„Színház az egész világ, / És színész benne minden férfi és nő: / Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár / Életében…”
William Shakespeare (ford. Szabó Lőrinc)
XIV. Lajos (1638–1715) francia király korát megidézve legutóbbi bejegyzésünkben a Vatel (Vatel) című filmet elemeztük. Vele egy időben azonban egy másik alkotás is született, ami a 17. századi francia udvar miliőjét a Vatelhez hasonlóan majdhogynem tökéletesen ábrázolja. Gérard Corbieau belga rendező A király táncol (Le Roi danse) című alkotása a Napkirály komponistája, Jean-Baptiste Lully (1632–1687) életén keresztül mutatja be az udvar életét. A film leginkább a firenzei születésű, eredetileg Giovanni Battista Lulli névre hallgató igen jelentős barokk zeneszerző életének azon korszakára koncentrál, amikor 1664-től 1671-ig rendszeresen a nagy drámaíróval, Molière-rel (1622–1673) dolgozott együtt, akinek több színművéhez ő szerezte a zenét. Corbieau alkotása a két művész szakmai féltékenykedését és szakítását is ábrázolja, és Lullyt elég negatív színben tűnteti fel. A film továbbá egy lélektani dráma, melyben a főhős túlfűtött energiájának és konfliktuskereső személyiségének az alapját mindkét nemhez való vonzódása képezi, amit a rendező finoman, visszafogott eszközökkel érzékeltetett.
[a kép forrása: moviesdvdnewreleases]
A király táncol a Vatelhez hasonlóan a barokk udvari élet lényegét, a reprezentációt ragadja meg, amire a hatalmas apparátust igénybe vevő ünnepségek nyújtottak lehetőséget. A különféle világi események és vallási szertartások színpadias megrendezése során az uralkodói propaganda kifejtésére egyszerre alkalmazták az összes művészeti ágat. Az építészek, festők, szobrászok, drámaírók és zeneszerzők számára egy-egy ilyen alkalom kiváló lehetőség volt arra, hogy új ötleteiket kikísérletezzék. Az ünnepségek programadói mindeközben biztosították, hogy az építészeti-képzőművészeti dekoráció és a színi előadások tematikája egymást erősítse és egységes szimbólumrendszert hordozzon, ugyanazt a mondanivalót sulykolja. Corbieau filmje mindebből legfőképp a színházra és a zenére koncentrál, tökéletes képet adva a barokk színjátszásról, a barokk színház építészeti elrendezéséről, valamint mindennek a zenei aláfestéséről.
A film trailere. [forrás: youtube]
Mindemellett A király táncol az udvari élet egy másik érdekes oldalát is bemutatja: a király, a nemesség és az udvaroncok serege ezeken az ünnepségeken egyszerre volt néző és szereplő, a színész és a közönség közötti határok elmosódtak. XIV. Lajos valóban szeretett táncolni, és Lully balettjeinek jórészt valóban ő maga volt a főszereplője. Ezekben a művekben a király leginkább a napistenként, Apollóként tűnt fel, aki az egész világegyetem középpontja, a darabok propagandisztikus mondanivalója tehát mindenki számára világos volt. Az udvar világa tehát valóban egy nagy színházhoz hasonlított, amiben a királytól kezdve az udvaroncokig színész volt „minden férfi és nő”.
Ballet de la nuit, 1653. XIV. Lajos (Emil Tarding) a Nap szerepében.
[forrás: youtube]
A film készítői azonban a barokk színház és zene megidézésén túl a 17. század tárgyi világának és épített környezetének bemutatásával is maradandót alkottak. A király táncol kosztümvilága 2001-ben a Vatellel megosztva kapta meg a César-díjat, ami a francia filmes szakma legmagasabb rangú elismerésének számít. A filmet több helyszínen, Franciaországban, Belgiumban és Németországban forgatták, az épített környezetet tekintve autentikus 17. századi miliőben. Több jelenethez – így a színház megidézéséhez is – stúdióban felépített díszleteket használtak, de az építészeti környezetet és a tárgyi világot ott is nagy műgonddal készítették el. A werkfilmből jól látható, hogy nem sajnálták az időt és az energiát a szakértők bevonására.
