A Teleki tér 1-2. lakóház egykori zsidó imaháza

A Budapest100, azaz a budapesti százéves házak ünnepe nem elsősorban a műemlékeink értékeinek pontos vizsgálatát és felmérését célozza. Hogy meglepetésszerűen azonban éppen ennek az eseménynek kapcsán kerülhetnek elő értékek, azt a program során is figyelmet kapott Teleki tér 1-2. számú ház mutatja. 1913-as építésekor és ma is a Teleki tér egyik legnagyobb lakóháza (Teleki tér 1-2, eredetileg Erdélyi u. 19.) a tér nyugati oldalának északi végén, az itt találkozó Erdélyi (ma Bauer Sándor) utca és Népszínház utca sarkán épült fel.

A ház eredeti homlokzati terve, 1912, jelezve a két szint magasságú tervezett kapualj, melynek a tervmódosítás során emeleti terét is kihasználva alakították ki a következő évben az imaházat (forrás: Budapest Főváros Levéltára)

A bérház tervezője és építtetője Fejér Lajos és Dános László építészek irodája volt. A cég elsősorban építési vállalkozóként ismert, figyelemre méltó, hogy ugyanebben az évben Fejér Lajos kivitelezésében épült fel a Kazinczy utcai zsinagóga, mely így szintén az idei ünnepeltek között szerepelt. A korában igen magas, hatemeletes ház az eredeti tervek szerint nagyszabású, két szint magasságú kapuzatokkal az utcai forgalom számára korlátlanul megnyitott passzázsudvara a kor divatjának hódolt, ami illett a feltörekvő, vagyonosodó környékhez. Az 1912 júniusában készült eredeti homlokzati terven még ezt a kialakítást láthatjuk. (1. kép) A ház mindkét homlokzat felé kiugró zárterkélyeit ágyékkötős Atlasz-figurák tartják, a kiugró tömböket a tetőn egy-egy csúcsos, kimagasló tetőrész hangsúlyozta, melyeket mára visszabontottak és lapostetővel helyettesítettek.

A homlokzat részlete a felújítás előtt (2013) (Fotó: Dombóvári Márton)

A ház terveit már 1913-ban, az építés során módosították. A két szint magas kapualjak felső részéről lemondtak, azokat beépítették és az első emelet tereivel nyitották egybe. Itt, a Teleki tér felé nyíló kapualj felett, az első emeleten alakították ki a környék számos zsidó imaházának egyikét. Az imaház tehát már a márciusi, módosított alaprajzi terven jelenik meg. Az alaprajzon (3. kép) az eredetileg tervezett lakások helyett a szárny szélességét elfoglaló, kilenc ablakkal a tér felé nyíló, a középfőfal vonalában pillérekkel osztott nagyméretű tér jelenik meg, melyet az „egyleti helyiség” felirattal jelöltek. A ház lakói a visszaemlékezések szerint nagyrészt zsidó származásúak, a Teleki tér vagyonosodó kereskedői és polgári értelmiségiek voltak. A ház lakossága 1945-ben és 1956-ban kétszer is jórészt kicserélődött. 1945-től 1956-ig ebben a házban élt Giorgio Pressburger – Pressburger György (1935-) Olaszországban élő és olaszul alkotó író, aki több művében megörökítette a 8. kerületet és az itteni zsidók és nem zsidók életét, többek között a testvérével együtt írt Nyolcadik kerületi történetek című írásaiban (Múlt és Jövő Kiadó, Bp. 2002).

Az 1913. márciusában készült első emeleti módosított alaprajz, az eredetileg tervezett lakások helyén az imaház helyiségeivel ("egyleti helyiség") (Forrás: Budapest Főváros Levéltára)

A ház újabb átalakítására, a passzázsudvar lezárására 1931-ben került sor. A ház akkori tulajdonosa, Deutsch Tibor 1931-ben építési engedélyt kapott a kapuzatok kapuval való lezárására, majd néhány évvel később új helyen alakították ki az immár egyetlen bejárati kaput az Erdélyi utcai homlokzaton, átépítették a főlépcsőházat az új bejárathoz igazodva, s mindkét kapualjat beépítették.

Az imaház helyén kialakított egyik mai lakás tér felőli falfelületén 2012-ben festett felirat került elő a lakásfelújítás során. A feliratrészletről a lakás tulajdonosa fényképet készített (4. kép), melyet a Budapest100 előkészületei során átadott a lakók és az önkéntesek számára, akik egy kiállítással és egy háztörténeti sétával elevenítették fel a ház múltját. Ez valódi meglepetést jelentett az addig csak szóbeli, írott és levéltári forrásokon alapuló gyűjtőmunka során.

Az előkerült festett feliratrészlet (Fotó: Szemere Ákos)

A felirat a spanyolországi Shlomo Ibn Gavirol (11. század) vallásos költeményének – Shachar avakeshkha: „Hajnalban kereslek, sziklám, erősségem” – a töredéke. Az eredeti vers négy versszakból áll, és a versszakok kezdőbetűi a költő nevét adják ki: ש-ל-מ-ה, vagyis Shlomo (akrosztichon). Ez a pijut (liturgikus vers) a szefárd verziójú reggeli imarend része, amit az észak-afrikai és keleti származású zsidók, valamint a haszidok (a mai ultra-ortodoxia) követnek. Az éneket ma is meghallgathatjuk.

A ház Teleki téri homlokzata a felújítás alatt, az első emeleten az imaház egykori ablaksora, 2013. (A zárterkélyek feletti eredeti toronyszerű tetőfelépítmények mára eltűntek)

A 19. század végétől imaházak tucatjai működtek szerte Józsefvárosban, egy-egy lakásban, szobában vagy akár egy üres raktárhelyiségben. Jelenleg közel huszonöt imaházról rendelkezünk valamilyen ismeretanyaggal, de feltételezhető, hogy a kerület izraelita hitéletének fénykorában számuk a negyven-ötvenhez közelíthetett. Ezeket az igen intim, szoros közösségeknek otthont adó lakásimaházakat nevezzük jiddis szóval shtibelnek, mely magyarra fordítva szobácskát jelent. A Teleki téren összesen három ilyen imahelyről tudunk. Jelen imahely mellett 1921-ben az 5. számú ház egyik emeletén létesítettek kisebb templomot, illetve itt található az országban egyedülálló módon máig működő lakászsinagóga a Teleki tér 22-ben. A témával foglalkozó irodalom szerint a Teleki tér 1-2-ben egymást követően két imaház működött, azonban valószínűsíthetően egyazon közösségről és annak későbbi névváltásáról, még inkább nevesítéséről beszélhetünk. A Guttmann Ignácról elnevezett egylet a ház felépülésének évében, 1913-ban kezdte meg működését. Az új imaházról és annak avató ünnepségéről az Egyenlőség folyóirat (a pesti izraelita hitközség hivatalos hetilapja, 1882–1938) is beszámolt 1913. augusztus 24-ei kiadásában. Az avatóbeszédet Dr. Adler Illés rabbi tartotta. Az egyesület névváltására a húszas évek elején, vagy nem sokkal azelőtt kerülhetett sor: szintén az Egyenlőségben 1920-tól e cím alatt a Józsefvárosi Imaház-Egyesület, vagy Józsefvárosi Izraelita Imaház-Egyesület hirdetéseivel találkozunk. Ez utóbbi egyesület vezetőjeként szintén Guttmann Ignác van megjelölve, akiről a Budapesti czím- és lakjegyzék vonatkozó kiadásaiból kiderül, hogy foglalkozását tekintve „zsibárus” volt a Teleki téren. Az imaház aktív időszakáról igen keveset tudunk. A ház lakóinak visszaemlékezése szerint a templom az 1940-es évek végéig működött. Ezt követően néhány évben a helyiséget pártirodaként használták.

A józsefvárosi zsidó imaházak, így a most újra napvilágra került részlet is egy sajátos, összetett hitéleti és kulturális kép tünetei. Egy olyan képé, mely ezidáig jórészt elkerülte a szaktudományok figyelmét. Ezt igyekszik pótolni egy jelenleg folyó kutatás: a Teleki’44 projekt célja a Teleki tér és környéke zsidó emlékeinek további felkutatása és dokumentálása. A projektről bővebben a kutatás weboldalán lehet tájékozódni.

Lelkes Szilvia – Kovács Ildi – Rácz Miklós

Irodalom:

Szentgyörgyi Ákos: Józsefváros zsidó arca. Makkabi Kiadó, Budapest, 2003. 47 p.
Budapesti czím- és lakjegyzék, Franklin Társulat, Budapest, 1913. p. 704.
Egyenlőség. Társadalmi hetilap, 1913. augusztus 24. 

A régiség értéke, második rész: az ókortól a XVII. századig

Az előző cikkben láthattuk, hogy különféle kultúrák milyen eltérő módon viszonyulhatnak a régiséghez: Isze és Izumo sintó szentélyeinek periodikus újjáépítését, valamint az assisi Szent Ferenc-bazilika 1998 és 2005 közötti restaurálását ismertük meg. Míg az előbbiben egy archaikus vallási hagyomány él tovább, addig az utóbbi a modern műemlékvédelmi szemléletmódot tükrözi. A régiség értékelése azonban egyazon kultúrán belül is idővel átalakulhat. A cikksorozat soron következő részei ebbe nyújtanak betekintést.

Róma, Pantheon [forrás: wikipedia] 

A régi épületek helyreállítására vonatkozó legkorábbi nyugati forrásaink nagyrészt a Római Birodalomból származnak. Fontos azonban megjegyezni, hogy nem az épületek régiségértéke, hanem használhatósága és esztétikai megjelenése számított. A templomok megőrzését természetesen a vallás követelte meg, de egy esetleges helyreállítás mégis inkább átépítést jelentett, amire a világ egyik leghíresebb épülete, a birodalom összes istenének emelt római Pantheon is jó példa. Az épület homlokzatán a következő felirat olvasható: M·AGRIPPA·L·F·COS·TERTIVM·FECIT, azaz „Marcus Agrippa, Lucius fia készítette harmadik konzulsága idején”. Agrippa (Kr. e. 63–12) Augustus császár (Kr. e. 27–Kr. u. 14) jobbkezeként írta be magát a történelembe, a megjelölt év pedig Kr. e. 27 volt. De a ma ismert Pantheon Kr. u. 118 és 126 között épült, Hadrianus császár (Kr. u. 117–138) idején. Az Agrippa-féle épületet már a Kr. u. I. században is többször átalakították, míg Hadrianus meg nem építtette a jelenlegi templomot. A homlokzaton mégis az eredeti, másfél évszázaddal korábbi épület megrendelőjének a neve áll, mivel a történelmi folytonosság, valamint a hely szentségének átörökítése és a hely védőszelleme, a genius loci számított. Nem az anyagi, hanem a szellemi megőrzés, valamint a használhatóság és az esztétikai élvezhetőség volt a fontos.

A fenti hozzáállás a keresztény középkorban sem változott meg. Egy régi templomot akár az alapokig is lebontottak, ha nagyobb vagy reprezentatívabb épületre volt szükség. A hely szentsége azonban éppúgy elsődleges maradt, mint a pogány ókorban. Azonban kialakult egy olyan kultusz is, ami a szentséget anyaghoz kötve tartalmazta: az ereklyetisztelet. Ez onnan ered, hogy a keresztényüldözések következtében kivégzett mártírok – később szentek – maradványait elkezdték tiszteletben részesíteni. Kialakult az a hit, hogy a szentek testrészeinek, vagy a hozzájuk kapcsolódó tárgyaknak az ereje haláluk után is hatást gyakorol a hívőre. Az ereklyék megőrzése olyan fontossá vált, hogy a VIII. századtól az oltárkőben való elhelyezésüket is kötelezővé tették.

Az ún. Salus Populi Romani, egy XIII. századi Szűz Mária-kegykép a római Santa Maria Maggiore-bazilikában [forrás: wikipedia]

Mindemellett az egyházban a képtisztelet szokása is kialakult. Eredetileg a zsidó-keresztény hagyomány tiltotta ugyan a képek készítését, mivel azonban a keresztény hit szerint Jézus Krisztus, Isten Fia, a Szentháromság második személye emberi alakot vett fel, az egyház jogosnak érezte, hogy a szertartásokon bevezesse a képek használatát. Viszont szigorúan leszögezték: a képeket csak tisztelet illeti meg, mivel csak emlékeztetők, csupán közvetítik a tanítást, az imádás pedig csak és kizárólag Istennek jár. A szentképek kultuszképként való tisztelete magával vonta tárgyiasságukban való megőrzésüket, illetve másolásukat is, ami az újkorban is fennmaradt. Habár a vallási élet szerves részeként, mégis fontossá vált egyes tárgyak anyagi megőrzése.

Aachen, palotakápolna [forrás: wikipedia]

Az ereklyék és a képek megőrzése mellett esetenként a régi épületek egyes elemeit újra beépítették. Ezeket a másodlagosan hasznosított részleteket spoliáknak nevezzük. Természetesen sokszor pusztán kőbányának használták a múlt emlékeit, de a spoliák használatának ideológiai, politikai okai is voltak. Nagy Károly (768–814) 805-ben felszentelt aacheni palotakápolnájába például ókori római oszlopokat vitetett. Mindemellett a kápolna a ravennai San Vitale kiképzését idézi, amit Justinianus keletrómai császár (527–565) emeltetett. A szándék nyilvánvaló volt: Nagy Károly egyrészt a római császársággal való történelmi folytonosságot, másrészt a Keletrómai Birodalommal való vetélkedést kívánta hangsúlyozni. A frank király római császári identitást vett fel. A középkor évszázadaiban hozzá hasonlóan sokszor ideológiai okokból használtak fel spoliákat, ami maga után vonta a régi emlékek pusztulását; de a cél nem is az volt, hogy eredeti állapotukat megőrizzék.

Ravenna, San Vitale [forrás: wikipedia]

A középkor évszázadai után a reneszánsz új szemmel nézett az antik művészetre, s közben értéktelennek nyilvánította mindazt, ami a Római Birodalom hanyatlása és saját kora között történt. A gótikus katedrálisokat egy barbár, elfajzott művészet emlékeinek tekintette. Azonban megszületett valami új is: a művészet fogalma. A képeket és szobrokat immár nem csupán a vallási kultusz kiszolgálóiként, hanem a kézműves termékeknél magasabb rendű szellemi alkotásokként értékelték. A korábban kézművesként dolgozó építészek, festők és szobrászok lassan-lassan művészekké váltak, bár ez a folyamat évszázadok alatt zajlott le. Az előző részben is említett Giorgio Vasari (1511–1574) A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című művéből ez a szemléletmód jól kivehető. A művészeti alkotások szellemi értéke magával vonta az egyediség igényét is.

balra: Giorgio Vasari tervei alapján: a firenzei Uffizi loggiája és kolonnádja az antik formakinccsel kiépítve, 1560–1581 [forrás: wikipedia]; jobbra: Domenico Fontana (1543–1607): a Cappella Sistina a római Santa Maria Maggiore-bazilikában [forrás: wikipedia]

Az építészek az ókori Rómát tartották a tanítómesterüknek, melynek romjait már a kora-reneszánsztól kezdve részletesen tanulmányozták. A római pápák az ókori maradványok felmérését a legjelentősebb művészekre bízták, X. Leó (1513–1521) például 1517-ben magát Raffaellót (1483–1520) nevezte ki a római régiségek felügyelőjének, aki tapasztalatait egy többedmagával írt levélben összegezte. Fel akarta hívni X. Leó figyelmét arra, hogy meg kell állítani az antik emlékek építőanyagnak való széthordását. A spoliák felhasználásának szokása ugyanis nem szűnt meg, hanem intenzívebb volt, mint valaha. Akkor is folytatódott, amikor a XVI–XVII. században, a késő-reneszánsz és a barokk idején az antikvitáson alapuló ízlés meghódította egész Európát. A római Szent Péter-székesegyházban a XIII. Gergely pápa (1572–1585) által építtetett kápolnát, a Cappella Gregorianát például ókori épületekről leszedett színes márványokkal burkolták be, de így tettek a Santa Maria Maggiore-bazilikában V. Sixtus pápa (1585–1590) sírkápolnájával, a Cappella Sistinával és még sok más római épülettel is. A megrendelők az ókori épületek pompáját kívánták túlszárnyalni, hiszen a színes márványburkolat Néró császár (Kr. u. 54–68) óta a római építészet jellegzetessége volt. Mindezzel az antik Rómához való kötődésüket is igyekeztek bizonyítani, amivel egyfajta identitást, szellemi tartalmat és aktuálpolitikai igényt is kifejeztek.

