Az 1898 és 1903 között felépült Erzsébet híd miatt a Belvárosi templomot ugyan nem bontották le – végül át sem helyezték –, azonban más, környező épületek koránt sem voltak ennyire szerencsések. Ezen „balszerencsések” közé tartozott Pest egyik akkori jelképe, a Városháza is, mely 1900-ban tűnt el örökre.
A régi pesti Városháza a 19. század első felében.
A 18. században épült középtornyos-egyemeletes épület csakhamar szűknek bizonyult, hiszen a pesti lakosság rohamos gyarapodása és a város terjeszkedése megnövelte az adminisztrációt is. Aztán évtizedes halogatás után határozat született arról, hogy végre emeletráépítéssel bővítsék a Városházát, mely elgondolást az 1838. márciusi nagy árvíz ugyan meghiúsította, de csak arra a rövid időre, amíg a tervek „árvízbiztosabb” átgondolása meg nem történt. Ezzel a feladattal – akárcsak a korábbi, meg nem valósult bővítéssel – Kasselik Ferencet bízták meg, azonban a szobrokkal gazdagon ékesített attika Hild József elgondolását tükrözte, amely „nem csak a’ jelen építési módnak, hanem egy köz épületnek is megfelelőképpen terveztetett”.
Erdélyi Mór: A pesti Városháza 1896 körül. [BTM Kiscelli Múzeum Fényképgyűjteménye, ltsz.: 107.120.]
Az épület ünnepélyes átadására 1842. október 15-én került sor, de még hátra volt a fő díszítményeknek számító szobrok kérdése, ami természetesen csak az emeletráépítés után kerülhetett napirendre. Ezzel kapcsolatban a tanács a derék pesti szobrászt, Bauer Mihályt (1789–1854) szólította fel arra, hogy tizenegy szobor kifaragására költségtervezet nyújtson be. 1842. december 23-án Pesten kelt árajánlatában vállalta, hogy Hild József tervei alapján megrajzolt 9 láb (kb. 275 cm) magas alakokat „alaposan, a legjobb ízlésben, valamint ennek megfelelő hatással [Effect]” kivitelezze. Ajánlatát ebben a formában nem fogadták el, így a következő évben egy másik költségelőirányzatot is benyújtott, melyben a korábbihoz képest némileg módosult a szobrok mérete és ára. Kötelezte magát – és ez a korábbi ajánlatában még nem szerepelt –, hogy a szobrokat 18 hónapon belül leszállítja, vagyis átlagosan kb. másfél hónapot szánt egy alak megmintázására és kifaragására.
Úgy tűnik, hogy a szobrok ügyében a tanács két vasat tartott a tűzben, s Bauer megbízása nem mint egyedüli lehetőség merült fel. Szinte napra pontosan a fenti szerződéssel egy időben kelt tanácsülési jegyzőkönyvből ugyanis kiderül, hogy időközben már tárgyalások folytak a neves Josef Klieber (1773–1850) „bétsi szobrázó” úrral, a Bécsi Képzőművészeti Akadémia professzorával, ugyanezen alakok elkészítéséről. A tanács ugyanis azon a véleményen volt, mely szerint ahhoz, hogy „az épület díszének s’ a’ jelen kor pallérozottságának megfeleljenek [a szobrok] tsak híresebb mestertől elkészítetni lehet”, s erre a jeles szobrász neve garancia.
Ekkor azonban Kossuth Lajos lapja, a Pesti Hirlap éles hangon kelt ki a tanácsi döntés ellen, és finoman szólva is értetlenségét fejezte ki: „Meg nem foghatjuk, minő ok inditá Pest város tanácsát ezen művek külföldön készítésére; […] valóban nem tudjuk eléggé rosszalni ezt [..] bizonyosan lett volna Pesten több egyed is ezen munkával megbízható”.
