Tavaly augusztus 20-án adták át a felújított diósgyőri várat. Az építész és művészettörténész körökben viszonylag nagy port kavaró kiépítés nem okozott különösebb társadalmi vagy politikai vitát, pedig az átadáson a műemlékvédelem ügyéért felelős államtitkár, L. Simon László azt is leszögezte, hogy a jövőben ezt tekintik mintának. A már elstartolt kastélyprogram mellett pedig idén tavasszal-nyáron elindul a várprogram is. Vagyis Diósgyőr csupán a főpróbája lehetett annak, ami az elkövetkezendő években 20-25 hazai erősséggel történhet.

A diósgyőri vár udvara a kiépített szárnyak képével. (A cikkben szereplő fotók forrása: Varga Orsolya)

A diósgyőri kiépítés optimista olvasat szerint a tanulságok levonására alkalmas. Kiépítés alatt a várak esetében azt értjük, amikor az állagvédelem, a biztonságos látogathatóság és esetleg a szemléltető bemutatás miatt indokolt falmagasításokon és kiegészítéseken túl jelentős mértékben újraépítünk több száz éve elpusztult falszakaszokat és építészeti szerkezeteket. A borsodi erősség esetére is lehetne úgy tekinteni, mint amit a szemléltető bemutatás indokolt, hiszen évtizedek óta röhej tárgya a laikusok számára, hogy a magyar középkor gyakorta „bokáig érő falak” képében jelenik meg, amit kétségtelenül nem könnyű értelmezni. Azonban olyan léptékű kiépítés, mint ami itt történt, gyakorlatilag a 19. század vége óta nem volt idehaza, jóllehet Diósgyőrben nem kerültek Zsolnay-csempés meredek tetők, valamint szépen faragott gótikus és reneszánsz csúcsdíszek az épületre.

Hogy alapvetően miért vitatható egy ilyen kiépítés, arról már korábban írtunk, és akkor sem mindenki értett egyet velünk. Azt azonban leszögezhetjük, hogy ezek a beavatkozások műemlékek megszokott látványát gyökeresen megváltoztatják. Ezeknek az építményeknek a képéhez éppen úgy hozzátartoznak ma a hiányzó falszakaszok, mint a meglevők. A római Colosseumot vagy a Stonehenge-t is hiányos állapotukban fogadjuk el természetesnek. Egy-egy hegytetőn ülő erősség romos sziluettjének radikális módosulása pedig egész tájképeket alakít át. A várromok és a romos városi épületek között pedig nem tehető egyenlőségjel. Egy romos, tető nélkül álló erősség nem hasonlítható egy funkciójára váró, elhagyott épülethez.

Vadonatúj konzolsorra támaszkodó emeleti folyosó

Ami Diósgyőrben történt mégsem tartható ördögtől valónak. Ahogy azt már korábban írtuk, a vár ilyen jellegű kiépítése még a mostani felújítással felülbírált 1960-as évekbeli rekonstrukciót tervező Ferenczy Károlyt is foglalkoztatta. Persze az már intő jel lehetne, hogy ez akkor mégsem valósult meg.

Hogy milyen veszélyek rejlenek ebben? Egy átlagos látogató számára semmilyenek. Legrosszabb esetben nem tudja megkülönböztetni egymástól az eredeti részeket és a kiegészítéseket, illetve esetleg olyan összbenyomást szerez az épület középkori képéről, amely valójában sosem állt fenn. Ettől még jól fog aludni az illető, azonban érdemes azon elgondolkodni, hogy a kvázi múzeumi tárgyként bemutatott épületekről alkotott hamis benyomás esetén mennyiben tudja teljesíteni az adott műemlék azt a szerepét, hogy hírmondóként segítsen képet alkotni a régmúltról. Ebben adott esetben segíthet egy jól felépített kiállítás is, bevetve korszerű és közérthető eszközöket, valahogy úgy, ahogy Edelényben történt például.

A belső udvar nyitva hagyott része. A torony kivételével a képen látható falak döntő többsége új.

