A város örökségének aktív megismerése. Rajt: Kelenföldi Erőmű. Cél: hetedhét határig meg sem állunk!
E heti cikkünk eltér az eddig megszokott írásoktól. Épület-bemutatás következik, kedvcsinálónak az örökségfigyeléshez. Az örökség figyelése ugyanis nem egy szűk (szak)csoport kiváltsága, terhe, feladata, hanem létezik ennek egy mindenki számára könnyen elérhető, szórakoztató műfaja is: a séta. Röviden tehát: kedvet szeretnénk csinálni az örökségfigyeléshez!
Jonathan Borofsky: Walking to the Sky, New York City, Rockefeller Center, 2004; current location: Nasher Sculpture Center, Dallas, Texas. Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/File:Walking_to_the_sky_in_NY.jpg
Nem reprezentatívan, nem hivatalosan, ámde mégis csak egy rövid kis közvélemény-kutatást végeztünk, mi jut eszébe az átlagpolgárnak, ha meghallja az örökség szót. Azt gondolhatnánk, hogy ez egy nagyon egyszerű kérdés, könnyen megválaszolható. Vagy mégsem? „Valami régi dolog”, „van ilyen hivatal is”, „közös hagyományaink”, „valami, ami ránk hagyományozódott”, „népművészet”. (Mellékesen jegyeznénk meg, hogy az örökség szó kapcsán szinte senki sem gondolt épületekre.)
A válaszokból két tanulságot vonhatunk le: egyfelől az örökség fogalmát sokan egy csoport (pl.: népzenészek, felekezetek) felől közelítették meg. Másfelől a legtöbb válaszadó számára az örökség egy meghatározhatatlan, megfoghatatlan fogalom, valami olyasmi, ami ugyan létezik, szép és jó, de távoli és régi, éppen ezért nemigen kell vele törődni. Nem a mi dolgunk. Törődjön az örökségével a néprajzkutató, a vallási csoport tagja, a régész, a művészettörténész… Elmondható tehát, hogy nem érezzük magunkénak az örökséget. Az mindig valaki másé.
S itt jön a képbe a séta, ami talán a legegyszerűbb módja, hogy felfedezzük közös örökségünket, hogy örökségfigyelővé váljunk. Ma már számtalan szervezet, csoport szervez városi sétát.
A legkülönfélébb tematikus túrák közül választhatunk, egy séta folyamán bejárhatunk egy-egy városnegyedet (Palotanegyed, Újlipótváros) is, de vannak olyan túrák, ahol csak egy épületre, épületegyüttesre (pl.: OPNI, Észak-Pesti Kórház), vagy épp egy-egy stílusra (pl.: art deco) koncentrálnak a szervezők. Bebarangolhatunk pincerendszereket, megismerkedhetünk ”őslakosokkal”, szerveznek irodalmi, történelmi sétákat, emellett már biciklizve is felfedezhetjük a várost, sőt külföldi barátainkat is meglephetjük budapesti sétával.
Arra szeretnénk bíztatni mindenkit tehát, hogy sétáljon. Ez a legegyszerűbb, és határozottan szórakoztató módja örökségünk felfedezésének, figyelésének. Budapest tele van századfordulós „lakótelepekkel” és villanegyedekkel, elfeledett szobrokkal, kisvárosias külterületekkel, eldugott belső udvarokkal, műemlék víztornyokkal és még sorolhatnánk a sok-sok csodát. Hogy a felkerekedésre, a mindenki számára elérhető örökség személyes felfedezésére biztassunk, mi is felkerekedtünk.
E különleges fővárosi áramkörbe való bekapcsolódásra invitálva mindenkit, első sétaként szimbolikusan az első budapesti egységes áramszolgáltatót, az immár 100 éves Kelenföldi Erőművet választottuk. Reméljük, kis beszámolónk mindenkit elindít a közösségi sétákon való feltöltődés útján!
Irány a Kelenföldi Erőmű! (A szerzők felvétele)
Ha felhúztuk a gumitalpú cipőt, zsebünkbe tettük fényképezőnket és elővettük helybeli kalandor szellemiségünket, máris miénk a ház: jelen esetben a Kelenföldi Erőmű.
A Miénk a Ház munkacsoport szervezésében ugyanis ide lehetett betérni egy meleg nyári napot követően egy kis felfrissülésre a héten mindazoknak, akiket vonz annak titka, honnan és hogyan vezérelték a főváros áramelosztását mintegy 100 évig…
A titkok kapuja (A szerzők felvétele)
A kezdet kezdetéig az 1900-as évek elejére kell visszapillantanunk, amikor a már egyesített Budapest vezetése komoly döntési helyzet elé került: vegye meg az addig két nagy magáncég által biztosított áramszolgáltatást, vagy pedig építsen saját áramfejlesztőt az egységes áramszolgáltatás biztosításához.
