Aki mostanában elvetődik a Bajcsy-Zsilinszky út Teréz körúti torkolatához, bizarr teremtménnyel találhatja magát szemben. Az Eiffel Palace névre keresztelt, nemrégiben átadott irodaházról nekem legalábbis az ókori görög mitológia rémítő szörnyszülöttje, az egyszerre oroszlán- és kecskefejű, kígyófarkú kiméra (ógörögül Χίμαιρα) jutott eszembe. A populáris kultúra kedvelői számára talán még érzékletesebb hasonlatnak tűnhet, ha John Carpenter amerikai filmrendező mára klasszikussá érett műve, A valami (más fordításban A dolog, eredetileg The Thing) címmel bemutatott horror félig ember, félig idegen lényét állítom párhuzamba a nevezett épülettel. Ez a budapesti „valami” ugyanis − filmbéli megfelelőjéhez hasonlóan – ruha módjára ölti magára áldozatának külsődleges vonásait, hogy abból mintegy kitörve alaposan ráijesszen a nagyérdemű közönségre. Miként az alábbiakból is kitűnik majd, e kreatúra emberi oldala meglátásom szerint a Légrády fivérek egykori nyomda- és lakóépületének torzójában keresendő.
Az arezzói és a budapesti kiméra - avagy összenőtt, ami nem tartozik össze.
Az Örökségfigyelőn olvasható írások többségétől eltérően nem kívánom részletekbe menően bemutatni sem az épület, sem az átépítés történetét, mivel ez utóbbiról kimerítő tájékoztatást kaphat az érdeklődő az irodaház 2014. március közepén történt átadása óta megjelent, többségében lelkendező hangvételű híradásokból. A jelen cikk nem az ezekben foglalt adatközlésekkel, sokkal inkább a hozzájuk fűzött értékítélettel kíván vitatkozni, azzal az egyszólamú kórusműhöz hasonlítható sajtóvisszhanggal, amely nem bír betelni az értékmentés eme „soha nem látott, új magaslatával”.
Elöljáróban három tényt kell leszögeznünk a Pesti Hírlap egykori, Korb Flóris és Giergl Kálmán tervei szerint 1893-ban épült székházával kapcsolatban. Az első, hogy az épület nem élvez egyedi műemléki védelmet, a második, hogy most már nem is fog. Ami mégis megszólalásra sarkallta e sorok íróját, az nem egyéb, mint a harmadik tény, vagyis, hogy ez a ház egy Budapest műemléki jelentőségű területén elhelyezkedő, tehát területi védelem alatt álló, értékes és jobb sorsra érdemes alkotás volt. Az első, egyébként roppant sajnálatos tény magyarázza azt, hogy az örökségvédők az engedélyeztetés idején fennállt és pozitív irányban azóta sem igen változott jogszabályi keretrendszer közepette nem léphettek fel hathatósabban a ház megmentése érdekében. A harmadik tényként említett területi védelem ugyanis csak annyit tesz lehetővé a hatóság számára, hogy a műemléki jelentőségű területen álló ingatlan közterület felé eső homlokzatainak az építmény megjelenését érintő átalakításába, illetve felújításába beleszóljon. Hogy a falakon belül mi történik, arra érdemi ráhatása ez esetben nincs. E két körülmény pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy épületünkből jószerivel semmi sem maradt, ami műemlékké nyilvánításra méltóvá tenné. Mindebben természetesen a legfőbb szerep azt az elfogadhatatlan beruházói és építészi szemléletet illeti, amely vészesen terjed Budapesten, sőt, immáron vidéken is.
Kibelezve... (forrás: nol.hu) ...vagy lenyúzva? (forrás: www.ce-os.eu)
Lássuk, mi is történt a Bajcsy-Zsilinszky út és a Stollár Béla utca sarkán: a ház – divatos kifejezéssel élve – a faszádizmus áldozatává vált, magyarán kizárólag az utcai homlokzatokat tartották meg belőle eredeti helyükön. A jogszabályban foglaltak farizeusi értelmezésével valóban csak erre voltak kötelezhetőek az építtetők. A „rekonstrukció” tárgyában, 2012 januárjában és februárjában tartott két tervtanácsi fordulón legalább annyit sikerült kikönyörögni, hogy az épület legfőbb specifikumát jelentő öntöttvas szerkezetű, többszintes udvari folyosó, illetve a légies kialítású főlépcsőház nagyjából egykori megjelenését idézve épüljön vissza. Tehát ezeket az elemeket is eltakarították, majd a vadonatúj udvari architektúrára elé állították, lényegében megszüntetve eredeti építészeti kontextusukat. Megjegyzendő, hogy a tervtanács észrevétele, amelynek ételmében Korb és Giergl talán első jelentős műve szerepel a műemlékké nyilvánítandó fővárosi épületek listáján, továbbá intése, miszerint elfogadhatatlan, hogy a ház fővárosi védettsége pusztán az épület külsejére vonatkozzon, úgy látszik üres malaszt maradt.
