A vilniusi nagyhercegi kastély helyreállítása
2013 óta látogatható, de most is javában zajlanak a munkák Európa egyik legellentmondásosabb helyreállításán, a litván nagyhercegek vilniusi várkastélyában. Ellenzői szerint építészeti Disneyland, pártfogói viszont a nemzeti emlékezet szent helyeként, mellesleg pedig kiváló turisztikai látványosságként definiálják – az mindenesetre nyilvánvaló, hogy megosztja a litván közvéleményt is. A munka precedensének a varsói királyi kastély háború utáni újjáépítése számít, amelyet főleg a pártoló oldal emleget előszeretettel. Akad azonban egy jelentős különbség. A litván nagyhercegek palotája nem az 1940-es években pusztult el, hanem háromszáz évvel korábban.
A főhomlokzat (a cikkben található képek a szerző felvételei)
A Szovjetunió bukását követően a balti államok mindegyike szimbolikus jelentőségű rekonstrukciókban (is) kereste saját, régi-új identitását. Az elmúlt években újjáépültek Riga lebombázott és a negyvenes évek végén ledózerolt egykori főterének épületei, a városháza és a híres Feketefejűek háza. A vilniusi katedrális képtárából újra isten háza lett, egyházi kezelésbe került vissza számtalan templom, magántulajdonba a vidéki kastélyok – akárcsak szerte Közép-Európában. Még az orosz felségterületen maradt Königsberg-Kalinyingrádban is elindult a gondolkodás a szinte teljesen elpusztult óváros és a korábban ledózerolt porosz királyi kastély rekonstrukciójáról. Ezek a disputák ritkán érik el a nemzetközi sajtó ingerküszöbét, pedig sok szempontból tanulságosak – elvégre mostanában nálunk is számtalan hasonlóra látunk példát, sőt, küszöbön áll a minden idők egyik legköltségesebb hazai beruházásának ígérkező palotarekonstrukció is a budai Várhegyen.
A belső udvar - rekonstruált árkádos homlokzat, valamint bal oldalt a látogatóközpont bejárata
A vilniusi palota története
A vilniusi óváros rekonstrukciójának az 1994-es világörökségi cím adott komoly lökést. A kopott szovjet gúnyáját lassan levető (egyébként Európa legnagyobb történelmi belvárosának címével büszkélkedő) városrész lakói közt felélénkült a vita arról is, mi történjen a központi téren, a Szent Szaniszló lengyel püspök és Szent László magyar királynak szentelt katedrális mögött található lefóliázott romterülettel. Az egykor itt álló palotát valamikor a 13–14. században kezdték el építeni a várhegy lábánál, jól védhető helyen. Ez az egyszerre uralkodói és egyházi komplexum képezte a középkori Vilnius magját. A kastély a következő évszázadokra a litván uralkodók székhelyévé vált, gazdagításában-szépítésében szerepet vállalt Jagelló Sándor litván nagyherceg és lengyel uralkodó, I. (Öreg) Zsigmond és második felesége, a Bari és Rossano hercegnőjéből lengyel királynévé lett Bona Sforza és egyetlen fiuk, II. Zsigmond Ágost. A palotát a 16. században itáliai reneszánsz mesterek építették újjá a Baltikumban egyedülállóan gazdag komplexumként, majd a svéd Vasa-ház uralma alatt kora barokk stílusban alakították át.
Belső udvar - kaotikus homlokzati részlet
1655-ben, Vilnius orosz ostroma alatt azonban a palota megsérült, majd az ezt követő, hatéves megszállás alatt leégett. Nem állították helyre. Romosan állt a következő másfél évszázadban, míg végül a Litván Nagyhercegség függetlenségének elvesztését követően az oroszok befejezték, amit elkezdtek: 1801-ben elrendelték a palota romjainak bontását. Az építőanyagot kiárusították, a pincéket feltöltötték; az egyetlen, épen maradt szárnyban egy helyi zsidó kereskedő, Abraham Schlossberg alakította ki otthonát, de 1831-ben őt is kirakták, és laktanyát alakítottak ki a palota romjai fölött.
