A lokálpatriotizmus szereti Marosvásárhelyt (is) a szobrok városaként emlegetni. A köztéri emlékek száma aránylag valóban magas, mintegy ötven körüli – ez azonban ingadozó, hiszen Marosvásárhely nemcsak a mennyiség, hanem a szoborlopások tekintetében is élen jár az erdélyi városok között.

Az újkeletű érdeklődést nyilván a színesfém-kereskedelem fellendülése magyarázza. A sajtónyilvánosság ingerküszöbét ugyan csak a várépítő Borsos Tamás (2000, Kiss Levente) bronz mellszobrának eltűnése lépte át két évvel ezelőtt, de a szomorú jelenség nem újdonság, a hatvanas-hetvenes évek alkotásait már régóta sújtja. Kolozsvári Puskás Sándor Tavasz című szobra domborított vörösrézzel bevont betonból készült 1967-ben és a város új lakótelepén, a Kárpátok sétányán kapott helyet. Az utóbbi bő fél évtizedben ismeretlenek fokozatosan tették tönkre a hajdan hatalmas összegért vásárolt alkotást: szabályosan lenyúzták róla a rezet, a hatóságok energiáiból pedig csak a romok eltakarítására tellett a folyamat végén. A szánalmas ügyről riportfilm készült.

TAvasz.JPG

 

Kolozsvári Puskás Sándor: Tavasz (archív felvétel)

 

De hasonlóképpen tűnt el a hajdani Május 1. Strandon felállított Napozó (1964, Bálint Károly), a képzőművészeti értékek iránti teljes érzéktelenség jegyében pedig maga a polgármesteri hivatal „felejtette el” visszahelyezni Gavril Şedran hetvenes évekbeli bronz Kagylóját a város szívébe, a Színház térre – ma is a marosvásárhelyi vár udvarán hányódik és bizonyára csak súlyának köszönhetően úszta meg a színesfém-kereskedelem útvesztőit.

Sedran.jpg

 

Gavril Şedran Kagylója. Elfelejtették visszahelyezni

A visszás jelenségek késztették 2013 nyarán arra a Marosvásárhely műemléki topográfiája projekt munkatársait, hogy számba vegyék a város még létező köztéri emlékeit, majd a vasarhely.ro kulturális és közéleti portálon szervezett kampánnyal irányítsák rá a nyilvánosság figyelmét a helyzetre. A leltárt Vécsei Hunor művészettörténész készítette el, ez szolgált az őszi népszerűsítő akció és nyilvános vita kiindulópontjául. Nyilvánvalóvá vált, hogy a szoborállítások terén a legtermékenyebb időszak a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek legelejéig terjedő bő másfél évtized volt (mintegy 30 alkotás), szorosan követi ezt az elmúlt szűk két évtized termése, az ezredforduló után egyre növekvő szoborszámmal (mintegy 20 mű). Mindez megkerülhetetlenné teszi a hatvanas-hetvenes évek szobrászati örökségére, valamint a jelenben zajló folyamatokra való reflektálást.

 

Az ősz folyamán lezajlott viták és kerekasztal-beszélgetések során a jelen szoborállításai kapcsán két kulcskérdés merült fel: az egyik az átpolitizáltság, a másik a művészi minőség problémája. Köztudott, hogy Marosvásárhely élete az elmúlt évtizedekben erősen etnicizálódott, a magyarok és románok által majdnem fele-fele arányban lakott város politikai erőterei a rendszerváltás után nemzeti törésvonalak mentén alakultak ki. A hatalmi-politkai logika a kultúra számos területét áthatja, természetesen nem maradhatott ki ebből a szimbolikus térfoglalás és a propaganda kiváló eszköze, a köztéri szobrászat sem. A szobrok emelkedő számának hátterében tulajdonképpen ez áll, a változásnak pedig egyelőre semmi nyoma, hiszen olcsóbb és egyszerűbb kampányeszközt keresve sem találnának maguknak a hatalom errefele sem túl kreatív letéteményesei. A „magyar” vagy „román” szobrok állítása így vált a napi politika tárgyává, sokszor pedig a riogatás eszközévé. A helyzet ráadásul fokozódik, a low-cost mellszobrok után újabban nyolcméteres Decebalokkal dobálóznak a politikusok. A macedón kultúrtáj felé mutató javaslatról egyelőre nehezen eldönthető, hogy kommunikációs fogásként vagy reális lehetőségként kell-e kezelni.

