A Kolozsvárra látogatók közül biztosan többen emlékeznek a főtéri New York Szállóra, a János Zsigmond Unitárius Kollégiumra, vagy a sétatéri Kioszk- és Korcsolyapavilon épületére. Mindez nem is csoda, hiszen a felsorolt épületek Kolozsvár központjának ma is látványos, reprezentatív részét képezik. Azt viszont kevesebben tudják talán, hogy az épületek megálmodója Pákei Lajos (1853–1921), a 19. század második felének egyik legkiemelkedőbb erdélyi építésze volt.
A Kolozsváron született építész 1872-ben kezdte meg tanulmányait családja támogatásával a budapesti Műegyetemen. 1873-ban már a müncheni Politechnikum diákja, majd három év után a bécsi Művészeti Akadémián folytatta tanulmányait. Tanára, a dán származású Theophil Hansen (1813–1891) hamar megkedvelte őt, és bevonta a bécsi Parlament építkezési munkálataiba. 1880-tól szülővárosába, Kolozsvárra visszatérve a város főépítészeként tevékenykedett, de később – miután úgy ítélte meg, hogy a rengeteg mérnöki munka és az adminisztratív teendők ellátása egyre messzebb sodorja építészi pályájától – lemondott állásáról. Ezek után úgy döntött, hogy szakismereteit az Építő Fa- és Fémipari Tanműhelyekben tanárként hasznosítja tovább, szabadkézi és építési rajzot, anyagismeretet, valamint fatechnológiát oktatva. Mindemellett természetesen folyamatosan tervezett. Középületei és kastélyai, villái Brassótól kezdve Déván és Székelyudvarhelyen keresztül egészen Budapestig megtalálhatóak.
A következőkben azonban Pákei Lajos műemlékvédelmi törekvéseit szeretném kiemelni. Élete utolsó éveiben gazdag rajzgyűjteményt hozott létre, melyben Kolozsvár 16–17. századi történeti múltjának emlékeit dokumentálta részletes aprólékossággal. Tanulmánya bevezetőjében Ipolyi Arnold (1823–1886) besztercebányai, majd nagybányai püspök, történész szavait választotta mottójául: „Őrizzük emlékeinket, gyűjtsük töredékeinket, hogy végleg el ne vesszenek és ezáltal üresebb legyen a múlt, szegényebb a jelen, és kétesebb a jövő.” A régi városfalak, bástyák és reneszánsz lakóházak részleteiről készített vázlatok nélkül ma rengeteg értékes várostörténeti adattal lennénk szegényebbek. Odaadását bizonyítja, hogy az első világháború utolsó éveiben gyakran puskaropogás közepette is kitartóan dolgozott rajzain. Sajnálatos módon 1921-ben bekövetkezett halálával befejezetlen maradt nagyszabású terve, melyet aztán 1944-ben Balogh Jolán művészettörténész dolgozott fel és publikált.
A majális utcai villa főhomlokzata napjainkban [a kép forrása: wikipedia].
Emellett azonban egy másik, még érdekesebb példáját is megfigyelhetjük a 19. században még gyermekcipőben járó, csak kevesek által gyakorolt és fontosnak tartott műemlékvédelmi tevékenységnek: az építész kolozsvári, Majális (ma Republicii) utcai lakóházába több fennmaradt, megmentett reneszánsz kőfaragványt épített be. Pákei főépítészi tevékenysége során az utcák vonalának szabályozásakor, valamint az Unitárius Kollégium jelenlegi telkének egységesítésével többször is házak lebontására kényszerült, innen menekítette át az értékes épületrészleteket. A villa tervei az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárában találhatók meg. Bár nem esik messze a város központjától, az épület természetbe ágyazásával, svájci stílusával festői megjelenésű, vidéki ház benyomását kelti.
A nyugati homlokzat reneszánsz ablakkerete [a szerző felvétele].
Az épület szerencsés módon megmaradt, az eredeti tervekhez viszonyítva csak a főhomlokzat középső részének emeleti beépítése változott. Napjainkban a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológiai Intézetének ad otthont. Az építész részletes feljegyzéseinek és Balogh Jolán kutatómunkájának köszönhetően – néhány kivételt leszámítva – szinte teljesen tisztázott a reneszánsz ajtó- és ablakkeretek, töredékek eredete: a Kolozsvár főterén található Wolphard–Kakas-házból, egy 1581-ből származó ablakkeret, valamint Hensler Benedek Híd (ma Regele Ferdinand) utcai házából több ajtó- és egy ablakkeret épült be a homlokzatba.
Reneszánsz ajtókeret a nyugati oldalon [a szerző felvétele].
A Majális utcai villa különleges példáját mutatja a 19. századi műemlékvédelmi törekvéseknek. Az utcaszabályozások, házbontások révén sok értékes kolozsvári reneszánsz kőfaragvány a Történelmi Múzeum kőtárába került, és napjainkban is ott található. Pákei Lajos azonban egyedi módon néhányat kiemelve új értelmet adott a muzeális értékű faragványoknak, mindennap látható, használható „eszközökké” téve azokat. Hozzáértéséről, jó ízléséről tanúskodik, hogy mindezt nem hivalkodó módon, hanem a legnagyobb törődéssel, elővigyázatossággal tette úgy, hogy azok ne szenvedjenek kárt.
Az eset egyediségéhez az a beépítések során létrejött folytonosság is hozzájárul, mely alkalmat ad arra, hogy antik motívumok reneszánsz közvetítéssel helyet kaphatnak egy 19. századi svájci stílusú villaépületben eklektikus, de mégis harmonikus egészet hozva létre.
Reneszánsz ablakkeret az északi oldalon [a szerző felvétele].
Pásztohy Júlia