Az épülő belső udvari szárny kívülről
Az újjáépítés folyamata
A romok régészeti feltárása 1987-ben kezdődött és 1993-tól a kifejezetten erre a célra létrehozott intézet, a Lietuvos pilys irányításával zajlott. A következő másfél évtized alatt mintegy 200 ezer leletet azonosítottak az egykori palotából; főleg építészeti töredékeket, de előkerült egy pénzöntöde maradványa, több kincslelet, számtalan használati tárgy is. Értelmezhető a régészeti munkák következményeként, mégis vihart kavart a litván tudományos életben, amikor a kormány 2000. október 17-én a kastély rekonstrukciójáról fogadott el törvényt. A felmenő falakról és egyáltalán, az épület kinézetéről ugyanis igen kevés információ állt rendelkezésre; a megmaradt, korántsem felmérés-precizitású ábrázolásokon az épület már romos, ráadásul azok mindegyike a főhomlokzat felől készült. Az udvarról csak a töredékek alapján lehet képet alkotni – a 350 éve elpusztult belsőkről nem is szólva. Sokan aggódtak amiatt, hogy a palota megváltoztatja a főtér elmúlt kétszáz esztendeje megszokott látványát, mások azt hangoztatták, hogy egy ilyen vízió helyett inkább meglévő, rossz állapotú műemlékek helyreállítására kéne költeni a pénzt. Az aggodalmakkal szemben a beruházás támogatói azt hozták fel, hogy a korabeli párhuzamok, például a krakkói Wawel (amelynek építői Vilniusban is dolgoztak) jó kiindulási alapot teremtenek, ráadásul Vilniusban több építészeti töredék került elő, mint a nem messze fekvő Trakai középkori váránál – amelyet a 20. században szintén romjaiból építettek újjá.
A látogatóközpont bejárata
Az újjáépítés koncepciótervét 2001-ben fogadta el a kormány. A végleges tervek elkészítésére pályázatot hirdettek, amelyet a Rimas Grigas vezette Projektavimo ir restauravimo institutas nyert meg. Szakmai partnerként a már említett Lietuvos pilys és a Litván Művészeti Múzeum szolgált. A projektet Audronis Katilius irányította, a kutatást pedig a vilniusi kastélyok ismert kutatója, Dr. Napaleonas Kitkauskas. A belsők tervezését Vida Povilauskaitė építészre bízták, a kiállításokért Rūta Klimavičienė és Jonas Gerulaitis feleltek (ebből egyébként jól látható, hogy a helyreállítást az azt finanszírozó kormány belügyként kezelte). A kezdetektől hangoztatott kettős célkitűzés különleges eredményt ígért: egyrészt teljességében be kívánták mutatni a kastély maradványait, másrészt minél többet újjáépíteni a történeti belső terekből, autentikus berendezéssel, a majdani múzeum céljaira.
A fogadótér a belső udvar alatt
Nem a vita, hanem a rétestésztaként elhúzódó feltárások és az ugyancsak lassan csordogáló anyagiak miatt az eredetileg kitűzött határidőre, Litvánia első írásos említésének millenniumára, 2009-ra végül is csak részben készült el a főépület. A munkák még újabb négy évig húzódtak: a nagyközönség 2013. július 6. óta látogathatja a komplexumot. Jelenleg folyik a második fázis, készül a belső, udvari szárny.
Az eredmény
Az elkészült palota kívülről egy frissen helyreállított reneszánsz épület illúzióját kelti. A homlokzaton – talán a történeti formájú épületeknél gyanakvásra okot adó, túlzott szabályosságon túl – semmi sem érzékelteti, hogy újjáépítésről van szó. Az ablak- és ajtónyílások az eredeti mintájára gotlandi homokkőből készültek, az egyik támpilléren barokkos napóra díszeleg 2012-es dátummal. A legdíszesebb részletet, az egykori 17. századi főkaput analógiák alapján, kora barokk formában faragták újra – ugyanabból a szürke kőből, amiből eredetileg is készült. Nyílása felett az épület valódi koráról árulkodó, latin felirat (Millennio Lithuaniae MIX–MMIX.), valamint a neves litván humanista, Augustinus Rotundus (1520–1582) egy értekezésének részlete olvasható.
