Kezdenek kirajzolódni a „frontvonalak” a volt budai királyi palota rekonstrukciós törekvései körül. Miközben a kormányzat a századfordulón a palotaegyüttes bővítését irányító Hauszmann Alajos építészről programot és egy szakértői bizottságot is elnevezett – kirakva ezzel az irányjelzőt – éledezik az elképzelések ellenzéke. Egy héttel ezelőtt a budapesti OSA Archívum programsorozatának nyitányaként tartott kiállításmegnyitó szintén beszédes elnevezésével (Álljon meg a menet!) tette egyértelművé a szervezők álláspontját.
Azon kár meglepődni, hogy a volt királyi palotához hozzányúlni politikai cselekvés. Mindig is az volt és az is maradt, még a Kádár-rendszer alatt végbement legutóbbi helyreállítás is ilyen volt, amelynek politikussága éppen az épület hatalmi-államigazgatási szerepének megszüntetésében volt. Ahogy azt bő egy éve Tóth Áron már megírta ugyanitt (Szálka a torkunkban, Örökségfigyelő, 2014. január 31.), mindez azzal is bonyolódik, hogy a 20. század számos nemzeti traumája tapad az épülethez. Sőt! Olyan véleményekkel is találkozni, amelyek ennél is korábbra mennek vissza és a palotában a „csődöt mondó” Osztrák-Magyar Monarchia és a Habsburg elnyomás szimbólumát látják.
Közéjük tartozik Rév István történész, az OSA Archívum igazgatója is, aki a kiállítást felvezető beszédében élesen kritizálta a jelenleg körvonalazódó elképzeléseket, különösképpen a Potzner Ferenc (KÖZTI) nevével fémjelzett – valószínűleg már sok elemében nem is aktuális – koncepciót.
Hauszmann, a rossz építész
Rév beszédének és a megnyitón papíron osztogatott tanulmányának részét képezik az olyan, jellemzően 20. század első harmadából származó idézetek, amelyek a palotaegyüttes építészetének, valamint Hauszmann Alajosnak a kritikáját tartalmazzák. Az idézetek alapján egy kisszerű, tehetségtelenségében valahogy felkapaszkodott alkotó képe rajzolódik ki előttünk. Nem szabad azonban elfelednünk, hogy ezek az írások éppen abban a korban keletkeztek, amikor a modern építészet szárnyait bontogatta annak ellenében, amit Hauszmann Alajos életének nagy részében képviselt: a historizmus ellen.
A királyi palota az Ybl Miklós és Hauszmann Alajos irányította építkezéseket megelőzően (forrás: fortepan)
A modernizmus harcos híveinek minden hevülete és túlkapása is érthető koruk, hatalmas ellenszelük fényében, azonban bírákként ma aligha a '20-as, '30-as évek szerzőit kell előhívnunk. Az építészettörténet-írás ma Hauszmannt a korszak legmeghatározóbb építészei között tartja számon, akit mind mérnöki, mind formaalkotói képességei okán az alkotók első vonalába sorol. A Holnap Kiadó építész-monográfia sorozatát (Az építészet mesterei) nem véletlenül kezdték vele a szerkesztők. Életművének értékelése nem mellékesen már a még erőteljesen historizmus ellenes 1950-es években elkészült, sajnálatos módon azonban az Ybl Miklós monográfiáját is megíró Ybl Ervin kézirata kiadatlan maradt akkor.
A királyi palota, mint rossz épület
A kritikák részeként felmerül az is, hogy a budai királyi palota bővítése eleve egy elrontott, rossz épületet eredményezett. Az 1900-as évek elején befejezett együttesen az építészeti progressziót számon kérni igencsak anakronisztikus volna. A királyi paloták ekkoriban érthető módon nem az építészeti újítás hordozói voltak, ahogyan építtetőik sem a társadalmi megújulás szószólói. Hauszmannt ráadásul kötötte, hogy alkalmazkodnia kellett a Mária Terézia korában épített, ekkor kibővített palota barokk stílusához. Sokan sajnálják azt is, hogy nem az Ybl-féle tervek valósultak meg: csupán a ma az OSZK-nak helyet adó krisztinavárosi szárnyat építette volna fel a megépülthöz hasonló nagyságban, a dunai fronton egy a Hősök terei Millenniumi emlékmű oszlopsorához hasonló építménnyel csak egy kisebb testőrpalota egészítette volna ki a látványt. Ybl kétségtelenül megnyerő terveit azonban nem „művészi megfontolásból” vetette el Hauszmann. 1896-ban, az eseményekre kibővített egykori trónterem szűkösnek bizonyult, ezért világossá vált az is, hogy a korszerű rezidenciának épülő krisztinavárosi szárny mellett az épületet egy nagyméretű rendezvénytermet befogadó résszel is meg kell toldani. A palota építésének irányítását átvevő építész pedig az egyetlen reális lehetőséggel élt, az északi irányú bővítéssel.
