Időutazás VII.

Beregszászi Nagy Pál (1790–1865) mérnöknek, a debreceni főiskola rajz és építészet tanárának 1824-ben, Debrecenben kiadott „Az építés tudományának azon része, melyben az épületeknek erős és alkalmatos volta adódik elő” című tankönyve az előző alkalommal ismertetett téglákon kívül természetesen a máig egyik legfontosabb és talán legrégibb építőanyagról, a fáról is értekezik. A fa évezredekig bizonyos fajta alapozások és falszerkezetek, valamint a tetőszerkezetek legfontosabb építőanyaga volt. Mind a mai napig – a műanyag ablakok térhódítása ellenére is – nyílászáróink nagy része szintén belőle készül, nem is beszélve a különféle padló- és falburkolatokról.

Mivel a fa szerves anyag, beépítése előtt nagy körültekintéssel és óvatossággal kell kezelni, amit Beregszászi is kiemel. A legfontosabb, hogy a fát megfelelően ki kell szárítani, és a szárítás során ügyelni kell a fokozatosságra. Napjainkban már ipari eljárások segítik a faanyag gyors kiszáradását, régebben azonban ezek az eljárások nem álltak rendelkezésre, és a fákat évekig szárították a fakereskedők padlásain. De már a feldolgozás előtt nagyfokú figyelemmel jártak el: a kora újkori építészeti írók hangsúlyozták, hogy a fákat télen vagy kora tavasszal, a nedvkeringés beindulása előtt kell kivágni, mert ez elősegíti a későbbi száradási folyamatot. Beregszászi a tavaszi fakivágást ajánlja, ráadásul megemlíti, hogy kivágás előtt a fa kérgét egy bizonyos magasságban le kell hántani, mivel így a benne lévő nedvek könnyebben távoznak. Ezek után felsorolja, hogy a különböző fafajták mire alkalmasak, és ezt a felsorolás tökéletes képet alkot arról, hogy egy régi épületben hol milyen faanyagokkal találkozhatunk:

„Nállunk az épületekhez, azoknak Fedelezeteihez Ajtók, Ablakok, Gráditsok, ‘s Kerítéseikhez, leginkább a’ Tölgy, és Fenyőfák használódnak, úgymint a’ melyeket legbővebbenn kaphat az ember: de ezekenn kívül a’ kisebb dolgokra, külső, és belső Házi Eszközökre’ fordítódnak a’ Bikk, Éger, Juhar, Nyár, és Szilfák, nem külömbenn a’ Dió, Körtvély, Cseresznye, Ebenus, Puszpáng, ‘s több efféle nemei is a’ fáknak.”

Fa cölöpök leverése hídpillér alapozásához a nagy francia enciklopédia (Encyclopédie) 1763-as képkötetéből.
[a kép forrása: encyclopedie.uchicago.edu]

Az idézetből kitűnik – amit bárki tapasztalhat, aki régi épületekkel foglalkozik –, hogy az épületszerkezetek és nyílászárók tölgyfából és fenyőből, míg a „házi eszközök”, tehát a fa szerszámok és a bútorok más, könnyen faragható faanyagokból készültek. Mindehhez hozzá kell még tenni, hogy falszerkezetek is épültek fából, illetve ingoványos területen a kő alapozást csak levert facölöpökből álló rácsozatra lehetett ráterhelni, mivel a mocsaras talajviszonyok között csak a cölöpszerkezet volt képes megtartani az épületet. A tölgyfán (Quercus) kívül erre a legalkalmasabb a vörösfenyő (Larix) volt, elég csak Velence cölöpökön álló házaira, vagy például a budapesti Parlament épületére utalni.

A tölgy és a fenyő épületszerkezetekben való felhasználásáról Beregszászi imígyen értekezik:

„A’ Tölgyfa Eichenholz, Igen kemény természetű, az Épületnél mindenféle meg kívántató dolgokra fordítódik; de a’ nehéz teher alatt, sőt magától is, ha hoszszú, ‘s víz állású fekvésbenn van igen hamar meggörbed, kivált ha alatta elegendő támasz nints: azombann függő állásbann, igen erősenn áll. – Igen tartós, ha szüntelen Száraz, és esőzésnek ki nem tett helyre alkalmaztatódik, vagy pedig ha szüntelen vízbenn vagy főld alatt marad, a’ hol sok időre kő keménységet kap, és fekete színű leszsz.”