A római Szent Péter-székesegyház baldachinja [forrás: wikipedia]

Amikor a Barberini családból származó VIII. Orbán pápa (1623–1644) 1623-ban leszedette a római Pantheon bejárata feletti bronz borítást azért, hogy a Szent Péter-székesegyházban korának egyik legismertebb művésze, Gian Lorenzo Bernini (1598–1680) elkészíthesse a napjainkban az egyik legjelentősebb barokk alkotásnak tartott baldachint, közfelháborodást okozott. „Quod non fecerunt barbari, fecerunt Barberini – amit nem tettek meg a barbárok, megtették a Barberinik” – szólt a fáma. Ez azonban nem állította meg az ókori épületek elemeinek széleskörű felhasználását, melynek gyakorlata még jó másfél évszázadig folytatódott. A gondolkodásmód megváltozását csupán a XVIII. század hozta el.

Folytatása következik.

Tóth Áron

A régiség értéke, első rész: két ellentétes példa

Miért is értékes egy épület, műalkotás vagy használati tárgy csupán csak attól, hogy régi? Mi is az a plusz, amivel rendelkezik, miért fontos, hogy anyagi valójában is fennmaradjon? Mitől több egy valódi antik bútor, mint egy mai másolat? Miért nem szabad kicserélni egy építészeti faragványt, kidobni egy eredeti ajtót, ablakot, zárat vagy kilincset, és lehetőség szerint miért ne verjünk le egy több évszázados vakolatot? Ezzel az írással egy rovatot indítunk, ami évszázados anyagok és technológiák ismertetésével érvel majd amellett, hogy amennyiben csak lehetséges, nem szabad kicserélni vagy kidobni ezeket a tartozékokat. Hiszen minden régiség éppen anyagisága miatt egy-egy megvalósult időutazás: pótolhatatlan. De mielőtt belevágnánk, fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon magától értetődik-e a régiség értéke. A válaszadásra tett kísérletet kezdjük két ellentétes példa bemutatásával.

A iszei Naikú [forrás: wikipedia]

Japánban, Isze városában áll a távol-keleti ország egyik legrégibb, a 7. században kiépített szentélyegyüttese. A sok szentélyből álló komplexum Japán ősvallása, a sintó egyik legfontosabb központja. A sintó eredetileg egy sámánisztikus alapokon álló természetvallás, melyben a különféle dolgoknak szellemei, ún. kamijai vannak, melyek lényegében az istenek helyét töltik be. Az iszei nagyszentély két fő részből áll: a Naikúból, a belső szentélyből és a Gekúból, a külső szentélyből. A sintó hitvilág szerint az előbbi Amateraszu Ómikami, a Napistennő, a japán császári család mitikus őse tiszteletét szolgálja. Ha azonban azt hisszük, hogy a belső és külső szentélyben több évszázados épületekkel találkozunk, akkor tévedünk: a Naikút és a Gekút ugyanis minden húsz évben újjáépítik. Az új épületeket immár a 7. század óta ugyanazokból az anyagokból, ugyanolyan technikával és formavilággal húzzák fel, mint a régieket. Romlandó faanyaguk is közrejátszik ebben, de szellemi hátterét a természet állandó halálában és újjászületésében, a dolgok állandó változásában való hit adja.

Az izumói belső szentély [forrás: wikipedia]

Izumo nagyszentélyét szintén a japán történelem korai időszakában alapították. Az iszeihez hasonlóan ezt is többé-kevésbé rendszeresen újjáépítik, de ebben a komplexumban már 18. századi épületeket is látni lehet. Korábbi emlékekkel azonban Izumóban sem találkozunk. Modern nyugati szemmel furcsának tűnik, hogy bár a fenti szentélyek a japán kultúra legrégibb és legfontosabb emlékei, mégis állandó pusztulásra és újjászületésre vannak ítélve. De valamiképp ez az állandó újjáépítés is egyfajta örökségvédelem, hiszen egy ősi vallási hagyomány fenntartása. Ráadásul a szigorú építési előírásoknak köszönhetően megőrizték a régi technológiákat és a korabeli formavilágot, így a szentélyek sokáig alapvető hatással lehettek Japán építészetére. Isze és Izumo tehát a szellemiséget, nem pedig az anyagiságot őrzi.

Az assisi Szent Ferenc-bazilika. [forrás: wikipedia]

Az itáliai félszigeten lévő Assisi a nyugati kereszténység egyik szellemi központja, ahol Assisi Szent Ferenc (1182–1226), a ferences rend alapítója élt és működött. Szerzetesi közössége az evangéliumi szegénységhez való visszatérést hirdette, a városokban prédikált és az egyszerű embereket szólította meg. Valódi reformmozgalomnak számított a középkori Európa szellemiségében. Az alapító halála után a sírja fölé építették fel a rend központi templomát, az assisi Szent Ferenc-bazilikát. A 13. századi gótikus épület egy alsó, valamint egy felső templomból áll, és a korszak legjelentősebb mesterei díszítették.

III. Ince pápa elfogadja a fereces rend reguláját, Assisi, Szent Ferenc-bazilika, felső templom (balra) és Szent Ferenc a madaraknak prédikál, ugyanott [forrás: wikipedia]

A felső templomban látható, Szent Ferenc életét ábrázoló falképciklust a hagyomány szerint Giotto di Bondone (1267–1337) festette mesterével, Cimabuéval (1251e–1302k) együtt. Giorgio Vasari (1511–1574), az itáliai reneszánsz szerző A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című művében Giottóról azt állítja, hogy ő tette meg a döntő lépést a bizáncias középkori művészettől a reneszánsz festészeti stílusa felé. Vasari óta Giotto korára még ma is úgy tekintünk, hogy fontos és előremutató művészeti fejleményeket indított el. Az assisi bazilika a falképekkel együtt tehát az európai civilizáció nagyon fontos emlékei közé tartozik.

A bazilika boltozatának beomlása. [forrás: youtube]

Cimabue: Maestà, Assisi, Szent Ferenc-bazilika, alsó templom [forrás: wikipedia]

Nem kell magyarázni a fenti két példa közötti különbséget: az ősi vallási rítus egy szellemiség megőrzését tartja lényegesnek, és az adott hiedelemvilág lényegéből adódóan nem törődik a mai értelemben vett anyagi hitelességgel, a modern tudományos módszereken alapuló restaurálási gyakorlat számára viszont az utóbbi sokkal fontosabb. A sintó hagyománnyal szemben számára nem eredeti egy alkotás, ha azt anyagában nem sikerül megőrizni. Ugyanis a tárgyi megőrzést nagyon fontosnak tartja, amint az ICOMOS, az UNESCO műemlékvédelmi világszervezete által 1994-ben elfogadott Narai Dokumentumban is áll: „minden kultúra és minden társadalom sajátos formákban és eszközökben fejeződik ki: tárgyiasultakban [kiemelés tőlem – T. Á.] és szellemiekben. Ezek alkotják örökségét s ezt kell tiszteletben tartani.” Az említett dokumentum az 1964-ben összeállított Velencei Kartán nyugszik, ami mind a mai napig iránymutatásul szolgál a műemlékvédelem számára. Ezek és a hozzájuk hasonló dokumentumok a modern világunkra jellemző szemléletmódot tükrözik, ami számunkra egyértelmű. Azonban mint Isze és Izumo példája is mutatja, hozzáállásunk nem minden értelmezési keretben ilyen magától értetődő. Igaz, térben messze kell utaznunk, hogy másféle gondolkodásmóddal találkozzunk, de vajon közelebb is belebotlunk eltérő megközelítésekbe? A válasz igen, viszont ha a Nyugatot tekintjük, akkor nem térben, hanem időben kell útra kelnünk. Erre az utazásra azonban a második részben kerül sor.

Folytatása következik.

Tóth Áron

A város örökségének aktív megismerése. Rajt: Kelenföldi Erőmű. Cél: hetedhét határig meg sem állunk!

E heti cikkünk eltér az eddig megszokott írásoktól. Épület-bemutatás következik, kedvcsinálónak az örökségfigyeléshez. Az örökség figyelése ugyanis nem egy szűk (szak)csoport kiváltsága, terhe, feladata, hanem létezik ennek egy mindenki számára könnyen elérhető, szórakoztató műfaja is: a séta.  Röviden tehát: kedvet szeretnénk csinálni az örökségfigyeléshez!

Jonathan Borofsky: Walking to the Sky, New York City, Rockefeller Center, 2004; current location: Nasher Sculpture Center, Dallas, Texas. Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/File:Walking_to_the_sky_in_NY.jpg

Nem reprezentatívan, nem hivatalosan, ámde mégis csak egy rövid kis közvélemény-kutatást végeztünk, mi jut eszébe az átlagpolgárnak, ha meghallja az örökség szót. Azt gondolhatnánk, hogy ez egy nagyon egyszerű kérdés, könnyen megválaszolható. Vagy mégsem?  „Valami régi dolog”, „van ilyen hivatal is”, „közös hagyományaink”, „valami, ami ránk hagyományozódott”, „népművészet”. (Mellékesen jegyeznénk meg, hogy az örökség szó kapcsán szinte senki sem gondolt épületekre.) 

A válaszokból két tanulságot vonhatunk le: egyfelől az örökség fogalmát sokan egy csoport (pl.: népzenészek, felekezetek) felől közelítették meg. Másfelől a legtöbb válaszadó számára az örökség egy meghatározhatatlan, megfoghatatlan fogalom, valami olyasmi, ami ugyan létezik, szép és jó, de távoli és régi, éppen ezért nemigen kell vele törődni. Nem a mi dolgunk. Törődjön az örökségével a néprajzkutató, a vallási csoport tagja, a régész, a művészettörténész… Elmondható tehát, hogy nem érezzük magunkénak az örökséget. Az mindig valaki másé.

S itt jön a képbe a séta, ami talán a legegyszerűbb módja, hogy felfedezzük közös örökségünket, hogy örökségfigyelővé váljunk. Ma már számtalan szervezet, csoport szervez városi sétát.

A legkülönfélébb tematikus túrák közül választhatunk, egy séta folyamán bejárhatunk egy-egy városnegyedet (Palotanegyed, Újlipótváros) is, de vannak olyan túrák, ahol csak egy épületre, épületegyüttesre (pl.: OPNI, Észak-Pesti Kórház), vagy épp egy-egy stílusra (pl.: art deco) koncentrálnak a szervezők. Bebarangolhatunk pincerendszereket, megismerkedhetünk ”őslakosokkal”, szerveznek irodalmi, történelmi sétákat, emellett már biciklizve is felfedezhetjük a várost, sőt külföldi barátainkat is meglephetjük budapesti sétával. 

Arra szeretnénk bíztatni mindenkit tehát, hogy sétáljon. Ez a legegyszerűbb, és határozottan szórakoztató módja örökségünk felfedezésének, figyelésének. Budapest tele van századfordulós „lakótelepekkel” és villanegyedekkel, elfeledett szobrokkal, kisvárosias külterületekkel, eldugott belső udvarokkal, műemlék víztornyokkal és még sorolhatnánk a sok-sok csodát. Hogy a felkerekedésre, a mindenki számára elérhető örökség személyes felfedezésére biztassunk, mi is felkerekedtünk.

E különleges fővárosi áramkörbe való bekapcsolódásra invitálva mindenkit, első sétaként szimbolikusan az első budapesti egységes áramszolgáltatót, az immár 100 éves Kelenföldi Erőművet választottuk. Reméljük, kis beszámolónk mindenkit elindít a közösségi sétákon való feltöltődés útján!

Irány a Kelenföldi Erőmű! (A szerzők felvétele)

Ha felhúztuk a gumitalpú cipőt, zsebünkbe tettük fényképezőnket és elővettük helybeli kalandor szellemiségünket, máris miénk a ház: jelen esetben a Kelenföldi Erőmű.

A Miénk a Ház munkacsoport szervezésében ugyanis ide lehetett betérni egy meleg nyári napot követően egy kis felfrissülésre a héten mindazoknak, akiket vonz annak titka, honnan és hogyan vezérelték a főváros áramelosztását mintegy 100 évig…

A titkok kapuja (A szerzők felvétele)

A kezdet kezdetéig az 1900-as évek elejére kell visszapillantanunk, amikor a már egyesített Budapest vezetése komoly döntési helyzet elé került: vegye meg az addig két nagy magáncég által biztosított áramszolgáltatást, vagy pedig építsen saját áramfejlesztőt az egységes áramszolgáltatás biztosításához.

Mivel ekkor még az addig egyeduralkodó szolgáltatók, a korábban főként budai előfizetői körnek váltakozó áramot termelő Magyar Villamossági Rt. és a leginkább pesti megrendelőket ellátó, egyenáramot szolgáltató Budapesti Általános Villamossági Rt. egyike sem hagyta magát megvásárolni, saját telep kiépítése mellett döntött a városvezetés a BSzEM, vagyis a Budapest Székesfőváros Elektromos Művei részére.

Mi lett volna ez? Egy vízerőmű! Azonban az eredetileg kinézett soroksári Duna-ágon túl drága és lassú lett volna egy saját vízerőmű kiépítése, így erről letettek, és francia kölcsönből Kelenföldön kezdték meg az erőmű építését, közvetlenül a lágymányosi téli-kikötő mellett. Hogy miért éppen itt? Mert itt egyszerre volt adott minden: a szél a ritkásan lakott dél felé „szellőztette ki” a szennyezettebb levegőt, a Duna vize hűtővízként szolgált a gőzturbinák sűrítőinek, valamint a szállításhoz szükséges vasútvonalak is kéznél voltak.

Víztároló medence (A szerzők felvétele)

Nem volt más hátra, mint megépíteni a telepet, ahonnan az egész fővárosba egységesen korszerű, háromfázisú váltakozó áramot lehetett szolgáltatni.

A 2005 óta néma kísértetváros (A szerzők felvétele)

A terveket Reichl Kálmán műegyetemi tanár készítette el igen rövid idő alatt, így 1912 augusztusában már az építkezési munkálatok kezdődtek meg a telepen a Ganz Villamossági Gyár és a Nicholson Gépgyár kivitelezésében. Az áramszolgáltatás 1914. június 18-án indult el. „Ha áram van, minden van” - gondolhatnánk, ám az idill nem tartott soká, hiszen jött az első világháború a maga összes viszontagságával.  

A modern üvegpadlós épület egy folyosója (A szerzők felvétele)

Azonban a működés és a fejlődés nem állt meg, olyannyira, hogy a korábbi felvásárlási kísérletnek ellenálló cégek bekebelezése után a húszas években már nagyszabású fejlesztésekhez fogtak: megkezdték a II. Kazánház felépítését és újabb kazánokat állítottak fel, valamint elkezdték előkészíteni az átállást a 33 MW-ról 150 MW-ra. A bővítés a III. Kazánházzal és az átépített szénszállító-és vízkivételi művel 1926-tól 1934-ig húzódott, de megérte kivárni.

A bűvös gombok és a nem mindennapi megvilágítás a vezérlő teremben (A szerzők felvétele)

Ki volt az a zseni, aki mindezt a tökéletes rendszert megálmodta? A Reichl Kálmánnal társult Bierbauer (később Borbíró) Virgil, a Tér és Forma folyóirat széles látókörű építész-főszerkesztője, aki Reichl halála után egyedül folytatván a munkálatokat az elkészült 30 kV-os kapcsolóház megalkotásával véglegesen beírta magát a magyar modernista építészet nagymesterei közé: nemcsak funkcionális, elegáns precizitásával, hanem csodálatra méltó, art deco architektúrájával is mindenkit lenyűgözött már akkor is, népszerűsége pedig ma is töretlen.

A vezénylőterem sokak fantáziáját indítja el ma is (A szerzők felvétele)

Akit érdekel, hogyan dolgoztak a gyönyörű vezénylő teremben és az egész épületrendszerben egészen 2005-ig azon, hogy nekünk áramot biztosítsanak, nézze meg maga is!

Több szem többet lát – sétáljunk együtt, fedezzük fel az örökség minden szeletét, amely körülvesz bennünket, hátha több ötlet merül majd így fel a szunnyadozó Csipkerózsikák felébresztésére.

Kalandra fel! (A szerzők felvétele)

Mindazok, akik úgy döntenek, hogy bekapcsolódnak a főváros fő áramlatainak felfedezésébe, sok örökségfigyelő séta közül választhatnak akár nyáron is. Annál is érdemesebb felfedezni a környezetünkben lévő házakat, mert hamarosan meglepetéssel készülünk!

Aki nem hiszi, járjon utána!

Galamb Zsuzsanna és Tolnai-Pálóczy Enikő

A rotterdami Sonneveld-ház mint modern múzeum és műemlék

Rotterdam építészeti szempontból (is) Hollandia egyik legizgalmasabb városa. Számos ikonikus modern, posztmodern és kortárs épülettel büszkélkedhet, és jelentősek ipari épületei is. Ezek közül több új funkciót kapott, mint például a Las Palmas, egy egykori raktárépület, mely ma a Nederlands Fotomuseumnak ad otthont.

A Nederlands Fotomuseum épülete „felhőkarcolókkal” övezve [a szerző felvétele]

Rotterdamban működik a Holland Építészeti Intézet (Nederlands Architectuurinstituut, a továbbiakban NAI) is, melynek intézményileg része egy modern villa – a Sonneveld-ház.

A Nederlands Architectuurinstituut épülete és a Sonneveld-ház a kert felől [a szerző felvételei]

Hollandia kulcsszerepet játszott a két világháború közötti modern építészet történetében, melyet olyan nagy holland tervezők fémjeleznek, mint például J.J.P. Oud, Gerrit Rietveld, Mart Stam vagy Jan Duiker. A modern építészet, illetve az új építés – ahogy a magyar szakirodalom is használja a német Neues Bauen, illetve a holland Nieuwe Bouwen tükörfordításaként – a korábbi építészeti stílusokkal szemben nem a reprezentatív épülettípusokon, hanem a lakóépületeken alakult ki. A modern építészek keményen kritizálták a korabeli lakáshelyzetet és életkörülményeket, és a korábbiakhoz képest gyökeresen más elveket hirdettek. Céljuk a funkcionális és flexibilis alaprajz és a könnyen mozgatható berendezés kialakítása volt, továbbá igyekeztek a lehető legtöbb napfényt és friss levegőt beengedni a belső terekbe. A luxust pedig az egyszerűség, a letisztult elegancia és a nagyvonalú, levegős terek jelentették.

A Sonneveld-ház Rotterdamban az egyik legkiválóbb példája a fenti alapelveket követő modern építészetnek, ugyanakkor egyike az eredeti állapotában megőrződött, illetve részben rekonstruált modern épületeknek, külső-belső kialakítását és berendezését tekintve egyaránt.

Az építtető Albertus Sonneveld (1885–1962), a Van Nelle gyár egyik igazgatója, egy igazi „self-made man” volt. Tizennégy évesen kezdett el dolgozni a gyárban, és húsz évvel később igazgatóvá nevezték ki, így küzdve fel magát a felső középosztály köreibe. 1929-ben adott megbízást Johannes Brinkman (1902–1949) és Leendert Van der Vlugt (1894–1936) építészirodájának új otthona megtervezésére Rotterdam egyik zöldövezetében. A négytagú család – Sonneveld, felesége és két lányuk – 1933-ban költözött be az elegáns luxusvillába.

A Sonneveld-ház utcai homlokzata [a szerző felvétele]

A háromszintes villa vasbetonvázas, mely lehetővé tette a belső tér szabad alakítását, hiszen nem volt szükség köztes tartófalakra. A földszinten egy dolgozószoba, a két szolgáló külön-külön háló- és fürdőszobája – ez már önmagában nagy luxus volt a korban –, és egyéb kiszolgáló helyiségek találhatók. Az első emeleten egy nagyvonalú, levegős és a faltól falig húzódó szalagablakok révén igen világos tér szolgált egyszerre nappaliként, zeneszobaként, könyvtárként és dolgozószobaként – az egyes funkciókat egy válaszfallal lehetett, illetve lehet elkülöníteni.

A Sonneveld-ház többfunkciós nappalija részben eredeti, részben replika bútorokkal [a szerző felvétele]

A második emeletet a családtagok háló- és fürdőszobái foglalják el, valamint egy vendég- és egy gardróbszoba. Az egyes helyiségeket nagyméretű ablakokkal és teraszokkal nyitották meg a tervezők, s gondot fordítottak a lapostetőn tetőterasz kialakítására is. Az épület stílusával összhangban álló enteriőröket Leendert van der Vlugt tervezte és nagyrészt a Gispen gyár bútoraival rendezte be. Külön figyelemreméltó, hogy a villába rendkívül modern technikai berendezéseket építettek be: a háznak például saját, belső telefonhálózata volt.

Albertus Sonneveld és felesége hálószobája [a szerző felvétele]

A ház 1955-ben új tulajdonoshoz került, majd 1997-ben a Stichting Volkskracht Historisch Monumenten műemléki szervezet birtokába jutott, mely megkezdte az épület felújítását. A cél a villa 1930-as évekbeli állapotának a visszaállítása volt, hogy az eredeti darabok megtartása mellett, azokat replikákkal kiegészítve a tervekről és korabeli fotókról azonosítható eredeti állapotot mutassák be. Albertus Sonneveld leszármazottaitól sikerült összegyűjteni az eredeti berendezési tárgyak nagyjából egyharmadát, a többit az archív felvételek alapján lehetett beazonosítani és korabeli bútorkatalógusok alapján újragyártatni. Az enteriőrökben felhasznált színeket a fennmaradt tárgyaknak és az eredeti terveknek megfelelően rekonstruálták.

Sonneveld két lánya, Magdalena és Gésine Sonneveld hálószobája [a szerző felvételei]

Az „illúzió” tökéletesre sikerült. A 2001 márciusában megnyitott, múzeumként működő épület látogatója egy valódi 1930-as évekbeli házban érezheti magát – nem vonják el a figyelmet és nem „zavarnak be” az összképbe érintőképernyős tabletek, ehelyett csupán néhány, az asztalokra és az ablakpárkányra kitett archív felvétel másolata láttán van az az érzésünk, hogy valóban múzeumban vagyunk. A renováláskor alkalmazott elvek megválasztását annyiban könnyítette meg az épület, hogy nem kellett azt új funkciókhoz alakítani, így nem beszélhetünk eredeti épület és megváltozott funkciók konfliktusáról. A cél egyszerűen egy „mintaház” létrehozása volt, mely eredeti állapotának a megtartásával, illetve visszaalakításával egy hamisítatlan modern lakóhely érzetét kelti.

Példaértékű műemléki felújítással és egy ideális, irigylésre méltó helyzettel van dolgunk, tekintve, hogy a NAI részeként működő villamúzeumról van szó, annak szomszédságában. A NAI-ban őrzött terv- és fotóanyag pedig háttérként van jelen, és kutatható formában bármikor megtekinthető, ami sajnos az itthoni állapotokról – a raktárépületbe elzárt és részlegesen egy ideiglenes látványraktárban bemutatásra kerülő Magyar Építészeti Múzeumról – nem mondható el...

Sebestyén Ágnes Anna

Miért is építkezik az ember? Hogy tető kerüljön a feje fölé, hogy megvédje magát a természet erőitől, de miután ez megvalósult az ember nem elégszik meg, hiszen alapvető vágyunk, hogy fejlődjünk, hogy szép és kényelmes környezetben éljünk, és a reprezentativitás sem elhanyagolandó szempont, hiszen a lakhely státuszszimbólum is. Alapvető vágy az is, hogy amiért az ember megdolgozott, épített, építtetett vagy megvásárolt, azt gondozza, karbantartsa, mert bizonyos szempontból az épületek is élő szervezetek, használatuk során vagy a természet viszontagságai miatt megsérülhetnek kisebb-nagyobb mértékben, így figyelni kell rájuk és gondoskodni kell róluk, hogy egészségesek maradhassanak, ami az évtizedeken, időnként évszázadokon át való fennmaradásukat biztosítja. Tulajdonképpen ezek az elemi ösztönök párosultak a művészeti és a régiség érték felismerésével és ebből születhetett meg a műemlékvédelem.

Az épített örökség védelmének nyomait felfedezhetjük már jóval a műemlékvédelem megszületése előtt is, de ez inkább az épületek anyagi értékére vonatkozott, bár az emlékmű funkció már az ókorban is létezett. Az első, mondhatni tudatos védelem a reneszánsz Itáliában alakult ki, amikor az antikvitásból megmaradt épületeket igen csak nagy tisztelet kezdte övezni. A szervezett műemlékvédelem a romantika korának gyermeke, hiszen a nemzeti öntudatra való ébredésnek az egyik alapköve a múlt fontossága, aminek részét képezik az elmúlt korok épületei is.

Trainaus diadalíve Giovanni Battista Piranesi metszetén [forrás: wikipedia.com]

Az első modern műemlékvédelmi jogszabályokat Görögországban (1834), Svédországban (1867) és Franciaországban (1887) alkották meg, de Magyarországon is már 1881-ben megszületett az első ilyen törvény. A magyarországi törvény létrejöttét már fontos és meghatározó események előzték meg, így maga a jogszabály korszakhatárként is meghatározható.

A műemlékvédelem szervezett formában való megszületéséhez az első lépést az 1841-ben megalakult Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Társasága jelentette. A társaság Bene Ferenc (1775–1858), a Magyar Királyi Tudományegyetem orvoskari dékánjának javaslatára kelt életre és célja a legújabb tudományos vívmányok terjesztése, valamint a szakmai alkotó jellegű eszmecsere volt. Évente két gyűlést tartottak, egyet Pesten, egyet pedig valamely vidéki városban, ami lehetőséget nyújtott az ország alaposabb megismerésére is. A társaság tevékenysége a természettudományok mellett az évek folyamán kibővült az archeológia, a numizmatika, a művészettörténet és a szociológia területeivel is, valamint széles társadalmi támogatottságra és érdeklődésre tett szert. Az archeológia fontossága, szinte a társaság megalakulásától kezdve téma volt, felvétele végül többek között Kubinyi Ferenc (1796–1874) és Rómer Flóris (1815–1889), a magyarországi régészet megteremtője, munkásságának és meggyőző erejének volt köszönhető.

Henszlmann Imre rajza a pécsi székesegyház keleti homlokzatáról. [forrás: Digitália - Pécs]

A művészettörténet szempontjából kiemelkedő fontosságú a VII. Nagygyűlés, amit Kassán és Eperjesen tartottak 1846-ban. Ekkor került sor elsőször egy építészettörténeti emléknek helyszíni vizsgálatára, és ekkor hangzott el Henszlmann Imre (1813–1888), a magyar művészettörténet atyjaként számon tartott orvos előadása is a kassai Szent Erzsébet-székesegyház építéstörténetéről és művészeti értékeiről. A találkozó eredményeként még ugyanazon év decemberében gróf Andrássy Gyula (1823–1890) levélben jelentette a Tudós Társaságnak a természetvizsgálók vándorgyűlésének határozatát, amelyben felszólították a Magyar Tudományos Akadémiát a műemlékek védelmére. A Történettudományi Osztály 1847 februárjában ült össze, hogy megvitassák a műemlékek helyzetét és a tennivalókat. Henszlmann Imre Kubinyi Ágostonnal (1799–1873) és Pulszky Ferenccel (1814–1897) együtt elsőként a középkori emlékekre hívta fel a figyelmet, mivel egyes esetekben ezek szándékos rombolásáról is be lehetett számolni. A műemlékek helyzetének ismeretében az akadémikusok úgy döntöttek, hogy országos felszólításban kérnek fel minden honpolgárt valamennyi 18. század előtt készült műemlék bejelentésére. A felkérés a régi épületek – templom, vár vagy egyéb épület – romok, mesterséges halmok, síremlékek, kőfaragványok, fafaragványok, öntvények, festések, vésett művek, metszetek, fegyverek, bútorok, ékszerek leírására és lerajzolására terjedt ki.

A dinamikus kezdésnek sajnos gátat vetett az 1848-as forradalom leverését követő korszak, amikor is az egyesületet betiltották, és a műemlékvédelem szempontjából kiemelkedő egyéniségek, így például Henszlmann Imre és Rómer Flóris perifériára szorultak, mivel tevékenyen részt vettek a forradalomban. A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Társasága 1863-ban ugyan újjáalakulhatott, a műemlékvédelem területén viszont már nem folytathatta régi tevékenységét, mivel az 1858-ban megalakult Archeológiai Bizottság végezte el ezeket a feladatokat, a Magyar Tudományos Akadémia részeként.

A műemlékvédelem ügyének bizonyos folytonossága mégis biztosítva volt a forradalom után is, hiszen 1853-ban megalakult Bécsben a Central-Commission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale, aminek hatáskörét az egész Habsburg Birodalomra kiterjesztették. Magyarországon 1860-ig volt jogilag szerepe, az Októberi Diploma kiadásáig, de hatásköri viták még 1866-ig folytak az MTA Archeológiai Bizottságával. A Central-Commission tulajdonképpen egy tizenkét tagú bizottság volt, aminek legfőbb feladata, hogy a Habsburg Birodalom területén feltérképezze a meglévő építészeti emlékeket és ennek érdekében úgynevezett konzervátorokat (Magyarországon hét, Erdélyben tizenegy) és levelezőket javasoljon, akiket a minisztérium nevezett ki. Tevékenységükhöz fűződik egy adatlap kidolgozása is, amit minden építészeti emlék esetében ki kellett töltenie az adott terület konzervátorának. Ez az adatlap olyan tételeket tartalmazott, mint például az építészeti emlék megnevezése és a hely, ahol áll, az építés kora és az építő neve, a változtatások, bővítések és felújítások kora, az építészeti emlék eredeti rendeltetése, építőanyaga és stílusa, a rajta található feliratok, milyen oklevelek vagy források említik az adott épületet, az épület osztályozása fenntartásra való érdemesség szempontjából.