Az alagsor - a romterület és átlátás a földszinti kiállítóterekre
Az udvarba lépve már a tájékozatlan látogató is gyanút foghat. Erre egyrészt a még befejezetlen részletek, másrészt a szemközt még zajló építkezés adhat okot. Ha ez a kettő elkészül, akkor is marad még valami furcsaság az összképben. Az épület egy sarkában ugyanis megőrizték az eredeti maradványokra ráépített 19. századi ház homlokzati részleteit. Az egységes késő reneszánsz homlokzaton bemutatott töredékes historizáló díszítés és a szintén megjelenített, eredeti falsávok kifejezetten zavaró, még szakértő szemmel is nehezen értelmezhető részletet eredményeznek.
Makett a várról - a színes épületek állnak ma
Ugyancsak inkább a gyakorlott szemnek lehet zavaró a belső udvari homlokzat túlzó tökéletessége: a nagyszabású (jelenleg még nem látogatható) loggia például inkább a 19. század végének építészetét idézi, mint a valódi reneszánszot. Sajátos helyzetet teremt, hogy a kastélyba nem a földszinti kapun jutunk be – ehhez az udvar szélére helyezett, külvárosi metrómegállóra emlékeztető látogatói bejáratot kell használni. Tény, hogy a mai funkciót valóban jobban kielégíti a teljes belső udvar térszint alatti beépítésével létrehozott fogadócsarnok. Építészeti kialakítása azonban jócskán hagy maga után kívánnivalót, bár biztosítja a hasonló helyzetben elvárt látogatói szolgáltatások szinte teljes spektrumát. Igaz, büfé helyett (egyelőre?) automatákkal.
Földszint - a régészeti feltárás során talált kályhacsempék
A jegyvásárlás után innen vezet az út a hajdani kastély pinceszintjére, amely ma példásan feltárt és eredeti formájában megőrzött romterület. A mai épülettömeg elegánsan megoldott vasbetonszerkezeten ereszkedik az okos történeti összefoglalókkal, a régészeti munkát és eredményeit bemutató tárlókkal és az egykori pusztulást szemléletesen bemutató részletekkel kialakított terület fölé, innen nézve tulajdonképp védőépületnek tűnik. Bár ezt – a pinceszintet leszámítva – sehol sem érzékeljük, az épület váza vasbetonból készült, a hivatalos indoklás szerint azért, hogy ha idővel a belső változtatását szükségessé tevő régészeti lelet kerülne elő, akkor a változtatás megoldható legyen. A méternyi vastag falak pedig valójában üresek, belül a gépészet kapott helyet. Némi nehézségek árán, de megoldották a teljes akadálymentesítést is, bár annak, aki megteheti, mindenképp a lépcsők használata ajánlott.
Földszint - feltételezések alapján rekonstruált gótikus terem
A földszinti terekből még átlátás nyílik a pincére, a kiállítás itt már a 15–16. századot taglalja, a fellelt tárgyanyag javának kiállításával; a vitrinekben sorakozó reneszánsz kályhacsempe-töredékek valóban jó képet adnak arról, milyen fényes is lehetett a kastély egykor.
Innen jutunk tovább az első rekonstruált termekbe. A kastély tényleges lakótereiből mindössze az északi szárny két, egymás felett elhelyezkedő termének lefedéséről álltak rendelkezésre régészeti információk, minden más helyiséget analógiák és következtetések alapján építettek újra. Az első, gótikus kialakítású szoba a földszinten még klasszikus múzeumi terem, nagyméretű paravánokkal, amelyek – kellemes meglepetés a magyar látogatónak – Báthory Istvánnak a litván történelemre gyakorolt hatását részletezik.
