Miért is építkezik az ember? Hogy tető kerüljön a feje fölé, hogy megvédje magát a természet erőitől, de miután ez megvalósult az ember nem elégszik meg, hiszen alapvető vágyunk, hogy fejlődjünk, hogy szép és kényelmes környezetben éljünk, és a reprezentativitás sem elhanyagolandó szempont, hiszen a lakhely státuszszimbólum is. Alapvető vágy az is, hogy amiért az ember megdolgozott, épített, építtetett vagy megvásárolt, azt gondozza, karbantartsa, mert bizonyos szempontból az épületek is élő szervezetek, használatuk során vagy a természet viszontagságai miatt megsérülhetnek kisebb-nagyobb mértékben, így figyelni kell rájuk és gondoskodni kell róluk, hogy egészségesek maradhassanak, ami az évtizedeken, időnként évszázadokon át való fennmaradásukat biztosítja. Tulajdonképpen ezek az elemi ösztönök párosultak a művészeti és a régiség érték felismerésével és ebből születhetett meg a műemlékvédelem.
Az épített örökség védelmének nyomait felfedezhetjük már jóval a műemlékvédelem megszületése előtt is, de ez inkább az épületek anyagi értékére vonatkozott, bár az emlékmű funkció már az ókorban is létezett. Az első, mondhatni tudatos védelem a reneszánsz Itáliában alakult ki, amikor az antikvitásból megmaradt épületeket igen csak nagy tisztelet kezdte övezni. A szervezett műemlékvédelem a romantika korának gyermeke, hiszen a nemzeti öntudatra való ébredésnek az egyik alapköve a múlt fontossága, aminek részét képezik az elmúlt korok épületei is.
Trainaus diadalíve Giovanni Battista Piranesi metszetén [forrás: wikipedia.com]
Az első modern műemlékvédelmi jogszabályokat Görögországban (1834), Svédországban (1867) és Franciaországban (1887) alkották meg, de Magyarországon is már 1881-ben megszületett az első ilyen törvény. A magyarországi törvény létrejöttét már fontos és meghatározó események előzték meg, így maga a jogszabály korszakhatárként is meghatározható.
A műemlékvédelem szervezett formában való megszületéséhez az első lépést az 1841-ben megalakult Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Társasága jelentette. A társaság Bene Ferenc (1775–1858), a Magyar Királyi Tudományegyetem orvoskari dékánjának javaslatára kelt életre és célja a legújabb tudományos vívmányok terjesztése, valamint a szakmai alkotó jellegű eszmecsere volt. Évente két gyűlést tartottak, egyet Pesten, egyet pedig valamely vidéki városban, ami lehetőséget nyújtott az ország alaposabb megismerésére is. A társaság tevékenysége a természettudományok mellett az évek folyamán kibővült az archeológia, a numizmatika, a művészettörténet és a szociológia területeivel is, valamint széles társadalmi támogatottságra és érdeklődésre tett szert. Az archeológia fontossága, szinte a társaság megalakulásától kezdve téma volt, felvétele végül többek között Kubinyi Ferenc (1796–1874) és Rómer Flóris (1815–1889), a magyarországi régészet megteremtője, munkásságának és meggyőző erejének volt köszönhető.
Henszlmann Imre rajza a pécsi székesegyház keleti homlokzatáról. [forrás: Digitália - Pécs]
A művészettörténet szempontjából kiemelkedő fontosságú a VII. Nagygyűlés, amit Kassán és Eperjesen tartottak 1846-ban. Ekkor került sor elsőször egy építészettörténeti emléknek helyszíni vizsgálatára, és ekkor hangzott el Henszlmann Imre (1813–1888), a magyar művészettörténet atyjaként számon tartott orvos előadása is a kassai Szent Erzsébet-székesegyház építéstörténetéről és művészeti értékeiről. A találkozó eredményeként még ugyanazon év decemberében gróf Andrássy Gyula (1823–1890) levélben jelentette a Tudós Társaságnak a természetvizsgálók vándorgyűlésének határozatát, amelyben felszólították a Magyar Tudományos Akadémiát a műemlékek védelmére. A Történettudományi Osztály 1847 februárjában ült össze, hogy megvitassák a műemlékek helyzetét és a tennivalókat. Henszlmann Imre Kubinyi Ágostonnal (1799–1873) és Pulszky Ferenccel (1814–1897) együtt elsőként a középkori emlékekre hívta fel a figyelmet, mivel egyes esetekben ezek szándékos rombolásáról is be lehetett számolni. A műemlékek helyzetének ismeretében az akadémikusok úgy döntöttek, hogy országos felszólításban kérnek fel minden honpolgárt valamennyi 18. század előtt készült műemlék bejelentésére. A felkérés a régi épületek – templom, vár vagy egyéb épület – romok, mesterséges halmok, síremlékek, kőfaragványok, fafaragványok, öntvények, festések, vésett művek, metszetek, fegyverek, bútorok, ékszerek leírására és lerajzolására terjedt ki.
A dinamikus kezdésnek sajnos gátat vetett az 1848-as forradalom leverését követő korszak, amikor is az egyesületet betiltották, és a műemlékvédelem szempontjából kiemelkedő egyéniségek, így például Henszlmann Imre és Rómer Flóris perifériára szorultak, mivel tevékenyen részt vettek a forradalomban. A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Társasága 1863-ban ugyan újjáalakulhatott, a műemlékvédelem területén viszont már nem folytathatta régi tevékenységét, mivel az 1858-ban megalakult Archeológiai Bizottság végezte el ezeket a feladatokat, a Magyar Tudományos Akadémia részeként.
