Vannak épületek, melyeket tervezőjük múzeumnak szánt, vannak épületek, melyek az idők folyamán múzeumi funkciót kaptak, de vannak olyan épületek is, melyek önmaguk váltak egyféle „muzeális tárggyá”, hiszen a változó korízlés visszavonhatatlan nyomot hagyott rajtuk. Ezeket az épületeket szoktuk örökségnek hívni. A Pesti Magyar Színház esete kitűnő és kivételes példája a különböző korszakok szükség- és ízlésváltozásának, hiszen az épület alig több mint száz év alatt jelentős változáson esett át, a századforduló neobarokk stílusától a hatvanas évek modern formavilágáig jutott el; és mindegyik fázisában értéket képviselt. Ma mégis igen kevesen tudnak a színház múltjáról és a jelenlegi épület összművészeti értékéről.
A Magyar Színház Budapest hetedik állandó színháza volt. Az eredeti épület Lang Adolf tervei szerint készült 1896 és 1897 között, ez az állapot ma tervekből, képeslapokból és a korabeli sajtó feljegyzéseiből ismerhető meg. Az épület neobarokk stílusú volt, finoman modellált szobrokkal, domborművekkel és dekoratív formákkal díszített főhomlokzattal. A külsőt egyszerű körvonalak, elegáns megoldások és divatos formák összessége jellemezte, hatása pedig kellemes és könnyed volt.
A Magyar Színház Lang Adolf által tervezett eredeti épülete [forrás: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet]
Lang a nézőtér díszítésénél és festésénél mellőzte a szokványos aranyozást és leginkább fehéret, vöröset és kéket álmodott meg világos vörös alapra helyezve. A korabeli sajtó kiemeli, hogy a Magyar Színház az architektúra, a beosztás és a szépség szempontjából a legkiválóbb színházak közé tartozott, hogy az épület kitűnő akusztikával rendelkezett mind ének, zene és próza tekintetében. Hátrányaként csupán azt rótták fel, hogy elhelyezkedése miatt nem érvényesülhet igazából a külső szépsége, mivel három utca találkozásánál fekszik, és emiatt elsőre megtalálni is igen nehéz.
A lelkesedés viszont nem tartott sokáig, mert igen hamar kiderült, hogy a nem megfelelő anyaghasználat miatt könnyen rongálódik és nem minden téren funkcionális, így már 1914-ben átalakították Vágó László építész tervei alapján. Ennek eredményeként új előcsarnok épült, és ez a beavatkozás jelentősen megváltoztatta a főhomlokzat képét.
A színház Vágó László 1914-es átalakítása után [forrás: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet]
Az 1960-as évek közepén a metróépítkezésekre hivatkozva felrobbantották a Nemzeti Színház Blaha Lujza téri épületét, így a társulat ideiglenesen a régi Magyar Színházba költözött, ami mai arculatát is ekkoriban nyerte el, 1964 és 1966 között, Azbej Sándor tervei szerint, aki 1973-ban Ybl-díjat kapott.
A jelenlegi épület Ázbej Sándor tervei alapján készült. A főhomlokzat Illés Gyula munkája. [fotó: Varga Orsolya]
A régi épületet visszabontották egészen a vasfüggönyig, sok helyen csak a tartófalak maradtak meg, így az eredeti épület tulajdonképpen megsemmisült. Az új épület tömege tömbszerű, kissé nehézkes, a síkfelületeket csupán a téglalap alakú táblák teszik változatosabbá, melyek sajátos ritmikát adnak az oldalsó és a hátsó homlokzatoknak. A táblák ma látható színezése nem az eredeti terv része, hanem azt 2010-ben készítette a Szövetség ’39 Művészeti Bázis.
Oldalhomlokzat [fotó: Varga Orsolya]
Az új főhomlokzat zsolnai pirogránitból készült, a 757 elemből álló dombormű Illés Gyula szobrászművész munkája, ami színházi témák figurális ábrázolásait jeleníti meg, vízszintesen négy részre tagolva. A legalsó, a szalagablak alatt elhelyezkedő részen színházi maszkok sorakoznak, leskelődve a függöny mögül, különböző hangulatokat és érzéseket megelevenítve, amelyek viszont jelenleg nem láthatóak egy reklámbanner miatt. A felső három részen pedig ember alakok vívják a színházi hősök harcait.
Az előcsarnok fekete márvány burkolatából tűnik elő Barcsay Jenő festő- és szobrászművész Pro Arte-díjas nagyméretű aranyhátteres mozaikképe, görög kórus képzetét keltő asszonyalakjaival, melyek utalhatnak a színdarabok szünetében kedélyesen társalgó közönségre is.
Előcsarnok [fotó: Varga Orsolya]
Barcsay Jenő mozaikja [fotó: Varga Orsolya]
A nézőtérben a páholyok helyett egy meredek erkélyt alakítottak ki, mely kitűnő rálátást eredményez a színpadra. A nézőtér oldalfalai diófaburkolatot kaptak, melynek mély barna színe igen ünnepélyes és elegáns kontrasztot teremt a székek cinóber vörös kárpitjával, ezt a hatást pedig csak fokozza az akusztikai mennyezet a rejtett világítással.
A nézőtér [fotó: Varga Orsolya]
A színésztársalgót Szinte Gábor festő, grafikus és díszlettervező munkáját dicsérő faintarzia díszíti, ami különös könnyedséggel, fantáziával, ámulatba ejtő szépséggel és jellemző részletekkel mutatja be a színház belső életének mindennapjait a színésznők öltözőjén, a műszaki berendezéseken és a színpadi kellékeken keresztül.
Intarzia a művésztársalgóban [fotó: Varga Orsolya]
Intarzia a művésztársalgóban [fotó: Varga Orsolya]
Intarzia a művésztársalgóban [fotó: Varga Orsolya]
Ezeket alapul véve a Pesti Magyar Színház épülete kilép egyszerű funkciójából és valódi örökséggé válik, még akkor is, ha jelenlegi formájában „fiatal” épületnek számít.
Varga Orsolya
