Műemlékes szemmel a pesti Vigadó felújításáról
Általános érdeklődés övezi a Vigadó újranyitását. Nem is csoda, hiszen egy évtizedes zárva tartás után történt mindez. Az épület új felhasználója, a Magyar Művészeti Akadémia körüli közéleti viták – és a frissen csillogó aranyozás – árnyékában megkísérelünk a felújítás műemlékes vonatkozásairól beszámolni, minthogy az építészettörténész számára nem lehet mellékes Feszl Frigyes, és a magyar romantika építészete főművének sorsa.
Annál is inkább, mert ugyan kevesen tudják, de a budavári palota mellett ennek az épületnek az 1944–45-ös ostromot követő helyreállítása húzódott el a legjobban. A második világháború során teljesen kiégett épületet ugyan kívülről az ötvenes években rendbe hozták, de belülről csak az 1970–80 közötti rekonstrukció teremtett olyan állapotokat, hogy a Vigadó újra vendégeket fogadhatott. A kései megmentéséért azonban a ház nagy árat volt kénytelen fizetni.
Állapotok a nagyteremben 1945 után (források: Forster Központ Fotótára [b.]; fotomuzeum.hu - Csörgeő Tibor [j.])
A Vigadó ugyanis nem elég, hogy kiégett – vagyis hogy tetőszerkezete, zárófödémje megsemmisült, és ezzel éveken keresztül ki volt téve az időjárás viszontagságainak –, de egy jelentős részét le is bontották. Amit ma Vigadóként ismerünk, az a világháború előtti épületnek csak mintegy 65–70%-a. Az elveszett kb. egynegyed pedig pont azokat a kiszolgáló részeket foglalta magában, amely az épület dísztereinek működését segítette ki. Ez a bontás a régi épület fényében persze nem tűnik fel, mivel a Vörösmarty tér felé eső, hátsó részeket érintette. Azonban emiatt olyan kényszermegoldásokhoz kellett folyamodni, amelyek az épület megmaradt részeit is előnytelenül érintették.
A Vigadó lebontott részének jelölése vörössel (forrás: képeslap, kiegészítve a szerző által)
Hogy mit értünk ez alatt? Nagyszabású terekbe behúzott födémek és válaszfalak sokaságát, díszterek átalakítását, széttrancsírozását, világítóudvarok beépítését – vagyis az épület sűrítését. Mivel egy kisebb tömegű, és az eredeti kontúrjánál semelyik más pontján nem nagyobb épületnek kellett teljesítenie ugyanazokat az elvárásokat, nem volt más választás. Ezek az építészeti szempontból nem szerencsés adottságok vezettek oda, hogy az 1980-ra átadott épület belső képe igen alaposan megváltozott.
A Vigadó 1945 előtti alaprajza a lebontott rész vöröses jelölésével (balra; forrás: Arcitectura Hungariae - kiegészítve), és az oldalhomlokzat mai képe, melyet érdemes összevetni az archív képpel (jobbra; forrás: Google Streetview)
A leglátványosabbak ezek közül a nagyterem változásai voltak. A belmagasságot öt méterrel csökkentették, a plafon pedig a híresen rossz akusztika miatt modern, piramisszerű hangvetőket kapott. Az északról és délről kapcsolódó egykori kistermet és az úgynevezett csemegetárat (büfé) elfalazták, belső részletképzését (már ami megmaradt a háború és az évtizedes elhanyagolást követően) megsemmisítették. A korábban nyitott galériákat úgyszintén leválasztották. Födémet húztak be a Dunára néző nagytermi ablakok felső harmadának vonalában is. A főlépcsőház természetes világítása a mellette található két kis udvar beépítésével megszűnt. A földszint Vigadó térhez közeli, nagyvonalú, boltozott tereit födémekkel osztották több szintesre. Az egyedülálló belső kocsi-áthajtót pedig a középső, az előcsarnokot a lépcsővel összekötő egyharmada kivételével szintén födémbehúzással semmisítették meg. A tervezők szándéka szerint a belsőket az eredetit egyáltalán nem követve élénk, rikító tónusokkal színezték, ezzel az „intenzívebb élménnyel” pótolva a részben elveszett eredeti térélményt.
Az intenzívebb színélmény a Vigadó belső tereiben (bal: előtér; jobb: főlépcső - forrás: egykor.hu)
Ez az állapot állt fenn a 2004-es bezárásig. A korrekció lehetősége azonban felcsillant. A tömb Vörösmarty téri részén a háborús sérülései miatt lebontott Haas-palota és a Vigadó hátsó szárnyai helyén 1966–71 között felépült Országos Rendező Iroda (ORI) székházát ugyanis 2005-ben új tulajdonosa bontani kezdte egy új, multifunkciós irodaház felépítésének szándékával. Bár jelen sorok írójának nincs arról pontos tudomása, hogy komoly szintig jutottak volna a tárgyalások, azonban biztos, hogy a sajtóban felröppentek olyan hírek is, hogy a Vigadó pénzbeli megváltás fejében területeket kaphat új szomszédjában. Ilyen fajta együttműködésre végül a két zavaros történetű beruházás között nem került sor, és ismét azon kezdhették törni a fejüket a tervezők, hogy miként lehet kielégíteni a műemléki szempontok figyelembevétele mellett a megrendelői igényeket.