Álkupolával ékeskedő
A palota talán legtöbbet kritizált és az átépítés során is sok fejfájást okozó eleme a kupola volt. Többek túl picinek, rossz elhelyezésűnek és elrontott díszítésűnek tartották, ráadásul azt is fájlalták – és ez volt a fő kritika később is –, hogy úgymond nem igazi kupola.
A kupola alapvetően nagyméretű terek lefedésére jött létre, építészeti megközelítésben boltozati típusnak tartják. A római Pantheon és az isztambuli Hagia Sophia lenyűgöző belső terét döbbenetes méretű szerkezetek fedik le, amelyeket koránt sem az épület külső képének városképi hangsúlya miatt alkottak meg. A késő középkorban épült fel az első, a külső és belső látvány szempontjaira egyformán figyelő kupola, a firenzei dómé. Már ekkor elkezdett kettéválni a belső tér és a külső kép szempontjából is fontos épületrész: úgynevezett kettős kupola készült, vagyis a belső térből látható mennyezeti forma és a kívülről látható kupola között tér képződött. Üres tér.
A Parlament makettjének (itt még nem teljesen kész) részlete, amely szemléleti a kettős kupolát (fotó: flickr.com / eclipse chaser)
Bár az észak-itáliai dómnál a két héj közti eltérés csak pár méter, a barokk korban már jóval nagyobbakra is akad példa, a 19. század második feléről nem is beszélve. Ennek ellenére a 20. századi építészettörténet-írás felvette fogalmai közé az álkupolát, amely kifejezéssel azokat a szerintük nem kupolákat illették, amelyekben lényegében nem volt már belső tér. Steindl Imre Parlamentjét, ha elvágnánk a kupola csúcsán keresztül, azt látnánk, hogy az a belső kupolatér, amelyben a magyar koronázási ékszereket őrzik alig éri el a városképileg oly meghatározó, hatalmas tetőépítményt. A Parlament kupolájára mégsem sütötte rá senki ezt a bélyeget. Hauszmann épületében pedig szintén megtalálható volt egy boltozott tér a sokat szidott tetőidom alatt: ez volt a Habsburg-terem.
Ahol sosem aludt király
A budai királyi palota mindezzel együtt tagadhatatlanul súlyosan telítődött a magyar történelem számos terhével. Ezek azonban e blog keretein túlmutató jelenségek. Természetesen elengedhetetlen az összegző szemléletű megközelítés, ugyanakkor mindez nem működhet az épületegyüttes művészettörténeti megközelítésből való értékelése nélkül. Bármennyire is furcsa, a közelmúlt sok kiváló tanulmánya ellenére, nem készült az épület 19–20. századi építéstörténetéről olyan összefoglaló igényű mű, amely ezt megkönnyítené, amelynek tartalmában és értékítéletében bízni lehetne, amit felütve az érdeklődők a téma szakértőinek gondolataira támaszkodva alakíthatnák ki saját véleményüket. Ez azért is volna fontos, mivel a rendelkezésre álló szakirodalom soraiban számos, az 1949 és 1985 közötti rekonstrukciót igazoló, de szakmailag erősen vitatható állítás került be. A Budapesti Történeti Múzeumban újrarendezett remek palota-történeti kiállítás minden erénye ellenére e kötet(ek) hiányát sajnos nem pótolhatja – nem is feladata. Így pedig nagyon úgy fest, hogy ez a fajta értékelés megmarad a hozzáértők belügyének és esélyt sem kap majd arra a társadalmi nyilvánosság előtt, hogy kivegye részét a teljesen jogos vitából. Abból a vitából, ami az egyébként kiváló szakemberekből összeállított Hauszmann Bizottság zárt ajtóin belül maradt eddig. Az OSA Archívumban látható erőteljesen célzatos kiállításnak és az azt követő rendezvényeknek egyetlen erénye valószínűleg éppen az lehet. Megtöri a hallgatást és végre színvallásra késztethet sokakat, mit is gondolnak a volt budai királyi palota jövőjéről. Ebben a párbeszédben pedig az építészettörténeti szempontoknak legalább akkora létjogosultsága lenne, mint a többinek.
Kelecsényi Kristóf