A műemlékvédelem ügyének bizonyos folytonossága mégis biztosítva volt a forradalom után is, hiszen 1853-ban megalakult Bécsben a Central-Commission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale, aminek hatáskörét az egész Habsburg Birodalomra kiterjesztették. Magyarországon 1860-ig volt jogilag szerepe, az Októberi Diploma kiadásáig, de hatásköri viták még 1866-ig folytak az MTA Archeológiai Bizottságával. A Central-Commission tulajdonképpen egy tizenkét tagú bizottság volt, aminek legfőbb feladata, hogy a Habsburg Birodalom területén feltérképezze a meglévő építészeti emlékeket és ennek érdekében úgynevezett konzervátorokat (Magyarországon hét, Erdélyben tizenegy) és levelezőket javasoljon, akiket a minisztérium nevezett ki. Tevékenységükhöz fűződik egy adatlap kidolgozása is, amit minden építészeti emlék esetében ki kellett töltenie az adott terület konzervátorának. Ez az adatlap olyan tételeket tartalmazott, mint például az építészeti emlék megnevezése és a hely, ahol áll, az építés kora és az építő neve, a változtatások, bővítések és felújítások kora, az építészeti emlék eredeti rendeltetése, építőanyaga és stílusa, a rajta található feliratok, milyen oklevelek vagy források említik az adott épületet, az épület osztályozása fenntartásra való érdemesség szempontjából.
A Central-Commission bár igen kevés anyagi forrással rendelkezett és emiatt érdemi beavatkozásokat nem igen tudott véghezvinni a műemlékeken, jelentősége mégis számottevő, hiszen a bizottságon keresztül vált a magyar emlékanyag ismertté az ország határain túl is, valamint külföldi szakembereket is vonzott Magyarországra. Amint arról már szó esett, az Októberi Diploma kiadását megelőzően, 1858-ban létrejött a Magyar Tudományos Akadémia Archeológiai Bizottsága, Kubinyi Ágoston elnökségével. A két bizottság között sok hasonlóságot lehet észrevenni, de a legfontosabb különbség, hogy a MTA bizottsága nagyobb hangsúlyt fektetett a régészeti feltárásokra és az ingó műemlékekre.
Az Archaeologi Közlemények I. kötetének címoldala - 1859 [forrás: wikipedia]
Az Archeológiai Bizottság saját költségvetéssel rendelkező szerv volt, ami természetesen megkönnyítette és hatékonyabbá tehette működését. Leginkább a Nemzeti Múzeummal közösen végzett ásatásokat finanszírozott, aminek köszönhetően jelentősen megnőtt a muzeális tárgyak száma, de legfontosabb tevékenysége talán mégis kiadványok szerkesztésében állt. 1859-ben létrehozták az Archeológiai Közleményeket, amiből huszonkét kötet jelent meg. Kezdetben Ipolyi Arnold (1823–1886), majd Rómer Flóris szerkesztette, 1872-től pedig Henszlmann Imre vette át, így a korai műemlékvédelem nagy triászának mindenik tagja rajta hagyta a kéznyomát. 1868-tól támogatták az egyes kiemelkedő emlékek monografikus feldolgozását, így jött létre a Magyarországi Régészeti Műemlékek kötetei. 1869-ben Rómer Flóris elindította az Archeológiai Értesítő című lap szerkesztését, ami a magyarországi régészetnek ma is igen fontos orgánuma. A szakmunkákon túl tervben volt egy kézikönyv kiadása is, ami a széles közönségnek szól, de az ötlet felmerülésekor pénzhiányában elmaradt, viszont 1866-ban megjelent Műrégészeti Kalauz, amit három kötetesre terveztek. A kötetek magukba foglalták volna az őskori és középkori régészeti emlékeket, a harmadik kötet pedig a kisebb művészetek (az iparművészet) középkori emlékeivel foglalkozott volna. Az első két kötetet Rómer Flóris és Henszlmann Imre írta, a harmadikat pedig Ipolyi Arnoldnak kellett volna megírnia, de ez elmaradt.
Fontos momentum a műemlékvédelem történetében, amikor a Henszlmann által korábban kidolgozott törvényjavaslatot 1869-ben Rómer Flóris és Ipolyi Arnold továbbfejlesztették, melynek alapján 1872-ben létrejött a közoktatásügyi miniszter rendelete, ami felállította a Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottságát, melynek előadója Henszlmann, építésze pedig Schulek Frigyes (1841–1919) volt. Munkatársaik között volt Ipolyi Arnold, Rómer Flóris, Steindl Imre (1839–1902) és később Pulszky Ferenc is.
Úgy vélem, a fentiekből kiviláglik, hogy a magyar műemlékvédelem alulról jövő kezdeményezés volt, aminek szerves részét képezte „minden honpolgár”, akiknek kötelessége volt a műemlékek számontartása. Úgy gondolom, hogy ez a tanulság számunkra, és az volna a cél ma is, hogy a műemlékvédelem ne csak kulturális és elitista fanyalgás, hanem széleskörű támogatottsággal bíró társadalmi érdek legyen.
Varga Orsolya
