Az Andrássy-emlékmű programjának kialakulása

Andrássy Gyula rekonstruált lovas alakja 2015-ben már visszatért a Kossuth térre; most a domborművek elhelyezésével és az elkészült emlékmű hivatalos leleplezésével látszik ismét nyugvópontra jutni a szobor 126 évvel ezelőtt indult története. Az újraalkotott emlékmű a Parlament déli homlokzata elé került, oda, ahol eredetileg is állt az 1906-os avatástól 1945-ös, ideiglenesnek szánt bontásáig, amit a Batthyány és a Kossuth tér között létesítendő ideiglenes híd építése miatt rendeltek el.

1890. február 19-én, id. gróf Andrássy Gyula, egykori miniszterelnök és közös külügyminiszter halálának másnapján Tisza Kálmán miniszterelnök egy Andrássy-emlékmű létesítésére vonatkozó törvényjavaslatot terjesztett elő a képviselőházban. A javaslatot elfogadták, és szinte azonnal elkezdődött a szoborállítás előkészítése.

Andrássy Gyula lovasszobra a Parlament előtt, 1907 körül. Schoch Frigyes felvétele [kép forrása: Fortepan]

Az emlékművet eredetileg nem a Parlament melletti térre szánták. Zala György és Schickedanz Albert 1893-ban még úgy adta be közös tervét a szoborpályázatra, hogy a kiírásnak megfelelően az Andrássy út lezárásaként tervezett meg egy félköríves oszlopsort, középpontjában az egykori miniszterelnök lovas alakjával. A bizottság bizonytalan volt abban, hogy vajon a harminc méter átmérőjű építmény megfelelő lezárása lesz-e az Andrássy kezdeményezésére létrejött sugárútnak. Végül csak a szobrot díjazták, a tér kialakításáról pedig később terveztek határozni. A térre – ugyancsak Schickedanz és Zala tervei nyomán – végül a millenniumi emlékmű került, amely formailag az Andrássy-emlékműterv háromszoros méretűre nagyított, továbbfejlesztett verziójának tekinthető. Az Andrássy-szobor helyeként 1894-ben az épülő Parlament körüli teret jelölték ki, amely alternatív helyszínként már a pályázat megszövegezésekor is felmerült. Hosszas szakmai egyeztetés után végül a déli homlokzat előtti szabálytalan kis teret választották ki. Az elkövetkező években Zala fáradhatatlanul küzdött azért, hogy az emlékmű reprezentatívabb helyszínre, a Kossuth téri főhomlokzat középrésze elé kerüljön. Az építészszakma azonban ellenezte, hogy a főbejáratot nagyméretű szoborral zárják el, másrészt úgy vélték, hogy az épület tengelyébe állított emlékmű még jobban kihangsúlyozná azt a városrendezési hibát, hogy az Alkotmány utca ferde szögben torkollik a Kossuth térbe. Széll Kálmán miniszterelnökhöz írt, 1900-as beadványa szerint Zalának viszont épp a déli homlokzat előtt tervezett felállítással szemben voltak esztétikai kifogásai. Többek közt a Víziváros lesújtó látványával érvelt: „… mintegy a ló farkából kinőve mered [majd] az égnek a túloldali nagy gyárkémény silhouetteje és a száz meg száz egyforma ablakokkal áttört, szürke malomfal unalmas homlokzata.” Nem járt sikerrel.

Róna József terve az Andrássy emlékműpályázatra, 1893. Weinwurm Antal felvétele

A szobor ötletének megszületésétől kezdve komoly vita folyt arról, hogyan ábrázolják az egykori miniszterelnököt: „lovon vagy gyalog”? „Kétségkivül még élénkebb vita tárgya lesz ez, mint volt a Deák Ferenc szobortervénél az, hogy „állva vagy ülve?”. Ott az elmék a szerint foglaltak állást, a mint a kiegyezés nagy létrehozójában a „szónok”-ot vagy a „nemzet bölcsét” kivánták megörökitve látni” – írta a Fővárosi Lapok 1890-ben.