A zavaros helyzetet felismerve az élelmes Uhrl Ferenc (1792–1862) – aki ekkoriban talán a legfoglalkoztatottabb szobrásza volt Pestnek, s inkább jó üzletpolitikájával, mint tehetségével tűnt ki – levelet írt a városnak, egyben jó üzletemberhez méltó módon felajánlotta szolgálatait. Nincs keltezve, de nyilván 1843. augusztus-szeptember környékén írt merész hangú levelében „a művészetek iránti érzelmeitől hajtva” bátorkodik az alábbi, igen tanulságos megjegyzést tenni: „Minden itt élő és dolgozó szobrász számára igencsak megalázó tudomásul venni, hogy amikor a művészetekben is függetlenedni szeretnénk a külföldtől, mikor a szobrászat terén hosszú évekig hiány mutatkozott a mesterek megfelelő foglalkoztatásában, s mikor végre erős az igyekezet a hazai művészetek felkarolására, pontosan abban az időben fosztják meg a belföldi képfaragókat attól a lehetőségtől, hogy ezt a megtisztelő feladatot megkaphassák, s mindezt csak a publikum bizalmától való távoltartás okán.” Uhrl itt nem kevesebbet állít, minthogy szerinte a belföldi szobrászok mellőzése a központi megbízásoknál egy tudatos és szándékos módszer arra, hogy őket a társadalomtól minél jobban elidegenítsék („entfremden”). Uhrl azért kifejti, hogy „semmiképp sem jutna eszébe saját magát az igen tisztelt és nagyra becsült barátjával, Klieber József direktor és cs. k. tanácsos úrral párhuzamba állítani”. Ravasz mód annak ellenére, hogy Klieber igazgató megbízása ellen emel szót, kissé nagyzolóan pont az ő barátjaként történő megnevezésével próbálja érzékeltetni saját maga fontosságát a megbízás elnyerése érdekében. A konkrét szobrászati feladatra térve Uhrl régi taktikájához nyúl, vagyis Bauer ára alá kínál, de nagyobb árengedmény fejében természetesen az egész megbízást szeretné elnyerni.
A tanács végül mindkettőjük felkérése mellett döntött, ami teljesen kézenfekvő, hisz olcsóságuk mellett talán a korszak legismertebb pesti szobrászai voltak. Uhrlnak tehát sikerült részt szereznie a munkából – ha az egész megbízást nem is tudta elhalászni tehetségesebb kollégája elől –, az eredetileg egy személyben felkért, több alkalommal is költségtervezetet összeállító Bauernek pedig kénytelen-kelletlen kellett beérnie csak a megbízás felével. Bölcs döntés született a magisztrátus részéről azért is, mert a mesterek közötti rivalizálás esetleg emelheti az alkotások színvonalát, ráadásul a kettős megbízás további előnye, hogy a szobrok így nagyjából fele annyi idő alatt készülhetnek el. Néhány hónappal később, 1843. december 11-én végre-valahára megszületett a végleges szerződés, mely ugyan nem tartalmazta a szobrászi programot, de tudvalevő, hogy annak témája a városi közigazgatás igazságos szellemben való működtetése volt. Mind a két szobrász öt-öt szoborra kapott megbízást, a tizenegyediket (azaz a legmagasabb középsőt) pedig az faraghatta, aki hamarabb végzett az öt alakkal, természetesen úgy, hogy ezek mindegyikét Hild el is fogadja (Uhrl volt ez). Kissé sürgető, ámbár alapvetően demokratikus, a versenyszellemet is életre hívó módja ez az utolsó szobor kiosztásának. A fenti szerződésben meghatározott határidő – vagyis a nyolc hónap – úgy tűnik igencsak iránymutató lehetett, mivel az első kész szobrot leadó Bauer 1844. július 6-án vette fel a városi pénztárból a honoráriumot – vagyis bő másfél hónappal a tizenegy alak elkészültének határideje előtt –, míg az utolsó alakért 1847 folyamán fizettek. Azt nem tudjuk, hogy melyik szobrász melyik figurákat faragta, csak következtetésekre van lehetőség.
Erdélyi Mór 1896 táján készült felvételének részlete. [BTM Kiscelli Múzeum Fényképgyűjteménye, ltsz.: 107.120.]
