol az épület semmiféle műemléki védelmet nem élvezett – az 1960-as és 1970-es években a 19. századi épületállományunk döntő többsége ide tartozott. A kőporos, mozgalmas felszínű vakolat pedig jótékonyan el tudta fedni ezeket, ahogy a felújításokon dolgozók századfordulós kollégáikhoz képest szerény vakolótudását is. A szabálytalanul meghúzott építészeti tagozatok, a nem kellő precizitással megformált párkányok, a minimális szobrászati tudással készült kiegészítések eltakarására éppen a durva kőporos vakolat felelt meg a legjobban.
A kőpornak azonban a fent részletezetten túl van egy további óriási hátránya. Éppen az említett sortatarozások évtizedeiben nőtt meg óriási mértékben az egyéni gépjárművek száma és velük együtt a levegőben szálló szennyező anyagok, a por, a kosz koncentrációja. A kőporos vakolat pedig – a simábbakkal ellentétben – göcsörtös felületével félelmetes gyorsasággal fogja meg ezeket. A frissen felújított épületek pedig néhány év leforgása alatt ha nem is dobják le vakolatukat a tégláig, de bekoszolódnak.

Egy durva kőporos vakolattól mentes budapesti épület homlokzata nyári napfényben. A tagozatok és részletek eredetileg is kitalált plasztikája gyönyörűen érvényesül.

A kőporos vakolással tehát egyszerre esztétikai és funkcionális problémák is együtt járnak. Eltávolítása kézenfekvő lenne, azonban ez koránt sem ilyen egyszerű. Cikkünk készítése során megkérdeztünk egy homlokzatfelújításokban jártas kivitelezőt. Laborczfy Gábor (LG ART Kft.) az alábbiakban foglalta össze a probléma lényegét: „a szórt kőporos vakolatot olyan felületekre hordták fel a belvárosi épületek esetében, melyek korábban, eredetileg ásványi felületképzést – vagyis például mészfestést – kaptak. A kőpor cementtel erős felületet hoz létre, ám a cement gyakorlatilag „összeégett”, eggyé vált ezekkel a felületekkel. A gipsz alig tisztítható meg a ráhordott anyagtól, amely annak felső részét magával rántja, levelesen leszakítja.” A vállalkozás azonban nem lehetetlen. „Megvan rá a megfelelő technológia. Mechanika, vegyszeres úton eltávolítható. A diszperziós festék oldószerekkel leszedhető, a kőpor pedig nagy gondossággal eltávolítható.” Ezt a véleményt erősítette meg az általunk megkérdezett, szintén homlokzatfelújításokkal foglalkozó építész, Incze Márta (Stúdió-R Tervező Kft.) is: „el lehet távolítani a kőporozást a gipszdíszekről is, csak finoman kell csinálni, majdhogynem restaurátori igénnyel”.

Kőportól mentesített, Budapest belvárosában álló műemlék ház homlokzata közelről. A legutóbbi felújítás után 25 évvel (!) is csupán ennyi koszt fogott meg a homlokzat. 

A dolognak azonban kétségtelenül ára van, hiszen a kivitelező számára plusz munkát, szaktudást, eszközhasználatot és ezzel együtt több időt jelent. A kérdés az, hogy megéri-e egy társasház számára eltávolítani a kőport. Műemlékeknél – ahol a 19. századi épületek esetében – az eredeti külső visszaállítása a cél, ott nem szokott kérdéses lenni, az eltávolítás többnyire előírás is. Egy társasház számára már azonban már nem egyértelmű a dolog. Azok a házak, amelyek homlokzatát nem állították helyre a múlt század ’60–80-as éveiben, többnyire megúszták a durva kőport. Ezeknél ma már egyértelműen kerülendő a homlokzat kőporozása.
Ahol viszont fent van a homlokzaton, ott ma már adott a lehetőség és a szaktudás is az eltávolítására, ez azonban kétségkívül drágítja a kivitelezést.

Kőportól mentes épülethomlokzat délutáni fényben. A homlokzat még a forgalmas főút mellett is évekig képes megőrizni tiszta hatását.  

Viszont amíg a durva kőporos homlokzatú épületek összképe sosem lesz annyira szép és hamar is koszolódnak, addig a kőportól mentesített homlokzatok nem csak feltűnően szépek tudnak lenni – még ha nézőikben nem is tudatosodik a hatás oka – de sokkal tovább meg is őrzik tisztaságukat, színeiket. Végső soron tehát nem teljesen egyértelmű, hogy a jelen felújításánál megtakarított 5–15% költséget, vagy a 10–20 évvel hosszabb ideig jó esztétikai hatást biztosító, de valamivel drágább beavatkozást érdemes e választani. Ismervén a társasházak anyagi lehetőségeit nincsenek kétségeink, hogy az így is nagy nehezen kigazdálkodott, óriásinak tetsző összegen – el nem ítélhető módon –, ahol lehet, spórolni igyekeznek a lakóközösségek. Azonban a jobb minőségbe befektetett pénz hosszabb távon visszahozza az árát. A kivitelezés többletköltségei pedig igencsak változók lehetnek, így mindenkinek azt tudjuk ajánlani, hogy legalább kérjen árajánlatot egy kőporos vakolások eltávolításában jó referenciákkal rendelkező cégtől is.

Kelecsényi Kristóf