Mai örökségünk nem egy hagyományos értelemben vett épület, hanem Budapest harmadik kerületében, a HÉV Filatorigát nevű megállójában, a Ladik és a Bogdáni utca között húzódó kerítés fala.

A fal az egykori harisnyagyár mentén található, s az utcafront felől teljes terjedelmében graffitikat hordoz. Óbuda e környékének története már az 1700-as évektől szorosan összefüggött a hazai textilipar történetével. Erre utal a Filatorigát (korábban Filatoridűlő) helynév is, mely a latin filamentum, szál szóból eredeztethető. Budapest ezen elhagyatott ipari területe jó táptalajul szolgált a magyarországi graffitis szubkultúra számára.

Egy kis helytörténet. II. József uralkodása idején kezdődött el a textilipar és ezen belül is a rendkívül elmaradott selyemipar fellendítése. Ezzel a céllal invitálta II. József hazánkba az itáliai selyemszakértőt, Mazzocato Ágostont, aki eleget téve a felkérésnek vállalta a Selyemfonó és a Selyemgombolyító irányítását. A selyemfonót, más néven filatóriumot 1780-82 között építették fel a Duna-part közelében, az Újpesti vasúti híd budai hídfőjénél. Az előbb említett épület már nem áll, viszont a mai Harrer Pál utcában még látható a gyár egy épülete.

A filatóriummal egy időben alapította meg Goldberger Ferenc indigófestő az üzemét a mai Lajos utcában, ahol a Textilmúzeum található. Goldberger „Goli” gyára gyáróriássá nőtte ki magát az alapítástól eltelt kétszáz évben. A II. világháború után a pamutnyomó vállalat egyik legjelentősebb üzeme lett. Az 1980-as évek közepéig – a magyar textilipar hanyatlásának kezdetéig – a „Goli”, selyemkészítő gyár, az óbudai Fehérítő, valamint a Harisnyagyár határozta meg egykor Budapest ezen városrészét.

Mi határozza meg ma a városrész arculatát? Meghatározzák egyfelől a még álló és még nem átalakított gyárépületek, melyek közül eredetiségében talán legkiemelkedőbb a harisnyagyár egykori épülete. A gyáron kívül a környék legmeghatározóbb jelensége az elhagyott harisnyagyár kerítését megszínesítő graffiti-fal. Ebben az esetben azonban többről van szó, mint egy elhagyott gyár megszínesítője, mivel ez a fal a magyar graffitis szubkultúra legfontosabbnak mondható helyszíne. Fontossága már csak abból a szempontból is megkérdőjelezhetetlen, hogy a magyarországi graffiti művészet kezdetének színtere volt.

A mai értelemben vett graffiti hullám Magyarországot az 1990-es évek elején érte el. Három-négy év kellett, mire az irányzat megerősödött és megjelentek az egyszerű tageknél komolyabb festésre szakosodott csoportok, mint például a PNC (Pride not Crime). A műfaj elterjedését nagyban befolyásolta a hip-hop zene népszerűsödése. A hip-hop zene és a graffiti párhuzamos és kölcsönhatásban álló jelenségként jól körvonalazható életstílust diktáltak, tehát a hip-hop zene kibontakozásával a graffiti is egyre inkább elterjedt. Ezen műfaj jellegzetessége, hogy idegen lény a város valamelyik elhagyott terén. A feliratokat csak a belső emberek értik. Ezen szubkultúrába tartozó emberek crew-ekbe (bandákba) csoportosulva a csoport egyezményes szignóját terjesztik a város különféle terein. Ezek a terek pedig együtt szólnak a graffiti alkotással, a kettőt mindig együtt kell látni. A graffiti művek jelentéstartalmának, minőségének ugyanúgy meghatározó eleme a közeg, ahol elhelyezkedik, mint maga az alkotás. Ha ezen művek egy-egy darabja bekerülne egy kortárs galériába, lényegének egyik felét elvesztené. Tehát együtt olvasandók.

Magyarországon legnagyobb számban a szabadkézi, hagyományosnak tekinthető graffitik találhatók meg, de már az új hullámhoz tartozó sablonnal, vagy matricával készített street art műfaja is megjelent. Ez első ismert ilyen típusba tartozó magyar csoport, az 1000% 2001-ben jelent meg. 2002-ben tűnt fel a DTM (Dekor Team, Durva Trabantos Matrica). Sokak által ismertebb csoportnak mondható a szegedi székhelyű Kétfarkú Kutya Párt is.

Megfontolandó lenne védeni a Filatorigát megálló graffiti-falát, mely az egyetlen ilyen legális fal a városban. A védelem lehetőségének gondolatát a gyár kapcsán felmerülő hasznosítási tervek indították el. Mivel egy folyamatosan megújuló felületről van szó, a védelem a fal meg- és fenntartására és nem annak külső megváltoztathatatlanságára vonatkozik. A filatorigáti graffiti-fal esetleges műemlékké nyilvánítása tehát a magyarországi graffiti történetének, valamint a legkvalitásosabb magyar graffitik kulcsfontosságú helyszínének védelmét jelentené. A fal mögött lévő gyár hasznosítását még nem oldották meg, de tekintve, hogy Óbuda ezen részén viszonylag sok gyárépület maradt fenn, el lehetne gondolkodni egy olyan felhasználási lehetőségen is, mely a fiatalok körében létrejött szubkultúrának biztosítana egyfelől kultúrközpontot, másfelől további alkotóhelyeket. A hely ilyen típusú hasznosítását erősíti a közelben minden évben megrendezett nemzetközi szintű Sziget fesztivál, mely alatt több ezer fiatal vonul át a Filatorigát megállón.

Sidó Anna

Hazánk dendrológiai értékei és megőrzésük kérdései

Ha örökségvédelemről esik szó, mindenki épületekre, esetleg műkincsekre asszociál. Pedig örökségünk jelentős része „ültetett”: parkok, kertek fái, facsoportjai, az útjaink mentén álló fasorok, a tájba simuló erdősítések.

A füzérradványi kastélypark hatalmas platánfája (Platanus X hibrida)

Miért értékes az „ültetett örökség”?

Minden fának attól függetlenül, hogy az egy Károlyi gróf által ültetett platánfa a füzérradványi kastélyparkban, vagy egy ártéri kőris, legjelentősebb haszna az ökológiai értékből származik. Egy idős platán alapvető életfunkciói (vagyis a fotoszintézis) során évente 260-280 kg szén-dioxid megkötésével állít elő oxigént, és „melléktermékként” további 1400 kg szennyező anyagot szűr ki a levegőből. Ez különösen a mai éghajlati változások korában hatalmas érték, hiszen a szén-dioxid a legalapvetőbb üvegházgáz. További ökológiai éréket jelent, hogy ezek a fák élő- és fészkelő helyet jelentenek az állatvilág számára, aminek különös jelentősége van a városokban.

