Avagy mi történik egy szoborparkkal, ha magára marad?
Általánosan kialakult nézet, hogy Dunaújváros egy újonnan tervezett szocialista gyárváros, a szocreál építészet paradicsoma. Kevesen tudják azonban, hogy számos jelentős képzőművészeti alkotás is született itt. Mintaváros lévén nem csak a tervezésre, építkezésre, hanem a kultúrára és a művelődésre is nagy hangsúlyt fektettek, persze majd’ egy évtizedes csúszással. A kiemelt figyelemnek köszönhetően sok tekintetben eltérő gyakorlat alakult ki, mint az ország más területein. Ehhez az újszerű gyakorlathoz tartozik a képzőművészek szabályos betelepítése is, hiszen a művészet a propaganda fontos kelléke volt. Ez azt jelentette, hogy a művészeket a város tartotta el, nekik cserébe a korízlésnek megfelelő alkotásokat kellett szállítaniuk. Ebből az együttműködési modellből a hatvanas évek végére kialakult egy sajátos műpártolási rendszer, ami egészen a rendszerváltásig működött. Az állami támogatás és a magánvásárlások hiányát az üzemek, közintézmények, vállalatok töltötték ki oly módon, hogy költségvetésük egy részét műpártolásra fordították. A különbség a korábbi gyakorlathoz képest az volt, hogy immár a megfelelő alkotói körülményeket is biztosították. Tizenegy művésszel kötött szocialista munkaszerződést a Dunai Vasmű 1967-ben, melynek fejében a korábbi gyakorlathoz hasonlóan teljes ellátást nyújtottak és cserébe műalkotásokat vártak. Emellett a gyárvezetők támogattak minden olyan tevékenységet, amely a művészeti alkotás szakmai nívóját és az általános műveltségi szintet is növelte.
Somogyi József: Aratók (1979)
Dunaújváros szobrászata csupán öt évtizedes múltja ellenére rendkívül gazdag és változatos emlékanyaggal büszkélkedhet. Mindenre találunk példát a klasszikus értelemben vett szobrászati formáktól kezdve a modern kísérletekig. A város közterein álló szobrok egyfajta emlékállítási program részeként, vagy díszítő funkcióval születtek. Ennek megfelelően a magyar történelem és művészet nagy alakjai éppúgy megjelennek, mint a Korsós lány.
Wagner Nándor: Korsós lány (1955)
A dunaújvárosi Acélszobrász Alkotótelep története a hetvenes évek elejére nyúlik vissza. Megszületésének több oka volt. Az első és legfontosabb, hogy a második világháborút követően az acél és más fémek használata kezdett elterjedni. Ezek tulajdonságaik miatt szinte korlátlan lehetőségeket kínálnak, mind a megmunkálási technikákat – öntés, kovácsolás, hegesztés stb. – mind a méret- és formaalakítási lehetőségeket tekintve, hiszen új alternatívákat nyújtanak a hagyományosan használt szobrászati anyagok mellett. Ugyanezen okokból kifolyólag szükség voltmegfelelő támogatói háttérre is, amit a Vasmű biztosított. Közvetlen előzményének az 1967-es székesfehérvári Könnyűfémműben megrendezett szobrásztalálkozó tekinthető, amely országos szinten az első kísérlet volt arra, hogy az adott gyár profiljának megfelelő anyagokat művészileg is felhasználják.
Nem volt tényleges megrendelő vagy cenzor, aki irányította volna az alkotási folyamatot, így a telep viszonylag független fórumnak számított. Az új anyagok a technikai határok kitágításával lehetővé tették a testek és síkok új formakapcsolatait, amelyek a hagyományos eljárásokkal nem voltak lehetségesek. Ennek köszönhető talán, hogy kevés figurális mű született, a szoborparkban inkább az absztrakció dominált. Habár vannak a kiállított művek között gyengébb darabok is, mégis elmondható, hogy az alkotások együttesen kiemelkedő értéket képviselnek. Noha általánosan véve nem a politizálás céljával jött létre a művésztelep, néhány művész munkáján mégis érezhető némi kritika a rendszerről. Ez azonban nem direkt célja, hanem egyszerűen az alkotási folyamat része volt.
bal: Ingo Glass: Alfa+Omega (1987); jobb: Galántai György: Jövőbejárat (1989)
Összesen tizenkét évadot élt meg a tábor, amit 1974-től 2000-ig kétévente rendeztek meg, eleinte hazai, majd 1983-tól kezdve külföldi művészekkel is karöltve. Az első évben a helyi főiskola tanműhelyében, majd a Dunai Vasmű üzemeiben készültek az alkotások, az ott dolgozó tervezőmérnökökkel és kivitelező munkásokkal együttműködve. Eleinte meghívásos alapon, majd pályázat útján lehetett bekerülni. A tábori részvételhez teljes ellátás, szállás, étkezés és némi ösztöndíj is járt. Kezdetben négy hetes volt a program, ez később hatra emelkedett. Első válságát 1975-ben és ’79-ben élte, mikor az ország vezetősége rendeletekkel és törvényekkel próbálta szabályozni az alkotótelepi mozgalmak működését. Miután kialakult egy jól működő, betartható rendszer, viszonylag könnyedén, szinte akadálymentesen tudott működni egészen a rendszerváltásig. Az 1991-es évben jött a második válság, mikor is a támogatói rendszert alapítványi forrásokra kellett cserélni. A szocializmus utáni korai kilencvenes években a piacosítás miatt egyre nehezebb volt megtalálni a megfelelő hátteret a tábor fenntartásához. 2000-ben volt az utolsó telep, ezt követően pár éves útkeresés után a szimpozion működését határozatlan időre beszüntették, s ez a szünet mindmáig tart.