A Central-Commission bár igen kevés anyagi forrással rendelkezett és emiatt érdemi beavatkozásokat nem igen tudott véghezvinni a műemlékeken, jelentősége mégis számottevő, hiszen a bizottságon keresztül vált a magyar emlékanyag ismertté az ország határain túl is, valamint külföldi szakembereket is vonzott Magyarországra. Amint arról már szó esett, az Októberi Diploma kiadását megelőzően, 1858-ban létrejött a Magyar Tudományos Akadémia Archeológiai Bizottsága, Kubinyi Ágoston elnökségével. A két bizottság között sok hasonlóságot lehet észrevenni, de a legfontosabb különbség, hogy a MTA bizottsága nagyobb hangsúlyt fektetett a régészeti feltárásokra és az ingó műemlékekre.

Az Archaeologi Közlemények I. kötetének címoldala - 1859 [forrás: wikipedia]

Az Archeológiai Bizottság saját költségvetéssel rendelkező szerv volt, ami természetesen megkönnyítette és hatékonyabbá tehette működését. Leginkább a Nemzeti Múzeummal közösen végzett ásatásokat finanszírozott, aminek köszönhetően jelentősen megnőtt a muzeális tárgyak száma, de legfontosabb tevékenysége talán mégis kiadványok szerkesztésében állt. 1859-ben létrehozták az Archeológiai Közleményeket, amiből huszonkét kötet jelent meg. Kezdetben Ipolyi Arnold (1823–1886), majd Rómer Flóris szerkesztette, 1872-től pedig Henszlmann Imre vette át, így a korai műemlékvédelem nagy triászának mindenik tagja rajta hagyta a kéznyomát. 1868-tól támogatták az egyes kiemelkedő emlékek monografikus feldolgozását, így jött létre a Magyarországi Régészeti Műemlékek kötetei. 1869-ben Rómer Flóris elindította az Archeológiai Értesítő című lap szerkesztését, ami a magyarországi régészetnek ma is igen fontos orgánuma. A szakmunkákon túl tervben volt egy kézikönyv kiadása is, ami a széles közönségnek szól, de az ötlet felmerülésekor pénzhiányában elmaradt, viszont 1866-ban megjelent Műrégészeti Kalauz, amit három kötetesre terveztek. A kötetek magukba foglalták volna az őskori és középkori régészeti emlékeket, a harmadik kötet pedig a kisebb művészetek (az iparművészet) középkori emlékeivel foglalkozott volna. Az első két kötetet Rómer Flóris és Henszlmann Imre írta, a harmadikat pedig Ipolyi Arnoldnak kellett volna megírnia, de ez elmaradt.

Fontos momentum a műemlékvédelem történetében, amikor a Henszlmann által korábban kidolgozott törvényjavaslatot 1869-ben Rómer Flóris és Ipolyi Arnold továbbfejlesztették, melynek alapján 1872-ben létrejött a közoktatásügyi miniszter rendelete, ami felállította a Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottságát, melynek előadója Henszlmann, építésze pedig Schulek Frigyes (1841–1919) volt. Munkatársaik között volt Ipolyi Arnold, Rómer Flóris, Steindl Imre (1839–1902) és később Pulszky Ferenc is.

Úgy vélem, a fentiekből kiviláglik, hogy a magyar műemlékvédelem alulról jövő kezdeményezés volt, aminek szerves részét képezte „minden honpolgár”, akiknek kötelessége volt a műemlékek számontartása. Úgy gondolom, hogy ez a tanulság számunkra, és az volna a cél ma is, hogy a műemlékvédelem ne csak kulturális és elitista fanyalgás, hanem széleskörű támogatottsággal bíró társadalmi érdek legyen.

Varga Orsolya

A Kossuth téri MTESZ-székház tervezett felújítása kapcsán

Az 1945 és 1990 közötti épületek döntő többsége közutálatnak örvend, főleg ha a történeti városmagban valósult meg. Sok helyen az új, a modern megjelenése összekapcsolódott egyfajta pusztulás-élménnyel. Vagy azért, mert a II. világháború által okozott sebeket gyógyították be velük, vagy pedig azért, mert maga az építkezés járt a korábbi város egy szeletének eltüntetésével. Ehhez adódik hozzá a korszak panel-lakótelepeinek szürkés képe, amit mostanság kezdenek újraértékelni. A dolgot azonban ezúttal ne bonyolítsuk ennyire, koncentráljuk a történeti városmagban megvalósuló foghíjbeépítésekre, azok közül is egyre, a Kossuth téren álló MTESZ-székházra.

A téren a 19–20. század fordulójára felépült a Parlament, a Kúria és a Földművelésügyi Minisztérium épülete, amelyek a keleti és nyugati oldalon lezárták azt. Az északi és déli térfal beépülésére ugyanakkor az 1920-as évek végéig várni kellett. Hültl Dezső építész tervezett az ide építendő házak számára egységes, historizáló homlokzatokat, amelyek bár maguk mögött különböző házakat rejtettek, mégis egy nagyobbacska középület összképét mutatták – volna.

A Hültl Dezső által kidolgozott egységes homlokzati terv, a déli oldal négy telkére 1928-ból.

A koncepció ugyanis csak részben valósult meg. A tér északi oldala még a harmincas évek végén beépült. Átellenben viszont nem haladtak ilyen gyorsan. A város belseje felé eső 10-es számú telek egy évvel később ugyan beépült, de szomszédjára csak a világgazdasági válság lecsengését követően, 1937-ben épült fel az újabb ház, a nagyszabású kompozíció újabb eleme. Ez azonban csak a grandiózus homlokzat fele volt. A közelítő világháború, majd a harci cselekmények utáni helyreállítási munkák jócskán kitolták a Kossuth tér utolsó két szabad telkének beépítését. 1950-től ráadásul a kelet-nyugati metró építkezésének felvonulási területe lett belőlük, amely az elhúzódó munkálatok miatt újabb másfél évtizedre lehetetlenítette el a beépítést. Erre végül csak a metróállomás felszínre jövő mozgólépcsőinek kialakításával egy ütemben, 1969 és 1972 között kerülhetett sor.

A székház üresen álló telke a metróépítkezés felvonulási területével az 1950-es évek első felében [forrás: fortepan.hu]

Így történt, hogy a Magyar Kereskedelmi Kamara székháza bő harminc évvel az utolsó épület átadását követően kezdett csak el kinőni a földből. Pintér Béla (1925–1992) építész irodaépülete része volt annak a folyamatnak, amelynek keretében az 1960-as évek végétől elkezdtek beépülni Budapest történelmi belvárosának foghíjtelkei. A korszak ismeretében még helyismeret sem szükséges hozzá, hogy az olvasó kitalálja: a Hültl-féle homlokzati vezérterv – amely konzervatív jellege miatt már a Horthy-korban is néminemű ellenkezést váltott ki – továbbvitele, befejezése elmaradt. E helyett egy ízig-vérig kortárs, késő modern ház került a metróállomás kijárata fölé.

A Kossuth tér déli oldala napjainkban [a szerző felvétele]

„Nehéz erre a kérdésre válaszolni, azt hiszem, mások jobban meg tudják ítélni. Aki a munkát elvégzi, jobb, ha ilyenkor csöndben van, és várja a kritikát.” – így reagált a tervező arra a kérdésre, hogy szerinte jól illik-e a Kossuth tér miliőjébe az épület. A kritika természetesen jött: „a Kossuth téri irodaháztól a városképben markánsabb, korunk építészetének frissességét hívebben tükröző megjelenést várhattunk volna (noha a közönség bizonyára ezt az alakot tartja a környezethez jobban illőnek, sőt talán lesznek olyanok is, akik túl modernnek fogják minősíteni).” Az iménti szavakat jegyző Kubinszky Mihálynak igaza lett, főleg abban, amit a zárójelek között állít. Napjaink hozzáállására pedig már leginkább a mondat vége jellemző: „túl modern”.

Az épület dunai homlokzata közelről. A felhasznált anyagok: mészkő, eternitpala és üveg. [a szerző felvétele] 

Ennek fényében nem meglepő, hogy a háznak a Kossuth tér jelenleg zajló rekonstrukciójába belefoglalt felújítása a gyakorlatiban egy átalakítással lehet majd egyenlő. Pontosabbat egyelőre nem tudni, mint ami a projektvezető, Wachsler Tamás nyilatkozataiból kiderül: az épületből a vasbeton szerkezetéig visszabontva alakítanának ki egy új irodaházat. A metróállomás miatt még a szerkezetet is elbontani nem, vagy csak igen-igen körülményesen lehetne. Ez már eleve kizárja a Hültl-féle homlokzati megoldás befejezését. Ebben az esetben viszont felmerül a kérdés: ha úgysem jön létre egységes térfal a déli oldalon, miért van szükség a Pintér Béla-féle épület radikális átszabására. Másik oldalról pedig joggal szegezhetik nekünk, hogy miért is kéne megtartani hetvenes évek eleji irodaházat. Adódik tehát a kérdés: érték-e, vagy sem?

A déli oldal beépítése a levegőből. Jól megfigyelhető a csatlakozó szárny tetőszerkezetének alkalmazkodása. [forrás: Google Maps]

A külcsínről bárki meggyőződhet, aki a Kossuth téren valaha megfordult. A székház nem archaizál, azonban a maga módján mégis több szálon kapcsolatot keres környezetével. Az épület formája, tömege a Hültl-féle logikát viszi tovább, a régi épülethez kapcsolódó szárnyon még annak tetőformáját is átveszi. Az árkádos földszint, és a visszaugratott első emeleti homlokzat szintén reakció a szomszéd ház árkádíves földszintjére. A dunai oldalon pedig a homlokzat tengelytagolása a tervezői szándék szerint egy az egyben visszhangozza az Országházét, és a burkolat anyagául is a Steindl-épületen alkalmazott kemény mészkövet választották.

A dunai homlokzat ritmusa a Parlament homlokzati ritmusát visszhangozza. [forrás: varoskepp.blog.hu]

Amit kevesebben látnak, az a belső. A külföldi szervezetekkel tárgyaló, külhoni vendégeket fogadó Magyar Kereskedelmi Kamara reprezentatív székházat kívánt, sem a „baráti-”, sem a harmadik világbeli, és főként a nyugati országok képviselői előtt nem szabadott szégyenkezni, ezért a 600 alkalmazott kényelmes elhelyezésén felül alapvető követelmény volt, hogy a ház a magyar ipari, művészeti és építészeti teljesítmény egyfajta kiállítótereként működhessen. A megvalósultak fényében ez a jelző túlzásnak tűnhet, ugyanakkor a korszak irodaházai közül mégis kiemelik az épületet az alaprajz szellemes megoldásai, a magas színvonalú anyagok belsőépítészeti használata, és a társművészeti alkotások nagyszámú jelenléte miatt.

Az előcsarnokból az emeleti előadóterembe vezető spirális lépcső (bal), valamint az előcsarnok részlete, előtérben Boda Gábor carrarai márványból faragott oszlopfrízével (jobb) [forrás: Magyar Építőművészet, 1974]

Építéskori felvételek a 400 fős előadó-, és tanácsteremről, amely Hornicsek László, Ybl- és Kossuth-díjas belsőépítész munkája. A furcsa "szempár" a terem oldalán a tolmácsfülkéket rejti. [forrás: Hornicsek László életmű, 2011]

A későbbi „lakójáról” ma már MTESZ-székházként ismert épületről ezek alapján az azért kijelenthető, hogy nem a korszak építészeti tucat-termelésének mementója. Hogy is lehetne az a Kossuth téren? Kortársaival összemérve világosan kirajzolódik, hogy egy olyan sajátossága is van az épületnek, ami egyáltalán nem jellemző az időszakra: az illeszkedés. Ma már valószínűleg nehéz ezt értékelni, de – mint látható – Kubinszky kritikája éppen ezt tartja a ház gyengéjének. Nagyon valószínűnek tűnik tehát, hogy az egyik legalkalmazkodóbb hetvenes évekbeli irodaházunkat át fogjuk alakítani, mert nem alkalmazkodott eléggé. Hogy a címben szereplő kérdésre válaszoljak: kár volna érte!

A 6. emeleti kerekasztal tárgyaló (fent) Somos Miklós Munkácsy-díjas festőművész tervei alapján készült intarziás falburkolatával, valamint egy Kossuth térre és a Dunára néző elnökségi iroda berendezése (lent). [forrás: Hornicsek László életmű, 2011]

A cikk elkészültében nyújtott segítségéért köszönet illeti Bazsó Gábort.

Kelecsényi Kristóf Zoltán

Az egervári Nádasdy-Széchenyi-várkastély felújítása

A felújított egervári várkastély nyugati homlokzata a főbejárati kapuval [forrás: facebook.com]

Mivel a nagyközönség részéről kevésbé ismert helyről és épületről van szó, kezdetnek szükséges egy történelmi összefoglaló: Egervár települése Zala megyében, a Zalaegerszeget Vasvárral összekötő főút mellett, előbbitől mintegy 8 km-re fekszik. A Nádasdy-Széchenyi-várkastély a mai településmagtól valamivel távolabb található, és a falu középkori eredetű temploma mellett közelíthető meg. Elődje egy mocsárvár volt, amelyet először egy 1288-as oklevélben említenek. 1558 után Nádasdy Kristóf egységes koncepció jegyében alapjaiból építette újjá, ezzel az építkezéssel alakult ki a kastély ma ismert, jellegzetes reneszánsz tömbje. A négyszárnyú, belső udvart körülzáró, sarkain négy ó-olaszbástyás erődítmény 1569-ben készült el. A várkastély mai U-alakú formáját a Rákóczi-szabadságharc után nyerte el annak a rendeletnek az értelmében, amely kimondta, hogy le kell rombolni azokat a magyarországi várakat, amelyek a szabadságharc alatt a kurucok védelmére szolgáltak. Csak azoknak kegyelmeztek, amelyeket hadászati funkcióik felszámolásával lakókastélyokká építettek át. Ekkor, 1712–13-ban bontották le a várkastély északi szárnyát és építették a nyugati és déli szárny elé a kora barokk árkádos folyosót. Új homlokzati nyílásrendszert alakítottak ki, módosították a szintbeosztást, új boltozatokat építettek, átalakították a homlokzatokat és a keleti szárnyban kápolnát létesítettek. 1754-ben egy tűzeset utáni helyreállítás eredményeképpen alakult ki a kastély ma ismert tetőformája.

Egervár a 19. század második felében, az 1910-es években, valamint a II. világháborút követően [forrás: facebook.com]

A második világháború után az államosított, romos épület egyes részeiben lakások voltak, más részeit magtárnak használták. 1960-ban került a Zala Megyei Tanács kezelésébe. Az épületen végzett legutóbbi műemléki helyreállítás ezt követően történt, amikor időszakos továbbképző központ és nyári turistaszálló céljára újították fel. A jelenleg is zajló helyreállítási projekt 2009-ben kezdődött, ekkor nyújtotta be az egervári önkormányzat az Európai Uniós pályázatot.