A dégi kastélypark óriástölgye (Quercus robur)

Nehezebben megfogalmazható, de szintén jelentős az „ültetett örökség” dendrológiai értéke. Ilyen érték adott esetben magának a fának a hatalmas mérete, vagy azok a botanikai jellegzetességek, amelyek különlegessé, egyedülállóvá teszik az adott növényfajt. Ezek közé tartoznak a mocsárciprus (Taxodium distichum) légzőgyökerei, vagy a páfrányfenyő (Ginkgo biloba) különleges, összenőtt tűlevelei, melyek egy olyan növénytörzsnek az utolsó hírmondói, mely 270 millió éve meghatározta a Föld flóráját. A dendrológiai értékhez szorosan kapcsolódik a fák esztétikai, kertépítészeti értéke, hiszen a vérbükk (Fagus sylvatica ’Atropunicea’) élénkvörös lombszíne, vagy a magnólia (Magnolia X soulangiana) virága nem csak botanikai-dendrológiai különlegesség, hanem adott esetben egy park, vagy egy kert legfőbb nevezetessége is lehet.

Mocsárciprus (Taxodium distichum) légzőgyökerei a martonvásári kastélyparkban.

Az „ültetett örökséget” az épített örökséggel egyenrangúvá tévő tényező a történeti érték. A nagy barokk parkok 18. századból származó hársai, a fertődi Lés-erdő 19. század végén ültetett fasorrendszere, vagy József nádor alcsúti platánfái önmagukért beszélnek. Ugyanakkor a történeti értéket kiegészíti az emlékezeti érték is: például számos kastélykertben a Bach-korszak[TÁ1]  idejében tizenhárom fa ültetésével emlékeztek meg az aradi vértanúkról, vagy Erzsébet királyné emlékét törvényileg elrendelt fásítások őrzik minden magyar településen. Szentes városa első világháborúban elesett fiai emlékére 1125 tölgyfából álló erdőt létesített. Utóbbi jó példa az emlékezet fenntartására is: mai napig városi rendelet írja elő a kidőlt fák pótlását, hogy a ligetben mindig az adott számú fa álljon.

Végül, de nem utolsósorban említeném a fák úgynevezett kondícionáló értékét: a kondicionálás ebben az esetben ránk, emberekre, városlakókra vonatkozik. Látványukkal, szépségükkel a mi lelkünket vidítják, a mi esztétikai érzékünket edzik, az általunk létesített épületek hatását emelik ki.

Az „ültetett örökség” csoportjai, fenntartásuk szempontjai.

Szoliterek, facsoportok.

A tájképi kertek és parkok fontos alkotóelemei a szabadon álló hatalmas fák, vagyis a szoliterek és a kisebb-nagyobb facsoportok, angolul szóval clump-ok. Az angol kertépítészet valódi tájat emelt be a kertművészetbe: a hagyásfás legelőt. Mikor hazánkban is elterjedt a tájképi kert stílusa, a kerttervezők mindig alapul vették a meglévő tájat – így számos már meglévő fát integráltak a kert kompozíciójába, mintegy „ültetetté” téve a korábbi egyedeket. Emellett természetesen számos új szolitert és facsoportot telepítettek egy-egy meghatározott helyre, érvényesítve a növények dendrológiai és esztétikai értékeit: a virágzó fákat, a különleges habitust, a feltűnő lombszínt. 

Vérbükkök (Fagus sylvatica ’Atropunicea’) a füzérradványi kastélyparkban.

Kastélykertjeink felújításánál alapvető fontosságú a már elpusztult, vagy állapotuk miatt kivágandó szoliterek pótlása, lehetőség szerint az eredeti fajból. Itt merül fel az a kérdés, hogy azokat az egyedeket, melyek igen rossz egészségi állapotúak, és gondos faápolási munkák mellett is csupán egy-két évig tarthatók életben, érdemes-e most lecserélni. Itt megjelenik a történeti-emlékezeti érték és az esztétikai érték konfliktusa is, hiszen egy rossz állapotú fa gyakran kifejezetten rossz látványt nyújt.

Fasorok

A fasor esztétikai funkciója az „út”, a „megérkezés” kiemelése: egy-egy kastélyhoz több kilométeres fasor vezetethet; a 19–20. század fordulóján létesített városi körutak, sugárutak elképzelhetetlenek voltak egységes fasor nélkül. Ezekben az esetekben a régi városatyák már figyelembe vették a fák városklíma-javító és kondicionáló hatásait is.

Hazánkban nagy hagyományai vannak mind az országúti, mind a városi fasor-létesítéseknek. A nagycenki hársfasor, a keszthelyi feketefenyő-fasor vagy akár az Andrássy út belső szakaszának ostorfái szorosan hozzátartoznak az adott táj, illetve Budapest képéhez. A fasorok esztétikája éppen ellentétes a szoliterekével: utóbbinál az „egyéniség”, előbbinél a „tömeg” a meghatározó, vagyis, hogy a fasor lehetőség szerint azonos fajú és korú egyedekből álljon. Ez befolyásolja felújítási szempontjukat is. Ennek ellenére a fasori fák is önálló élőlények, így a sok beteg, haldokló példány mellett teljesen egészségesek is lehetnek egymás mellett.

Ezeket a szempontokat figyelembe véve kell meggondolni a fasorok felújítását. Számos nyugat-európai példa mutatja, hogy a fasorok cseréjekor egy-két úgynevezett „tanúfát” hagynak, amik utalnak a fasor történeti múltjára, annak ellenére, hogy maga a teljes fasor új példányokból áll, ami esztétikus, egységes képet ad. Viszont számos esetben ilyen tanúfák sincsenek, így a fasorok teljes cseréje válik szükségessé. Az utóbbi években két történeti fasor teljes cseréjére történt példa hazánkban: az Andrássy úton és a gödöllői kastélyparkban.

Az Andrássy út külső szakaszának platánfái (Platanus X hibrida) a kedvezőtlen környezeti körülmények miatt legyengülve súlyos egészségkárosodást szenvedtek a platángnomónia (Apiognomonia veneta) és a platánpoloska (Corythucha ciliatamiatt) miatt. A fasort 1989-ben lakossági nyomásra új platánokra cserélték. Az új csemeték satnyák maradtak, gyengén nőttek, miközben a Kodály köröndön álló idősebb társaik többé-kevésbé jó egészségnek örvendenek mind a mai napig. Ez az állapot egészen 2005-ig tartott, mikor a fasort újra lecserélték a magas kőris egy speciálisan városi környezetre nemesített fajtájára, a Fraxinus excelsior ’Westhof's Glorie’-ra. A külső-Andrássy út kőrissora kétségtelenül a város egyik legszebb fasorává vált.