A lovas megjelenítés mellett kevés érv szólt. Magyar politikus – hacsak nem töltött be aktív katonai funkciót is – már a 19. században is csak kivételes esetben szállt munkaidőben nyeregbe. Andrássy szabadidejében szenvedélyes lovas volt, az 1848–49-es szabadságharcban katonaként is részt vett, miniszterelnöksége idején a honvédelmi tárca élén is állt, ezek a tények azonban csak lábjegyzetek lehettek a magyar miniszterelnök és közös külügyminiszter politikai életrajzában. A 20. század emlékműszobrászatának deheroizáló, a hőst emberközelbe hozó alkotásai után ma már nem lenne elképzelhetetlen egy hobbijának hódoló miniszterelnök szobra. A 19. század azonban ebben a kérdésben még jóval konzervatívabb volt. „… egy szoborba öntendő alaknál első sorban nem az jöhet tekintetbe (…), mi volt a magánkedvtelés, hanem hogy mily helyzet jellemzi leginkább ama közpálya természetét, melynek hálás elismeréséül szolgál az emlékmű. Rendesen harcias fejedelmeket, győztes hadvezéreket, lovon küzdött nagy vitézeket, szóval katonákat szoktak paripa hátán ábrázolni. Andrássy Gyula is volt katona, de csak külsőleg, rang szerint, nem pedig hivatásból és tetteknél fogva” – érvelt a lovas ábrázolás ellen a Fővárosi Lapok.

Andrássy Gyula emlékműve a Berlini kongresszus domborművével, 1907 körül. Schoch Frigyes felvétele [kép forrása: Fortepan]

A lovasszobor mindenesetre előkelőbbnek számított, mint az álló- vagy ülőalakos, így sokak szerint jobban megfelelt volna az arisztokrata Andrássynak. A család is lovasszobor állítását szorgalmazta: Szapáry Gyula miniszterelnök megkeresésére az idősebb fiú, Tivadar válaszolt. Ma csak a válaszlevél elejét és végét ismerjük, de annyi így is kiderül, hogy a család véleménye az volt, „hogy ha financziális szempontból lehetséges, a lovas szobor felelne meg leginkább [Andrássy] egyéniségének.” Az emlékbizottság 1892-ben, a pályázati kiírás megszövegezésekor végül úgy döntött, hogy a szobrászoknak 1867 és 1878 között (azaz miniszterelnöksége vagy külügyminisztersége idején) kell Andrássyt ábrázolniuk. Később arról is határoztak, hogy a kiírásban lovasszobor szerepeljen, Andrássy öltözete pedig „koronázási magyar díszruha” legyen – tehát az a díszmagyar, amit a miniszterelnök Ferenc József és Erzsébet királyné 1867-es koronázásakor viselt. Ekkor Simor János hercegprímással együtt ő helyezte fel az uralkodó fejére a koronát.

A koronázási díszruhával a ló is létjogosultságot nyert, hiszen Andrássy 1867-ben – hasonlóan a többi férfi résztvevőhöz – a koronázási menetben lóháton vonult a Szent György térről a Mátyás-templomba. A szobor üzenete így egyértelmű volt: a kiegyezés idejének meghatározó politikusaként jelenítette meg Andrássyt, a város pedig reprezentatív lovasszoborral gazdagodhatott.

A pályázat 1893. októberi határidejére tíz szoborterv érkezett. Zaláék mögött második helyen Gustav Eberlein, a harmadikon Stróbl Alajos végzett. Róna József és Klein Gusztáv művét megvételre javasolták.

A Berlini kongresszus rekonstruált domborművének részlete [A szerző felvétele]

A főalak valamennyi pályamű esetében megfelelt a kiírásnak. Stróbl a miniszterelnököt életképszerű gesztussal jelenítette meg: Andrássy kucsmáját lengeti. Ennek oka a Vasárnapi Ujság szerint az volt, hogy a szobor Andrássyt abban a pillanatban ábrázolta, „mikor a koronázás megtörténte után kucsmáját magasra emelve elkiáltotta magát: „Éljen a király!” Igaz, erre a valóságban nem lóháton, hanem még a szertartás részeként a Mátyás-templomban került sor. „A biráló bizottság Strobl Alajos művében szivesen elismeri a lovas alaknak könnyed üde és festői felfogását, (…) mind a mellett kénytelen kimondani, hogy a főalak realisztikus felfogása ellentétben áll a talapzat csucsives stiljével” – olvasható a bírálati jegyzőkönyvben. A gótikus stílusválasztás oka az volt, hogy Stróbl a szobrot eleve nem a kijelölt helyszínre, hanem a Parlament homlokzata elé szánta. A Magyar Mérnök- és Építész Egylet Közlönyének kritikusa is utal a talapzat és a szobor közötti feszültségre: „Úgyszólván egy gótikus síremléken mint talapzaton nyugtalankodik és kapar Andrássy lova.”

