„Milyen szépek és precízek!” – valószínűleg ez az első dolog, amit a laikus néző is rögtön megjegyez, amikor végignéz a Fuga új kiállításának anyagán. És valóban igaza van: a kiváló szakrajzok és a pompás mintakönyvek az építészeti iparos-képzés olyan korszakába nyújtanak betekintést, amelyhez ma is ámulattal viszonyulunk. A Katona Júlia és Nagy Barbara vezetésével megvalósult kiállítás a 18. század végétől a 20. század elejéig kalauzol minket végig a szakmai rajzoktatás változatos időszakán.

Ismeretlen mester: párkány rajza, 1798. [ltsz.: GRA 152]

Az 1778-ban alapított Budai Rajzoló Oskola (Schola Graphidis Budensis), valamint tíz évvel később elinduló pesti párja a felvilágosodás korának oktatási reformjaiból és a polgárosodó társadalom igényeinek találkozásából született. A Mária Terézia által 1777-ben kiadott Ratio Educationis szerint ugyanis minden olyan városban, ahol nagyobb számban éltek iparosok, az anyanyelvű alsóbb iskolák (az ún. nemzeti iskolák) mellett rajztanfolyamokat is kellett szervezni. A polgári igények pedig oly módon játszottak szerepet az iparostanoncok képzésének bővítésében, hogy egyre nagyobb érdeklődés mutatkozott körükben is az antikizáló díszítmények alkalmazása iránt.

Ismeretlen mester: párkány rajza, 1817. [ltsz.: GRA 158]

A tanulók száma a következő évtizedek alatt néhány tíz főről ezres nagyságrendig emelkedett, amely az alapítás után kereken száz évvel (nem elfeledkezve persze az oktatáspolitika változásairól sem) maga után vonta a struktúra átalakítását. A Budai Rajzoló Oskolát 1878-ban alsóbb és felsőbb iparrajziskolákra bontották, 1886-ban pedig a budai és a pesti intézmény, valamint több másik rajziskola egybeolvasztásával létrejött a mai Kisképző elődje, a Budapest Székesfővárosi Iparrajziskola, amelynek első igazgatója Vidéky János festő és rajztanár volt. Rajta kívül olyan neves szakemberek alkották a tanári gárdát, mint Palóczi Antal, Schulek János, Rostagni Alajos és Hofhauser Antal, akik oktatói munkásságuk mellett az iskola könyvtárát is jelentős darabokkal bővítették.

A kiállításon először láthatóak az egykori Schola Graphidis Budensis-ben, a Pesti Rajzoló Oskolában, valamint a Budapest Székesfővárosi Iparrajziskolában készült építészeti rajzok (illetve azok fotóreprodukciói), és a gyűjteményben őrzött korabeli francia, német és angol építészeti könyvritkaságok. Ezek között megtaláljuk például César Daly, Karl Boetticher és Joseph Bühlmann széles körben használt műveit, amelyekből a tanulók a klasszikus építészeti tagozatok rajzolása mellett ötleteket meríthettek egyéb külső és belső épületdekorációkhoz is. Személyes kedvenceim ez utóbbi kategóriát tekintve Daly mintalapjai, amelyeken 1870-es években épült párizsi paloták egyes helyiségeinek falai láthatóak.

Auenhammer József (kőműves tanonc): a győri izraelita templom oldalhomlokzata, 1877.

Bergh Ferenc: levéldísz rajza gipszmodell után, 1884.

Dobrovits Ferenc (kőműves tanonc): épülethomlokzat, 1884.

Előbbi mű, valamint Licht Hugo fotográfiai albuma ráadásul arról is tanúságot adnak, hogy a múlt felfedezése mellett a kortárs építészet tendenciáival is megismerkedtek a tanoncok. Érdekes megfigyelni, hogy a fotó mint a dokumentáció terén megjelent technikai újdonság alkalmazásán kívül hogyan változott az ábrázolás módja is. Az egymás mellé helyezett 1870-es és 1910-es évekből származó mintalapok jó alapot adnak ehhez: míg előbbieken a leheletnyi tusvonalak és a térbeliséget jelölő árnyalások dominálnak, addig utóbbiakon axonometrikusan ábrázolt gerendázatokkal és a lényeget kiemelő vastag vonásokkal találkozhatunk.

Machan Vince (kőműves tanonc): dísztéglakötések, 1885.