Az Andrássy út új kőrisfasora (Fraxinus excelsior ’Westhof’s Gloire’)

A teljes fasorfelújítás másik példája a gödöllői kastély vadgesztenye (Aesculus hippocastanum) fasora. A 18. század óta népszerű fajnak a nyolcvanas években jelent meg egy veszélyes kártevője, a vadgesztenyelevél-aknázómoly (Cameraria ohridella). Ez a lepkeféle nevéből adódóan a levelekbe fúrja aknáit, így azok augusztusra elszáradnak, majd újra kihajtanak, ami rendkívül energiaigényes. Ez a vadgesztenyék rohamos legyengüléséhez vezet, ami gödöllői kastélypark fasoránál is bekövetkezett. Ezért teljesen lecserélték, többszörösen iskolázott, nagyméretű csemetékre. A fertőzésveszély miatt egy másik vadgesztenye fajt, a hússzínű vadgesztenyét (Aesculus X carnea) alkalmazták. A tervet nagy lakossági felháborodás fogadta, de mára itt is látható, hogy helyes döntést hoztak a kerttervezők: a fasor a jó minőségű, előnevelt csemetéknek köszönhetően két év után már „beállt” képet mutat. 

A gödöllői kastélypark új pirosvirágú gesztenyesora (Aesculus X carnea). [Kép forrása]

Fásítások

A tervszerű fásítások esetén a történeti érték a kevésbé jelentős, az emlékfásítások természete miatt inkább az emlékezeti érték a meghatározó, a jelentős ökológiai érték mellett. Itt az alapítás szándékának megőrzése fontos, mint azt a már említett szentesi példa is mutatja.

Magyarvalkó látképe, a templom feletti dombon az eróziót megállító Erzsébet-emlékfásítás

Szende András

A volt Légrády-nyomda irodaházzá alakítása

Kastélyokat, várakat és múzeumokat azért látogatunk, mert az ember egyik alapvető igénye, hogy megismerje a múltat, a saját múltját és a környező világ történetét is. Minden egyes múzeumi tárgy, minden bútor és szőnyeg, a letűnt korszakokról mesélő épületekben minden egyes kilincs, ablak, vagy ajtó a letűnt korszakokról mesélő épületekben, téglánként járul hozzá az ember megismerési vágyának kielégítéséhez. Az Országház láttán például az ember elámul, nézegeti, csodálja és az elmúlt korok eseményeinek ízét keresi benne, meghatottság járja át, mivel híres személyiségek nyomdokain, történelmi fordulópontok színhelyein halad át. De nem csupán az ilyen nagyszabású, Európa-szerte ismert épület hordozza magában ezt a különleges hangulatot, hanem a lokálisan híres épületek is, sőt, valójában ezek az épületek fajsúlyosabbak lehetnek, mert személyes kötődést is hordoznak: lehet hogy valamelyik nagyszülőnk, dédszülőnk dolgozott ott, vagy részt vett az építésében, vagy reggelenként, iskolába menet egyszerűen csak elmentünk előtte, és személyes ismerősünkké vált.

Ilyen a Budapest szívében, a Bajcsy Zsilinszky út 78. szám alatt álló volt Légrády Nyomda épülete is, ami a Horizon Development fejlesztésének a keretében 2013 végére új funkciót és megjelenést kap. A tervek szerint az épület utcai homlokzatai teljes egészükben megmaradnak, és ki is egészítik őket az eredeti építészek tervei alapján, ugyanígy a belső udvar vasszerkezete is, mert ezek képviselnek különös építészettörténeti és esztétikai értéket. A belső tereket viszont megsemmisítik, hogy a 21. századnak megfelelő irodahelyiségeket alakítsanak ki.

Ilyen lesz. [forrás: urbanista blog]

A tervek az elmúlt hónapokban igencsak megosztották a közvéleményt, melynek egy része elfogadhatatlannak tartja az épület megcsonkítását, egy másik tábor pedig éljenezve köszönti a kezdeményezést, hiszen végre funkciót kap az évek óta elhagyatottan álló épület. A harmadik csoport pedig sajnálja ugyan, de örül annak, hogy legalább a belső kovácsoltvas részek megmaradnak. Ahhoz, hogy saját álláspontunkat kialakíthassuk, úgy vélem, részletesebben ismernünk kell az épület élettörténetét.

Ilyennek álmodta meg Korb és Giergl [forrás: urbanista blog]

Korb Flóris és Giergl Kálmán, a Légrády Nyomda építészei Hauszmann Alajos irodájában váltak érett szakemberekké, és az 1903-as önálló irodaalapításuk utáni egyik első fontos megrendelést éppen a nyomda épületének megtervezése jelentette. Légrády Károly, a Pesti Hírlap alapítója személyes jó barátja volt Hauszmann Alajosnak, és először őt kérte meg az épület megtervezésére, aki két tanítványát ajánlotta a feladatra. A megbízástól az épület megépüléséig alig egy év telt  ami a korszakban, de az épület volumenét figyelembe véve még ma is jelentős teljesítménynek bizonyul. A konkrét tervezési munkák megkezdése előtt a két építész részt vett egy németországi tanulmányúton is a megbízó jóvoltából, már csak azért is, mert Magyarországon kevés példa volt arra, hogy egy lap szerkesztősége és nyomdája egyazon épületben legyen, ami ez esetben még bérlakásokkal is kiegészül. Ezért célszerű volt mindezt külföldön tanulmányozni.

Ilyen lesz belül [forrás: urbanista blog]

Az építészek, a telek adottságait, nagyságát és a megrendelő igényeit figyelembe véve, szokatlanul vastag betonalapozáson álló két belső udvaros, ötemeletes, háromhomlokzatos, sarokkupolás épületet tervezetek. Az alsó szinteken helyezkedett el maga a nyomda és a lap kiadóhivatala, a felsőbb szinteken pedig bérlakásokat alakítottak ki. Itt laktak a Légrády testvérek is a személyesen számukra készült lakásokban, de ebben a házban lakott évekig Mikszáth Kálmán is, mint a Pesti Hírlap munkatársa. Az épület háromhomlokzatos mivolta szerencsésnek mondható a bérlakások szempontjából, mivel előnyösebb utcai lakásokat lehetett tervezni. Az épület stílusát tekintve neobarokk és neoreneszánsz elemeket vegyít, a homlokzatot egyértelműen a hatalmas sarokkupola és annak megkoronázásaként a csúcsán álló négyméteres Géniusz szobor uralta, aminek a kezében lévő fáklya lángját gázvilágítással oldották meg. A Pesti Hírlap székháza elegáns és reprezentatív megjelenésű volt, ami azért volt indokolt, mert reklám funkciót is betöltött, hiszen magát a Pesti Hírlapot azonosították az épülettel. Ezen funkció tudatosságára vall az a mondat is, amelyet Légrády Károlytól ismerünk: „Szépet és díszeset, amely büszkesége legyen szülővárosunknak és méltó Pesti Hírlaphoz.”

