A rotterdami Sonneveld-ház mint modern múzeum és műemlék
Rotterdam építészeti szempontból (is) Hollandia egyik legizgalmasabb városa. Számos ikonikus modern, posztmodern és kortárs épülettel büszkélkedhet, és jelentősek ipari épületei is. Ezek közül több új funkciót kapott, mint például a Las Palmas, egy egykori raktárépület, mely ma a Nederlands Fotomuseumnak ad otthont.
A Nederlands Fotomuseum épülete „felhőkarcolókkal” övezve [a szerző felvétele]
Rotterdamban működik a Holland Építészeti Intézet (Nederlands Architectuurinstituut, a továbbiakban NAI) is, melynek intézményileg része egy modern villa – a Sonneveld-ház.
A Nederlands Architectuurinstituut épülete és a Sonneveld-ház a kert felől [a szerző felvételei]
Hollandia kulcsszerepet játszott a két világháború közötti modern építészet történetében, melyet olyan nagy holland tervezők fémjeleznek, mint például J.J.P. Oud, Gerrit Rietveld, Mart Stam vagy Jan Duiker. A modern építészet, illetve az új építés – ahogy a magyar szakirodalom is használja a német Neues Bauen, illetve a holland Nieuwe Bouwen tükörfordításaként – a korábbi építészeti stílusokkal szemben nem a reprezentatív épülettípusokon, hanem a lakóépületeken alakult ki. A modern építészek keményen kritizálták a korabeli lakáshelyzetet és életkörülményeket, és a korábbiakhoz képest gyökeresen más elveket hirdettek. Céljuk a funkcionális és flexibilis alaprajz és a könnyen mozgatható berendezés kialakítása volt, továbbá igyekeztek a lehető legtöbb napfényt és friss levegőt beengedni a belső terekbe. A luxust pedig az egyszerűség, a letisztult elegancia és a nagyvonalú, levegős terek jelentették.
A Sonneveld-ház Rotterdamban az egyik legkiválóbb példája a fenti alapelveket követő modern építészetnek, ugyanakkor egyike az eredeti állapotában megőrződött, illetve részben rekonstruált modern épületeknek, külső-belső kialakítását és berendezését tekintve egyaránt.
Az építtető Albertus Sonneveld (1885–1962), a Van Nelle gyár egyik igazgatója, egy igazi „self-made man” volt. Tizennégy évesen kezdett el dolgozni a gyárban, és húsz évvel később igazgatóvá nevezték ki, így küzdve fel magát a felső középosztály köreibe. 1929-ben adott megbízást Johannes Brinkman (1902–1949) és Leendert Van der Vlugt (1894–1936) építészirodájának új otthona megtervezésére Rotterdam egyik zöldövezetében. A négytagú család – Sonneveld, felesége és két lányuk – 1933-ban költözött be az elegáns luxusvillába.
A Sonneveld-ház utcai homlokzata [a szerző felvétele]
A háromszintes villa vasbetonvázas, mely lehetővé tette a belső tér szabad alakítását, hiszen nem volt szükség köztes tartófalakra. A földszinten egy dolgozószoba, a két szolgáló külön-külön háló- és fürdőszobája – ez már önmagában nagy luxus volt a korban –, és egyéb kiszolgáló helyiségek találhatók. Az első emeleten egy nagyvonalú, levegős és a faltól falig húzódó szalagablakok révén igen világos tér szolgált egyszerre nappaliként, zeneszobaként, könyvtárként és dolgozószobaként – az egyes funkciókat egy válaszfallal lehetett, illetve lehet elkülöníteni.
A Sonneveld-ház többfunkciós nappalija részben eredeti, részben replika bútorokkal [a szerző felvétele]
A második emeletet a családtagok háló- és fürdőszobái foglalják el, valamint egy vendég- és egy gardróbszoba. Az egyes helyiségeket nagyméretű ablakokkal és teraszokkal nyitották meg a tervezők, s gondot fordítottak a lapostetőn tetőterasz kialakítására is. Az épület stílusával összhangban álló enteriőröket Leendert van der Vlugt tervezte és nagyrészt a Gispen gyár bútoraival rendezte be. Külön figyelemreméltó, hogy a villába rendkívül modern technikai berendezéseket építettek be: a háznak például saját, belső telefonhálózata volt.
Albertus Sonneveld és felesége hálószobája [a szerző felvétele]
A ház 1955-ben új tulajdonoshoz került, majd 1997-ben a Stichting Volkskracht Historisch Monumenten műemléki szervezet birtokába jutott, mely megkezdte az épület felújítását. A cél a villa 1930-as évekbeli állapotának a visszaállítása volt, hogy az eredeti darabok megtartása mellett, azokat replikákkal kiegészítve a tervekről és korabeli fotókról azonosítható eredeti állapotot mutassák be. Albertus Sonneveld leszármazottaitól sikerült összegyűjteni az eredeti berendezési tárgyak nagyjából egyharmadát, a többit az archív felvételek alapján lehetett beazonosítani és korabeli bútorkatalógusok alapján újragyártatni. Az enteriőrökben felhasznált színeket a fennmaradt tárgyaknak és az eredeti terveknek megfelelően rekonstruálták.
Sonneveld két lánya, Magdalena és Gésine Sonneveld hálószobája [a szerző felvételei]
Az „illúzió” tökéletesre sikerült. A 2001 márciusában megnyitott, múzeumként működő épület látogatója egy valódi 1930-as évekbeli házban érezheti magát – nem vonják el a figyelmet és nem „zavarnak be” az összképbe érintőképernyős tabletek, ehelyett csupán néhány, az asztalokra és az ablakpárkányra kitett archív felvétel másolata láttán van az az érzésünk, hogy valóban múzeumban vagyunk. A renováláskor alkalmazott elvek megválasztását annyiban könnyítette meg az épület, hogy nem kellett azt új funkciókhoz alakítani, így nem beszélhetünk eredeti épület és megváltozott funkciók konfliktusáról. A cél egyszerűen egy „mintaház” létrehozása volt, mely eredeti állapotának a megtartásával, illetve visszaalakításával egy hamisítatlan modern lakóhely érzetét kelti.
Példaértékű műemléki felújítással és egy ideális, irigylésre méltó helyzettel van dolgunk, tekintve, hogy a NAI részeként működő villamúzeumról van szó, annak szomszédságában. A NAI-ban őrzött terv- és fotóanyag pedig háttérként van jelen, és kutatható formában bármikor megtekinthető, ami sajnos az itthoni állapotokról – a raktárépületbe elzárt és részlegesen egy ideiglenes látványraktárban bemutatásra kerülő Magyar Építészeti Múzeumról – nem mondható el...
Sebestyén Ágnes Anna
