Időutazás V.

Régi technológiai ismeretekről szóló sorozatunk legutóbbi része az ipari forradalom előtti építészeti szakismeretek átadásának a módjával foglalkozott. De mégis milyen volt pontosan az a tudásanyag, amit a céhekben, majd a szakkönyvekben és a XVIII. századtól kezdve egyre inkább az állam által felállított oktatási intézményekben adtak át?

Természetesen nagyon szerteágazó volt, és iskolatípustól függött, hogy mit és hogyan tanítottak belőle. A mai Műegyetem elődjében, az 1782-ben alapított Institutum Geometricumban nyilván részletesen, de egy nemesi akadémia vagy egy középiskola matematika óráján csupán a potenciális építtetők számára is hasznosítható módon, vázlatosan oktatták.

Ezek az oktatási intézmények fellendítették a tankönyvkiadást és a XVII–XVIII. századi szakkönyveket is hasznosították. Az évszázados mesterségbeli tudást tehát ezekből bizonyos szinten megismerhetjük. Beregszászi Nagy Pál (1790–1865) mérnök, a debreceni főiskola rajz és építészet tanára 1824-ben adott ki egy ilyen tankönyvet Debrecenben „Az építés tudományának azon része, melyben az épületeknek erős és alkalmatos volta adódik elő” címmel. Ez a mű illusztrálatlansága ellenére jó forrásanyag a számunkra, mert összefoglalva, sűrítve tartalmazza mindazt, amit a XIX. század előtt az építéstechnológiáról tudtak. Beregszászi a reformkor hajnalán, abban a pillanatban írta meg ezt a könyvet, amikor az ipari forradalom idején feltalált új technológiák – pl. a vasszerkezetek – még nem terjedtek el a hazai építészetben.

Különféle kőfalazat-fajták a nagy francia Enciklopédia 1751-es "építészet" szócikkéhez kapcsolódó, 1762-ben kiadott képkötetből. [forrás: portail.atilf.fr]

A mű felosztása a hagyományos, XVII. század óta általánosnak mondható tankönyvi beosztást követi. A bevezetőben a szerző általánosan szól az építészetről, majd az első részben anyag- és szerkezettani problémákkal foglalkozik. Ezt a részt két szakaszra osztja. Az első szakaszban az építőanyagokat, a követ, a téglát, a meszet, a homokot, az agyagot és a fát, valamint röviden a vasat és az ónt tárgyalja, míg a második szakaszban az alapozásról, a falazatokról és a boltozatokról értekezik. A második részben kényelmi és esztétikai kérdések következnek. Ezt a részt három szakaszra osztja. Az elsőben az épület fekvése, a másodikban a belső alaprajzi beosztás, a harmadikban pedig a külső kialakítás a téma. Furcsa módon Beregszászi a legutolsó szakaszban közöl olyan ismereteket, amelyek hagyományosan a második szakaszhoz tartoznának, úgymint a szobák kialakítása, a kapuk és ajtók, valamint az ablakok készítése, a kemencék, a kandallók és a kémények megépítése, a lépcsők kialakítása, a pincék, az árnyékszékek és a tetők megépítése. A könyv felépítése és tartalma igen konzervatív. Beleilleszkedik abba a hagyományba, ami hazánkban a XVIII. század közepén kezdődő tankönyvkiadással indult el először latin, majd fokozatosan magyar nyelven.

Beregszászi művén érezhető, hogy a hazai közönségnek szól: leginkább a magyarországi építészetben évszázadok óta legelterjedtebb anyagokkal és szerkezetekkel foglalkozik. A kő tárgyalása nem olyan hosszú, de a tégla, a mész, a homok, az agyag és a fa bemutatására a szerző már nem sajnálja a papírt.

Kőbányászat a nagy francia Enciklopédia 1751-es "építészet" szócikkéhez kapcsolódó, 1762-ben kiadott képkötetből. [forrás: portail.atilf.fr]

A bányászott köveket fajtájuktól függetlenül termésköveknek nevezi, így ebbe a kategóriába beletartozik a homokkő, a márvány, az alabástrom, a gipsz, a mészkő és az agyag is. A kőanyagokat keménységük és porhanyósságuk alapján osztályozza: egyeseket falakba lehet építeni, mások párkányok és keretek kiképzésére szolgálnak, s megint másokat dekoratív célokra lehet felhasználni. Előkészítésük módját általánosságban adja meg, és igen érdekes az a rész, amikor a kövek falakban való felhasználásáról értekezik. Ehhez tudni való, hogy a tégla-kő vegyes falazatok a XVII–XIX. századi magyarországi építészetben igen elterjedtek voltak:

„A’ Falakbann a’ Terméskövek vagy úgy rakódnak bé, a’ mint azok a’ Bányákból kivágódnak, a’ mikor a’ köztök esett hézakok apró kövekkel, vagy téglákkal tőltődnek ki, vagy pedig elébb négyszegeletesekre faragódnak, külömböző kiterjedésű formákbann, mely mindég jobb, mert jobbann egymásra feküsznek, ‘s annálfogva tartósabb és erősebb egybeköttetésbenn leszsz egymással a’ Fal; azombann kevesebb idő alatt, ‘s nem is oly vastag falat kell belőlök rakni, mint a’ faragatlan kövekből.”

Különféle kőműves és kőfaragó szerszámok a nagy francia Enciklopédia 1751-es "építészet" szócikkéhez kapcsolódó, 1762-ben kiadott képkötetből. [forrás: portail.atilf.fr]

Beregszászi konkrétabban így folytatja:

„A’ Falak majd mindenféle kövekből rakódnak, a’ szerént, a’ melyik Környékenn melyik féle Köveknek vagynak legjobbann bővibenn; de leginkább arra a’ Homokkő Sandstein fordítódik; ennek keménysége, ‘s annálfogva jó és tartóssága felette, külömböző, az egyik apróbb, a’ másik durvább részekből áll: legjobbak és az Építésre legalkalmatosabbak a’ kemény természetűek, a’ lágyak is ugyan idővel a’ szabad levegőim megkeményednek.”

Különböző kőalapozások Johann Friedrich Penther 1745-ben Augsburgban kiadott "Ausführliche Anleitung zur bürgerlichen Bau-Kunst" című művéből. [forrás: digi.ub.uni-heidelberg.de]

Mindezeken túl igen érdekes, ahogy a szerző a kövek minősége ellenőrzésének hagyományos módjáról beszél:

„Termés kövek jóságának legjobb próbája az: Tevődjön vízbenn: és egynehány nap múlva vevődjön ki, ha nem sokkal lett nehezebb, bizonyos jele hogy jó, mert a’ nedvességet magábann nem vészi, következésképpenn a’ falat nedvesenn nem fogja tartani; nem külömbenn jó, ha Tűzbenn tevődvénn széllyel nem pattog: azombann ha reá ütnek, tiszta és éles hangot ád, törése nem réteges: de mindennél legjobb próbája, ha egy Télenn a’ szabad Levegőnn áll, és szélyel nem omlik. […] Legjobb a’ Termésköveket, a’ Bányákból való kivágás utánn nem rakni mindjárt Épűletekbenn, hanem legalább egy Nyáronn és Télenn, a’ szabad Levegőnn tartani, mert az alatt elválik, melyik darab jó és tartós, melyik pedig haszonvehetetlen.”

A szövegben tehát olyan praktikákról olvashatunk, amelyeket évszázadokig alkalmaztak mindenféle modern tesztelési módszer és teherpróba nélkül. Ezeket a mesterek tapasztalati úton adták át a tanítványoknak, és a jól bevált módszereken alapjaiban nem igazán változtattak. Hasonló fogásokat ismerhetünk majd meg a téglákról, fákról és egyéb építőanyagokról szóló szövegekből is, amelyek sorozatunk következő részeiben következnek.

Tóth Áron