Ilyen volt belül. Nem mondhatni, hogy értéktelen lett volna [forrás: urbanista blog]

A korabeli szaksajtó túlnyomó részben elismeréssel nyilatkozik az épületről, kiváltképp az udvari homlokzat vasszerkezete, a lakások felszereltsége és a reprezentatív megjelenés indokoltsága miatt, mivel a korszakban több olyan épületet terveztek, aminek a funkciója nem indokolta a kimagasló díszítettséget, és így az csupán öncélú és haszontalan cicomaként tetszelgett. Ami a vasszerkezetet illeti, azért tartották dicséretesnek, mert az építészek nem igyekeztek hagyományos építészeti formákat ráerőltetni, hanem egyéni megoldásokkal vegyítették a perzsa építészetből átvett motívumokat és a barokk stílus elemeit. A bérlakások felszereltsége azért különleges, mert Légrády Károly a 20. századot a gáz századának tartotta, és így mindent ezzel igyekezett megoldani. Mindez jól funkcionált, viszont volt egy gyenge pontja, amit a szaksajtó ki is emelt: a fürdőszobákban a víz melegítésére használt szerkezet veszélyes volt, ha valaki nem kellő hozzáértéssel kezelte, akár könnyen fel is robbanhatott. De összességében elismeréssel nyilatkoztak az épületről.

Az ablakok mögött a márciusi kék ég.

A világháborúk viszontagsága és az elkövetkezendő időszak nyomot hagyott az épületen. A II. világháborúban elpusztult a Géniusz szobor és a kupola is. A házat 1948-ban államosították, 1950. október 1-jétől pedig átnevezték Vörös Csillag Nyomdának. Az 1956-os forradalom idején az Október 23. Nyomda nevet kapta, végül pedig 1957-től Zrínyi Nyomda néven működött tovább egészen 1994-ig, amikor a nyomda kiköltözött Csepelre, az egykor méltóságteljes épület pedig kegyvesztetten várt a funkció nélküli épületek sanyarú sorsára, és bár volt arra irányuló kezdeményezés, hogy egyféle sajtótörténeti múzeum és kulturális központ váljon az épületből, ez elsikkadt.

Nehéz-állványzat tartja meg a magában álló homlokzatot kívülről. Mögötte már semmi.

Az épület történetének rövid áttekintése után úgy vélem, már nem sok indoklás szükséges ahhoz, hogy megértsük, miért is fontos ez az épület annak minden egyes részletével; és nem csupán a homlokzatával és a vasszerkezetével. Tulajdonképpen itt nyer értelmet a pörkölttel töltött csokoládétorta esete: hiszen hiába szeretjük külön-külön mindkettőt, ha a torta ízére számítva a pörköltbe kóstolunk bele. Eképpen igencsak keserű szájízt hagy bennünk ennek az épületnek a Horizon Development fejlesztésében létrejövő „felújítása”. Hiába egészítik ki a homlokzatokat stílushűen, az eredeti tervek szerint, ha a kupola helyére tervezett üvegmonstrum az épület külső megjelenésének integritását, és ezáltal élvezhetőségét is megbontja. De mégis az épület belseje vált a korszerűsítés legnagyobb áldozatává, amit teljes egészében lebontottak, hogy mélygarázst és egyterű irodahelyiségeket alakítsanak ki.

Ilyen most, ilyen volt, ilyen lesz.

Ezek fényben a kérdés számomra az, hogy meg lehet-e elégedni egy ilyen félmegoldással, amire tökéletesen illik a faszádizmus szó, vagy ez már a megalkuvás olyan szintje, ami könyörtelenül kiszolgáltatja az értéket korunk funkcionalitásának. Holott ezeknek a fogalmaknak az építészetben karöltve kell járniuk, és olyan kompromisszumos megoldás megtalálására kell ösztönözzenek, amiből semelyik megsemmisülése sem következik.

Varga Orsolya

Megmarad és megújul a Moszkva téri metrómegálló felszíni épülete

Vasbeton. Látszóbeton. Ipari épület. Hát az ember nem műemlékre asszociál első sorban ezeket olvasva.

Én viszont szeretem a Moszkva tér legyezőjét. Sokan sokfélét írtak már a térről, a legyező és a megálló története több helyen olvasható (itt meg itt és itt), én csak egy nagyon röpke kivonatot adok belőle: A tér bányából alakult át fontos utak találkozóhelyévé, de 1929-ig még neve sem volt. A negyvenes évektől kezdve tömegközlekedési csomópont, először csak autóbusz-pályaudvar és villamos-végállomás, majd 1972 óta a kettes metró egyik legforgalmasabb állomása. Buda kapuja az évtizedek alatt számos esetben késztette gondolkodásra az építészeket - erről számtalan elkészült terv tanúskodik. Ami a közelmúltban érzékelhető pozitív változást hozott, az a 2010-es Színes Város akció volt. Azóta installációk és graffitik vidámítják a teret:

Témánk aktualitását az  adja, hogy tervpályázatot írtak ki 2012-ben, aminek megvalósításában elkötelezett a főváros és a BKK is. Hosszú évek óta folytak a tervpályázatok (már 1983-ban is volt egy), de nem történt semmi, csak toldás-foldás, és igazából most sem lesz gyökeres változtatás. A Moszkva legnagyobb baja ugyanis az, hogy a mozgólépcső közvetlenül jön a felszínre, mert a metró építésekor nem volt pénz aluljáróra. Egy aluljáróban  feliratokkal-táblákkal könnyebben vezethető lenne a tömeg az összes átszállási pont felé, és zebrák nélkül is el lehetne jutni a Széna térre. Ezt a kapcsolatot ugyan valahogy most meg fogják oldani (ez csak a sajtótájékoztatón hangzott el), de nem tudjuk a pontos mikéntjét. A Széna téren több lesz a zöld, a Moszkván meg marad a közlekedés, mert ez arra való és pont. A tervpályázaton ezt szinte elő is írták, és az eredményhirdetésen Vitézy Dávid szájából el is hangzott. A zsűriben ítélő Finta Sándor főépítész ugyanott ezt annyival próbálta tompítani, hogy legalábbis kettős funkciójú a tér, de azok, akik ezt a nézetet képviselték mégsem értek el helyezést.