Mivel ekkor még az addig egyeduralkodó szolgáltatók, a korábban főként budai előfizetői körnek váltakozó áramot termelő Magyar Villamossági Rt. és a leginkább pesti megrendelőket ellátó, egyenáramot szolgáltató Budapesti Általános Villamossági Rt. egyike sem hagyta magát megvásárolni, saját telep kiépítése mellett döntött a városvezetés a BSzEM, vagyis a Budapest Székesfőváros Elektromos Művei részére.
Mi lett volna ez? Egy vízerőmű! Azonban az eredetileg kinézett soroksári Duna-ágon túl drága és lassú lett volna egy saját vízerőmű kiépítése, így erről letettek, és francia kölcsönből Kelenföldön kezdték meg az erőmű építését, közvetlenül a lágymányosi téli-kikötő mellett. Hogy miért éppen itt? Mert itt egyszerre volt adott minden: a szél a ritkásan lakott dél felé „szellőztette ki” a szennyezettebb levegőt, a Duna vize hűtővízként szolgált a gőzturbinák sűrítőinek, valamint a szállításhoz szükséges vasútvonalak is kéznél voltak.
Víztároló medence (A szerzők felvétele)
Nem volt más hátra, mint megépíteni a telepet, ahonnan az egész fővárosba egységesen korszerű, háromfázisú váltakozó áramot lehetett szolgáltatni.
A 2005 óta néma kísértetváros (A szerzők felvétele)
A terveket Reichl Kálmán műegyetemi tanár készítette el igen rövid idő alatt, így 1912 augusztusában már az építkezési munkálatok kezdődtek meg a telepen a Ganz Villamossági Gyár és a Nicholson Gépgyár kivitelezésében. Az áramszolgáltatás 1914. június 18-án indult el. „Ha áram van, minden van” - gondolhatnánk, ám az idill nem tartott soká, hiszen jött az első világháború a maga összes viszontagságával.
A modern üvegpadlós épület egy folyosója (A szerzők felvétele)
Azonban a működés és a fejlődés nem állt meg, olyannyira, hogy a korábbi felvásárlási kísérletnek ellenálló cégek bekebelezése után a húszas években már nagyszabású fejlesztésekhez fogtak: megkezdték a II. Kazánház felépítését és újabb kazánokat állítottak fel, valamint elkezdték előkészíteni az átállást a 33 MW-ról 150 MW-ra. A bővítés a III. Kazánházzal és az átépített szénszállító-és vízkivételi művel 1926-tól 1934-ig húzódott, de megérte kivárni.
A bűvös gombok és a nem mindennapi megvilágítás a vezérlő teremben (A szerzők felvétele)
Ki volt az a zseni, aki mindezt a tökéletes rendszert megálmodta? A Reichl Kálmánnal társult Bierbauer (később Borbíró) Virgil, a Tér és Forma folyóirat széles látókörű építész-főszerkesztője, aki Reichl halála után egyedül folytatván a munkálatokat az elkészült 30 kV-os kapcsolóház megalkotásával véglegesen beírta magát a magyar modernista építészet nagymesterei közé: nemcsak funkcionális, elegáns precizitásával, hanem csodálatra méltó, art deco architektúrájával is mindenkit lenyűgözött már akkor is, népszerűsége pedig ma is töretlen.
A vezénylőterem sokak fantáziáját indítja el ma is (A szerzők felvétele)
Akit érdekel, hogyan dolgoztak a gyönyörű vezénylő teremben és az egész épületrendszerben egészen 2005-ig azon, hogy nekünk áramot biztosítsanak, nézze meg maga is!
Több szem többet lát – sétáljunk együtt, fedezzük fel az örökség minden szeletét, amely körülvesz bennünket, hátha több ötlet merül majd így fel a szunnyadozó Csipkerózsikák felébresztésére.
Kalandra fel! (A szerzők felvétele)
Mindazok, akik úgy döntenek, hogy bekapcsolódnak a főváros fő áramlatainak felfedezésébe, sok örökségfigyelő séta közül választhatnak akár nyáron is. Annál is érdemesebb felfedezni a környezetünkben lévő házakat, mert hamarosan meglepetéssel készülünk!
Aki nem hiszi, járjon utána!
Galamb Zsuzsanna és Tolnai-Pálóczy Enikő
