Gazdagon díszített homlokzatok, impozáns kapualjak, lépcsőházak és udvarok. Az utcai szárnyon az 1950–60-as évek lakásfelosztásai ellenére is polgári miliőt idéző lakások. Jó esetben ez jut eszünkbe, ha felidézünk magunkban egy tipikus budapesti bérházat. De legtöbbször más ötlik fel bennünk: keskeny, homályos cselédlépcsők, nyirkos folyosók és sötét, szobakonyhás lakások, ahová a második emelet alatt már egyáltalán nem süt be a nap, ha a ház történetesen ötszintes. Az udvarokban sok helyen lepukkantság, igénytelenség, melynek koszrétege alatt ma már alig-alig sejlik fel az Osztrák-Magyar Monarchia ellentmondásai ellenére is világszínvonalú világa.

Budapest, VI. kerület, Andrássy út 20. és XIII. kerület, Szent István körút 16.
Szűk udvar, de igényes, megtartandó hátsó szárnyak
[Szende András felvételei]

A hátsó, udvari szárnyakban ma is korszerűtlen, sőt, egyes esetekben emberhez méltatlan körülmények között élnek. Mindez persze már a bérházak megépülésekor így volt, hiszen 1867 és 1914 között is a spekuláció mozgatta a főváros kiépítését. Az utcákat túl szűkre szabták, a telkeket pedig a telekhatár mentén teljesen körbeépítették, így a bérházak alsóbb lakásaiba sosem jut elég fény. Akkoriban a budapesti bérház a társadalmi különbségeket tükrözte. Az utcára néző szárny első és második emeletén a pazar polgári lakások kaptak helyet, felfelé és hátrafelé pedig egyre kisebbek következtek a társadalom legalján élők szobakonyhás lakásaiig. Az utóbbiakban ráadásul fürdőszoba sem volt, ezért lakóiknak a hátsó szárnyban elhelyezett közös illemhelyeket kellett használniuk. Ez a 19–20. század fordulóján Európa-szerte megszokott jelenség a magyar fővárosban több helyen tartóssá vált: e sorok írója a kétezres évek elején több házban a fenti állapotokkal még találkozott. A bérházak átalakítására tehát égető szükség lenne. De hogyan tudunk a 21. század embere számára elfogadható körülményeket teremteni úgy, hogy közben az értékeket nem pusztítjuk el?

Budapest, VIII. kerület, Baross utca 34 és V. kerület, Kossuth Lajos utca 4.
Lepukkantság, sötétség. Az udvar viszont igényes, felújítva megtartható.
[Szende András felvételei]

A két világháború között már születtek elképzelések a helyzet javítására. A szocializmus általános gyakorlata alapján viszont a legtöbb helyen még a lakható, igényes lakásokat is feldarabolták. Az 1990-es évek elején pedig a lakásprivatizáció eredményeként a tanácsi lakások nagy része magánkézbe került. Az új tulajdonosok anyagi helyzete viszont még azt sem teszi lehetővé, hogy a megalakult társasházakat megfelelő szinten karbantartsák.

Az elmúlt két évtizedben több ház felújítását a padlástér helyén felhúzott új emelet lakásainak eladásából fedezték. Ezzel csupán az a baj, hogy az alul lévő lakásokat még sötétebbé tették. A másik, még rosszabb megoldás a faszádizmus: a homlokzatot kulisszaként megtartják, de mögüle mindent kibontanak. Eltüntetik a tágas tereket, a nagy műgonddal kivitelezett kovácsoltvas korlátokat és rácsokat, stukkókat, vörösmárvány lépcsőket, mázas kerámiákat, terrazzo padlókat és értékes fa tartozékokat is. Budapest sajátos és egyedi jellegét pusztítják el. Az eredmény a 21. század saját szintjéhez viszonyítva általában rosszabb a 19. századinál. A cél minél több légköbméter igénytelen beépítése: kör bezárult, csupán régi értékek vesztek el.

Budapest, V. kerület, Bástya utca 12.
A szűk utcában egy igényes homlokzat tárul fel, a hátsó szárny viszont a közelébe sem ér. 
Nem lehetne nyitottabbá tenni az udvart?
[Schmidt Péter felvétele]

A faszádizmusnál tehát nincs rosszabb. Mégis, hogyan lehetne elkerülni? Ésszerű kompromisszummal. Lipcsében például a 19. században eleve úgy építették a bérházakat, hogy az udvarok egy-egy tömbön belül egybe nyílnak. A lakások naposabbak, a zöldterület pedig javítja a város levegőjét. Nyilvánvaló, hogy Budapesten sok az olyan, igényesen kialakított hátsó szárny, amelyet vétek lenne feláldozni. Nagyon nagy számmal vannak viszont értéktelenebb, elbontható szárnyak is, melyek eltüntetésével a lipcseihez hasonló, egészségesebb környezetet lehetne létrehozni. Az utcai szárny a kapualjjal és a lépcsőházzal együtt megmenekülne, viszont az életkörülmények javulnának. Hogyan lehetne eldönteni, hogy melyik hátsó szárnyat bontsák le, és melyiket tartsák meg? Csakis úgy, hogy építész és művészettörténész szakemberek házról-házra, tömbről-tömbre bejárják a régi negyedeket, és minden egyes esetben alaposan mérlegelnek! Ehhez a Külső-Ferencváros rehabilitációjának tapasztalatait fel lehetne használni, örökségvédelmi szempontból tanulva hibáiból, és ötleteket merítve erényeiből.

Budapest, V. kerület, Veres Pálné utca 30. és 12.
Benapozás a 21. században...
A hátsó szárny előtti lépcsőház az előbbi épületben még több teret és a fényt vesz el,
a 12. számú ház udvarába pedig eleve nem jut túl sok.
[Schmidt Péter felvételei]

Tudatában vagyok annak, hogy a fent javasolt eljárás több problémát is felvetne: a lakók kártalanítását, új lakások építését, az ehhez szükséges infrastruktúra megteremtését stb. Tudatában vagyok annak, hogy mindez töméntelen pénzt emésztene fel. De a helyzet tarthatatlan. 1990 óta már felnőtt egy nemzedék, szinte eltelt egy emberöltő. Az egész történetinek mondható városterületre nézve legalább kezdjünk el végre gondolkozni a problémán! Mert közben az egyedi Budapest a szemünk láttára semmisül meg és válik jellegtelenné. Ráadásul olyan marad, mint amilyen volt: túlzsúfolt és egészségtelen; a spekuláció áldozata. Olyan, amire sajnos továbbra is illik Arthur Koestler világhírű regényének címe így, idézőjel nélkül: sötétség délben.

Tóth Áron