A tér felújításával kapcsolatban két nóvumot érzékelhetünk: mindenképpen maradjon meg a legyező (korábban el akarták bontani), és legyen párbeszéd. Ez utóbbi nagy előrelépés, még akkor is, ha a tervpályázat lezárulta után kezdődött. Reméljük, hogy az így érkezett véleményeket a kiviteli tervekbe beépítik majd.

De most inkább térjünk át arra, ami bennünket, műemlékeseket foglalkoztat!  Mit szeretnénk: mi maradjon meg, mi az, ami szerintünk érdekelheti majd az utókort? A dolgok jelenlegi állása szerint az Építész Stúdió készíti a kiviteli tervet. Hogy mi lesz benne, azt a nyertes pályamű makettje jól érzékelteti.

A nyertes pályázat makettje [forrás: tajepiteszek.hu]

A legyező tehát megmarad, az ún. lepényépület viszont nem. A nagytakarítás jegyében odébb viszik a kiszolgáló tereket, és a tér közepén egy légies vasbetonlemez fog állni üvegfalakon. (A nyertesek félórás villáminterjúja itt.) Már a ’83-as tervpályázat egyik résztvevője, Fábri Ferenc leírta, hogy az épületet sokat kritizálták, de az amúgy jó; gond a hatszöges rendszerben épült, egységes védőtetővel rendelkező paviloncsoporttal van, aminek  túl nyomasztó a teteje, és a villamosokat is takarja a domb előtt. Ezt a csoportot egyébként mindig, mindenki eltüntette volna a térről, ezért lehet, hogy tényleg nem kell sajnálni.

2010 óta nyulak és műfű

A legyezőt alátámasztó-kiegyensúlyozó épületrészt azonban a pályázat több résztvevője megtartotta volna, pl. a második díjas 1. számú pályamű (Sajtos Gábor, Oroszlány Miklós, Páll András és Virág Péter), a harmadik díjas 16. számú pályamű (Balázs Mihály és Tarnóczky Tamás Attila), de a pályázat legnagyobb meglepetése, a BCE tájépítész hallgatóinak megvételt nyert terve is a mostani megállóépülettel számolt. Ha „egyedül” marad a fogadócsarnok, valószínűleg kicsit nagynak fog tűnni, ahogy Kovács Dániel is írja, én azonban ezt most nehezen tudom eldönteni. A metró legutóbbi ráncfelvarrása előtt  a mozgólépcsőn felfele jövet, mindig szerettem nézni a cikkcakkos lemezt a magasban. Élveztem ezt az óriási teret, de az érzés hamar elmúlt ahogy felértem, és a Széna tér felé igyekeztem, már nyomasztott az aprócska belmagasságú átjáró. Az hogy kívülről, a nagytakarítás után sem fog rám törni az ún. platzsheu,^[1] azt nem tudom, de esélyes, ha a maketten jelölt kis icipici embereket nézzük. Én, személy szerint – ha nincs lepény – az A1 Építésziroda a megoldását tartottam volna jónak, már csak a stílusegyezés miatt is: ha már indusztriál, legyen igazán indusztriális a megjelenés.

Az A1 Építésziroda 5. díjas terve [forrás: epiteszforum.hu]

A másik dolog, ami hiányzik a tervekről, az a szobor. Azt nem tudjuk, hogy  valóban elviszik-e, ha az ökologikus nézet diadalmaskodik, akkor biztos marad. A szobor tetején egy bronz sellő emelkedik. A szobrot Makrisz Agamemnon, a csobogóban látható absztrakt állatokat felesége, Zizi készítette, magát a csobogót pedig Tokár György építész.

Makrisz Agamemnon és Zizi, Tokár György: Sellő [forrás: owl.hu]

 Az ítélet? Összességében szerintem örüljünk. A Műemlékvédelem Táguló körei kiállítás katalógusában a legyező épülete nem szerepel, pedig ebben van az első olyan lista, amelyik a közelmúlt kiemelkedő, védelemre érdemes emlékeit tartalmazza. A Czeglédi István által tervezett szerkezetet – és kifejezetten csak a szerkezetet – viszont a Betonretró előadásokon csúcsteljesítménynek találták, ahol fontos szakemberek nyilatkoztak meg a témában. Tehát a legyező mindenképpen maradjon, a többit pedig a minőség és a használhatóság döntse el. Deal?

Németh Nóra

A volt Korona Szálló homlokzatának felújítása Veszprémben

Egy évvel ezelőtt még csak egy régi, jellegét vesztett épület állt Veszprém sétálóutcájának végén, amelyet a helyiek leginkább az itt működő Mackó Cukrászdáról ismertek. Szürke, dísztelen homlokzatai, vitatható minőségben átalakított üzletportáljai legfeljebb csak sejteni engedték, hogy a régi városháza szomszédságában eredetileg nem ilyen házat emelhettek. Az egykor a Korona Szállónak otthont adó épületet tavaly augusztus vége és december közepe között újították fel. Sokan meglepődve tapasztalták, hogy ami az állványzat mögül előbukkant, alig emlékeztet korábbi önmagára. Veszprém 2013-ban paradox módon egy régi-új klasszicista házzal gazdagodott.

Mindössze annyi történt, hogy az épület egykori homlokzati díszeit - vagy legalábbis annak legjavát - visszarakták a homlokzatokra. A Korona Szálló egy 19. század eleji, korai klasszicista épület, amelyet az idők során többször átépítettek. A város kulturális életében is fontos szerepet játszott, 1848-ban még Petőfi is megszállt benne. 1907-ben az új posta megközelíthetőségének javítása céljából utcát nyitottak mellette, így sarokházzá vált, 1908-ban pedig a szomszédságában épült fel Medgyaszay István vasbeton szerkezetes, szecessziós színházépülete. A homlokzatot valószínűleg a második világháborút követő években csupaszították le.

A Mackó Cukrászda épületének lecsupaszított homlokzatai a felújítás megkezdése előtt [fotó: Kuti és Fia]

Veszprémben jelenleg is folyik a belváros rehabilitációja, amelynek keretében számos közterület és épület megújul. Ennek kapcsán merült fel az egyébként is rossz állapotban lévő, volt szállodaépület egykori külsejének helyreállítása annak ellenére, hogy a ház nem műemlék, de még csak helyi szinten sem védett. Egy ilyen kezdeményezés esetén a legkényesebb feladat az elpusztult részek pótlása. Ez azonban annyi buktatót tartalmaz, hogy számos örökségvédelmi szakember eleve kételkedik a siker lehetőségében.