Egy udvar metamorfózisa - I. állomás
Ami létrejött, az korunk tartalmatlan kényszerépítészetének tipikus példája. A beruházók – gyakran hangoztatott állításukkal ellentétben – ugyanis nem annyit tartanak meg az épületből, amennyi menthető, hanem amennyit kénytelenek megőrizni. Megvető cinizmus érződik a faszádizmus attitűdje mögött, amikor az építtetők a műemlékesek aggályoskodásának engedve egy ház alkotóelemeinek túlélésre ítélt darabjait összefüggéstelenül aggatják rá az új szerkezetre; „Ha annyira ragaszkodtok ezekhez a vacakokhoz, nesztek!” Az ilyen hozzáállás szülte megoldások valamennyi, építészet iránt minimálisan is fogékony ember számára tűrhetetlenek. Egyrészt könnyen belátható, hogy az épület történetiségének efféle tüntető meg nem értése, vagy inkább semmibevétele mindent eltöröl, ami okán a házra, mint múltunk továbbörökítésre érdemes emlékére tekintettünk. Másrészt semmilyen autonóm kortárs építészeti produktum sem keletkezik, csupán egy életképtelen hibrid, amelynek dicstelen rendeltetése nem egyéb, mint bizonyos üzleti körök rövid távú érdekeinek a kiszolgálása. A faszádizmus tehát nem csupán műemlék-, hanem építészetellenes cselekedet is, amennyiben tagadja annak számos írott és íratlan alapelvét. Azt a tételt például, amely szerint egy építészeti alkotás exteriőrjének és enteriőrjének szerves és logikus egységet kell alkotnia szerkezeti, funkcionális és esztétikai értelemben egyaránt.
Egy udvar metamorfózisa - II. állomás
Ezek fényében érthetetlen, hogy a nyomtatott és elektronikus sajtó képviselőinek többsége miért kívánja úgy beállítani a Bajcsy-Zsilinszky úton történteket, mintha az kulturális örökségünk megmentésének egy újabb, nagyszerű fegyverténye lenne. Akár tudatlanságról, akár érdekvezérelt manipulációs szándékról legyen is szó, az efféle ki nem érdemelt elismerésekre az Eiffel Palace-nek ítélt Reitter Ferenc Díj tette fel a koronát. Idézem: „A Reitter Ferenc Díjat az V. kerület Önkormányzatának Városfejlesztési, Műemlékvédelmi és Környezetvédelmi Bizottsága a kerület építészeti arculatának kialakításában, az épített környezet védelmében kiemelkedő tevékenységet folytató személyek és közösségek elismeréseként adja. (…) A díj azon személyeknek és közösségeknek adható, akik hosszabb ideje kiemelkedő eredménnyel tevékenykednek a kerület építészeti-környezetvédelmi életében, építészeti, műemléki értékeinek megőrzésében.” Nem világos számomra, hogy egy műemléki védelemre méltó, országos területi és fővárosi egyedi oltalom alatt álló épület 90 %-ának konténerbe hordása és szeméttelepre transzportálása mennyiben tekinthető értékőrzésnek. A legnagyobb jóindulat mellett sem tudok másra gondolni, mint hogy a jövőben végrehajtandó, hasonló szellemű merényleteknek kívántak ezzel a lépéssel kedvező fogadtatást generálni a kerület, a főváros és az ország lakosságának körében.
Egy udvar metamorfózisa - végső állomás
Amit a fentiekben leírtam, egy újabb lépés volt Budapest Patyomkin-várossá változtatásának rögös útján. A történtek visszafordíthatatlanok, de a folyamat még megállítható. Ellenkező esetben fővárosunk világörökségi címének elvesztését kockáztatjuk, bár aligha kell hangsúlyoznom, hogy ez a legkevesebb, amit veszteségként elkönyvelhetünk majd.
Bátonyi Péter