Ízléstelen kastély-átalakítások Magyarországon
Cave canem, vagyis óvakodj a kutyától – ez az időközben szállóigévé vált figyelmeztetés olvasható a klasszikus római prózairodalom mesterének, Petroniusnak Satyricon című művében, a Trimalchio lakomáját leíró részben. Trimalchio, a rabszolgából lett újgazdag fényűző háza előcsarnokának falára ugyanis hatalmas, megláncolt kutyát festetett a fenti felirattal, mintegy lakásdekorációként alkalmazva a harapós kutyára utaló, napjainkban is sokhelyütt látható intést. Mindezt öntömjénező falképekkel vétette körül, amelyek saját felemelkedésének történetét mutatták be a szájtáti vendégsereg nagyobb gyönyörűségére.
Bizony, a rossz ízlésnek is megvan a maga „kultúrtörténete”, hiszen hűséges pajzshordozója – a giccs – társaságában árnyékként kísérte végig a különböző művészeti ágakat több évezredes útjuk során, és nem tágít mellőlük ma sem. Legyen szó irodalomról, zenéről, vagy képzőművészetről, afféle antikulturális jelenségként mindenütt felüti a fejét. A giccs az ízléstelenség tárgyiasulásaként az igazi művészet felszínes imitációja csupán, amely annak meg nem értéséből eredeztethető. Ha Rochefoucauld kijelentését – miszerint a képmutatás nem egyéb, mint a bűn tisztelgése az erény előtt – az esztétika viszonyaira akarjuk alkalmazni, azt is mondhatjuk, hogy a giccs sem más, mint az ízléstelenség főhajtása a jó ízlés előtt.
Miként a fenti példán is látható, e tünetegyüttes különös gyakorisággal jelentkezik a hirtelen meggazdagodottak környezetében, ahol a korlátlan vagyoni lehetőségek műveletlenséggel párosulnak. Bizonyára mindenki látott már olyan frissen felhúzott villát, ahol se szeri, se száma a gipszből öntött Dávid-szobroknak, vagy a bugyborékoló szökőkutaknak. Ami azonban újonnan épített házak esetében mulatságosnak hat, az elkeserítő, mi több, felháborító, ha műemlékekkel kapcsolatban tapasztaljuk. Ilyenkor ugyanis e látszólag ártalmatlan jelenség árnyoldalára is fény derül, hiszen mindannyiunk közös kulturális öröksége sérül, illetve veszíti el történelmi hitelét. Az alábbi három, magántulajdonba került kastély esete sajnos csak a jéghegy csúcsa, ám egyebek mellett a rendszerváltozás utáni privatizáció átgondolatlanságára is ráirányíthatja az olvasó figyelmét.
A főként váráról ismert Nagyvázsonyban álló Zichy-kastély egyrészt hazai klasszicista építészetünk nemesen egyszerű, mindazonáltal igényes példájaként érdemli meg figyelmünket, másrészt azon okból, hogy az egykori birtokos Zichy család neve előtt szereplő „vásonkeői” predikátum erre a településre utal. Az egyik legjelesebb és – számos kastélya alapján kijelenthetjük – legjobb ízlésű főúri családunk valamikori otthonát azonban sikerült az újsütetű magántulajdonosnak úgy elcsúfítania, hogy az mára közös szégyenünké silányult. Rögtön a bejáratnál sokk éri az avatott szemű látogatót, mivel az ezredforduló táján végzett felújítás óta vázákkal ékes műkőpillérek közé fogott, túlburjánzóan díszes vaskapu, illetve hozzáillő kerítés zavarja meg az udvar mélyén álló főépület látványát.
A nagyvázsonyi Zichy-kastély barokk formákat imitáló mai kapuja (forrás: www.panoramio.com)
A klasszicizmustól köztudomásúlag eleve idegen ez a szeszélyes komponálási mód, főként, ha az ügyetlenül mímelt barokkos formák ilyen gyatra kivitelezéssel párosulnak. Az újgazdagok körében roppant népszerű „kovácsoltvas” többnyire egyébként sem az, aminek látszik, hiszen az elmúlt évtizedekben készített, e néven forgalmazott vasipari produktumok köszönőviszonyban sincsenek a műkovács- és műlakatos-mesterség valódi alkotásaival. Az általában gépi előállítású és gyakorta hegesztett alkotóelemekből (főként zártszelvényből) összeillesztett rácsok nélkülözik a kézimunka finomságát, valamint a történeti formák és technikák ismeretének hiányáról árulkodnak. A nagyvázsonyi példa sem jobb az átlagnál, habár feltűnik rajta a műkovácsolás néhány alapfogása, alkotója szemlátomást az elemi arány- és stílusérzéknek is híján volt. A kapu túlontúl alacsony a szélességéhez képest, a kitöltő motívumok pedig túl ritkásak, illetve sematikusak, ahogy az ornamentális részletek is ügyetlenek. A kastélyról készült archív fotókon megfigyelhető, hogy hajdan egy felettébb kisigényű, bár semmiképp sem ízléstelen kerítés választotta el a kastélyt az előtte haladó úttól, ahogy az is szembetűnik, hogy nyoma sem volt semmilyen tálcás szökőkútnak az épület udvarán.
A kastély a két világháború között dagályos kapu és szökőkút nélkül (forrás: postcards.hungaricana.hu)
Ez a hazai viszonyok közt nemigen jellemző, és egyébként is inkább városi környezetbe illő kútfajta szintén végtelenül idegen a klasszicizmus csendjétől és visszafogottságától. Ugyanez mondható el a homlokzatok mai színárnyalatáról is, hiszen a kikerics, vagy még inkább a büdöske sárga színét idéző rikító festés aligha tekinthetőek autentikusnak bármely kastélynál, különösen egy XIX. század elejéről származónál (lásd Tóth Áron vonatkozó írását). Mindemellett a korunkra jellemző bukóablakok még a történetiségében megsértett főúri lakon is anakronisztikusnak hatnak. A mértéktelen kivagyiság mélypontját azonban a kerti oldal előtti térség jelenti, ahol egy korábban soha ott nem volt erkély, valamint az előterében kialakított vázás, ülőpados, és a kapupillérekhez hasonlóan ugyancsak méltatlan anyagból készült terasz borzolja a kedélyeket.
A kastély kerti oldala erkéllyel és túldíszített terasszal (forrás: www.enyelpe.eoldal.hu)
Az archív felvételen jól látszik, hogy semmilyen erkély és a maihoz hasonló terasz nem volt az nemesen egyszerű épületen (forrás: postcards.hungaricana.hu)
Ezek a költött, minden építészeti előzményt nélkülöző elemek a kastély szellemiségének totális félreértéséből fakadóan kerülhettek ide, mintha kerti törpék állnának egy történeti parkban. Az erkély lemeze – a felső szint alárendeltséget sugalló, s ezért kisebb méretű ablakaihoz való kényszerű igazodásból kifolyólag – túl magasan van, így az azt hordozó nyakigláb oszlopok is aránytalanok.
Amit Nagyvázsonyban látunk, az nem más, mint klasszicizmusba oltott álbarokk fantazmagória, olyasvalakitől, aki valószínűleg megbukott a „rajz és műalkotások elemezése” nevű tantárgyból.
A barokk – valószínűleg sokak által rosszul értelmezett pompaszereteténél fogva – feltűnően népszerű újgazdag körökben. A gazdagság barokkos formajegyek halmozásával történő fitogtatásának legelképesztőbb hazai példája talán a sorokpolányi volt Szapáry-kastély. Azért is érdemes kiemelten foglakoznunk vele, mert tulajdonosa és mai formájának kialakíttatója időről-időre szélesre tárja büszkeségének „kovácsoltvas” kapuit, hogy a rajta keresztül beáramló tömeg megcsodálhassa az odabent látható „mesevilágot”. Legalábbis a lelkes sajtó így interpretálja a pöffeszkedés és rossz ízlés eme kirakodóvásárát. A vendégek előtti kitárulkozás gesztusa ismerős lehet a Satyriconból, egyebekről nem is beszélve.
A barokk eredetű kastély több építési perióduson esett át, amelyek közül három érdemel figyelmet: elsőként a XIX. század végi historizáló, majd a neobarokk homlokzatot lecsendesítő XX. századi, végül a legutolsó, XXI. század eleji átalakítás.
Gróf Szapáry Pál sorokpolányi kastélya 1895–1899 között - fotórészlet (forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.13.041)
A kastély a két világháború között, leegyszerűsített díszítéssel (forrás: www.nyugat.hu)
A kastély napjainkban, értékelhetetlen díszítéssel (forrás: static.orszagalbum.hu)
Az utóbbi, 2005–2012 között zajló munkálatok során kísérletet tettek arra, hogy az új tulajdonos reprezentációs igényeihez nyilván nem eléggé díszes, XX. századi állapotot az előző kor eklektikus formái szerint alakítsák vissza. Mivel azonban a nagyratörő szándékhoz elegendő igényesség nem társult, a munkát csekély számú, és vélhetően az általam mellékelt, gyenge felbontású fényképhez hasonló fotók alapján, mindenfajta előzetes kutatás és szakmai megfontolás nélkül végezhették el. Az eredmény magáért beszél: történetietlen, torz formák és elnagyolt részletek mindenütt. A nyers homlokzatkialakítás, a középső oromzat, vagy a manzárdtető ablakainak sutasága senkiben sem keltheti hitelesen helyreállított történeti épület érzetét, aki legalább egyszer látott igazi műemléket. A legszürreálisabb azonban kétségkívül a bal oldali saroktorony és annak sztúpákat idéző, lebegő sisakja, amely ebben a leegyszerűsített formában alig emlékeztet a visszaidézni kívánt eredetire. A belső terekben mindez halmozottan jelentkezik, főként újonnan kreált falképek és stílbútornak sem nevezhető, túlaranyozott (vagy gyanítom, hogy inkább az aranyat helyettesítő metálozással felcicomázott) berendezési tárgyak formájában.
Régieskedő, de vadonatúj berendezés a kastélyban, a lábazati lambérián a tulajdonos diszkréten elhelyezett monogramjával
A népiesség naiv bája, vagyis ami még a falvédőről is lemaradt
A Szapáryak korából megmaradt, nemesen faragott falépcső látványa keveredik a Raffaello által festett Sixtusi Madonna (Madonna Sistina) angyalalakjainak mennyezetre alkalmazott változatával. Érdekes, hogy ez a két merengő angyal nagyobb karriert futott be a giccsek piacán, mint a műalkotás érdemi szereplői, hiszen csokoládépapírtól kezdve kastélyenteriőrig mindenütt megjelennek.
Az egyik helyiség „Raffaello ihlette” mennyezetfestménye, és az eredeti angyalok a Sixtusi Madonna c. festményről (forrás: wikipedia)
A kert mai formája azonban még az eddigieket is alulmúlja, ha ez egyáltalán lehetséges. A teraszos kialakítású park eredeti, hiányosan fennmaradt faragványai javarészt távolabbi fák tövébe rendezve várják a nem is olyan soká rájuk köszöntő pusztulást, míg helyükre olyan új alkotások kerültek, amelyek még csak véletlenül sem az egykor itt lévők rekonstrukciói. Az építtető a rangjához méltó előkép fellelése érdekében meg sem állt Versailles-ig, csak épp pontatlanul figyelte meg a részleteket. A kertkompozíció gyújtópontjában magasodó kolonnád szobrait szemlélve ugyanis a valamikori versailles-i Thétisz-grotta (Grotte de Thétys) központi csoportjára ismerhetünk, amely Apollót ábrázolja, a szolgálatára sereglő nimfáktól övezve.
Lábmosás helyett távmosás – a nimfáitól megfosztott Apollo Sorokpolányban (forrás: www.nyugat.hu)
Az eredeti szoborcsoport Versailles-ban – François Girardon műve, jelenleg a bosquet des Bains d'Apollon-ban (forrás: wikipedia)
A meg nem értett jelenet alakjai azonban összefüggésükből kiragadva, egymástól elszakítva állnak Sorokpolány kertjében, a múlt művészeti emlékeiben csupán cifra formaságokat látó megrendelő afféle szimbólumaként. Úgy hat ez, mintha Michelangelo Pietà-jának másolatán Krisztus és a Madonna alakját egymástól másfél méteres távolságra helyeznék el...
Végezetül a zalacsányi Batthyány-kastélyról ejtenék szót. A korábbi épület átformálásával, Wassermann Samu tervei szerint 1913-ban megvalósított főúri lak külső megjelenésében még nem vesztette el annyira történeti hitelességét, mint a fentebb bemutatottak. Igaz ugyan, hogy kertjébe egy egész üdülőfalut erőltettek bele, temérdek melléképítménnyel, illetve a kastély új szárnyakkal való kibővítését is beharangozták már (ez utóbbi megvalósíthatósága érdekében a műemléki védelmet is meg kellett szüntetni), de most enteriőrjeinek egy különös jellegzetességével kívánok foglalkozni. A korábban bemutatott, túlburjánzó részletképzésű belső terek iránti vonzalom mellett itt megfigyelhető egy ezzel ellentétes tendencia is: mégpedig a faldekoráció gipszkeretek sorává egyszerűsítése. Tény és való, hogy az oldalfalak keretelt mezőkre történő felosztása a XVIII. század enteriőrművészetének egyik alapmotívuma, legyen szó faburkolatról, stukkódekorációról, vagy falképről. Az érett XV. Lajos-stílusú terekben ráadásul ez a keret már nem csupán eszköz valamilyen tartalom körbefogására, hangsúlyozására, hanem maga a cél, amely hordozni hivatott azt a dekorativitást, amelyre a rokokó hatásmechanizmusa épül. De a mellékelt képen látható, előregyártott és ragasztott gipszelemekből álló sematikus ornamentika e funkció, és az imitálni próbált rokokó stílus félreértéséről árulkodik.
A zalacsányi Batthyány-kastély egyik helyisége (forrás: wellnesskastely.hu) és részlet a 2001: Űrodüsszeia című filmből
Ennek a sokfelé előforduló megoldásnak a közvetlen előzménye még előttem sem ismeretes, de annyi bizonyos, hogy Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című, 1968-ban készült filmjének zárójelenetében már feltűnik, mégpedig az űrhajós számára a magasabb rendű idegen intelligencia által megidézett fiktív helyiségben. Az utóbbinak elnézhető az európai enteriőrművészet felszínes ismerete, egy magyar kastélytulajdonosnak azonban nem.
Az olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy az ízlésről vitatkozni vajon nem meddő időtöltés-e. Illusztrációként álljon itt két eset. Amikor a fiatal Winston Churchill Németországban járt, és megmutatták neki a würzburgi kastélyt (a XVIII. századi német építészet egyik kimagasló, és páratlanul gazdag művét), ő lesajnálóan csak annyit mondott, „ez az épület bizonyára a habostorta építészeti stílusba tartozik”. Ha figyelembe vesszük, hogy Churchill az angol barokk remekeként számon tartott, és a szigetországra jellemző tömör és súlyosan monumentális formavilágot képviselő Blenheim-kastélyban született, álláspontja máris érthetővé válik. Csakhogy Blenheimről viszont a francia Voltaire jegyezte meg vagy kétszáz évvel korábban, hogy csupán „irdatlan kőhalom, amely híján van minden kellemnek és bájnak”. Ebből is látszik, hogy az ízlés megítélése egyebek mellett kor és hely függvénye, de ha az adott alkotásban megvan a kellő szellemi tartalom, és ez mesteri kivitellel párosul, akkor az eltérő tradíciókból fakadó különbözőségek ellenére is művészetről beszélünk. Ha viszont mindez hiányzik, s ráadásul egy épület lezárult stíluskorszakok múltbéli jegyeivel ékeskedik, az ízléstelenség borítékolható.
Ezért hát ne csak a kutyáktól óvakodjunk, hanem műemlékeinket is óvjuk azok rossz ízlésű gazdáitól!
Bátonyi Péter