A korabeli sajtó – bár a figurák számát illetően állandóan pontatlanul – igen szerette tréfás rövidhírekben ismertetni a szobrokkal kapcsolatos munkálatokat. Különösen a középső, Igazságot megtestesítő alak vált közkedveltté a híradásokban. Ezekből kiderül pár érdekes adat is, bár hitelességüket némi fenntartással kell kezelni. Ilyen információ, hogy 1845 nyarára már a legtöbb alak elkészült „..csak az igazság istennője van még hátra, melly mint mondják, középre jön ‘s valahogy meg ne szökjék, két oldalról négynégy [pontosabban öt-öt] őre leend.”, felhelyezésük azonban csak 1847 szeptemberére fejeződött be: „A pesti városháza homlokzatára már fölállíták a különféle allegoriai kőszobrokat. – Köztudomásu dolog, hogy az igazság istenasszonyát legbajosabb volt először az égből lehúzni (miután e földről már rég elköltözött,) s a földről ismét a városház tetejére fölemelni; csak azután újra le ne repüljön.” Végül még egy vicces megjegyzés szintén a Pesti Divatlapból: „A pesti városház homlokára már mind a hat allegoriai kőszobor fel van helyezve. Az igazság istenasszonya, mondják, legkeményebb kőbül van faragva, azért, hogy ne egy könnyen lehessen meglágyítani.” Úgy tűnik az egyetlen komolyabb hangvételű rövidhírt ez év október 16-án a Der Spiegel közölte, s ebben csodálkozóan és kissé szarkasztikusan jegyezte meg a cikkíró, hogy milyen „fonderbar”, hogy a három hét óta felállított szobrokkal a lapok egyáltalán nem is foglalkoztak. „Az Uhrl és Bauer urak által szállított figurák ha nem is éppenséggel a szobrászat mesterművei (s mint ilyenekért nem is fizettek túl sokat értök), de csinos voltukkal mégiscsak érdemesek arra, hogy kevés középületeink egyikét díszítsék”.
Bauer Mihály: Közbiztonság és Igazságszolgáltatás (két szélén); Uhrl Ferenc: Becsület és Jótékonyság.
Budapest, Budavári Önkormányzat. [a szerző felvétele]
A szobrokat 1884-ben restaurálták, majd 1900-ban – miután az Erzsébet híd építésekor a városházát lebontották –, a figurák közül négyet a Fővárosi Önkormányzat mai épülete Károly (ma Bárczy István) utcai homlokzatára helyeztek, ahonnét előbb a Székesfővárosi Múzeumba, majd a Kiscelli Múzeumba kerültek. Innen az 1990-es évek közepén a Budavári Önkormányzat az alakokat kikérte, restauráltatta és a városháza fedett udvarának két oldalára helyezte őket, ahol máig is állnak. A többi hét alak sorsa ismeretlen, és hollétük rejtély volt már az 1920-as években is. Meg kell említeni ugyanakkor, hogy a Fővárosi Képtár raktárában fellelhető néhány töredékről feltételezhető, hogy ezen elveszett szobrok részei lehetnek.
Gránátalmás tálat tartó kéz töredéke. Faragott homokkő.
[Budapesti Történeti Múzeum – Fővárosi Képtár, fotó: Bakos Ágnes]
Negyven évnek sem kellett eltelnie és az alkotók neve szinte a feledés homályába merült. 1883-ban azt írták, hogy „a pesti régi városház felső párkányán sorjában fölállított szobrok Bauer J. magyar szobrász művei”, míg hét évvel később ugyan ezt immár helyes keresztnévvel, annak ellenére, hogy időközben Uhrl leánya, Uhrl Józsa már megírta, hogy a szobrok nem egy művésztől valók; igaz, ő meg édesapja kollégájaként írta le „Bauer Károly” nevét.
A cikk bővebben:
Adalékok a régi Pesti Városháza szobrainak történetéhez.
Tanulmányok Budapest Múltjából, XXXVIII. évf. (2013). 115–131.
Szerdahelyi Márk