mihai viteazul.JPG

 

A város egyik legsemmitmondóbb szobra Mihai Viteazult ábrázolja, a műemlék-felújításokról is sokat eláruló háttérrel

Ilyen körülmények között mondanunk sem kell, hogy az esztétikai szempontokra alig figyel oda valaki. Az utóbbi évek szobraiból nemcsak a kreativitás veszett ki, de zömük tisztességes iparos munkának is aligha menne el. Gomba módra szaporodnak a semmitmondó, unalmas, aránytalan mellszobrok (jelenleg is két ilyen vár felavatásra), megjelentek a félresikerült installációk, a formabontás szándéka pedig karikatúrává torzul. A szobrászat térbeli jellege lassan feledésbe merül, a kiszemelt helyszín adottságaira alig terjed ki a figyelem, így kerülhetnek kisméretű szobrok tízemeletes tömbházak vagy épp a várfal tövébe stb. A szoborállítási hév elpottyantott szüleményei aztán beláthatatlan időkig mérgezik a köztereket. Új ötletnek a másutt már közhelyszámba menő, Marosvásárhelyen még teljesen ismeretlen zsánerszobrok, a közvetlenebb megfogalmazás emlegetése számít, egyelőre csak retorikai szinten (pl. Sütő András tervezett szobra kapcsán).

Valyi.JPG

 

A szobor Vályi Gyulának, a légcsavar matematikai elmélete megalapozójának állít emléket. Természetesen beindította a váráshelyiek asszociációs hajlamait

 

Petru Maior.JPG

 

A jobb sorsra érdemes Petru Maior (1760–1821). Nem amerikai focista volt, hanem a román felvilágosodás kiemelkedő alakja

Pedig volna mihez visszanyúlni. A 20. század derekán (a Román katona vagy Avram Iancu kötelező szobrán túl) figyelemre méltó dolgok is történtek a városban. A hatvanas években valóságos mozgalom indult a közterek szobrokkal való benépesítésére – a születő munkák emberi léptékűek, ideológiai túlterheltségtől mentesek, több esetben pedig kifejezetten színvonalasak voltak. Elsősorban az új lakótelepek környezetét voltak hivatottak szebbé tenni. Puskás Sándor már említett Tavasza mellett ekkor készült a Cornişa lakótelepre Kulcsár Béla Íjásznője (1967), a város egyik legjobb ma is álló köztéri szobra. A tehetséges Kulcsár a hetvenes évek első felében kiépülő Színház téren is kapott megbízást, az itt elhelyezett Térkompozíció (1974) igényessége persze korunk nemtörődömségével és értetlenségével párosul. A Henry Moore hatását tükröző alkotás Zagyva László, Gavril Şedran, Mac Constantinescu hasonló jellegű munkáival együtt kifejezetten progresszív szellemben formálta a teret a hetvenes években – a keményvonalas nemzeti kommunizmus irányába épp ekkoriban forduló Románia kellős közepén.

ijaszno.JPG

 

Kulcsár Béla: Íjásznő (Archív felvétel)

zagyva.JPG

 

Zagyva László: Zene

A jelenlegi helyzetből kivezető utat a szakmai kontroll, valós pályázati rendszer, a döntéshozatal demokratizálása, a hatalom köztéri művészetből való legalább részleges kivonulása jelenthetné – ennek persze semmi jele, így az anakronisztikus keret egyre magától értetődőbbé, a közhelyesség pedig a mindennapok részévé válik. Talán a társadalmi nyomásnak is lehet majd szerepe a változásban: optimális forgatókönyv lenne, ha a színre lépő generációk önszántukból hordanák a művészettörténet szemétdombjára az apáik által a közterekre gyűjtött sületlenségeket és saját ízlésük szerint tennék élhetőbbé környezetüket – talán a nagyapák hagyatékától sem teljesen függetlenül.

 

 

Orbán János

 

A bejegyzés trackback címe:

https://oroksegfigyelo.blog.hu/api/trackback/id/tr365854431

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása