A régiség értéke, harmadik rész: örökség a modern világban
Nyáron indított sorozatunkban láthattuk, hogy különböző kultúrák mennyire más módon viszonyulhatnak a régiséghez, és a modernitás előtt a nyugati kultúra is máshogy gondolkodott róluk. A reneszánsz Itáliában divatba jött az ókori emlékek gyűjtése. A tárgyak eredetisége ezért fontossá vált, ami árukat is felverte. A műalkotásokat elkezdték mai értelemben vett művészeti produktumoknak tekinteni, amiben a reneszánsz humanizmusnak nagy szerepe volt. A középkori felfogással szemben a „művészet” immár az egyszerű kézművességnél magasabb rendű szellemi tevékenységnek számított. Mindez azonban nem változtatott azon, hogy a luxus vagy bizonyos reprezentációs igények oltárán régi emlékeket áldozzanak fel.
A változást a felvilágosodás hozta el, amikor érezhetővé vált a természettudományos forradalom hatása: a tudományos módszer alapjává a világ jelenségeinek precíz leírása és a hipotézisek kísérletek útján való bizonyítása vált. A humán területeken mindez a források kritikai értelmezését vonta maga után. Felismerték, hogy a kultúrák változnak, s az írott és tárgyi források fontos információkat közvetítenek róluk. A 18. század közepén tárták fel a Vezúv Kr. u. 79-es kitörése következtében elpusztult ókori Pompeii és Herculaneum romjait. Kezdetben csupán kincskeresés folyt, de Johann Joachim Winckelmann (1717–1768), kora híres tudósa síkra szállt azért, hogy az emlékeket tudományos pontossággal tárják fel, és a helyszínen lehessen tanulmányozni őket.
A Laokón-csoport a Vatikáni Múzeumban. A Kr. e. 2. századból származó alkotást 1506-ban találták meg Rómában. A pápai gyűjteményekbe került. [a kép forrása: wikipedia]
Európában mindeközben kezdett kialakulni a modern nemzettudat. A kora-újkorban a „nemzet” csupán a kollektív jogokkal rendelkező nemességet jelentette. Franciaországban azonban a forradalom idején már az állam területén élő összes polgárt a politikai közösség részének és ugyanazon kulturális örökség letéteményesének, a francia nemzet tagjának tekintették. A 19. században ez a modell az egész nyugati világot megváltoztatta. Mivel a nemzetek a múlt emlékeire saját identitásuk letéteményeseiként tekintettek, megóvásuk is fontossá vált. Az uralkodók – kezdetben reprezentációs okból – megnyitották műgyűjteményeiket a nagyközönség előtt, s hamarosan ezek az intézmények a nemzeti emlékezet rekvizítumainak gyűjtőhelyeivé, valamint a tudományos kutatások központjaivá váltak. A francia forradalom a régi királyi palotát, a Louvre-t 1793-ban ilyen szándékkal nyitotta meg, de gróf Széchényi Ferencet (1754–1820) is modern elvek vezérelték, amikor 1802-ben a saját gyűjteményéből megalapította a Magyar Nemzeti Múzeumot.
A 19. században a műemlékeket azonban még az ún. purista szemlélettel „állították helyre”, saját ízlésük alapján „rekonstruálták”: stílusegységre törekedtek, eltávolították a későbbi hozzátoldásokat, és valódinak vélt formákkal pótolták őket. Ennek az irányzatnak legismertebb képviselője a francia Eugène-Emmanuel Viollet-le-Duc (1814–1879) volt, de Schulek Frigyes (1841–1919) is ezzel a szemlélettel építette át teljesen a budavári Mátyás-templomot 1874 és 1896 között.
A párizsi Notre-Dame-katedrális déli rózsaablaka. Viollet-le-Duc restaurálta, mai formájában lényegében egy 19. századi alkotás.
[a kép forrása: wikipedia]
Mindezt először John Ruskin (1819–1900) angol művészetkritikus illette éles kritikával. Rámutatott, hogy egy épület ilyetén „restaurálása” a megsemmisítéséhez vezet. Történetéhez ugyanis hozzá tartoznak a későbbi átalakítások és toldások is. A 20. század első negyedére Ruskin elvei elterjedtek, és a századelő művészettörténészeinek elméleti munkássága megalapozta a modern restaurálási elveket. Fontos lett a régi és új technológiák látható megkülönböztetése, a feltárt részek bemutatása, valamint hogy a restaurálás a jövőben szükségessé váló konzerválásokat ne akadályozza. Ezért ha lehetséges, a beavatkozás legyen visszafordítható.
A budavári Nagyboldogasszony- (Mátyás-) templom a 19. század közepén, a Schulek-féle "restaurálás", illetve átépítés előtt.
[a kép forrása: budapestcity]
A Mátyás-templom mai formája, a Schulek-féle átépítés után. Az eredmény a középkori helyett egy 19. század végi templom.
[a kép forrása: wikipedia]
A műemlékvédelem alapelveit először az Athéni Karta rögzítette 1931-ben, amit sok hasonló dokumentum követett. Legnagyobb hatása az 1964-es Velencei Kartának volt. A purizmus rossz emlékei miatt a modern műemléki elvek sokáig idegenkedtek a rekonstrukciótól. A 2000-ben elfogadott Krakkói Karta azonban már megengedőbb, de szigorúan leszögezi, hogy csak kiemelten fontos esetben lehet rekonstrukcióhoz folyamodni és csakis pontos dokumentáció alapján. Meg lehet engedni egy épület rekonstrukcióját, ha fegyveres konfliktus vagy természeti katasztrófa sújtotta, de csak akkor, ha kiemelt jelentőséggel bír egy közösség identitására nézve. Az 1990-es évektől a hagyományos technológiák használata is követendővé vált a műemléki felújítások során. A lehetőség szerinti visszafordíthatóság, valamint a régi részletek konzerválása és védelme azonban ma is alapkövetelmény.
Europa Nostra-díjas műemléki felújítás a korszerű műemléki elvek alapján 2009-ből: a gyöngyösi Mátra Múzeum, a 19. században épült volt Orczy-kastély. [a kép forrása: wikipedia]
Europa Nostra-díjas felújítás 2010-ből: a párizsi Collège des Bernardins 13. századi épülete. Az egyetemen tanuló ciszterci diákok kollégiuma. [a kép forrása: wikipedia]
A műemlékek és műtárgyak „kincsértéke” sem merült feledésbe: a műkereskedelemben dollár százmilliókért cserélnek gazdát bizonyos alkotások, ez egy milliárdos piac. Megéri műtárgyba fektetni. De ehhez az kell, hogy régiségét anyagában is megőrizze. A műkincs- és műemlékállomány tehát egy közösséget nem csupán szellemileg, hanem anyagilag is gazdagabbá tesz, valamint önazonossága megőrzésének és erősítésének alapvető eszköze.
Tóth Áron