A Korona szálló 1907 után, jobb oldalon az Óvári Ferenc utcai homlokzat [képeslap]

Egy végletes lecsupaszítás esetén ugyanis sokszor semmiféle töredék nem marad fenn, az eredeti építészeti tervekről pedig - ha véletlenül megvannak a levéltárakban - könnyen kiderülhet, hogy használhatatlanok, mivel vagy nem elég részletesek, vagy a tervezett és a megvalósult állapot közötti kisebb-nagyobb eltérésekre derül fény az archív fényképek láttán. Ezért számos esetben a legfontosabb forrást pont ezek a felvételek jelentik. Jelen helyzetben mind felmérési rajzok, mind pedig fotók előkerültek. Itt lép be a történetbe az építésztervező, akinek a feladat iránt érzett kellő tudása és alázata még mindig nem garancia semmire. A kivitelező ugyanis egy alapos háttérismeretekkel elkészített tervet is elronthat.

Részletek a vakolatból készült, helyreállított díszekről [a szerző fotója]

Veszprémben azonban nem ez történt. A visszarakott ablakkeretezések, a régi-új övpárkány és az egykori kaput övező kiugró homlokzatrész díszítményei szinte úgy néznek ki, mintha az elmúlt hatvan-hetven év meg sem történt volna. A titok nyitja, hogy nem gipszből készült, ipari technológiával legyártott elemeket ragasztottak fel a falra, hanem az eredeti technikával megegyezően, vakolatból készültek a díszek. A látvány egészen közelről nézve is meggyőző. A kivitelezés apró pontatlanságai inkább emberivé, és ezzel a 19. század elejének építőmesteréhez közelebb állóvá teszik az összképet. Akiket pedig a történeti hitelesség miatt esetleg zavarba ejtene mindez, azok az épület északi homlokzatánál vigasztalódhatnak. Bár az eredeti tervek még az Óvári Ferenc utca felől is az ablakkeretezések és a végigfutó övpárkány továbbvitelét tartalmazták, végül ez az Örökségvédelmi Hivatal kérésére - az építész szándékával ellentétben - elmaradt. Az épületnek ez az oldala az ugyanis - amely 1907-ben az utcanyitással  lett csak homlokzat és karakteres építészeti kialakítást sosem kapott - így maradt.

A portál közelebbről nézve. [a szerző fotója]

Az egyetlen kissé fájó pont a fából készült portál-rekonstrukció. Az engedélyezési tervlapon látható megoldás még közelebb állt az eredetihez, de a kivitelezés során az asztalosmunka  egyszerűsödött. A végeredmény pedig  nem lett annyira meggyőző, mint a ház többi része. Kár. Összességében azonban így is jó példa, minden városnak és tulajdonosnak, hogy miként illene hozzányúlni a díszeit, és ezzel építészeti karakterét elvesztett épített örökségünkhöz. A rondának és jellegtelennek megismert környezetünkről is kiderülhet, hogy valódi értéket hordoz.

Kelecsényi Kristóf Zoltán

a volt Korona Szálló homlokzat és tetőfelújítása
építésztervező: OKTO-GON Építésziroda - Schweighoffer Gabriella
kivitelező: Kuti és Fia – Építőipari és Szolgáltató Kft.

Gazdagon díszített homlokzatok, impozáns kapualjak, lépcsőházak és udvarok. Az utcai szárnyon az 1950–60-as évek lakásfelosztásai ellenére is polgári miliőt idéző lakások. Jó esetben ez jut eszünkbe, ha felidézünk magunkban egy tipikus budapesti bérházat. De legtöbbször más ötlik fel bennünk: keskeny, homályos cselédlépcsők, nyirkos folyosók és sötét, szobakonyhás lakások, ahová a második emelet alatt már egyáltalán nem süt be a nap, ha a ház történetesen ötszintes. Az udvarokban sok helyen lepukkantság, igénytelenség, melynek koszrétege alatt ma már alig-alig sejlik fel az Osztrák-Magyar Monarchia ellentmondásai ellenére is világszínvonalú világa.

Budapest, VI. kerület, Andrássy út 20. és XIII. kerület, Szent István körút 16.
Szűk udvar, de igényes, megtartandó hátsó szárnyak
[Szende András felvételei]

A hátsó, udvari szárnyakban ma is korszerűtlen, sőt, egyes esetekben emberhez méltatlan körülmények között élnek. Mindez persze már a bérházak megépülésekor így volt, hiszen 1867 és 1914 között is a spekuláció mozgatta a főváros kiépítését. Az utcákat túl szűkre szabták, a telkeket pedig a telekhatár mentén teljesen körbeépítették, így a bérházak alsóbb lakásaiba sosem jut elég fény. Akkoriban a budapesti bérház a társadalmi különbségeket tükrözte. Az utcára néző szárny első és második emeletén a pazar polgári lakások kaptak helyet, felfelé és hátrafelé pedig egyre kisebbek következtek a társadalom legalján élők szobakonyhás lakásaiig. Az utóbbiakban ráadásul fürdőszoba sem volt, ezért lakóiknak a hátsó szárnyban elhelyezett közös illemhelyeket kellett használniuk. Ez a 19–20. század fordulóján Európa-szerte megszokott jelenség a magyar fővárosban több helyen tartóssá vált: e sorok írója a kétezres évek elején több házban a fenti állapotokkal még találkozott. A bérházak átalakítására tehát égető szükség lenne. De hogyan tudunk a 21. század embere számára elfogadható körülményeket teremteni úgy, hogy közben az értékeket nem pusztítjuk el?

Budapest, VIII. kerület, Baross utca 34 és V. kerület, Kossuth Lajos utca 4.
Lepukkantság, sötétség. Az udvar viszont igényes, felújítva megtartható.
[Szende András felvételei]

A két világháború között már születtek elképzelések a helyzet javítására. A szocializmus általános gyakorlata alapján viszont a legtöbb helyen még a lakható, igényes lakásokat is feldarabolták. Az 1990-es évek elején pedig a lakásprivatizáció eredményeként a tanácsi lakások nagy része magánkézbe került. Az új tulajdonosok anyagi helyzete viszont még azt sem teszi lehetővé, hogy a megalakult társasházakat megfelelő szinten karbantartsák.