Látványterv, az udvarban a színházi előadások védelmére szolgáló ponyva [forrás: facebook.com]

„Igen fontos cél, hogy az egervári Nádasdy-Széchenyi-várkastély Élményturisztikai, Színházi, Kulturális, Oktatási és Látogatóközpont úgy jelenjen meg a Nyugat-dunántúli Régió és a zalaegerszegi kistérség turisztikai piacán, mint az a komplex szolgáltatást nyújtó turisztikai célpont és attrakció, amely hazánk egyik legfontosabb történelmi és művészettörténeti korszakát, a XVI–XVII. századi késő reneszánsz kort a legkorszerűbb módon mutatja be Magyarországon, és aki végigjárja az épületet szinte mindent megtudjon arról, hogy milyen volt a «Mindennapi élet a késő reneszánsz várkastélyokban».”

A fenti idézet a felújítási projekt célját foglalja össze. Mint látható, nincsenek műemléki vonatkozásai, nem az épület értékeit helyezi előtérbe, hanem sokkal inkább koncentrál a látogatók becsalogatására, az attrakcióra. Összetett volta a pályázatban meghatározott látogatószámot kívánja biztosítani, és ezen keresztül természetesen az épület fenntarthatóságát. A projekt egyben hiánypótló szándékú is, mivel Zala megye a keszthelyi Festetics kastélyban működő Helikon Múzeumon kívül jelenleg nem rendelkezik nagyméretű kiállítótérrel. A két legközelebb eső, hasonló rendeltetésű épület, a körmendi Dr. Batthyány-Strattmann László Múzeum és a sárvári Nádasdy-vár már Vas megyében található.

A recepció az egykori kápolnában (bal), valamint a keleti szárny második emeletén kialakított kiállítótér [forrás: facebook.com]

Az Egervárra tervezett szolgáltatások a következők: képzőművészeti kiállítóhely, reneszánsz játszóház (viselet, életmód, szokások a reneszánsz korában), tapintható tárlat, használható bútormásolatok, korabeli tárgyakról készült kipróbálható másolatok, makettekkel illusztrált várkastély-kiállítás, audio-guide-os rendszerű kiállítás-vezetési rendszer, érintőképernyős terminál, interaktív fal, ingyenes WiFi, ajándékbolt, gyakorlati oktatási helyszín, szabadtéri színház és teljes akadálymentesítés. A jelenlegi projekt részét nem képezi, de várhatóan megvalósul a földszinti, modern használati célra szánt konyha és a második emelet szálláshelyeinek felújítása is. Ezzel összefüggően szándékukban áll egy étterem megnyitása is.

A leendő étterem belső tere az első emelet dél-keleti sarkában [a szerző felvétele]

Jelen állás szerint a létesítmény még nem nyitott meg, a tervezett május eleji nyitás másfél hónapot csúszik, mivel a kedvezőtlen kora tavaszi időjárás és a belvízhelyzet miatt a száz férőhelyes parkoló építését még nem tudták elkezdeni. A várkastély udvarára, a szabadtéri színházi előadások („Egervári Esték”) időjárás elleni védelmére tervezett ponyva kiviteli terve még engedélyeztetés alatt áll.

Érdemes volna egy év múlva újra ellátogatni a helyszínre, és szemügyre venni, hogy az akkor már üzemelő épület funkciói hogyan váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, és a további célok miként valósulnak meg. Milyen módon sikerül végül összeegyeztetni a turisztikai felhasználást a műemlékvédelmi érdekekkel, tudnak-e, lehet-e egyensúlyt teremteni? A művészettörténész és a műemlékes szakmai szemével, majd a szakmai szemet félretéve is végigjárni az épületet, mindkét esetben arra koncentrálva, hogy végül milyen összkép alakul ki, fedi-e egymást valahol a szakmai és a laikus nézőpont, szükséges-e módosítás. Abban a tekintetben például, hogy kellő hangsúlyt kap-e az épület maga, mivel az egervári várkastély kiemelkedik a magyarországi reneszánsz várkastélyok (Hédervár, Ozora, Vaja, Diósgyőr, Simontornya stb.) közül azzal, hogy ez az egyik legépebben megmaradt, tiszta formájú, szabályos négyszög alakú, négy olaszbástyás késő reneszánsz stílusú várkastély. 

A kastélyparkban kialakított sétány, és az elhelyezett bútorok [a szerző felvételei]

A felújított épület jelenlegi összképe tiszta, visszafogott és rendkívül elegáns. A projekt keretében teljes körű helyreállítást végeztek: megújult a homlokzat, a nyílászárók, a lépcsők, a padlóburkolatok és a fűtésrendszer, az azbeszttetőt terméspalára cserélték, új burkolatot kapott a belső udvar és sétaút épült a kastélyparkba. A különböző helyiségekbe eddig bekerült bútorok kortárs voltuk ellenére sem bántóan idegenek, mint Pannonhalma esetében, hanem jól megválasztott forma- és színvilágukkal bizonyos fokú harmóniát teremtenek. A várkastély főkapujához vezető út mellett álló lámpatestek és a parkban álló padok esetében szerencsésebb lett volna a környezethez és a megteremteni kívánt hangulathoz illőbb modelleket választani. Ennek ellenére a felújított várkastély jelenlegi helyzete és állapota – óvatosan kimondva bár, de – megnyugtatónak ítélhető. Várjuk a folytatást.

Kiss Ágnes

A címben szereplő téma fontosságát talán mi sem jelzi jobban, hogy a jelen blog két szerzője gyakorlatilag egymástól függetlenül is késztetést érzett arra, hogy azt a figyelem homlokterébe állítsa. Már csak a helyszín kiemelt volta is kiválóan alkalmassá teszi arra, hogy a jelenlegi magyarországi örökségvédelem egyfajta „lázmérője" gyanánt szolgáljon.A Várkertbazár központi része 2013 januárjában [fotó: Schmidt Péter]

A Várkertbazár jobb oldali épülete 2013 januárjában [fotó: Schmidt Péter]

Az elmúlt napokban az elektronikus sajtó különböző forrásaiból olvashattuk, hogy a Budavári Palota keleti lejtőjén, a Várkertbazár mögött jó állapotban lévő közép- vagy török kori falmaradványokra bukkantak, melyek valószínűleg itt működött egykori kézműves műhelyek maradványai. Az örvendetes hír után viszont rögtön hidegzuhanyként hatott a folytatás, miszerint a megtalálásuk után rögtön el is akarják bontani őket – az ügyben nyilatkozó örökségvédelmi szakember szerint azért, mert sem idő, sem pénz nem áll rendelkezésre a felújításukra, megtartásukra. Hozzátenném: sem akarat. Felmerül a kérdés: Magyarországon netán túl sok 16–17. századi emlék maradt volna? Azt a keveset, melyet az elmúlt évszázadok háborús pusztításai meghagytak, sem vagyunk képesek megvédeni? Még akkor is, ha mindez éppen a Várkertbazár felújítása címén történik.

A mai Várkertbazár területe a középkori királyi palota maradványaival
a Juvigny-Greischer-féle 1686-ban készült metszeten

Az elmúlt évtizedek tétlensége és tehetetlensége után egyre katasztrofálisabb állapotba került és a világ száz legveszélyeztetettebb műemléke közt számon tartott épületegyüttest nemrég kiemelt beruházásként, örvendetes lendülettel álltak neki felújítani, hogy az immár ne a város szégyenfoltja, hanem ismét büszkesége legyen. S mindez nem csak lokális megoldásként, hanem egy komplex, az egész Palotára és környékére kiterjedő felújítási koncepció keretében történik.

Ennek kapcsán párhuzamként felidézhető a Budai Vár közelében az ezredforduló körül felépült Millenáris Park. Itt az 1990-es évek végén merült fel, hogy a terület hasznosítását megváltoztassák, mert a helyén lévő egykori Ganz-gyár helyzete a városszövet fejlődése során idővel megváltozott: a perifériáról a központba került (a döntéshez természetesen erőteljesen hozzájárult az itteni ipari termelés fokozatos csökkenése is). A szükséges átalakítás szerencsére nem vonta maga után a régi komplexum teljes leradírozását a föld színéről: a magyarországi ipartörténetben kiemelkedő szerepet játszó, egykor nemzetközi jelentőségű gyár épületei nem tűntek el nyomtalanul. Jelentős részük fennmaradt, és immár a város új igényeit szolgálja, a műemlék gyárcsarnokokat kulturális célokra építették át. Az így létrejött új központ méltán nyerte el 2002-ben az Europa Nostra-díjat.

A Millenáris Park fogadóépülete, az egykori gépjavító és galvanizáló üzem
[fotó: Schmidt Péter]

A jelenlegi Várbazár-projekt kapcsán azonban fontos leszögezni: nem egy alig százéves gyártelep helyén valósítják meg, hanem az ország egykori hatalmi- és kulturális központjaként szolgáló középkori királyi palota maradványainak tövében. Ezen az évszázadokon át használt, és számos régészeti réteget – meg még valószínűleg sok meglepetést – tartogató területen maximális körültekintéssel kell eljárni, s nem lehet „elefánt a porcelánboltban” módjára viselkedni.

A török kori falakról szóló újabb híradások némileg finomítottak a képen: nem szimplán ledózerolják őket, hanem átfogó tudományos vizsgálatok után – melyek az épületelemek nagy felbontású 3D lézerszkenneres felmérését és fotódokumentációját is tartalmazzák – bontják le őket. Ezt követően az építőanyagot a Budapesti Történeti Múzeum kőtárában helyezik el. Mint a Várgondnokság közleményében hangsúlyozta: ez a módszer a leletmentés „elfogadott, gyakran alkalmazott módja”. Mondhatnánk, „Bakócz-kápolna 2.0”. A 19. század első negyedében – még az intézményes műemlékvédelem megszületése előtt – úgy oldották meg a pompás reneszánsz épület átmentését az új Esztergomi bazilikába, hogy alkotóelemeire szedték és később újra felépítették, immáron új összefüggésben. Most, az intézményes műemlékvédelem utáni időben szemlátomást ez a módszer újra módi.

A Várkertbazár az előtérben még álló török kori romokkal 2013. május 10-én
[fotó: Schmidt Péter]

A Várkertbazár 1984-es bezárását követően egészen mostanáig az enyészet volt az úr a területen, csupán minimális karbantartást végeztek rajta. Úgy tűnik, ezt a hosszú mulasztást most egy csapásra akarják pótolni, hogy alig egy év alatt, a 2014-es esztendőre csillogó-villogó állapotba kerüljön az épületegyüttes. Miután évtizedekig nem történt semmi, most sztahanovista (élmunkás) tempóban kell a kivitelezőknek, munkásoknak és restaurátoroknak dolgozniuk. Jogos a félelem, hogy ez a minőség rovására fog menni. Óhatatlanul az ötvenes évekbeli vicc jut az ember eszébe arról a három megmaradt ujját feltartó munkásról, aki a sztahanovista fűrészbrigádnak öt korsó sört rendelt…

Schmidt Péter

A Várkertbazár épületének felújítása során törökkori falmaradványokra találtak, melyeket idő hiányában elbontanak. Az imént leírtak nem egy Örkény egyperces, hanem Magyarország 2013–2014-as csúcsberuházása, a Várkertbazár műemlék épületének felújítása kapcsán megjelent hír. Az épületegyüttes felújítási munkálatai során a múlt hét csütörtökön (2013. május 9-én) a földmunkák közben nyolc, a török korból származó helyiség alapfala került elő. A beruházás gyors tempója miatt – elsőre átgondolatlannak tűnő reakcióként – azt olvashattuk a csütörtöki hírekben, hogy a falmaradványokat régész szakemberek megvizsgálták, alapos régészeti feltárásra viszont nincs idő, ezért megfelelően dokumentálva a falazatot elbontják. Egy nappal később, pénteken egyeztetések hatására az a kompromisszum jött létre, hogy a falmaradványokat beszállítják a Budapest Történeti Múzeum kőtárába.

A Várkertbazár 2013 májusában (Schmidt Péter felvétele)

A Várkertbazár felújítása már jó ideje váratott magára, s a várakozás éveiben az épület állaga súlyosan leromlott, és az azt körülvevő városrész kulturális élete passzivitásba fordult. Az érintett szakmák képviselői elsőre félelemmel vegyes optimizmussal fordultak a 2013 februárjában elkezdett munkálatok felé, ismerve a nemzeti örökséghez legkevésbé sem az ápolás és a szakmaiság oldaláról közelítő politikai akaratot. A felújítási tervezetek viszont meggyőzőnek tűntek mind az örökségvédelmi szempontokat, mind pedig a hasznosítási és fenntarthatósági szempontokat is figyelembe véve. A Várkertbazár felújításának projektje nem csupán magára az épületre terjed ki, hanem a közvetlen környezetére is, így csökkentett forgalmú utcák létrehozása, parkosítás is szerepel a tervek közt. A beruházással így nem csak a Várkertbazár kap majd új funkciókat, hanem az egész városrész, s a már meglévő múzeumaival új és izgalmas célpontnak ígérkezik a látogatók számára.

A felújítás során az épületegyüttes mögül kitermelik a földet. E munkák közben bukkantak a maradványokra. (Schmidt Péter felvétele)

Mindennek tudatában örökségvédelmi szempontból mindenképp felmerül az a kérdés, hogy valóban nincs időnk nemzeti örökségünk e fontos régészeti emlékének méltó és intelligens megőrzésére? Megéri a sietség azt az árat, hogy a városrész, a valamikori királyi székhely történetének ezt a rétegét elbontsuk, s a múlt bemutatásánál ne vegyük figyelembe? Az emlékek helyben történő megőrzése a műemlékvédelmi gyakorlatban bevett módszer, melynek fontosságára számos nemzetközi egyezmény is rámutat.

Ezen szakmai elvek figyelmen kívül hagyása miatt felmerül az a kérdés, hogy a beruházó, maga az állam a többi épületegységen betartja-e a műemlékvédelmi szempontokat. Sőt valójában itt kezdődnek a kérdések, hiszen vajon mit várhatunk egy magánberuházótól, ha az állam ilyen módon negligálja a műemlékvédelmi alapelveket.

A drasztikusnak minősíthető lebontás (még akkor is, ha szakszerűen történik) helyett törekedni kellene az eredeti helyén történő megőrzésre. A bemutatásra számos technikai lehetőség kínálkozik, mint például az üveg járólap (pl.: Március 15. tér). Ezen régészeti örökségünkért, még ha töredékessége miatt kevésbé lényeges része is kulturális örökségünknek, felelősek vagyunk, s azért is, hogy a városrész és a nemzet történetének anyagi bizonyítéka, hivatkozási alapja maradjon, s hiteles minőségben örökítsük át a további generációknak.