Eberlein tervén Andrássy lovát a béke nemtője vezeti. Róna visszaemlékezése szerint „Eberleinnek volt egy kész modelje, a Vilmos császár emlékhez, amelyen a lovat egy testes hölgy, a „Germania” vezette s fent ült Vilmos császár magyar ruhában s rajta – Andrássy fejével. Így varázsolta át a kész mintát Andrássy-szoborrá!” A 19. század közepi emlékműszobrászatban jellemző a többszintes forma. A főalak magas talapzaton helyezkedik el, amelyet alacsonyabbak vesznek körül. Ezeken klasszikus nyugalmú, allegorikus mellékalakok foglalnak helyet, amelyek jelképes értelmükkel fejezik ki a főalak kiválóságát. A század vége felé közeledve a mellékalakok egyre élénkebbé válnak, gesztusuk gyakran a főalak felé irányul, később a főalak és az allegorikus mellékalak jelenetszerű csoportja is elképzelhető lesz. A századfordulón az allegóriákat mind gyakrabban váltják fel valós személyek vagy hétköznapi emberek ábrázolásai. Az emlékmű nem különálló szobrok együttese többé, hanem jelenetszerű csoport. Nem tudni, van-e alapja Róna anekdotájának, mindenesetre a főalak allegorikus figurával való ilyen közvetlen társítása az 1890-es évek magyar emlékműszobrászatában még meglehetősen szokatlan megoldás lett volna.

A Koronázás domborműve, 1907 körül. Schoch Frigyes felvétele [kép forrása: Fortepan]

Az Andrássy-emlékmű pályatervein szereplő allegorikus alakok és csoportok leggyakrabban a kiegyezést és Boszniának az Osztrák-Magyar Monarchia katonai ellenőrzése alá vonását idézték meg, utóbbit gyakran az erről határozó 1878-as berlini kongresszus ábrázolásával. Ezen Andrássy mint a Monarchia külügyminisztere vett részt.

Róna, aki körüljárható építészeti struktúra elé profilban állította Andrássy lovát, a főalakhoz többek közt a gróf figurája felé babérkoszorút felnyújtó Budapest allegóriáját társította.  Így Andrássyt – a pályázók között egyedül – mint a főváros fejlesztőjét is megörökítette volna. A Budapest-figura gesztusa már a mellékalakok, illetve a mellékalak-főalak viszony életképszerűvé válásának folyamatát jelzi. A hátsó oldalra sajátos kiegyezés-allegória került. Róna 1929-es visszaemlékezése szerint „hátul egy osztrák és egy magyar ember fognak kezet s fölöttük egy szárnyas géniusz lebeg áldóan… És  a sziklából buzog a forró víz, mint a nemzeti fejlődés és az új erő szimbóluma.” A szobrász tehát a pályázati kiírásnak megfelelően az artézi kutat is beépítette kompozíciójába. „Az emlékmű hátsó lapján egymással kezet fogó attila és frakk igazán mosolyra kényszerít” – írta a Magyar Mérnök- és Építész Egylet Közlönye. A kritika oka valószínűleg az volt, hogy míg a két birodalomrész kibékülése allegorikus alakokkal ábrázolva az 1890-es években akár monumentális formában is lehetséges lett volna, addig Róna kortársi alakokkal, egyfajta „reális allegóriaként” jelenítette meg azt.

Noha Zala emlékműterve a pályázat megnyerésétől a megvalósulásig jelentős átalakuláson ment át – módosult a talapzat (ezt végül Foerk Ernő tervezte), változott a domborművek formája és mérete –, az alkotás programja változatlan maradt. A két dombormű 1904-re, illetve 1905-re készült el. A berlini kongresszus ábrázolásával kapcsolatban a Vasárnapi Ujság így méltatta a szobrász teljesítményét: „Először is az egészen Andrássy alakját kellett kiemelni, hogy ő legyen az ábrázolt jelenet központja, de mégis úgy, hogy ez ne essék a történelmi igazság rovására, hiszen mindenki tudja, hogy a berlini kongresszusnak Bismarck volt a főszereplője. Ezt a kérdést a művész úgy oldotta meg, hogy Andrássyt álló helyzetben a kép központjába tette, a mint a vele szemközt ülő Bismarcknak magyaráz valamit, a mire a többiek mind odafigyelnek. Ezzel jelezve van az egyetértés is, mely a magyar államférfiú s a német kanczellár közt a kongresszus főkérdéseiben uralkodott. (…) Gorcsakov orosz kanczellárt a boszniai okkupáczió elhatározása kinosan érintette, a mi kifejeződik azzal az ideges mozdulattal, a melylyel a székének rojtjaival babrál. Gróf Launay, a franczia küldött ráteszi kezét Gorcsakovra, mintegy jelképezve az orosz-franczia barátságot, Corti olasz nagykövet egy az albán-kérdésre vonatkozó aktát tartogat kezében, a német Bülow pedig Karatheodori basának magyarázgat valamit.” Az emlékmű végrehajtó bizottságának felkérésére a Tudományos Akadémia a „Királyát szolgálva adott súlyt a magyar nemzet szavának a világ tanácsában mint a monarchia külügyminisztere a berlini congressuson” szöveget javasolta a dombormű alá. Végül azonban sem ezt, sem a koronázás alá tervezett feliratot nem vésték fel. Hozzá kell tenni azonban, hogy Bosznia okkupációját a Monarchiában nem fogadta általános lelkesedés, és annak belpolitikai következményei vezettek Andrássy lemondásához is.

