Barcelona világkiállítási negyedében, a „Spanyol falu“ és a Katalán Nemzeti Múzeum között áll az 1929-es világkiállítás német pavilonja, a „Deutscher Pavillon“, illetve katalánul a „Pavelló alemany“, Ludwig Mies van der Rohe egyik főműve. A pavilon nem csak a klasszikus modern építészet egyik kiemelkedő, ikonikus alkotása, hanem jelenlegi formájában egy teljes rekonstrukció a nyolcvanas évekből, így egyik legkorábbi, különleges példája egy posztmodern jelenségnek, a műemlékrekonstrukciónak.
Barcelona 1929-ben már másodízben rendezett világkiállítást, az 1888-as expótól eltérően ezúttal a városközpont mellett emelkedő Montjuïc északi lejtőjén. Húsz nemzeti (köztük természetesen a magyar), 19 tematikus, valamint hét vállalati pavilon várta a látogatókat, de a kiállítási területhez csatlakoztak olyan máig meglévő látványosságok, mint a görög színház, vagy éppen a Pueblo Español. A kiállítás a Weimari Köztársaság időszakára esett, így történhetett, hogy az akkori vezetéshez közel álló Ludwig Mies van der Rohe kapta a megbízást, aki Lily Reich belsőépítésszel közösen alkotta meg az együttest.
Az épület egyike az első „szabad alaprajzú“ épületeknek, amivel az egész modern mozgalom, és maga Mies is szívesen kísérletezett a korábbi években, a szabad alaprajzi formálást statikailag lehetővé tevő új épületszerkezetek megjelenése után. A pavilon, mint könnyed és ideiglenes jellegű épülettípus természetesen kedvező terepe volt ezeknek a törekvéseknek. A horizontális, átlátható, mégis rafinált építmény óriási feltűnést keltett a többnyire historizáló, esetleg art deco pavilonok között. A pavilonnal egy időben épült Mies másik világhíres alkotása, a brünni (ma Brno, Csehország) Tugendhat-villa, amely számos gondolati egyezést mutat barcelonai társával, ilyen többek között a szabad formálású alaprajz, illetve az ott is látható „ónixfal“.
Egy 1926-os Bauhaus plakátrészleten Mies egyik tanulmánya látható egy „szabad alaprajzú“ épületről. Forrás: wikipedia
A pavilon axonometrikus rajza. Az együttes két fő eleme maga a pavilon, illetve egy kiegészítő helyiségcsoport (balra fent). A bejárati lépcsőkön felérkezve egy medencés udvarba jutunk, onnan lehet belépni a kiállítótérbe. A teret ónix-, illetve ofikalcit falak (pirossal es zölddel jelölve) tagolják. A nagy medenceteret egy kisebb intimebb vízfelület ellenpontozza. A szellemes ábra az újjáépítés emlékére 1987-ben kiadott német bélyegen látható. Forrás: www.briefmarken-bilder.de
A pavilont az eredeti elképzelések szerint a kiállítás végén elbontották, és a használható építőanyagokat eladták. Az ideiglenesnek szánt pavilon hatása óriási volt, az építészettörténet-írás nem csak Mies, hanem a modern építészet egyik legfontosabb alkotásának, illetve előfutárának tekinti. Ezt felismerve döntött úgy Barcelona városa, hogy a pavilont a lehető legeredetibb formájában újjáépítteti. Erre 1983 es 1986 között került sor, három spanyol-katalán építész, Cristian Cirici, Fernando Ramos és Ignasi de Solà-Morales tervei szerint.
Most tegyünk egy virtuális sétát az épületben!
A pavilon nézete a bejárat felől. Jól látható, hogy az épület kis mérete ellenére is miért keltett hatalmas feltűnést. A háttérben látszanak a világkiállítás pavilonjai, ezek között a fehér, lapos tető, az áttetsző szerkezet, és a gondosan megválasztott nemes kőburkolatok valóban újdonságként hatottak.
A pavilonba belépve feltárul a híres ónixfal. Az épületet rendkívül gondosan válogatott kőburkolatok jellemzik. A kő ilyen mennyiségű és minőségű felhasználása a tervező családi kapcsolataival magyarázható: Mies apja, Michael Mies kőfaragó, majd márványkereskedő volt Aachenben.
Tovább haladva kibontakozik a zárt medenceudvar, sarkában az együttes egyetlen figurális elemével, Georg Kolbe „Reggel“ (Morgen) című szobrával. A falat itt is különleges kőanyag, a görögországi Tinosz-szigetről származó, Verde Antico nevű, zöld színű ofikalcit burkolja. A pavilonban elhelyezett három zsámoly és két fotel szintén legendás: ezek a „Barcelona-chair“ prototípusai, amiket elsőként a megnyitóra érkező spanyol királyi pár használt. Először a villaépítő Tugendhat házaspár vásárolt ilyen bútorokat, azóta minden bizonnyal jelentős mennyiség kelt el belőlük, ugyanis azóta is a világ számos pontján kaphatók.
A kiállítási tér másik irányból. A pavilon nem csupán méretében tért el a megszokott kiállítási épületektől, hanem abban is, hogy tulajdonképpen önmaga volt a kiállítási tárgy: a tervezés és a kivitelezés gondossága, a kövek megmunkálása, a bútorok korszerűsége mind a német tervezési kultúra, a kézműipar és a formatervezés magas színvonalát reprezentálta.
A kép jól mutatja nem csak az eredeti tervező, de az újjáépítők gondosságát is. A kőanyagok elhelyezkedése mintha a Rorschach tintafolt-tesztek mintázatait imitálná.
Az épületet körüljárva, megismerve számos egyéb, elsőre észrevétlen részlet, összefüggés is feltárul. A sarokban megbúvó nőalak a másik irányból közelítve uralja a teret, annak tengelyében áll.
Visszatérve az udvarra ismét lenyűgöző látvány tárul fel. A travertin, mely az egész pavilon padlózatát borítja itt „felkúszik” a falakra is. A háttérben látható az egykori kiegészítő üzemi egység, ahol az újjáépítés után a shopot helyezték el.
A barcelonai német pavilon nem csupán a modern építészet egyik legjelentősebb alkotása, nem csupán egy építészeti ikon, nem csupán mérföldkő Mies van der Rohe életművében, hanem – kissé paradox módon – a posztmodern épületrekonstrukciók egyik első példája. Így a pavilon nem csupán a Tugendhat-villával, a Villa Savoye-jal, vagy a Weissenhof-teleppel említhető egy sorban, hanem a drezdai Frauenkirchével, vagy éppen a leuveni könyvtárral. Ez a kettősség teszi a barcelonai német pavilont igazán különleges örökséggé.
Szende András