Az egyik forgatási helyszín, Vaux-le-Vicomte, 1658–1661. Louis Le Vau (1612–1670) építész, André le Nôtre (1613–1700) kertépítész és Charles le Brun (1619–1690) festő műve. [a kép forrása: wikipedia]
Vaux-le-Vicomte parkja is többször feltűnik a filmben. [a kép forrása: wikipedia]
Természetesen egy-két apró baki ebbe a filmbe is becsúszott, de jómagam eddig csak egy anakronizmust vettem észre. A harmadik jelenet 1753-ban játszódik, amikor Lully – vagy inkább Lulli, aki ekkor még olasz akcentussal beszél – a Ballet royal de la nuit című darabot komponálja a még szinte gyermek király számára. Ezeket a kezdő képsorokat a maincy-i Vaux-le-Vicomte kastély dísztermében, az úgynevezett ovális szalonban forgatták, ahol több későbbi kulcsjelenet is játszódik. Sajnos 1753-ban ez az épület azonban még nem állt, csupán néhány évre rá kezdte el építtetni Nicolas Fouquet (1615–1680), a király pénzügyminisztere, akit XIV. Lajos korrupciós ügyei miatt hamarosan letartóztattatott.
A Vaux-le-Vicomte ovális szalonjában játszódó jelenet 4:39-től.
[forrás: youtube]
A pénzügyminiszter lopásaira vonatkozóan pont Vaux-le-Vicomte és a benne rendezett fényűző ünnepségek keltették fel a gyanút. Az építészeti környezet mindenesetre autentikus, hiszen a kastélyt egy az egyben az a művészkör tervezte, amelyik nem sokkal később Versailles kiépítését is irányította. Egy-egy jelenetben látható, hogy a háttérben az ablakok nem 17. századiak, ezzel azonban nyilván nem lehetett mit kezdeni. De ott, ahol lehetett, még erre is ügyeltek, és kis üvegtáblákból álló ólomkeretes ablakok nyílnak a háttérben, a spaletták formái pedig mindenhol a 17. századot idézik. Ebben az apró momentumban tehát tetten érhető a film példaértékű precizitása.
Vaux-le-Vicomte ovális szalonja. [a kép forrása: pinterest]
Kilátás Vaux-le-Vicomte ovális szalonjából. [a kép forrása: fodors]
Mind Lully zenéjének, mind pedig a Napkirály építkezéseinek az apoteózisát azonban a zárójelenet adja, ami egyfajta – ha lehet élni a képzavarral – vizuális crescendóba foglalja mindazt, ami addig a filmvásznon lepergett. Erről a képsorról egy rövid, de kiváló elemzést olvashatunk Rumiko Handa Using Popular Film in the Architectural History Classroom című tanulmányában, amit az alábbi sorokban alapul vettem.
A zárójelenet helyszíne, a fényárban úszó versailles-i Tükörgaléria. [a kép forrása: chateauversailles-spectacles.fr]
A zárójelenetben tehát XIV. Lajos (Benoît Magimel) versailles-i kastélyának új dísztermében, az 1678 és 1684 között épült Tükörgalériában áll. Egyetlen kérdést tesz fel: „ma nem lesz zene”? A kérdést a mélységes csend válaszolja meg, hiszen Lully (Boris Terral) éppen haldoklik. A komponistát egy banális baleset érte: a 17. században divatos hosszú karmesteri botjával átszúrta a saját lábát, ami üszkösödni kezdett. A balett táncos zeneszerző azonban nem egyezett bele az amputálásba, így néhány napra rá vérmérgezésben meghalt.
A film vizuális „crescendója". [forrás: youtube]
A Tükörgalériából kitekintő idősödő királyt az őt kísérő udvaroncok hada ellenére mélységes csönd veszi körül. Csupán a képek „beszélnek”. A lemenő Nap megvilágítja a király arcát, majd láthatjuk, ahogy beragyogja a versailles-i parkot. Innen a kamera újra a királyra fordul, s a kép szép lassan nagytotálba megy át. A napsugarak az óriási galériát, a versailles-i kastély legfőbb és legfontosabb termét, XIV. Lajos építészeti reprezentációjának a csúcsát is fényárral töltik meg. A hatalmas térben a távozó Napkirály az udvaroncokkal együtt egy kis folttá zsugorodva végül eltűnik a galéria északi végén, a Háború termében. Nem marad más, mint a nagy, kongó Tükörgaléria, melyet ekkor viszont már egy éteri vibrálás tölt meg: Lully zenéje. A zene lassan, egy halk hegedűszólóval indulva, egyre több hangszer bekapcsolódásával váltja fel fokozatosan a távozó király alakját, s végül betölti az egész teret. Az építészet és a zene ezen apoteózisában feloldódik az ember, szinte kézzel foghatóvá válik a király, a zeneszerző és udvari színházuk múlandósága, egyszersmind mégis ez a legnagyobb tisztelgés alkotásaik maradandósága előtt.
Tóth Áron