A grafikák és a könyvek mellett a századforduló művészeti oktatásában használt építészeti gipszmodellek közül is bemutattak néhány darabot, köztük egy amfiteátrum kicsinyített mását, valamint a különféle oszloprendek tanításához használt darabokat. Anyaguk mulandóságából fakadóan a több száz darabos gipszgyűjtemény töredéke maradt fenn; ám a rajzokkal egyetemben az 1904-es árlapon látható, teljesebb képet mutató kínálat is jól példázza azt az anomáliát, hogy a szecessziós törekvések gyakorlatilag nem jelentek meg az iparosoktatásban még a 20. század elején sem.

Salle à manger. Hôtel rue des Écuries-d’Artois, No. 26. à Paris. Plafond.
Daly César: L'architecture privée au XIX^e siècle. Vol. I., Section 2., Pl. 6–7.

Budapest. K. Ungar. Technologisches Museum.
Hugo Licht: Architektur der Gegenwart. Lieferung, II. Band, Tafel 25.

Az aprólékos szakrajzok között természetesen megtalálunk olyan lapokat is, amelyeken az építkezés mérnöki oldala mutatkozik meg: a tégla- és fakötések változatain, valamint a fa- és hídszerkezetek ábrázolásain keresztül beleláthatunk a kőművesek mindennapjaiba és egy épület születésének kezdeteibe is. Ugyancsak érdekesek a szabadkézi ceruzarajzok, amelyek egy-egy ornamensről vagy annak részletéről készültek. Ezek a háromdimenziós ábrázolásra törekvő alkotások egyrészt az egyes elemek minél jobb megismerését szolgálták, másfelől pedig megelőlegezték a műhelygyakorlatot is, amely érdekes módon csak 1904-től vált a tanterv állandó részévé.

Teszárik József (ácssegéd): korinthoszi oszlopfő, 1907.

A kiállítás „premier-jellege” mellett azért is hiánypótló, mert egy olyan rétegre hívja fel a figyelmet a budapesti építkezések folyamatában, akikről gyakran megfeledkezünk a nagynevű építészek vagy az építtető mágnások és nemesek sűrűjében: azokra, akik a szó szoros értelmében, két kezükkel hozták létre a minket mai napig körülvevő Budapest jelentős részét. Már az építőmesterek sem tartoznak a legtöbb építészettörténész érdeklődésének homlokterébe, nem is beszélve azokról a kőművesekről, ácsokról, lakatosokról vagy asztalosokról, akik megvalósították az időnként grandiózus, máskor szerényebb elképzeléseket. Pedig ahogy ezt a rajzok is mutatják, a legendás tanárok keze alatt komoly vizsgákon kellett átmennie egy egyszerű betűöntőnek vagy ácssegédnek is. Ha egészen közelről nézzük az ábrázolásokat, előtűnnek a tehetség vagy a küszködés jelei is: egy szépen árnyalt kőhajlat vagy egy íves vonal közepén felemelt tollhegy minden bizonnyal nyomott hagyott a tanfolyamok végén kapott értékelésekben is.

Gaubek József (kőműves tanonc): boltövek falazása, 1911.

Az Európa-szerte alkalmazott mintakönyvek sárgás lapjai és az ókort újra meg újra megidéző rajzok jól mutatnak a Fuga hátsó kiállítótermének indusztriális közegében, és a látvány egyben a kortárs lakberendezési trendekre is rímel: a betonig vagy tégláig lecsupaszított építészeti tér ornamensei a papírra vetett oszlopfők és kariatidák, a színes márványberakások és téglacsíkok. Katona Júlia gyűjteményvezető és a kiállítás megvalósításában résztvevő szakemberek egyrészt valóban kiemelkedően értékes munkát végeztek az anyag nyilvánosság elé tárásával, másrészt pedig egy olyan kiállítás-sorozat lehetőségét vetítik előre, amely a budapesti építészet, valamint építészeti oktatás történetét is izgalmas fejezetekkel egészítheti ki a jövőben.

Palkovics János (kőműves): természet utáni fölvétel, a Huba utcai templom főbejárata, 1911.

Miután kiléptünk a kiállítótérből és gazdagabbak lettünk egy sor érdekes történeti adattal és vizuális élménnyel, a következő – és szinte kötelező – lépés az lehet, hogy a várost járva felkutassuk a rajzok alapján megvalósított épületeket. Hiszen azon felül, hogy a tanulmányok valóban kiemelkedő esztétikai értékkel is bírnak, végső céljuk mégiscsak az volt, hogy a papírnál maradandóbb anyagokban öltsenek formát és egy világváros lakóinak kulturális gazdagságát hirdessék.

Az „Akik Budapestet építették - Építészet és ízlés a 18-19. századi kézműves- és iparosoktatásban” című kiállítás 2015. november 15-ig látogatható a Fuga Budapesti Építészeti Központban.

Szij Barbara