Az edelényi L’Huillier–Coburg-kastély 18. századi tölgyfa tetőszerkezete. A kastélyt fedő manzárdtető felső részén jól kivehetők a szerkezet legfontosabb elemei, a rézsútosan álló szarufák, amelyek a jelenlegi palaborítást tartó lécezetet tartják, valamint a szarufákat felül összefogó vízszintes torokgerendák. [a szerző felvétele]

18. századi csapolás az edelényi L’Huillier–Coburg-kastély tölgyfa tetőszerkezetében. [a szerző felvétele]

Különféle tetőszerkezetek a nagy francia enciklopédia (Encyclopédie) 1763-as képkötetéből. Az alsó sorban különböző megoldású manzárdtetők láthatók. [a kép forrása: encyclopedie.uchicago.edu]

Tölgyfa gerendákból álló 18. századi csapos gerendafödém az egri érseki palotában. Egy földszinti helyiség síkmennyezetének felső, „hátsó" oldala a felette lévő I. emeleti helyiségből. A síkmennyezeteket így készítették az acélszerkezetek és a vasbeton elterjedése előtt. A falakat összefogó 18. századi vonóvas is megfigyelhető a képen. [a szerző felvétele]

„A’ Fenyőfa Tannenholz, lágyabb természetű mint a’ Tölgyfa, de azért ez is sokféleképpenn használódik az Épületeknél, a’ teher alatt nem oly könnyenn görbed, több nemei vagynak úgymint. 1. A' Fehérfenyő, Weistanne, mely a' levegő viszontagságinak kitett helyre nem alkalmatos, a’ vizet magábann vészi, ‘s hamar rothad; de a’ száraz helyre’, kivált deszkának igen alkalmatos Szép fehérségére nézve is. – 2. A' Jegenye fenyő Fichtenholz, sokkal tartósabb mint a’ Fehérfenyő, az esőzést, ‘s más levegő viszontagságait, igen jól állya, fedél fáknak igen tartósok. – 3. Vadfenyő Kiefer, a’ Fehér és Jegenyefenyőnél porlósabb, azért is gerendáknak nem olyan alkalmatos, de ellenbenn a’ víz alatt, vagy vizes földönn, karóknak nagyonn tartósok, mivel szurkos Matériával tellyesek. Mind ezeknél erőssebb és tartósabb 4. a’ Veresfenyő Lerchenholz, mert ez a’ levegő viszontagságait is jól kiállja; az olyan helyenn is, mely hol megázik, hol megszárad legjobbann hasznavehető: mint példánakokáért, Zsindelynek, Ablakfáknak ‘s a’t.”

Hazánkban a történeti építészetben a tetőszerkezetek legfontosabb alapanyaga a tölgyfa, s leginkább egyik alfaja, a kocsányos tölgy (Quercus robur) volt, amit keménysége és ellenálló képessége miatt parkettákhoz és faragott falburkolatokhoz is felhasználtak.

18. századi táblás parketta a sümegi püspöki palotában. [a szerző felvétele]

Fából készült falburkolat (ún. boiserie) a hontszentantali (ma Svätý Anton, Szlovákia) 18. századi Koháry–Coburg-kastélyban.
[a szerző felvétele]

Az épületszerkezetek és a burkolatok mellett a jó minőségű ajtók és ablakok is tölgyfából készültek, bár az ablakokhoz a faiparban borovi fenyő névre hallgató erdei fenyő (Pinus sylvestris) is kiválóan alkalmas volt. Ennek a két fafajtának a beszerzése nem okozott nehézséget, hiszen a Kárpát-medence középső, alacsonyabb területei bővelkedtek tölgyfában, a magasabb régiókban, például a Tátrában pedig hatalmas fenyőerdők álltak rendelkezésre. Beregszászi a fenti szövegben több fenyőfajtát is megemlít. Fel kell hívni rá a figyelmet, hogy a szövegben szereplő „fehérfenyő” a közönséges jegenyefenyőt (Abies alba), a „jegenyefenyő” a közönséges lucfenyőt (Picea abies), a „vadfenyő” pedig a már említett borovi fenyőt, illetve a „veresfenyő” értelemszerűen a vörösfenyőt jelenti.