bal: Gulyás Attila: Csoport (1979); közép: Galántai György: 1/2 X = V (Félix=Viktória) (1979); jobb: Szöllőssy Enikő: Csomópont (1975)
A magyar alkotók jórészt a huszadik század második felének kiemelkedő jelentőségű művészei és a neoavantgárd képviselői közé tartoztak. Voltak olyanok, akik többször is szerepeltek, például Galántai György, Szöllőssy Enikő, Trombitás Tamás, Friedrich Ferenc, stb. A telep történetéhez a monumentális alkotások mellett a kisplasztikák is hozzá tartoznak, melyeknek nagy részét a művészek magukkal vitték. Születtek ugyan tervek egy gyűjteményes kiállításra, ám ezek sajnos nem valósultak meg.
A szobortelepítések a város képzőművészeti programjának fontos részét képezték. Úgy gondolták még 1975-ben, hogy a táborok számának növekedésével majd cserélgetik az alkotásokat, de ezt hamar elvetették, már csak a méret- és tárolásbeli problémák miatt is. Az, hogy a Duna-partra kerültek, a véletlennek köszönhető. Történt ugyanis, hogy a városba érkező francia kommunista párttag tiszteletére jobb híján itt állították ki őket ideiglenes céllal, majd a helyükön maradtak. A partrendezés ügye az 1964-es löszfal-omlás után került előtérbe. Először a lépcsőzetes elrendezést oldották meg, majd a szobrok felállításával párhuzamosan megindult a fásítás és a növénytelepítés is. Ennek köszönhető, hogy ma már egy egészen egyedülálló természeti környezet öleli körbe az alkotásokat.
bal: Heritesz Gábor: Acél-mű (1987); jobb: Billy Lee: Mátyás király emlékére (1996)
Ha összehasonlítjuk az átkos és a rendszerváltás utáni műpártolási, kultúrakezelési gyakorlatot, akkor azt a megdöbbentő következtetést vonhatjuk le, hogy a múlt rendszer sokkal jobban támogatta a kultúrát. Ez persze elsőre igen erős kijelentésnek tűnik, hiszen sokaknak meg kellett alkudniuk, néha nem csak a megélhetésükért, hanem biztonságukért is. Ugyanakkor, ha nem is az egész országban, de Dunaújvárosban mindenképpen nagyon élénk támogatói rendszer működött, ami a szocialista nyomás ellenére is virágzó művészeti életet eredményezett. Ennek fényében még szomorúbb, hogy a telep országos és nemzetközi szinten is egyedülálló történetének pillanatnyi események, személyes viták, hiúsági és kapzsisági kérdések vetettek véget. Ezen cikknek nem célja, hogy ezeket a folyamatokat részletesen feltárja, ugyanakkor azt kiemelném, hogy azok, akik ezekben a vitákban főszerepet játszottak, valószínűleg nem voltak tudatában annak, micsoda érték van a kezükben. Fontos és jogos kérdésként merül fel, hogy kinek a felelőssége lenne ápolni a 2000. évi felmérés alapján 700 millió forint eszmei értékű szoborvagyont? Milyen művészeti jelentőséget hordoz manapság, és miért lenne fontos megőrizni? Lenne-e létjogosultsága az alkotótábor folytatásának? Miben rejlik az egyedisége?
bal: Buczkó György: térplasztika (1979); jobb: Roy Kitchin: Kicsi hengerész (1985)
A kérdések sorát még hosszasan lehetne folytatni. Véleményem szerint a mai napig lenne létjogosultsága a telepnek. Ehhez először is elengedhetetlen egyrészt a már meglévő állomány forrásainak kutatása és feldolgozása, másrészt a szobrok megfelelő karbantartása. Jelenleg civil értelmiségiek anyagi áldozatának köszönhető, hogy bizonyos időközönként lefestik az összefirkált szobrokat, és a kritikus állapotban lévőket éppen csak elégséges szintűre javítják. Feléleszthető lehetne a várossal és a Vasművel való megállapodás is, ám ehhez mindkét fél hajlandóságára szükség van. Ha a város megengedheti magának, hogy milliárdos beruházások árán újuljon meg, akkor a kultúra támogatására is ki tudna szorítani évi néhány tízmillió forintot, ha akarna. Úgy tűnik azonban, hogy ez nem a közeljövőben fog megtörténni. Ezt bizonyítja, hogy a nemzetközi hírű Kortárs Művészeti Intézettől megvonták az állami támogatást. Egy egész Európában egyedülálló, műemléki védelemre érdemes épületnek elbontották egy részét, ahelyett, hogy inkább felújították volna. Ilyen hozzáállás mellett nagyon nehéz az előremutató művészeti célok jelentőségére felhívni a figyelmet, pedig az alkotótelep kiugrási lehetőség lehetne a városnak, mi több, az egész országnak, ha sikerülne ismét nemzetközi szintre emelni. Mindez az összes felsorolt indok mellett azért is szomorú, mert az együttes műemléki védettség alatt áll, és kis túlzással ugyan, de mi sem beszél egy országról hangosabban, mint az a gyakorlat, ahogy múltjának emlékeit kezeli.
bal: Palotás József: Világfa (1996); közép: Friedrich Ferenc: Viszony 2000 (1996); jobb: Móder Rezső: Guruló kozmosz (1989)
szöveg: Nagy Annamária
képek: Kálmán Viktor
