A két világháború közötti magyarországi műemlékvédelem első szakasza, ami a békeszerződések aláírásától egészen az 1930-as évek közepéig terjedt, arra szolgált, hogy a műemlékvédelem intézményrendszere és szakemberei alkalmazkodni tudjanak a megváltozott feltételekhez és az újabb kihívásokhoz is. Ez a bő évtized lehetővé tette azt az intézményi változást, ami 1934-től fokozatosan ment végbe, Gerevich Tibor (1882–1954) irányítása alatt. Ekkorra már elavulttá vált a bizottsági struktúra, valami sokkal hatékonyabb szervezeti felépítésre volt szükség, ami egy műemléki szakhivatal létrehozását vonta maga után.
Gerevich Tibort 1934. január 11-én nevezték ki a Műemlékek Országos Bizottsága (MOB) élére, személyében a hivatal nem csupán kiváló vezetőt, de nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, a politika területén is otthonosan mozgó szakembert kapott. 1935-ben Gerevich kinevezte Genthon Istvánt (1903–1969) a MOB előadójává, Lux Kálmánt (1880–1961) pedig javadalmazott bizottsági építészként foglalkoztatta, így jött létre az a hármas, ami az elkövetkezendő évtized műemlékvédelmét meghatározta Magyarországon.
Gerevich Tibor (1934); forrás: arch.et.bme.hu
Gerevich Tibor irányítása alatt két nagyon fontos alappillérrel kell számolni a magyarországi műemlékvédelemben. Az első a szakszerű és pontos műemléki nyilvántartás és topográfia elkészítése, ennek érdekében indították el a Magyarország Művészeti Emlékei sorozatot, amelynek az alábbi kötetei jelentek meg. Gerevich Tibor: Magyarország románkori emlékei (1938); Horváth Henrik: Budapest művészeti emlékei (1938); Rados Jenő: Magyar kastélyok (1931, ill. 1939); és Dercsényi Dezső: A székesfehérvári királyi bazilika (1943). Ugyanezt a célt szolgálta a tizenkét kötetesre tervezett Magyarország Műemléki Topográfiája sorozat, amiből az Esztergom Műemlékei című könyv jelent meg Gerevich Tibor szerkesztésében, de már csak a II. világháború után (1948-ban). A pontos és szakszerű nyilvántartást szolgálta a MOB fotótárának jelentős növekedése és a körülbelül 1800 darab felvételi rajzzal kibővült adattára is.
Genthon István, forrás: forsterkozpont.hu
A másik kiemelkedő alappillért a műemlékvédelem korszerű jogi és elvi háttérének a megteremtése jelentette. A legfontosabb nemzetközi esemény, ami meghatározta ezt, az Athéni Carta 1931-es megjelenése volt, mivel ezzel egy sor új elvet vezettek be. Ilyen például, hogy egy-egy helyreállítás során meg kell őrizni az épületek történetiségét, így nem szabad egyetlen korszak nyomát sem eltüntetni, vagy pedig egyetlen stílust a legmegfelelőbbnek kikiáltani. Ez az elv maga után vonja azt is, hogy kerülni kell a teljes helyreállítást, újbóli felépítést és az állagmegóvásra kell fektetni a hangsúlyt. Hasonlóan fontosnak bizonyult az anastylosis elve, miszerint ha lehetőség van rá, akkor az elemeket vissza lehet helyezni az eredeti helyükre, de az idegen anyagokat jól megkülönböztethetően kell alkalmazni.
Az Athéni Carta elveinek érvényesülését figyelhetjük meg a Gerő László (1909–1995) által vezetett óbudai katonai amfiteátrum helyreállítása esetében is. Azért, hogy a romok a nagyközönség számára könnyebben értelmezhetővé és élvezhetővé váljanak, azon a részen, ami leginkább elpusztult, a nézőtér egy kisebb részét rekonstruálták, jól megkülönböztethetően a rom többi részétől.
Lux Kálmán (balra) és Schulek János (középen), 1940-es évek, forrás: sulinet.hu
Gerevich Tibor vezetése alatt három korszakos jelentőségű feltárás is zajlott Magyarországon: az esztergomi királyi palotáé, a székesfehérvári királyi bazilikáé és a visegrádi királyi palotáé. Ezeken kívül nyilván több középkori és római kori ásatás is folyt, mégis a korszak valódi eredménye sokkal inkább a műemlékvédelem modern elveken alapuló, tudományos háttérrel rendelkező módszereinek bevezetésében mutatkozik meg, valamint abban a hatalmas dokumentációs munkában, ami ezekben az években folyt.
Varga Orsolya