Diósgyőr egyikben sem jeleskedik. Akik jól ismerték a vár korábbi képét, azok nagyjából tisztában vannak vele, hogy meddig értek korábban a falak. A külső homlokzatokon ez még jól nyomon is követhető, a várudvarba lépve azonban – lévén valamennyi fal rekonstrukció – elveszítik a fonalat még a szakavatottabb szemlélők is. A kialakított belső termekre pedig ez hatványozottan igaz. Ez azért baj, mert a vár meglátogatásakor gyakorlatilag csak az újraépített falakkal fog kapcsolatba kerülni a látogató, és nem középkori, hanem egy 2013–14-es építményben közlekedhet, hiszen a földszinti termek jelentős része, az emeletiek közül pedig valamennyi teljes rekonstrukció. Ezt még akár ellensúlyozhatná is a zárt terek megépítésével létrejött lehetőség, hogy egy vártörténeti kiállítás keretében pontosabb képet kaphasson a látogató, mint azelőtt bármikor. Ez azonban nem valósult meg. 2014 októberében kézműves bemutatókból, korhűnek szánt zenészekből és különféle reprintként a falakra helyezett, a középkori életet bemutatni kívánó rajzokból rengeteget lehetett látni, de vártörténeti kiállítást nemigen. Pedig a várból számos jelentős lelet került elő, így például a fantasztikus szépségű úgynevezett diósgyőri Madonna. Ezek mégsem kerültek be a várba, pedig eredetiségükkel még a rekonstrukciót is ellensúlyozhatták volna.

Az egyetlen helyén ("in situ") fennmaradt építészeti részletforma. Itt indokolható a zárt tér létrehozása.

Ekkor pedig joggal vethető fel, hogyha milliárdokat költöttek el egy építkezésre, akkor miért nem juthatott belőle a létrehozott terek érdemi berendezésére pénz? Arról most nem is beszélve, hogy a külső vár, valamint a várárok teljes körű feltárása és rekonstrukciója-rehabilitálása szintén elmaradt. Egy szerényebb építési program esetén ezekre úgyszintén juthatott volna megfelelő mennyiségű pénz. Mert azokért a termekért, amelyek így létrejöttek, egyszerűen nem éri meg ezt végigcsinálni.

A látogatóknak persze lehetséges, hogy hazai viszonyok között – ahol a várakban tapasztalható szolgáltatások átlagos színvonala igen alacsonyan tartja a mércét – ez elég, azonban ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne és ne kéne többre törekedni a panoptikumok és műanyag ételek világánál.

2014 októberében még nem volt minden teljesen kész. A kép a szintén rekonstruált nagyteremben készült.

Azt pedig nem szabad elfelejteni, hogy egy-egy műemlék épp azért tud több lenni egy témaparkban felépített ügyefogyott utánzatnál, mert falaiban valóban ott van száz, ötszáz vagy ezer év történelme. Az pedig, hogy ez átélhető legyen, az örökségvédelem szakmai feladata. És pont ez az, amit a döntéshozók megakadályoznak, ha minden lehetséges – ráadásul 30-40 évente csak egyszer hozzáférhető – forrást kiépítésre költenek. Pont ez az, amit megakadályoznak, ha a várromot olyan módon és olyan mértékben egészítik ki, hogy a további kutatás ellehetetlenül. Pont ez az, amit megakadályoznak, ha a korrekt szakmai program már nem fontos.

A művészettörténészek, a műemlékes építészek és a régészek tehát nem azért keseregnek, mert nem örülnek annak, hogyha a politika milliárdokat kíván befektetni a már rég esedékes műemlék-felújításokba. Azért keseregnek, mert tudják, hogy a szakmai szempontok nem valamiféle összeesküvés következtében alakultak ki és nem azért, hogy a látogatók ne ismerhessék meg a múltat. Épp ellenkezőleg: várakat továbbépíteni, kiépíteni nem ördögtől való, de mindenek előtt olyan reális programokat, az eredeti részleteket látni engedő beavatkozásokat szabad csak elvégezni, ahol megmarad, sőt, megnő a látogató esélye arra, hogy igazán megismerje magát a műemléket.

Kelecsényi Kristóf