Az elmúlt két évtizedben több ház felújítását a padlástér helyén felhúzott új emelet lakásainak eladásából fedezték. Ezzel csupán az a baj, hogy az alul lévő lakásokat még sötétebbé tették. A másik, még rosszabb megoldás a faszádizmus: a homlokzatot kulisszaként megtartják, de mögüle mindent kibontanak. Eltüntetik a tágas tereket, a nagy műgonddal kivitelezett kovácsoltvas korlátokat és rácsokat, stukkókat, vörösmárvány lépcsőket, mázas kerámiákat, terrazzo padlókat és értékes fa tartozékokat is. Budapest sajátos és egyedi jellegét pusztítják el. Az eredmény a 21. század saját szintjéhez viszonyítva általában rosszabb a 19. századinál. A cél minél több légköbméter igénytelen beépítése: kör bezárult, csupán régi értékek vesztek el.

Budapest, V. kerület, Bástya utca 12.
A szűk utcában egy igényes homlokzat tárul fel, a hátsó szárny viszont a közelébe sem ér. 
Nem lehetne nyitottabbá tenni az udvart?
[Schmidt Péter felvétele]

A faszádizmusnál tehát nincs rosszabb. Mégis, hogyan lehetne elkerülni? Ésszerű kompromisszummal. Lipcsében például a 19. században eleve úgy építették a bérházakat, hogy az udvarok egy-egy tömbön belül egybe nyílnak. A lakások naposabbak, a zöldterület pedig javítja a város levegőjét. Nyilvánvaló, hogy Budapesten sok az olyan, igényesen kialakított hátsó szárny, amelyet vétek lenne feláldozni. Nagyon nagy számmal vannak viszont értéktelenebb, elbontható szárnyak is, melyek eltüntetésével a lipcseihez hasonló, egészségesebb környezetet lehetne létrehozni. Az utcai szárny a kapualjjal és a lépcsőházzal együtt megmenekülne, viszont az életkörülmények javulnának. Hogyan lehetne eldönteni, hogy melyik hátsó szárnyat bontsák le, és melyiket tartsák meg? Csakis úgy, hogy építész és művészettörténész szakemberek házról-házra, tömbről-tömbre bejárják a régi negyedeket, és minden egyes esetben alaposan mérlegelnek! Ehhez a Külső-Ferencváros rehabilitációjának tapasztalatait fel lehetne használni, örökségvédelmi szempontból tanulva hibáiból, és ötleteket merítve erényeiből.

Budapest, V. kerület, Veres Pálné utca 30. és 12.
Benapozás a 21. században...
A hátsó szárny előtti lépcsőház az előbbi épületben még több teret és a fényt vesz el,
a 12. számú ház udvarába pedig eleve nem jut túl sok.
[Schmidt Péter felvételei]

Tudatában vagyok annak, hogy a fent javasolt eljárás több problémát is felvetne: a lakók kártalanítását, új lakások építését, az ehhez szükséges infrastruktúra megteremtését stb. Tudatában vagyok annak, hogy mindez töméntelen pénzt emésztene fel. De a helyzet tarthatatlan. 1990 óta már felnőtt egy nemzedék, szinte eltelt egy emberöltő. Az egész történetinek mondható városterületre nézve legalább kezdjünk el végre gondolkozni a problémán! Mert közben az egyedi Budapest a szemünk láttára semmisül meg és válik jellegtelenné. Ráadásul olyan marad, mint amilyen volt: túlzsúfolt és egészségtelen; a spekuláció áldozata. Olyan, amire sajnos továbbra is illik Arthur Koestler világhírű regényének címe így, idézőjel nélkül: sötétség délben.

Tóth Áron

A volt Honvéd Főparancsnokság részleges felújítása

Mi az a romos ház fent, a várban? - kérdezik gyakran az erre járó turisták, városlakók. Az évtizedek óta üresen álló épület eredetileg a magyar honvédség központja volt. A főváros egyik legfrekventáltabb helyén áll, pontosabban szólva, 1945 óta inkább csak omladozik. Fennállásának immár nagyobbik részében nem a hazai haderő reprezentációjának egyik legfontosabb helye, hanem nemzeti emlékeink iránti érzéketlenségünk nyilvánvaló bizonyítéka. Viszont ma már senki sem a honvédség emlékének ápolását várja el a háztól, hiszen ebből a célból már létrejött a vár északi végében álló Hadtörténeti Múzeum. De mégsem egy szellemházat kellene kerülgetnie mindenkinek, a könyvtárba járó egyetemistától, a japán turistán át a köztársasági elnökig.

Az épület állapota napjainkban. [forrás: wikipedia.hu]

Most úgy látszik ez már nem is sokáig lesz így. Fél év múlva turisztikai információs központ, kávéház, vásárok, kiállítások és huszárparádék várják az épületbe tévedőt. A 700 milliós beruházás terveit engedélyezték, tavasszal munkához is lát a Várgondnokság által megbízott kivitelező, és év végi átadást ígérnek. A budai vár nemrégiben felvázolt 25 éves fejlesztési koncepciójába illik egy efféle, kapu funkcióval bíró létesítmény kialakítása a romban. A tavaly publikált koncepcióterv még a torzó bontását javasolja, de a jelenlegi beruházás a jövőbe tolja ki a döntést ezzel kapcsolatban.

A főparancsnokság épülete 1896-ban készült el. Eredetileg négyszintes volt, méretes kupola koronázta. Ez lett a veszte. Sok kritika érte ugyanis, hogy léptéke nem oda illő, megbontja a vár sziluettjét. A második világháború alaposan megtépázta, de mégsem ez, hanem az utána következő évtizedek eredményezték a jelenlegi állapotot. A főparancsnokságra régi formájában nem tartott igényt sem a Magyar Népköztársaság honvédsége, sem a vár helyreállításával foglalkozó szakértők. Ez utóbbiak értéktelennek tartották az efféle „talmi eklektikát”. Így a hosszú távú terv az lett, hogy mást építenek a helyére, ám erre végül nem került sor. Időközben viszont, ahogy egyre veszélyesebbé vált, apránként bontották, szinte emeletről emeletre.

A Honvéd Főparancsnokság állapota a háborút követően [forrás: fortepan.hu]

1990-re már csak az épület lábazati szintjei maradtak meg. A politikai változások hatására az új hatalom nemhogy szabadulni akart a múlt efféle emlékeitől, de minél inkább rehabilitálni kívánta azokat. Időközben a műemlékes és építész szakma szempontjai is megváltoztak, a századforduló építészete kanonizálódott, így emlékeinek megóvása is előtérbe került. Az elmúlt két évtized során az épülettel - a sikertelen pályázatok kavarta vitákon kívül - semmi nem történt.