A pannonhalmi bencés főapátság refektóriumának (szerzetesi díszebédlőjének) 18. századi ajtaja. [a szerző felvétele]

Az edelényi L’Huillier–Coburg-kastély felújítása során, 2010-ben megtalált eredeti, 18. századi ablak az eredeti vasalatokkal és az eredeti, 18. századi üvegtáblákkal. Az ablak borovi fenyőből készült. [a szerző felvétele]

Az edelényi L’Huillier–Coburg-kastély 18. százdi ablakának részlete. Jól megfigyelhető a borovi fenyő. [a szerző felvétele]

Beregszászi szövege azonban nem csupán a kifejezetten épületszerkezetekben használt fafajtákat sorolja fel, hanem olyanokat is, amilyeneket például faberakásokban, intarziákban használnak – például a dió –, vagy olyanokat, amelyek a bútorművesség kedvelt alapanyagai:

„Az Épületeknél külömbkülömbféle végre fordítódik. 1-ször A’ Bikkfa, Buchenholz, leginkább a’ vizes helyekenn, ‘s víz alatt karóknak, a’ hol is tartós […]. 4. A’ Szilfa Ulmenholz, mindenre alkalmatos, még az olyan munkákra is, mellyek hol megnedvesednek, hol ismét kiszáradnak. […] 6. A’ Juharfa Ahorn, nagyonn kemény fa, a’ hol bővibenn van, igen alkalmatos Épülethez; de leginkább Mívszerekhez használyák. 7. A’ Hársfa Lindenholz, igen alkalmatos deszkának, mivel igen síma, és görts nélkül való. Vagynak még sok számtalan esméretes fáink, melyek a’ kissebb házi készületekre, külső és belső Eszközökre fordítódnak, ú. m. Dió, Körtvély, Szilva, Ákátz, Kőrös, Cseresznye, Puszpáng, Ebenus, ‘s több effélék.”

A fenti felsorolásban a mai olvasó számára is majdnem mindegyik elnevezés érthető, talán csak a „körtvély” és a „kőrös” szorul magyarázatra: az előbbi a körtével, az utóbbi pedig a kőrissel azonos. Az „ebenus” jelentése azonban homályos. Mivel a bútorművességben használt fafajták között szerepel, feltételezhető, hogy az Afrikából származó ébenfáról (Diospyros) van szó, ami Beregszászi korának, illetve a nem sokkal korábbi empire bútorművészetnek az egyik legkedveltebb és legdrágább luxusanyaga volt. Azonban lehetséges, hogy a szerző az ébenhez hasonló grenadilfát, más néven brya ebenuszt (Dalbergia melanoxylon) érti az „ebenus” alatt, amit gyakran összekevertek az ébennel. Éppen ezért feltételezhető, hogy Beregszászi nem tett különbséget a két egzotikus fafaj között, és csupán az volt a szándéka, hogy a luxuscikknek számító ébenfát is felsorolja a többi nemes faanyaggal együtt.

Akár egzotikus, akár őshonos fafajták, a régi épületekbe beépített faanyagok az információk egész tárházát jelentik a kutatók számára: technika- és ipartörténeti érdekességek, a művészettörténeti korszakok változásai, valamint a modern természettudományos módszereknek köszönhetően akár a klímaváltozások is kiolvashatók ezekből a szerkezetekből. Amennyiben nem éri őket károsodás – főként nedvesség –, akkor hosszú évszázadokig is fennmaradnak, és az esztétikai örömön túl felbecsülhetetlen értékű tudományos adatot szolgáltatnak a jelen és jövő generációi számára.

Tóth Áron