Földszint - gótikus terem eredeti falrészletekkel
A tényleges történeti szobabelsők az első és a második emeleten helyezkednek el. Bár gyanítható, hogy a kastély eredeti berendezésének egyes darabjai még fellelhetőek Oroszországban (1655-ben az oroszok elszállították a berendezés darabjait), ezek visszaszerzésére az esély minimális. A litván kormány ezért 2005-tól több millió eurónyi Litast költött korabeli, azaz 550–350 éves bútorok, műalkotások, kiegészítők és falikárpitok beszerzésére az európai műkincspiacon; túlzás nélkül mondható, hogy kontinentálisan is jelentős iparművészeti kollekciót állítva össze (bár ehhez újfent számos kritikával kellett szembenézniük). Mint Vydas Dolinskas, a múzeum jelenlegi igazgatójának egy ismertetéséből kiderül, elsősorban sérült, rossz állapotú tárgyakat vásároltak, majd állítottak helyre – ezek ugyanis jóval olcsóbban beszerezhetőek, mint a jó állapotú, már restaurált darabok. A Wawel egyes műtárgyairól – amelyek dokumentálhatóan megjárták Vilniust – minőségi másolatok készültek a palotába. Bár az így létrejövő összkép még mindig szellős, de sikerrel érzékelteti az egyes helyiségek feltételezhető funkcióit, és – mivel Európa-szerte is elég kevés 16–17. századi kastélybelsőt láthatunk – hiánypótló élményt ad. Az üreges falakba rejtett gépészetnek köszönhetően ez szinte zavartalan. Egyes megoldások – például az egykor a szomszédos székesegyházba vezető átjáró nyílásába helyezett üveglap – kifejezetten elegánsak. Zavaró viszont a második emeleten a három feltételezhető helyiség egybenyitásával létrehozott konferenciaterem, egyrészt megakasztja a látogatói útvonalat, másrészt belső kialakítása sem méltó a palota többi részéhez.
Első emelet - gótikus terem berendezéssel
Követendő példa, vagy riasztó félreértés?
Bár nagyrészt elkészült és látogatható, tudományos szempontból a vilniusi nagyhercegi palota egyelőre nyitott ügy. Európa-szerte, Közép- és Kelet-Európában pedig kifejezetten sok hasonló példával találkozhatunk, Németországtól Grúziáig. Koránt sincs közmegegyezés abból a szempontból, vajon milyen szinten elfogadható egy elpusztult épület teljes, külső-belső azonosságra törekvő rekonstrukciója. A vilniusi példa úgy szélsőséges, hogy közben – a pinceszinten meghagyott romokkal, amelyek az avatatlan szemlélőnek is egyértelművé teszik a felépítmény utólagos mivoltát – megfelelni próbál a 20. század második felében uralkodó örökségvédelmi elveknek.
Első emelet - reneszánsz helyiség
És mégis: a palota által keltett kép túlzottan tökéletes, a 17. századról alkotott illúzió mögött ugyanis felismerhetően ott áll az elmúlt négyszáz év tudása. Ez visszaköszön a kivitelezés magas színvonalában, a tervezőasztalon húzott vonalakban, de még az olyan apróságokban is, mint a nagy körültekintéssel kiválasztott Rotundus-idézet a kapu fölött. Az összkép ennél fogva nem valódi – de nem is úgy hamis, mint Disneyland, hanem inkább úgy, mint ahogyan egy klónozott kísérleti állat, amely azzal együtt, hogy minden porcikájában eredeti, mégsem az; sosem tudjuk majd megítélni, mennyiben az „igazi” mása és mennyiben egyedi teremtmény.
A klónozásról pedig egyelőre szintén viták folynak.
Kovács Dániel
Első emelet - trónterem
Másik emelet - három korábbi helyiség helyén kialakított nagyterem
Világítás az első emeleten
honlapok:
A kastély hivatalos honlapja
Történeti összefoglaló a kastély honlapján