A Vigadó felújított külső homlokzata 2013. szeptemberében - az elrontott színezésű felső részt, azóta újrafestették (forrás: wikipedia.hu - Thaler Tamás)
Egyáltalán nem tűnt úgy, hogy a Vigadó újranyitása bárkinek is sürgető volna. És valóban, határozott állami koncepció nem is létezett arra nézvést, hogy mire is használná az állam a felújított épületet. Bár eközben azért a homlokzat felújítása 2007-ig megtörtént, és bizonyos belső szerkezeti munkák is megindultak. 2010 után az új kormányzat viszont a Magyar Művészeti Akadémia székházaként képzelte el a házat. A törvényszerű tervezőváltás és tervváltoztatások közepette sajnos a korábban kibontott zárófödém miatt a lépcsőházban található Than Mór freskó – tulajdonképpen az egyetlen épen megmaradt társművészeti alkotás – beázott. 2011-től viszont ennek köszönhetően nagyobb ütemben indulhatott meg a rekonstrukció.
A kibontott belső kocsiáthajtó a középrésztől észak fele fotózva - kb. a második csillártól elfele rekonstrukció (forrás: wikipedia.hu - Thaler Tamás)
Hogy pontosan milyen változtatások történtek az új felhasználó igényei szerint, azt nem tudjuk, ugyanakkor beszédes epizód lehet az egész felújítás történetére nézve, hogy az utcáról is látható belső kocsi-áthajtót megosztó födémet először kibontották a munkások, majd később visszaépült a födém, míg a beruházás utolsó fázisában ismét kibontották, és szerencsére így is maradt. Egy dologban tehát a kívülálló is biztos lehet: voltak vitás kérdések.
A megújult főlépcsőház (forrás: wikipedia.hu - Thaler Tamás)
Az átadott épületben sétálva számos pozitívumot fedezhetünk fel. A legelőször szembetűnő – és talán leglátványosabb – változás a rikító színű belső kifestés eltüntetése, valamint egy – vélhetően az eredetihez jobban közelítő – megnyugtatóbb színvilág felfestése. Az imént is említett kocsi-áthajtó eredeti méretében és fényében pompázva talán a felújítás legnagyobb nyeresége, amelyet remélhetőleg az üzemeltető sem lesz rest bejáratként működtetni. A lépcsőházban a restaurátoroknak szerencsére sikerült megmenteni Lotz freskóját.
A Vigadó nagyterme eredeti, 1945-ig fennállt állapotában (bal), és az 1980-ban lezárult rekonstrukciót követően, az akusztikát javító hangvetőkkel, kisebb belmagassággal (jobb; forrás: richpoi.com)
Az emeletre érve azon derűlátásunkat árnyalnunk kell. Legfájóbb talán, hogy a nagyterem födémjét mégsem emelték meg az eredeti belmagasság szintjéig. Az indok ismét hasonló, mint a korábbi helyreállításkor: a felette található helyiségek hasznos kialakítása miatt szükség volt az így nyerhető plusz térre. Viszont a korábbi prizmás plafonfelület helyett elkészült az eredeti másolata. A baj ezzel csupán az, hogy aki csak egy kevés arányérzékkel rendelkezik, rögtön észreveszi ezt. Persze lehet minderre legyinteni, hogy mit számít egy ekkora terem esetében az a pár méter, ugyanakkor nem gondolom, hogy szükség lenne felhozni más érvet, minthogy egymás mellé rakjuk a terem eredeti és mostani képét. Persze ne legyünk igazságtalanok: az északi és déli oldalon ismét egybenyitották a teret a korábbi kisteremmel és csemegetárral, és ezzel igen fontos tér-, és fénykapcsolatok jöttek létre – újfent. Ugyanakkor az emeleti galériák sajnos továbbra is lefalazva maradtak. Mindezzel együtt a nagyterem előnyére változott, de egy épület teljes rekonstrukciója esetén joggal lehet hiányérzetünk.
A nagyterem képe a rekonstrukciót követően. A pozitív irányú változás egyértelmű, az a megspórolt pár méter sajnos úgyszintén. (forrás: mtro.hu)
Sajnos ehhez képest is egyértelműen negatívak a mellékterekben vegyesen alkalmazott rekonstrukciók és kortárs belsőépítészeti megoldások. Sem a kisterem, sem a csemegetár kialakítása nem méltó az épület rangjához. Ha a nagyterem esetén azt mondtam, hogy kis arányérzékkel már feltűnnek a hiányosságok, a két melléktérnél ehhez a látás csodája is elegendő. Sajnos sem a korábbi rekonstrukció során, az egykori kisterem felett található színházterem miatt beépített ferde födém felöltöztetése, sem a Gothard Erzsébet belsőépítész nevével fémjelzett megoldások nem tudták megnyugtatóan megoldani az egyébként valóban nagyon nehéz szituációt. Ez utóbbiak olyan utánérzéses próbálkozások Feszl architektúrájának megidézésére, amelyek inkább nevetségesnek hatnak, semmint megnyugtatónak a megmaradt, rekonstruált eredeti részletek mellett.
Nehezünkre esik értelmezni a látványt, és ez még csak nem is a legelőnytelenebb szög. A ferdén lefele lépcsőző Feszl-féle architektúra utánérzet a maga nemében bravúrnak is lenne nevezhető.
A Vigadóra elköltött milliárdoknak köszönhetően a ház a jó pár ponton valóban közelebb tudott kerülni az ideális állapothoz, és ez mindenképpen nagy fegyvertény. Ugyanakkor pont az elvégzett munkák nagyságrendjét látva van hiányérzetünk. Optimistán annyit mondhatunk: nem baj, hagytunk feladatot a következő generációnak is!
Bónuszkép a jobb összehasonlíthatóság kedvéért.
Kelecsényi Kristóf Zoltán