Az athéni Akropolisz Múzeum bejárata (a szerző felvétele)

Az athéni Akropolisz Múzeum bejáratának és alsó szintjének építészeti megoldásán jól érzékelhető a régészeti örökség megőrzésének és bemutatásának szem előtt tartása. A 2009-ben átadott múzeum épületét teljes egészében a valamikori városszövet részét képező antik régészeti emlékek fölé emelték. Tegyük hozzá rögtön, az önmagukban tucat számba menő emlékek az antik városi szövet és a mai város közötti kapcsolat élményszerűvé tétele miatt jelentősek elsősorban, mivel az Akropolisztól alig párszáz méterre, a hozzá képest csekélyebb jelentőségű ókori réteg alig számítana régészeti szenzációnak. A múzeum bejárati részének tartószerkezeteként oszlopokat állítottak a rommezőre, így a múzeum épületén kívül szabadon, azon belül pedig üvegpadló alkalmazásával érték el, hogy teljes egészében láthatóak maradjanak az emlékek. A múzeum épülete így nem csak az abban elhelyezett tárgyakat muzealizálja, hanem az alatta elterülő, a látogatók számára is hozzáférhető mini régészeti park megóvásával élményszerűvé és megélhetővé teszi az évezredeken átívelő változásokat a városszövetben.

A lábakra állított athéni múzeum

A transzparens jelleg az épület jóval sokrétűbb értelmezési lehetőségét gazdagította, s a kortárs múzeumépítészet egyik legkiemelkedőbb darabjává emelte. Fontos párhuzamként említhető, hogy Athén e részének régészeti feltárására csak a múzeum építésének megkezdésekor kerülhetett sor, s a földben rejlő értékek csak az itt álló 19–20. századi épületek elbontásával kerültek elő. Különösen figyelemre méltó és követendő a görög örökségvédelemnek ez a hozzáállása, mivel megtehették volna, hogy a kevésbé jelentősnek gondolt emlékeket a múzeum építése miatt lebontják, viszont a régészeti feltárás bemutatásával maga a múzeumépület is sokkal izgalmasabb térré vált. A törökkori falmaradványok alapos feltárása és vizsgálata, valamint ilyen típusú bemutatása jelentős mértékben gazdagítaná a Várbazár felújítás utáni kulturális értékét, mindannyiunk kulturális örökségét.

Sidó Anna

A pannonhalmi bazilika felújítása

Templomba lépni más. Akár hívő az ember, akár nem, az istentiszteletek helyszíneinek sajátos hatása alól csak nagy erőfeszítéssel és ellenállással tudja kivonni magát. Nem csoda, hiszen a szakrális építészet történetét végigkíséri a lenyűgözés igénye.  A pannonhalmi bencés apátság templomába belépve sincs ember, aki ne döbbenne meg. „Sokkoló” – foglalta össze egy kolléga a látottakat, és valóban, ha nem akarunk különösebb értékítéletet mondani a nemrégiben lezárult rekonstrukció felett, akkor ezzel a kifejezéssel meglehetősen pontosan leírható az élmény. Itt azonban most ennyivel nem elégedhetünk meg.

A felújítás kapcsán kialakult vita legfontosabb kérdése, hogy egy a mai formáját több lépésben elnyert épületből kivehetjük-e az egyiket, és rakhatunk-e helyére mást, mint ahogy Pannonhalmán –  nagyon lecsupaszítva a fejleményeket – ez történt. Az ilyesmit a műemlékvédelmi elvek hagyományosan tiltják, ugyanis a ház történetiségének tiszteletben tartása megkívánja, hogy a különféle építési korszakokat ne radírozzuk ki belőle. Az elv a 19. századi tapasztalatokra nyúlik vissza, amikor szemrebbenés nélkül hajigálták ki a templomokból például a jó minőségű barokk oltárok tömegét, hogy helyükre a gótikus templomok hangulatához jobban illeszkedőnek tartott neogótikus alkotások kerüljenek. Ez a szemlélet néha odáig is elment, hogy felújítás címén középkori épületek jóformán teljes elbontására és újonnan való felépítésére került sor. Mondani sem kell talán, hogy a 20. századi utókor mindezt igencsak éles kritikával szemlélte.

A budavári Mátyás-templom a 19. századi átalakítást felújítást megelőzően (bal) és azt követően (jobb)
[forrás: Csemegi József: A budavári főtemplom, Bp. 1955]

Ennek is megvolt a maga hátránya, ugyanis hirtelen nemcsak hogy tiszteletben tartották a meglevő rétegeket, de elkezdték „hajuknál fogva előrángatni” a már elpusztultakat is. Az apró nyomokból kiszerkesztett, a falazatokból előbányászott rétegeket egymás mellé téve pedig olyan vizuális káoszt és kakofóniát hoztak létre, hogy jóformán azt a társadalmat zárta ki a műemlékes szakma a műélvezetből, amely építészeti emlékeinek őrzésére kirendelték.

A budavári Úri utca 13. számú háza 1944-ben és húsz évvel később, már a középkori részletek bemutatásával
[forrás: Budapest Régiségei 22. (1971)]

Azonban még ebben, a Velencei Charta-t létrehozó, lelkesült korszakban - és azt követően is - megfigyelhetőek  a történetiségen magukat felülhelyező felújítások. Az imént említett módszerekkel szoros összefüggésben, számos budai várbéli ház 18-19. századi homlokzatát nyilvánították értéktelennek és verték le, mondván, alatta ott a magyar középkor. Szinte számba venni is nehéz lenne, hány 19. századi freskót csiszoltak le napjainkig az egyházi intézményekben, mert alatta ott volt a barokk kori változat.

Az Úri utca 13. számú háza napjainkban
[forrás: panoramio.com - Jean-Pierre Dimier]

Ennek tükrében nem teljesen értem azt a fajta iszonyattal vegyes rácsodálkozást, amellyel a műemlékes szakma a pannonhalmi felújításhoz viszonyul. Be kell látni, hogy a magyar műemlékvédelem történetét igenis végigkíséri egyfajta önkényes szelekció, amely ha nem is a keletkezési korszak függvényében, de az adott alkotások kvalitását minősítve választ. Eltüntet, visszaalakít és megmásít, annak függvényében, hogy mit talál jelentősebbnek. Ennek következtében pedig néha-néha előfordul, hogy a meglevő állapot tiszteletét más szempontok írják felül.

Egy épület életének három állomása. A budavári Úri utca 31. építéskori (1862, Pán József), második világháború utáni (1945), és műemléki helyreállítás közbeni, már majdnem végleges homlokzata (1956)
[forrás: Budapest Régiségei 19. (1959)]

Pannonhalmán pontosan ugyanez történt. John Pawson és „magyar hangja”, Gunther Zsolt, a megrendelő szerzetesrenddel szoros egyetértésben úgy döntött, hogy az 1870–76 közötti felújításkor a gótikus templomtérbe került berendezést kirakják onnan. Nem azért, mert éppen ehhez volt kedvük, hanem azért, mert ezt a berendezést egykor jóformán a bencés rend megkérdezése nélkül helyezték el itt, és ami még fontosabb, hogy már eredetileg is alkalmatlan volt például a padsorok elrendezése a bencés liturgia szerinti szertartások lebonyolítására. Végül a Kulturális Örökségvédelmi Hivatallal kötött kompromisszumok folyományaként csak részlegesen történt meg a 19. századi felújításkor keletkezett társművészeti alkotások eltávolítása. Azok a dolgok azonban, amelyekkel használhatósági gondok merültek fel, mind távozni kényszerültek, továbbá elérték a színes üvegablakok ónix-üvegre való lecserélését.

A pannonhalmi bencés apátság bazilikája a felújítás előtt, és azt követően (látványterv).
[forrás: eu2011.hu]

Hagyományosan, szigorúan csakis műemlékes szempontból nézve, az elvekre hivatkozva persze el lehetne ítélni mindezt. Azonban ahogy a műemlékvédelem elsődleges tárgya, az építészet sem egy önmagában való tudomány, úgy az örökségvédelem is olyan társadalmi beágyazottságban mozog, ahol számos más szempontot is figyelembe kell venni. És bár nem vagyunk hozzászokva, hogy pont egy templom esetében kell a funkcionális igények miatt erős kompromisszumokat kötni, úgy tűnik napjainkban már ez is megesik. Ami tehát Pannonhalmán történt, az bármennyire is úgy tűnik a minimalista bútorzat láttán, cseppet sem lóg ki a magyar műemlékvédelem hagyományaiból.  Mégis mitől válik általánosan igazzá akkor a „sokkoló” jelző? Attól, hogy nagyon régen nem mondta már ki ilyen nyíltan egy felújítás sem a talán sokaknak fájó igazságot: a műemléki elveken néha kicsit átlépve is létrehozható minőségi munka.

Kelecsényi Kristóf Zoltán

Pannonhalmára öröm megérkezni: rendezettség mindenhol; mintha valahol Nyugat-Európában lennénk. A középkori bazilika belső terének 2012-ben befejezett felújítása ehhez a színvonalhoz méltó igényességgel folyt, amit John Pawson angol építész tervei alapján, a 3H Építésziroda közreműködésével végeztek el. Éppen ezért nagy várakozással léptem be a templomba.

Előtte és utána. A 20. század második feléből származó szembemiséző oltárért és az ambóért, valamint
az összecsukható székekért nem volt kár. Tény, hogy a szószék is zavarta az összképet.
[a kép forrása: építészfórum / terv és kép: John Pawson]

Mindig is azon a véleményen voltam, hogy a Római Katolikus Egyház önképének változása és a II. Vatikáni Zsinat reformja szükségessé tette az átalakítást, ami – főként liturgikus okokból – teljes egészében indokolható. A bencések a program meghatározásakor a 13. századi templom adottságaiból indultak ki: céljuk az 1870-es években átalakított, azóta székesegyházként működő épület eredeti, szerzetesi szellemiségének visszaállítása volt. Úgy vélem, ezzel a szándékkal épeszű ember nemigen akar vitába szállni. De mégis ez az, ami feszültséget keltett. Hiszen akkor a templombelsőt „ki kell tisztítani”, a 19. századi historizáló berendezést és dekorációt ki kell dobni. Ez a berendezés és díszítés egy olyan egyházképről tanúskodott, amit már meghaladott az idő, és ami a középkori bazilikát mintegy történelmi díszletként használta fel a nemzeti legendaképzés világias célokat sem nélkülöző, ízig-vérig 19. századi ideológiájához. De milyen nemzeti történelmet mutatott be ez az ideológia? Egyfajta „kitalált középkort”, olyat, ami sosem létezett, amit a kiegyezés után Kruesz Krizosztom (1819–1885) főapát megrendelésére Stornó Ferenc (1821–1907) hozott létre, miközben a korszellem purista szemléletétől áthatva minden mást eltüntetett. A mai megrendelők ezért egy sokkal régebbi, egy spirituálisan mélyebb, régebbi hagyományhoz akartak visszatérni; joggal.

Semleges belső tér.
[fotó: topogram.hu / Török Tamás]

Bevallom, a felújítást kísérő vita során éppen ezért két malomkő között őrlődtem. Kiemelkedően jó volt a terv, de művészettörténészként mégis azt gondoltam, hogy a kidobásra ítélt berendezési tárgyak és üvegablakok, valamint a megsemmisülésre ítélt korabeli falfestmények – bár személyes ízlésemtől messze állnak – mégis a templom történetének részét képezik. Ezért néhányukat – például a szószéket – talán eltávolíthatják, de nagy részüket a helyszínen kell megőrizni. A templombelső teljes „kitisztításának” ellenállt a műemlékvédelem, amiből végül kompromisszumos megoldás született: a falképek megmenekültek, a kiszedett üvegablakokat az Iparművészeti Múzeumba szállították, a bútorokat pedig plébániákon helyezték el. Ezek után azt hittem, hogy a történet jól végződött: a használaton kívüli terek funkciót kaptak, az épület széttöredezettsége megszűnt, és végre egy igényes kortárs alkotás jött létre. Azonban amikor beléptem az épületbe, mégis leforrázva éreztem magam. Természetes, hogy fotón az épület másként hatott, de a helyszínen egyfajta „hatodik érzék” azt súgta nekem, hogy valami nincs rendben. Pedig kedvelem Pawson minimalizmusát, amire Japán kultúrájának mély egyszerűsége is hatott, hiszen az építész ott is tanult. De akkor mégis mi zavart?

A stallunok és az oltár: önmagában nagyon igényes, színvonalas.
Csak a középkori térben disszonáns.
[fotó: meonline.hu / Bujnovszky Tamás]

A belsőben sajnos még így is látható, hogy a bencések pont azt a purista szemléletmódot képviselték, amit 19. századi elődeik, csak számukra az akkori „kitalált középkor” volt elfogadhatatlan. Ha úgy vesszük, a megrendelők valóban hűek maradtak bizonyos hagyományokhoz, hiszen Kruesz és Stornó is kidobta mindazt, ami számára nem volt „korszerű”, vagy eltért az elképzeléseitől. Érteni vélem az üzenetet: a múltnak vannak értékesebb és értéktelenebb részei. Úgy tűnik, hogy legalább ez a hozzáállás töretlen nálunk. Hiszen a 20. század is kényére-kedvére alakítgatta a múltat sőt, akadt közben olyan ideológia is, amelyik végleg el akarta törölni. Ilyenkor felrémlik bennem, hogy milyen avítt szemléletűek például Olaszországban vagy Pawson hazájában, Angliában, ahol a kastélyokban és a rendeltetésszerűen használt templomokban ragaszkodnak a múlt minden emlékéhez. Nem csupán a középkori, reneszánsz és barokk, hanem a 19. és 20. századi alkotásokhoz is. Náluk is történnek a pannonhalmihoz hasonló esetek? Minden bizonnyal. De talán olyan országokban, ahol egymást érik a gótikus és reneszánsz templomok, kastélyok, sokan pedig még ma is évszázados bútorok között élnek és az ükszülők porcelánkészletéből étkeznek, egy-egy ilyen eset megengedhető. A fentiekből viszont úgy tűnik, hogy sokkal kevesebb régi épülettel és jóval kisebb műkincsállománnyal mi mégis többet engedhetünk meg magunknak.

Pedig a mostani bútorokat és liturgikus tárgyakat magas esztétikai színvonalon tervezték meg, és a padlót borító kemény mészkőlapok, a diófa bútorok, vagy az anyagukban is szimbolikus ónix liturgikus tárgyak sem a nálunk szokásos olcsó megoldásokról tanúskodnak. Akkor mi az, ami mégis szinte „kiveri a szemünket”? Szerintem maga az új berendezés. Feltehetik a kérdést: megőrültem, hogy az értékes és esztétikus tárgyakkal van bajom? Erre csak azt a választ adhatom, hogy a tárgyak hibája pont túlzott tökéletességükben és túlzott szabályosságukban rejlik. Fordulatokkal teli építéstörténetükből is következik, hogy a középkori templomokban van némi szabálytalanság. Mindemellett nehéz lenne két teljesen egyforma gyámkövet, pillérfőt vagy lábazatot találni bennük, ráadásul mindet egyedi kézműves technikákkal alakították ki. Erre azt mondhatnánk, hogy centiméteres szabálytalanságokat, vésőnyomokat, apró felületi girbegurbaságokat távolról nem érzékelünk. De régóta közhely, hogy ez nem így van. Jól tudjuk, hogy például az athéni Parthenon homlokzatát már több mint kétezer-négyszáz éve néhány centiméteres optikai korrekciókkal építették fel. A pannonhalmi bazilikán tehát igenis szó szerint látható az emberi kéz esetlegessége. Pont úgy, ahogy még a 19. századi asztalosmunkában is érezhető volt. Csakhogy éppen az emberi kéz az, ami a modern gépek segítségével tökéletesre vágott, faragott, gyalult és csiszolt kortárs berendezésből hiányzik. Emiatt tűnnek a formailag amúgy visszafogott új bútorok a középkori környezetben túl szabályosnak, túl tökéletesnek.