A Koronázás rekonstruált domborműve [A szerző felvétele]

A koronázás jelenetén az ábrázolás hangsúlyos szereplője Erzsébet királyné és Deák Ferenc is. Erzsébet megjelenítése nem meglepő: kivételes módon a királlyal egy napon koronázták meg, emellett a kor közgondolkodásában és – már életében formálódó – mítoszában meghatározó szerepet tulajdonítottak neki a kiegyezés létrehozásában. „S végre is megelégelé a népek Istene a magyar nemzet kínszenvedését” – írja például a koronázás huszonötödik évfordulóra kiadott emlékkönyvek egyike az abszolutizmus éveiről. „Elküldé védangyalát. (…) ő, a felséges asszony lőn nemzetünk védangyalává.” Alakjának ilyen hangsúlyos szerepeltetése azonban esetünkben az emlékbizottság közbeavatkozásának is köszönhető. Az 1905. március 21-i ülésen elégedetten szemlélték a domborművet, „csupán Erzsébet királyné alakjára nézve jegyzik meg többen, hogy bár a távolság jelzésére, a melyben ezen alak a többi alaktól fel van tüntetve teljesen indokolt, hogy kisebb méretben legyen kidolgozva, mégis a mintán túlságosan kis méretben szerepel, mintegy magára hagyatottnak látszik s úgyszólván egészen eltünik és mellékes alakká törpül. A bizottság ennek alapján abban állapodik meg, hogy a királyné alakja némileg megnagyobbítandó”. Az Erzsébet-portré megformálásában erősen emlékeztet Zala 1897-es mellszobrára. A művész a Magyar Államvasutak megbízásából, a Keleti pályaudvar királyi váróterme számára mintázta meg a királyi pár mellszobrát. Ferenc József saját mellszobrához két alkalommal személyesen ült modellt.  Erzsébetet a szobrász „díszmagyarban, viruló egészségben és ifjuságban, az 1867-iki arczkép alapján” ábrázolta. Ez a típus – sok esetben konkrétan Zala büsztjének másodpéldányai – a királyné halála után a magyarországi Erzsébet-emlékművek legjellemzőbb, a kisebb vidéki emlékművek esetében szinte kizárólagos megoldásává vált.

Deák megjelenítése első pillantásra meglepőnek tűnik, hiszen nem vett részt a szertartáson. A későbbi értékelésekben Deáknak a századfordulós koronázás-jeleneteken való ábrázolását többször történelemhamisításként értelmezték. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy ezek az ábrázolások a narratív formában nehezen megjeleníthető kiegyezés allegóriái is, hiszen a szertartás az alkotmányosság visszaállításának záróaktusa is volt. Deák a koronázást megjelenítő egykorú grafikákon még nincs jelen, de már életében megjelent az eseményt ábrázoló egyik korai monumentális eseményképen: Eduard von Engerth 1872-es, a budai királyi palota számára festett tablóján. Ott találjuk a millenniumi emlékművön is, ahol Ferenc József egykori figurája alatt a kapcsolódó dombormű – szintén Zala alkotása – a koronázást jelenítette meg az Andrássy-emlékművön ábrázolt jelenet tartalmi-formai sűrítményeként.

Ferenc József koronázása. A Történelmi fejtörő! játékkártyája, 1959

Az 1959-es Történelmi fejtörő! nevű társasjáték egyik kártyája Ferenc József magyar királlyá koronázását ábrázolja. Az uralkodó osztrák egyenruhát visel, holott magyarországi közszereplésein – így természetesen a koronázáskor is – a közös hadsereg lovassági csapatnemének magyar hagyományokat őrző, ún. magyar egyenruhájában jelent meg. Andrássy az ábrázoláson egyáltalán nem szerepel, Simor egyedül helyezi Ferenc József fejére a magyar koronát. A hátoldal kérdései Kossuthnak a kiegyezéssel kapcsolatos negatív véleményére és a dualizmus kedvezőtlen következményeire kérdeznek rá. A játékkártya egy olyan történelmi pillanatot rögzít, amelyben a miniszterelnöknek, illetve az általa képviselt államalakulatnak és korszaknak a kollektív emlékezetből való kitörlésére tettek kísérletet. Az azóta eltelt fél évszázad nemcsak a korszaknak, hanem Andrássynak, és most Andrássy emlékművének a rehabilitációját is magával hozta.

Borovi Dániel