A Honvéd Főparancsnokság épülete 1963 körül [forrás: fortepan.hu]

A nemrégiben engedélyt kapott terv megőrzi a még megmaradt értékeket. Célul tűzte ki a földszinti előcsarnok és az első emeletre vezető díszlépcsőház romjaiban is méltóságteljes térsorának konzerválását. Tervbe vette a homlokzatok helyreállítását a nagyobb hibák kijavításával, de emlékeztetőként az épület múltjára, a golyónyomok meghagyásával. Restaurálni fogják továbbá a főkapu míves vasrácsait. Ezen felül viszont csak olyan beavatkozások lesznek, amelyek feltétlen szükségesek a működéshez, és nem állják majd útját egy lehetséges későbbi, nagyobb szabású építési programnak. A terv három irányból is megnyitja az épület földszintjét, így központi térré emelve a loggia-s belső udvart. A zárt terekben az említett információs és vendéglátó funkciók, valamint vegyes használatú kiállító-, és rendezvényterek kapnak majd helyet. Ez utóbbiak közt lesz például „Huszár terem” és „Kempelen terem” is, jelzésszerű kiállítással.

A Honvéd Főparancsnokság kapualja jelenlegi állapotában. [forrás: műemlékem.hu]

A mostani terv arra szolgálhat, hogy használat közben, egy hosszúra nyújtott folyamat eredményeként alakulhasson ki egy végleges megoldás. Bontsuk le és építsünk kortárs épületet? Konzerváljuk a romot, és adjunk hozzá új elemeket? Az új elemek frissességükkel teremtsenek kontrasztot, vagy inkább finoman idézzék vissza a régi házat? Esetleg építsük újjá az egészet eredeti formájában? A válasz megtalálásában segíthet a „kísérleti program”, amelynek ideje alatt ráadásként nyerünk egy új helyet a várban. A felmerült radikális beavatkozásokra pedig akkor kerülhet sor, ha az épület jelene ki fogja rajzolni a végleges funkcióját az egykori parancsnokságnak. Elhelyezkedéséből adódóan viszont így is hamar közkedvelt hellyé, működő összekötő elemmé válhat a polgárváros és a volt királyi palota között. Teszi majd mindezt anélkül, hogy a vele kapcsolatos legkínosabb kérdésekre - amelyek eddig minden alkalommal zátonyra futtatták a megújítására tett kísérleteket - nem ad választ. Lehet nem is kell, és épp így tud majd egy műemlékké nyilvánított épületcsonk újra beilleszkedni a budai vár mindennapjaiba.

Székely Márton

Kedves Olvasónk!

Az örökségfigyelő blogot fiatal művészettörténészek, építészek és műemlékvédelmi szakemberek hozták létre azért, hogy tudósítsanak műemlékállományunk sorsáról. 2013 januárjától ugyanis hazánkban egy teljesen új rendszerben zajlik a kulturális örökség kezelése.

Blogunk célja éppen ezért az épített örökség védelme, a jelenleginél szélesebb körű társadalmi elfogadottságának megalapozása. Szándékunk, hogy a műemlékvédelemről ne egy akadékoskodó hivatal jusson az emberek eszébe, hanem a régi és új értékek közötti összhang megteremtésének a lehetősége. Rá kívánunk mutatni, hogy az építészeti örökség megőrzésének 19. században kikristályosodott gondolata miért és miként lehet érvényes a 21. század elején, akár egy gazdasági világválság közepén is. Nagyon sok esetben ugyanis nem igaz az, hogy egyértelműen jobban megéri a régit földig rombolni, és újat emelni helyette. Még akkor sem feltétlenül, hogyha szigorú gazdasági szempontok szerint ez nem igazolható.

A Kittl-ház udvara (Klösz György)

A műemlékvédelem eredményei – ahogy sok más szakmáé is – ugyanis nem feltétlenül forintokban, euróban kifejezhetőek. Ennek ellenére elismerjük, sőt szükségesnek ítéljük, hogy az épületek megújítása mögött olyan gazdasági program húzódjon, amely hosszútávon garantálja fennmaradását. Annak ugyanis természetesen mi magunk is tudatában vagyunk, hogy az életünk folyamatos és gyors változásának természetes velejárója épített környezetünk újabb és újabb átalakítása. A változtatás célja pedig a mindennapok életminőségének javítása, az új igények kielégítése. A múltból ránk maradt épületek és épületrészek ezt hol megengedik, hol akadályozzák. Utóbbi esetekben néha valóban nehéz kompromisszumokat kell meghoznia mind a tulajdonosnak, mind a szakembernek, ha az épület fennmaradását szeretnék elérni. Azonban mindnyájuk végcélja maradandó értékek létrehozása kell legyen. Ez a munka pedig hatalmas felelősséggel jár, hiszen épületeink nemzedékek vizuális kultúráját határozzák meg. Épített környezetünk hat ránk, akaratunktól függetlenül nevel bennünket, megváltoztatja ízlésünket, esztétikai igényeinket, hatással van közérzetünkre és ezáltal mindennapjainkra. Az odafigyelés tehát nem szabad, hogy kevesek meg nem értett hóbortjává váljon, hanem mindannyiunk sajátja kell, hogy legyen. És nem csak a műemlékekről van itt szó, hanem teljes épített környezetünkről. Az érték ugyanis nem csak a homlokzatokon, hanem számos apró részletben is rejtőzik.

Szándékunk, hogy a múlt építészeti emlékeiről való gondolkodás ne hamis nosztalgiába és sajnálkozásba csapjon át, hanem arra mutasson rá, hogy az újítások és fejlesztések, a kortárs ötletek milyen új lehetőségeket, de egyúttal veszélyeket, és tévutakat rejtenek magukban. A legújabb itthoni és külföldi példákról való tudósítással párhuzamosan közérthető és könnyen fogyasztható formában be kívánjuk mutatni a hazai műemlékvédelem korábbi évtizedeinek eredményeit, és visszásságait. Ez olyan biztos alapot teremthet, melyen állva az olvasóval együtt mi is könnyebben el tudjuk majd dönteni, hogy értékkel állunk-e szemben, vagy sem. Meggyőződésünk, hogy a műemlék, a régiség védelme nem kell, hogy luxus, kevesek kiváltsága legyen. Az örökségvédelem jövőjét abban látjuk, hogy minél többen a hétköznapi élet részének tekintsék azt. A meglévő okos használata nem maradiság, hanem jól felfogott közösségi érdekünk.

Az Örökségfigyelő blogot a CentrArt Egyesület kezdeményezte 2012 őszén, bloggerei és szerkesztői azonban nem szükségszerűen állnak tagsági viszonyban a szervezettel.
Mi, az örökségfigyelők örömmel fogadjuk a blog célkitűzéseivel egyetértő szerzők jelentkezését.

Az örökségfigyelők