A pannonhalmi bazilika felújítása

Templomba lépni más. Akár hívő az ember, akár nem, az istentiszteletek helyszíneinek sajátos hatása alól csak nagy erőfeszítéssel és ellenállással tudja kivonni magát. Nem csoda, hiszen a szakrális építészet történetét végigkíséri a lenyűgözés igénye.  A pannonhalmi bencés apátság templomába belépve sincs ember, aki ne döbbenne meg. „Sokkoló” – foglalta össze egy kolléga a látottakat, és valóban, ha nem akarunk különösebb értékítéletet mondani a nemrégiben lezárult rekonstrukció felett, akkor ezzel a kifejezéssel meglehetősen pontosan leírható az élmény. Itt azonban most ennyivel nem elégedhetünk meg.

A felújítás kapcsán kialakult vita legfontosabb kérdése, hogy egy a mai formáját több lépésben elnyert épületből kivehetjük-e az egyiket, és rakhatunk-e helyére mást, mint ahogy Pannonhalmán –  nagyon lecsupaszítva a fejleményeket – ez történt. Az ilyesmit a műemlékvédelmi elvek hagyományosan tiltják, ugyanis a ház történetiségének tiszteletben tartása megkívánja, hogy a különféle építési korszakokat ne radírozzuk ki belőle. Az elv a 19. századi tapasztalatokra nyúlik vissza, amikor szemrebbenés nélkül hajigálták ki a templomokból például a jó minőségű barokk oltárok tömegét, hogy helyükre a gótikus templomok hangulatához jobban illeszkedőnek tartott neogótikus alkotások kerüljenek. Ez a szemlélet néha odáig is elment, hogy felújítás címén középkori épületek jóformán teljes elbontására és újonnan való felépítésére került sor. Mondani sem kell talán, hogy a 20. századi utókor mindezt igencsak éles kritikával szemlélte.

A budavári Mátyás-templom a 19. századi átalakítást felújítást megelőzően (bal) és azt követően (jobb)
[forrás: Csemegi József: A budavári főtemplom, Bp. 1955]

Ennek is megvolt a maga hátránya, ugyanis hirtelen nemcsak hogy tiszteletben tartották a meglevő rétegeket, de elkezdték „hajuknál fogva előrángatni” a már elpusztultakat is. Az apró nyomokból kiszerkesztett, a falazatokból előbányászott rétegeket egymás mellé téve pedig olyan vizuális káoszt és kakofóniát hoztak létre, hogy jóformán azt a társadalmat zárta ki a műemlékes szakma a műélvezetből, amely építészeti emlékeinek őrzésére kirendelték.

A budavári Úri utca 13. számú háza 1944-ben és húsz évvel később, már a középkori részletek bemutatásával
[forrás: Budapest Régiségei 22. (1971)]

Azonban még ebben, a Velencei Charta-t létrehozó, lelkesült korszakban - és azt követően is - megfigyelhetőek  a történetiségen magukat felülhelyező felújítások. Az imént említett módszerekkel szoros összefüggésben, számos budai várbéli ház 18-19. századi homlokzatát nyilvánították értéktelennek és verték le, mondván, alatta ott a magyar középkor. Szinte számba venni is nehéz lenne, hány 19. századi freskót csiszoltak le napjainkig az egyházi intézményekben, mert alatta ott volt a barokk kori változat.

Az Úri utca 13. számú háza napjainkban
[forrás: panoramio.com - Jean-Pierre Dimier]

Ennek tükrében nem teljesen értem azt a fajta iszonyattal vegyes rácsodálkozást, amellyel a műemlékes szakma a pannonhalmi felújításhoz viszonyul. Be kell látni, hogy a magyar műemlékvédelem történetét igenis végigkíséri egyfajta önkényes szelekció, amely ha nem is a keletkezési korszak függvényében, de az adott alkotások kvalitását minősítve választ. Eltüntet, visszaalakít és megmásít, annak függvényében, hogy mit talál jelentősebbnek. Ennek következtében pedig néha-néha előfordul, hogy a meglevő állapot tiszteletét más szempontok írják felül.

Egy épület életének három állomása. A budavári Úri utca 31. építéskori (1862, Pán József), második világháború utáni (1945), és műemléki helyreállítás közbeni, már majdnem végleges homlokzata (1956)
[forrás: Budapest Régiségei 19. (1959)]

Pannonhalmán pontosan ugyanez történt. John Pawson és „magyar hangja”, Gunther Zsolt, a megrendelő szerzetesrenddel szoros egyetértésben úgy döntött, hogy az 1870–76 közötti felújításkor a gótikus templomtérbe került berendezést kirakják onnan. Nem azért, mert éppen ehhez volt kedvük, hanem azért, mert ezt a berendezést egykor jóformán a bencés rend megkérdezése nélkül helyezték el itt, és ami még fontosabb, hogy már eredetileg is alkalmatlan volt például a padsorok elrendezése a bencés liturgia szerinti szertartások lebonyolítására. Végül a Kulturális Örökségvédelmi Hivatallal kötött kompromisszumok folyományaként csak részlegesen történt meg a 19. századi felújításkor keletkezett társművészeti alkotások eltávolítása. Azok a dolgok azonban, amelyekkel használhatósági gondok merültek fel, mind távozni kényszerültek, továbbá elérték a színes üvegablakok ónix-üvegre való lecserélését.

A pannonhalmi bencés apátság bazilikája a felújítás előtt, és azt követően (látványterv).
[forrás: eu2011.hu]

Hagyományosan, szigorúan csakis műemlékes szempontból nézve, az elvekre hivatkozva persze el lehetne ítélni mindezt. Azonban ahogy a műemlékvédelem elsődleges tárgya, az építészet sem egy önmagában való tudomány, úgy az örökségvédelem is olyan társadalmi beágyazottságban mozog, ahol számos más szempontot is figyelembe kell venni. És bár nem vagyunk hozzászokva, hogy pont egy templom esetében kell a funkcionális igények miatt erős kompromisszumokat kötni, úgy tűnik napjainkban már ez is megesik. Ami tehát Pannonhalmán történt, az bármennyire is úgy tűnik a minimalista bútorzat láttán, cseppet sem lóg ki a magyar műemlékvédelem hagyományaiból.  Mégis mitől válik általánosan igazzá akkor a „sokkoló” jelző? Attól, hogy nagyon régen nem mondta már ki ilyen nyíltan egy felújítás sem a talán sokaknak fájó igazságot: a műemléki elveken néha kicsit átlépve is létrehozható minőségi munka.

Kelecsényi Kristóf Zoltán