Az önmagában tökéletes ónix keresztelőmedence. A gótikus kőbordák között azonban olyan,
mintha egy másik világból származna. És így is van.
[fotó: topogram.hu / Török Tamás]

Egy ahhoz hasonló kortárs építészeti térben, amit a Pawson a csehországi Nový Dvůr kolostorába tervezett viszont kiválóan működnének. Egy ízig-vérig középkori templomtérben azonban feloldhatatlan disszonanciát okoznak.

A legnagyobb baj azonban a padlóval van, amiről minden építész és műemlékes tudja, hogy kialakítása alapvetően meghatározza egy épület belsejét. A megrendelők részéről Dr. Fehérváry Jákó OSB úgy nyilatkozott, hogy a nagy blokkokból kialakított mészkőburkolattal homogén alapot kívántak adni a rituális térnek. A céljukat elérték: olyan homogén felület jött létre, mintha a templom falai nem is rajta állnának. A padló bántóan elüt a gótikus tér jellegétől. Ezért viszont fel kellett szedni azt a 19. században lerakott kelheimi mészkövet, ami az atya saját bevallása szerint is esztétikus, padlóburkoláshoz a legpraktikusabb, tömör és könnyű tisztítani. Ráadásul értelmezhetetlen az a kijelentése, hogy a kelheimi kőnek van egy „csempeszerű” hatása, és középkori térben nem szerencsés. Mintha az atya sosem járt volna még templomban. A kelheimit évszázadokig padlóburkoló kőként használták a reprezentatív terekben. A csempeszerű hatásról pedig nem érdemes vitázni. Bárki bemehet egy régi templomba, ahol még megvan az eredeti padlóburkolat, és meggyőződhet róla, hogy mi a különbség a csempe és a kelheimi között. Vagy látogassuk meg Európa néhány középkori templomát, nézzünk meg néhány reneszánsz festményt, és el fogunk csodálkozni: a legkülönfélébb sakktáblaszerű burkolatokkal találkozunk; gótikus terekben. Mindemellett a régi kőlapok éleit kézzel pattintották, látszottak bennük a kis egyenetlenségek éppen úgy, mint ahogy a középkori templom falán és faragványain is látszanak. Az ipari technikával kivágott nagy mészkőblokkokon azonban a bútorokhoz hasonlóan nem fedezhetjük fel az emberi kéz nyomát. Ha a kelheimi a csempére emlékeztet, akkor a mai burkolat egy pláza padlóját idézi. Ugyanaz a disszonancia lép fel, mint a bútorok esetében, csak sokkal bántóbban.

A 19. századi kelheimi burkolat hangulatában is szervesen illett a templomhoz. A kötélkorlátért,
az összecsukható székekért és az avíttas megvilágításért természetesen
épeszű ember nem hullajt könnyeket.
[a kép forrása: tripadvisor.com]

Mi ez? Egy pláza vagy egy bank padlóburkolata? Itt olyannak tűnik. Nový Dvůrban működne.
[fotó: octogon.hu / Bujnovszky Tamás]

Gunther Zsolt, felelős tervező, a felújítás hazai irányítója szerint az új belső „nem rekonstrukció, hanem új entitás”. Ebben igaza van. Minden újítás, átalakítás új entitás, és ez így is van rendjén. Csakhogy Pannonhalmán ez az új entitás pontosan úgy működik a 21. század második évtizedében, mint ahogy a Kruesz-féle új entitás működött a 19. század hetvenes éveiben. Stornó műve túlságosan túlburjánzó volt, Pawson műve pedig megfelelő módon visszafogott, de túlságosan szabályos, túlságosan steril, ami részben korunk technológiájának is köszönhető. Hiányzik belőle az emberi kéz. Ennek következtében sajnos háttérbe szorítja a környezetét.

Az emberi kéz nyoma: egy kifaragott béka az egyik pillér lábazatán.
[a szerző felvétele]

Szerencsétlen középkori bazilikának tehát most sem jutott jobb sors, mint jó másfél évszázaddal ezelőtt: csupán csak háttérként szolgál egy új, nagyon ötletes entitáshoz: a bazilikában ma nem fogad más minket, mint rafkós sterilitás gótikus díszletekkel.

Tóth Áron

Kiállítás és könyv a határon túli épített örökségről

S. Sebestyén József (szerk.): Közös tér – Közös örökség. Common Space – Common Heritage. Budapest, Crew Print, 2013.

2011 áprilisában, az akkor még Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Örökség Galériájában nyílt kiállítás a határon túli magyarlakta területek 1999 és 2010 között megújult épített örökségéről. A tárlat S. Sebestyén József építész és műemlékvédelmi szakmérnök kezdeményezésére és az ő összeállításában valósult meg, megörökítve e két évtizednyi munka eredményét. A kiállítás azóta több hazai és külföldi helyszínen is szerepelt, így Sepsiszentgyörgyön, Pécsen, Esztergomban, Komáromban, majd Brüsszelben és New Brunswickban (New York állam), idén pedig Oslóban és Torontóban mutatkozik be. A kiállítás anyaga a múlt hónapban egy rendkívül igényes könyv formájában is megjelent két nyelven – magyarul és angolul.

Közös tér – Közös örökség – a cím többféle asszociációra ad lehetőséget. A kiállításon és a könyvben szereplő délvidéki, erdélyi, felvidéki és kárpátaljai műemlékek – templomok, kápolnák, kastélyok és várak – zömmel magyarlakta településeken állnak, közös örökségeként az anyaországi és helyi magyarságnak, illetve az ott élő horvát/ szlovén/ szerb/ román/ szlovák és ukrán lakosságnak. Ugyanakkor közös európai, illetve egyetemes örökség. Ennek felismerését bizonyítja például az amerikai Samuel Kress Foundation támogatása, amely az erdélyi Gelence római katolikus templomának felújítását segítette, miután a templom 1996 és 1999 között, a World Monuments Fund által nyilvántartott, a világ 100 legveszélyeztetettebb műemlékét tartalmazó listáján szerepelt. A hazai és külföldi magyar közösségek nyitottsága a kiállítás befogadására is jelzi az igényt közös örökségünk megóvására.

Gelence (Ghelinţa, RO), római katolikus templom (fotó: S. Sebestyén József)

A magyar állam ezt hivatalosan is mintegy deklarálta azzal, hogy az 1998-ban, a kulturális tárca által elindított Nemzeti Örökség Programot az országhatárokon túl élő magyar közösségek számára is elérhetővé tette. Ez mind szakmai, mind anyagi támogatást jelentett, és legfőbb célja az volt, hogy elősegítse a szakszerű állagmegóvást, helyreállítást és fenntartást, továbbá a majdani hasznosítást. A támogatás a következő tevékenységekre irányult elsősorban: az épített örökség felkutatására, felmérésére és értékleltárának elkészítésére, valamint a helyreállítást megelőző régészeti és épületkutatásokra; a felújítási és restaurátori munkák professzionális elvégzésére; továbbá az egyes emlékek szellemi, tudományos értékét tudatosító kutató munkára.

Lendva (Lendava, SI) látképe előtérben a Szent Anna-oszloppal, háttérben a lendvai várral (a könyv Délvidék fejezetének nyitóképe, fotó: S. Sebestyén József)

Jelen könyv ennek a több évet-évtizedet átfogó, határokon átívelő együttműködésnek az eredményeit mutatja be a négy nagyobb terület – Délvidék, Erdély, Felvidék és Kárpátalja – szerint csoportosítva az egyes emlékeket. A kutatásban és a felújításban részt vett szakemberek – építészek, statikusok, művészettörténészek, régészek és restaurátorok – tolmácsolásában olvashatunk az épületek történetéről, kutatásáról, a kutatás jelenlegi állásáról, valamint a felújítás, az állagmegóvás és a hasznosítás részleteiről. A szöveget túlnyomórészt a szerkesztő fotóanyaga kíséri, mely bőséges és igényes illusztrációját adja a leírásoknak.

Krasznahorka (Krásnohorské Podhradie, SK) (a könyv Felvidék fejezetének nyitóképe, fotó: S. Sebestyén József)

A látványos képanyag meggyőzően tálalja ennek az örökségnek a gazdagságát és értékeit. Az elvégzett munka fontosságát és folytatásának szükségességét az elénk tárt képek vizuális erején túl a leírt tényanyag is igazolja. A program keretében megvalósult kutatások során ugyanis gyakran új emlékek kerültek napvilágra. Az egyik legkiemelkedőbb példa erre az altorjai Apor-kastély Erdélyben, ahol rendkívül értékes, 17. századi késő reneszánsz falképeket és stukkókat tártak fel.

Altorja (Turia, RO), Apor-kastély (fotó: S. Sebestyén József)

Számos esetben kerültek elő a vakolatréteg alatt „rejtőző” falképek, falképtöredékek templomokban, így többek között Magyarremete (Remetea, RO), Nyárádszentlászló (Sânvăsii, RO) és Palágykomoróc (Palagy, UA) templomában. A munkák során gyakran derült fény új adatokra az építéstörténetre vonatkozóan is, mely elsősorban tudományos szempontból érdemel figyelmet. A támogatásból egy olyan „ikonikus” épületegyüttes is megújult, mint a gyulafehérvári székesegyház és a hozzá csatlakozó Lázói-kápolna, az erdélyi reneszánsz kiemelkedő emléke.

Gyulafehérvár (Alba Iulia, RO), a római katolikus székesegyház déli mellékhajója és a Lázói-kápolna (fotó: S. Sebestyén József)

Az érseki székhely mellett – többek között – kisebb falvak templomai, valamint azok falképei, festett faberendezései is felújításra kerültek.

Lelesz (Leles, SK), premontrei kolostorkápolna, az Utolsó ítélet falkép részlete (fotó: S. Sebestyén József)

Bádok (Bădeşti, RO), a református templom festett faberendezése; Magyarvista (Viştea, RO), a református templom festett faberendezése (fotó: S. Sebestyén József)

A kiállítás és a könyv a jelenlegi állapotokat tükrözi, beszámolva az eddig elvégzett munkáról, melyet korántsem tekinthetünk lezártnak. A helyi hasznosítás kérdése, illetve a fenntartás és a helyreállítási munkálatok folytatásának a költségei újabb kihívások elé állítják a szakembereket. Az anyagi támogatás ugyanis a magyar állam részéről az elmúlt 10 év folyamán gyakorlatilag a nullára csökkent. 2004-ben szervezeti átalakítás során megszüntették a programot szakmailag előkészítő és koordináló Régészeti és Műemléki Főosztályt – mely a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában működött –, és az ügyek továbbvitele a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalra és az itt létrehozott Határon Túli Műhelyre hárult. 2007-ben pedig a kulturális tárca beszüntette a határon túli ingatlan örökség anyagi támogatását. „Az intézményi háttér felszámolása után anélkül szüntették meg a támogatási programot, hogy a több éves tapasztalatok további hasznosítása érdekében bárki elvégeztette volna annak szakmai értékelését, felmérte volna az addigi eredményeket, valamint a folyamatban lévő felújítások, felmérési, kutatási programok félbemaradásra miatt az épületek, s környezetük állapotában várhatóan bekövetkező, anyagiakban is kifejezhető károkat.” – olvashatjuk a könyv bevezetőjében.

Mint „örökségfigyelők” bízunk benne, hogy a könyv emlékeztetőül szolgál az elvégzett munka jelentőségére és érdemeire, és ösztönzőleg hat majd a folytatásra. Az erre irányuló szándékot jelzi, hogy a határon túli műemlékeket támogató program, az előző programot koordináló szakemberek, szakmai szervezetek kezdeményezésére tavaly szeptemberben újra indult állami támogatásból.

A könyv szerzői: Agócs Attila, Balázs István, Barabás Kisanna, Csurka Attila, Demeter Gábor, Emődi Tamás, Furu Árpád, Fülöpp Róbert, Gudor Botond, Harkai Imre, Hlavathy Izabella, Jékely Zsombor, Káldi Gyula, Kiss Loránd, Kovács András, Kovács Zsolt, Krcho János, Lángi József, Macalik Arnold, Márton Judit, Mihály Ferenc, S. Sebestén József, Sarkadi Márton, Szabó Tekla, Várallyay Réka, Veöreös András, Wittinger Zoltán

Angol fordítás: Bagdány Judit, Sebestyén Ágnes Anna, Brian Trossen
Borítóterv, tipográfia: Jeszenszky Gyula

Könyvbemutató: 2013. április 19. péntek 18.00, a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál Könyvtáros Klubja, Millenáris
A könyvet bemutatja: Kerny Terézia, a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Intézetének munkatársa

Sebestyén Ágnes Anna

Gondolatok egy frissen megjelent könyv kapcsán

Bicsok Zoltán – Orbán Zsolt

“Isten segedelmével udvaromat megépítettem...” Történelmi családok kastélyai Erdélyben
Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2012, 639 oldal

A Bicsok Zoltán – Orbán Zsolt szerzőpáros jegyezte reprezentatív kiadvány akár gróf Bánffy Miklós trilógiájának “Megszámláltattál, híjjával találtattál, darabokra szaggattatol” címét is viselhetné, hiszen a 20. század történelme nem volt kegyes sem az erdélyi arisztokráciához, sem pedig annak épített javaihoz, amelyek ma egyben a mi örökségünket is képezik.

Az erdélyi kastélyok sorsát a II. világháborús német, szovjet és helyi pusztítás, valamint  az 1949. évi államosítás és kilakoltatási rendelet pecsételte meg. Ez utóbbi a még helyben tartózkodó arisztokrata családokat kitelepítésre (gyakran munkatáborba), a berendezést és a műtárgyakat pedig szétszóródásra, pusztulásra ítélte. Azok az épületek, melyekben termelőszövetkezetet, polgármesteri hivatalt, rendőrséget, kórházat, esetleg árvaházat, vagy fogyatékos gyerekekeknek „kisegítő iskolát” rendeztek be, még szerencsés helyezetben voltak, mert fennmaradhattak. Persze a szokásos toldozás-foldozás, szervetlen hozzáépítés, belső átalakítás árán. Ahol azonban ez nem történt meg, ott ma már csupán a puszta falak között tenyésző gyom hívja fel a figyelmet az elmúlásra.

Bethlenszentmiklós, Bethlen-kastély [a kép forrása: panoramio.com]

Az 1980-as évtized, amelynek során a kommunista diktatúra szorítása a közép-európai térségben érezhetően enyhült, vagy már a „békés átmenet” felé tartott, Romániában a legkeményebbnek bizonyult. Még fájdalmasabb, hogy az erózió a rendszerváltoztatást követő két évtizedben is folytatódott. A vonatkozó román törvények ismertetésére itt nincs lehetőség, tény azonban, hogy az egykori tulajdonosoknak jogában állt ingatlanaikat visszaigényelni. Ez a lehetőség ugyanakkor csupán a kezdetét jelentette egy hosszas procedúrának. Az épületekben működő intézmények, egyéb érdekeltségek, hivatalok ellenállása évekig késleltette (s akadályozza sokszor mindmáig) az átadást, a tulajdonost hosszú peresekedésre kényszerítve, akár nemzetközi fórumokon is. Mindennek persze a „gazdátlan” épületek látták a legnagyobb kárát, mert közben az állagmegóvásról senki sem gondoskodott, képviselőink pedig már ott ültek a helyi, a megyei, illetve az országos hivatalokban. A termelőszövetkezetek felbomlása után számos kastély elhagyottá vált, födémszerkezete beomlott és köveit a környék lakossága széthordta. Mára úgy tűnik, hogy a hazatért egykori tulajdonosok és nemzetközi alapítványok, ritkábban a román és a magyar állam mellett egy maroknyi, lelkes fiatal kutató (köztük a könyv szerzői) teszi a legtöbbet ezeknek a műemlékeknek a megmentéséért.

Drág, Wesselényi-kastély [a kép forrása: wikipedia.hu]

A könyv talán legszebb vonása az, hogy, az erdélyi művelődéstörténeti iskola (melyhez olyan kutatók tartoztak, mint Biró József, Kelemen Lajos, B. Nagy Margit, jelenleg pedig Kovács András, Tüdős S. Kinga stb.) hagyományához híven az épületet nem csupán az architektúra szempontjából elemzi, hanem azt egy gazdasági-szellemi erőtér gócpontjának tekinti. Családfák, életsorsok elevenednek meg a kötet lapjain, pótolva a puszta falak, kifosztott kripták keltette szorongásunkat-hiányérzetünket. Alapvető információkat kapunk a tulajdonos családokról, azok különféle ágairól, legkiemelkedőbb tagjairól, irodalmi-közéleti tevékenységükről, nemzetközi kapcsolataikról.

Marosillye, Bornemisza-kastély [a kép forrása: wikipedia.hu]

A kötetet igényes, színes fotó-dokumentáció egészíti ki, s éppen az aktuális állapot bemutatása a könyv másik fő erénye. Információt kaphatunk arról, hogy hol ki igényelte, kapta vissza az épületet, vagy egyáltalán: van-e annak jelenleg gazdája, vagy csupán elhagyott rom. Ahol pedig sikerült az állagmegóvás, ott milyen erők, magánemberek, szervezetek fogtak össze. Természetesen csupán a felépítmény mentéséről lehet szó, a tetőzet kijavításáról, hogy ne ázzanak a falak, illetve egyéb statikai beavatkozásokról, majd fokozatosan nyílászárók, díszítőelemek pótlásáról, konzerválásáról. Az archív fotók, leírások dokumentálta bútorzat, könyvtár, festett díszítés ugyanis majdnem mindenütt megsemmisült.

Bólya, Bolyai-kastély [a kép forrása: wikipedia.hu]

Az olvasó eligazodását segíti a belső borítón elhelyezett térkép a kastélyokat jelző számokkal és a történelmi Erdély határaival. A hátoldalon lévő térképmagyarázat (család, település), főképp azonban a helyiségnevek magyarázata (pp. 603–606.), valamint a tartalomjegyzék (a családok névsora s ezek alatt a kastélyok neve) megkönnyítik a kötet használatát.

Gyergyószárhegy, Lázár-kastély [a kép forrása: panoramio.com]

Legyen ez a kézikönyv egy felkiáltójel, „lélekharang” (Reményik Sándor), tudósítás az aktuális állapotról, amelyet bizalommal használhat a tudományos kutató, de az érdeklődő közönség is. Érdemes volna a kiadványt teljes egészében, vagy egy rövidebb változatban angol nyelvre lefordítani és külföldön is bemutatni.

Altorja, Apor-kastély [a kép forrása: panoramio.com]

A teljesség igénye nélkül, csupán néhány példa a még menthető, de siralmasan elhanyagolt épületekre:

Bethlenszentmiklós (Sânmiclăuş), 17. századi Bethlen-kastély (bár igen ismert emlék, állapota kirívóan rossz)
Bodola (Budila), 19. századi Mikes-kastély (sürgős állagmegóvásra volna szüksége)
Bonyha (Bahnea), romantikus stílusú Bethlen-kastély
Drág (Dragu), 18–19. századi Wesselényi-kastély
Enyedszentkirály (Sâncrai), historizáló Bánffy-kastély
Komlód (Comlod), barokk Wesselényi-kúria
Marosillye (Ilia), klasszicista Bornemisza-kastély
Marosújvár (Ocna Mureş), romantikus Mikes-kastély (a hangulatos épület szomorú állapotban látható)
Paszmos (Posmuş), 18. századi Teleki-kastély (épületei szakszerű beavatkozást igényelnének)
Radnót (Iernut), fejedelmi várkastély (tulajdonjoga vitatott, így egyre romlik az állapota)
Szacsal (Săcel), eklektikus Nopcsa-kastély
Szentbenedek (Mănăstirea), klasszicista Kornis-kastély (elhagyatott, romos állapotban)

A teljesen romossá vált kastélyok közül különösen fájdalmasak az alábbi esetek, amelyeknél legalább a romok konzerválása kívánatos lenne, amennyiben nem akarjuk, hogy végképp eltűnjenek a föld színéről:

Aranyosgerend (Luncani), 18–19. századi Kemény-kastély
Bólya (Buia), 17. századi Bolyai-kastély (romjait fölveti a gaz és a fű)
Csákyborgó (Gârbau), barokk Haller-kastély (kapuja, kútja és a kápolnatornya még megóvható lenne)
Egeres (Aghireş), reneszánsz Bocskay-kastély (nemsokára már romjai sem látszanak)
Kapjon (Coplean), Haller-kastély (szépséges romjai védelmet igényelnének)
Kendilóna (Luna de Jos), Teleki-kastély késő-reneszánsz vadásztornya
Kerelőszentpál (Sânpaul), barokk Haller-kastély (tetőzet híján pusztulás a sorsa)
Kisbún (Boiu), 17. századi Bethlen-kastély (1989 ut. a téesz kiköltözése tette rommá)
Koronka (Corunca), 19. századi Tholdalagy-kastély
Magyarcsesztve (Cisteiu de Mureş), klasszicista Mikes-kastély (tetőzet híjján falai mállanak)
Pusztakamarás (Cămăraşu), klasszicista Kemény-kastély (tetőzete hiányzik, falai nem sokáig állanak már)
Váralmás (Almaşu), klasszicista Csáky-kastély (1989 után pusztult le végleg)

Végül néhány példa a megmentett kastélyokra:

Almakerék (Mălâncrav), Apafi-kastély (Károly walesi herceg alapítványa hozatta rendbe)
Altorja (Turia de Jos), 16–19. századi Apor-kastély (az Apor család újítja fel)
Bodola (Budila), 18. századi Béldy-kastély (a hazatelepült Mikesek újítják fel)
Bonchida (Bonţida), barokk Bánffy-kastély (nemzetközi összefogás mentette meg)
Déva (Deva), Magna Curia – egykori Bethlen-kastély (a városi önkormányzat újíttatta fel)
Felek (Avrig), Brukenthal-kastély (a Brukenthal Alapítvány gondozza)
Gernyeszeg (Gorneşti), barokk Teleki-kastély (az örökösök jó állapotban visszakapták)
Gyergyószárhegy (Lăzarea), Lázár-kastély (az itteni alkotótáborok révén menekült meg)
Keresd (Criş), reneszánsz kori Bethlen-kastély (a marosvásárhelyi Bethlenek visszakapták)
Magyarózd (Ozd), késő reneszánsz és barokk Pekry-kastély (a Bonus Pastor alapítvány födte be)
Marosvécs (Brâncoveneşti), Kemény-várkastély (az Erdélyi Helikon egykori központja, jelenleg a Kemény Alapítvány gondozásában van)
Miklósvár (Micloşoara), Kálnoky-kastély (a hazatelepült Kálnoky Tibor gondozza)
Várfalva (Moldoveneşti), Jósika-kastély (Bánffy-Jósika Imre újíttatta fel)
Vargyas (Vârghiş), későreneszánsz-barokk Dániel-kastély (Esztergom város önkormányzata vásárolta meg)

Veress Ferenc

A kerületi szabályozás módosításával nagyobb teret engedne Belváros-Lipótváros önkormányzata a tetőtér beépítéseknek, és ráépítéseknek.

Közismert tény a Budapest belvárosában álló, nagyrészt a 19–20. század fordulójáról származó bérházállomány leromlott műszaki állapota. A Kádár-korszakban csak ímmel-ámmal, részlegesen felújított épületek közül jó néhány már eleve a sok millió forintra rúgó felújítások elmaradásával került a rendszerváltást követő privatizáció során magántulajdonba. Az épületek zöme megtartva addigi lakóközösségét társasházzá alakult. A lakók aztán a lakáspiac beindulásával úgymond mozgásba lendültek. Sok helyen ma is zajlik az időközben elöregedett lakóközösségű bérházak és velük együtt szinte komplett városrészek lakosságcseréje. Egy azonban mind a régi, mind az új lakókban közös: az idők során felhalmozódott műszaki problémák orvoslására nincs elég pénzük. Az önkormányzatok felújításokat támogató pályázati rendszere is komoly önerő felmutatására kötelezi a házakat, és a legtöbb esetben ennek összeszedése is nehézségekbe ütközik. Nagyon sok épület esetében pedig a műszaki problémák olyan felhalmozódásával állnak szemben, hogy lehetetlennek látszik belátható időn belül mindet orvosolni.

A legtöbb lakóközösség nincs olyan helyzetben, hogy a homlokzatára kifeszített, vagy a tetőre felszerelt reklámokból pénzt nyerhessen. Nagyon sok épületben hiába vannak üzlethelyiségek, azokat vagy megtartotta magának az önkormányzat, vagy ha esetleg eladta a háznak, akkor sem kérhető értük olyan összegű bérleti díj, amiből minden probléma megoldható. A tulajdonosok sok helyen gyakorlatilag tudtukon kívül olyan terheket vettek a nyakukba, amelyeket nem tudnak elviselni. Így a megoldást nagyon sok esetben az épület egyetlen forintosítható értékétől várják: a kerületi szabályozásban meghatározott maximális építménymagasság, és a legfelső szint lakásai közötti térre. Ez gyakran csak a padlásteret jelenti, de nem egy épületnél akár több szintet is, ha a ház jelentősen alacsonyabb a környezeténél. A kifejezetten ráépítésre és tetőtér-beépítésre specializálódott vállalkozók pedig a kialakítható négyzetméterekért cserébe felújítják az épület régi részeit.

A kép közepén egy érintett épület, a Belgrád rakpart 27. Tőle jobbra látható egy tetőtér beépítés "eredménye"
[forrás: panoramio.com / zabhegyező]

Valami ilyesminek kíván megágyazni most az V. kerületi önkormányzat azzal, hogy huszonhárom épület  [a teljes listát lásd cikkünk alján] esetében 2012 decemberében elindította a kerületi szabályozási terv módosításának folyamatát [pdf-fájl, 6. oldal közepétől], többek közt számos eddigi korlátozás feloldását kezdeményezve, bővebb lehetőséget teremtve ezzel a fejlesztőknek és a társasházaknak. „Azért szerepelnek a módosítási javaslatok (…) a programban, mert kerületünkben is igény van ingatlanfejlesztésre” – írják az indoklásban, hozzátéve az általunk fentebb leírtakat, mely szerint „azon ingatlanok esetében ugyanis, ahol a társasház állapota rossz, az emeletráépítés biztosíthat fedezetet az épület közös részeinek (…) felújítására. Mint ismert a kerületben több ingatlan esetében is elmondható, hogy a lakosság nehezen tudja a szükséges önerőt megteremteni egy homlokzat felújításához.”

Az egykori Tigris-szállóra (bal) innentől rá lehetne építeni, ahogy az egykori Landerer és Heckenast Nyomdára is (jobb). 
[forrás: műemlékem.hu / QnJ és panoramio.com / Lengyel P]

A történetet idáig idillinek is nevezhetnénk, ha nem ismernénk az érintett épületek listáját, és az engedmények mértékét. Az egyik dolog, amely a listát böngészve feltűnik, hogy ahhoz képest, hogy szegény társasházakra hivatkozik a rendelet, az érintett épületek között található az Oktatási Hivatal Báthory utcai épülete, a Pénzjegynyomda Honvéd téri épülete, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Kecskeméti utcai (B-jelű) épülete, valamint a Mentőszolgálat Markó utcai központja. Másrészt a tervezetben nyolc kerületi egyedi védettséget élvező ház, kettő fővárosi területi védelmet élvező épület, és tíz országos műemlék is szerepel. A műemlékek között található az egykori Tigris Szálló a Nádor és Mérleg utca sarkán, a Múzeum körút 19. szám alatti, Ybl Miklós tervezte négyemeletes bérház, vagy a Kossuth Lajos utca és Szép utca sarkán álló, eredetileg Pollack Mihály által tervezett, 1848-ban a Landerer- és Heckenast-nyomdának helyet adó, ma már háromemeletes bérház. Mindhárom épület esetében eddig új, tetőtéri ablakot csak az eredeti, meglevő tetősík figyelembevételével létesíthettek. Ha átmegy a kezdeményezés, akkor nemcsak, hogy eltörlik ezt a kitételt, de az emeletráépítést is engedélyezni fogják.

A Múzeum körút 19. (bal) és a Károlyi utca 17. (jobb).
[forrás: panoramio.com / Lengyel P és szintén panoramio.com / Lengyel P]

Nagyon hasonló engedményeket tartalmaz a tervezet az összes épület esetében, néhol a legnagyobb engedélyezett építménymagasságot is méterekkel megemelnék. Legradikálisabban a Károlyi utca 17. szám alatt, a Petőfi Irodalmi Múzeum épületével szemközt, ahol a jelenlegi 21 méterről 30 méterre emelkedik ez az érték. A kerület még 2012 tavaszán vezette be az úgynevezett „kritikus keskenységű udvar” fogalmát. Több mint kétszáz ilyen helyet találtak az épületállomány felmérésekor, a cél pedig az volt, hogy a hírhedt Molnár utcai hotelépítkezés kapcsán előállt problémákat, vagyis a kis udvarok környékének túlépítését elkerüljék. Ehhez képest a mostani tervezet az egy évvel ezelőtt problémásnak talált esetek közül nyolc érintett háznál megszüntetné ezt a jelölést.

A "legelső" kritikus keskenységű udvar, a Molnár utcában egy hotel építése kapcsán került a figyelem középpontjába. A kerület szabályozása az ilyen és hasonló helyzetekre megpróbált okosan reagálni, ám úgy látszik kivételezésre itt is megvan a lehetőség.
[képek forrása: belvaros.blogspot.com]

A kerület tehát kevesebb mint egy év alatt meggondolta magát. Mégis mi változhatott meg tavaly április óta a kritikus keskenységű udvarokban? Semmi. A változás szelei máshonnan fújnak. 2012 júniusának végén került nyilvánosságra, hogy július 1-jétől Cselovszki Zoltán, korábbi KÖH-elnök, az V. kerület akkori főépítésze ismét az örökségvédelmi hivatal élére kerül. V. kerületi széke viszont betöltetlen maradt, és azóta főépítész helyett a Főépítészi Irodának csupán osztályvezetője van, aki ráadásul nem is építész végzettségű.

Az indoklásban nem szerepel, hogy miért pont ezek az épületek érintettek, csak sejteni lehet, hogy a megfogalmazás szerint „igény van ingatlanfejlesztésre”. Ezzel nincs baj. Az ott kezdődik, ha minden más szempont háttérbe szorul.