Van egy hely Budapesten, ahol egyszerre ismerkedhetünk meg a cukrászinassal, aki a munkapad alatt alszik, a bájos cukrászkisasszonnyal, a marcona főúrral, az elegáns kasszírnővel, a szállodai recepcióssal, az éjszakai élet nagyjaival, a pihenni kívánó polgárokkal és a Huber családdal is, akik az otthonukba engednek betekintést az érdeklődők számára. Ez a hely a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Óbudán, ami december 10-én nyitotta meg az új állandó kiállítását Vendéget várni és vendégnek lenni címmel, amit Karinthy Frigyes és Gundel Károly azonos című illemtankönyvétől kölcsönöztek a kiállítás rendezői.

A múzeum gyűjtőköre és az új állandó kiállítás is tipikus példája annak, hogy nem csupán a magas művészet és a több százéves tárgyak hordoznak magukban különleges értéket és örökséget. A középkori hétköznapi használati tárgyak esetében már önmagában nagy szó, hogy fennmaradtak, hiszen forrásértékük van. A 19. és 20. század fordulójának korszakával már más a helyzet; sok mindent tudunk róla, nem csak hivatalos iratok maradtak fenn, hanem újságok, folyóiratok, szaklapok is, ami nagyban megkönnyíti a korszak értelmezését. A használati tárgyaknak pedig csak kisebb része van múzeumokban, ezek közül is leginkább az olyanok, amelyek híres személyekhez vagy pedig arisztokrata családokhoz kötődnek. De mi a helyzet a középosztállyal, az iparosokkal, akiknek volt egy vagy két inasa, a pedagógussal, a kisebb üzletek tulajdonosaival – mai szóval élve: az átlagemberekkel? Az ő hagyatékuk egy része még sufnikban, pincékben, padlásokon hever vagy jobb esetben a család tudatosan őrzi meg, mert a nagypapáé vagy a dédié volt. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum kiállítása ilyen szempontból teljesen hiánypótló szerepet tölt be, hiszen a tárgyak zöme a hétköznapi élethez és a hétköznapi emberekhez kötődik, kitágítva ezzel az örökség fogalmunkat és a muzeális tárgyakról alkotott elképzeléseinket. 

Cukrászműhely

A kiállítás tematikus felépítésű, tizenhárom termen keresztül mutatja be a 19. század utolsó és a 20. század első évtizedeinek vendéglátási szokásait üzletszerű és magán formában, a fővárosban és vidéken egyaránt, létrehozva ezzel a kiállítás egyik rendezője által is hangsúlyozott városi skanzen jelleget. Mindehhez természetesen olyan tárgyakat sorakoztatnak fel, amik egykor a hétköznapok részét képezték, süteményes jégszekrényt, morzsalapátot és seprűt, sörszámláló tányért, zenegépet, lombikos kávéfőzőt, padlókefét, korabeli fürdőruhát és szalmakalapot, szalvétaprést, meggymagozót és a felsorolást természetesen még oldalakon keresztül lehetne folytatni.

Cukrászda

Az időutazás egy cukrászműhelyben kezdődik, ahol megismerkedhetünk azzal, hogy mi is a különbség a hűtő- és a jégszekrény között, az ominózus munkaasztallal, ami a cukrászsegéd fekvő alkalmatosságát is biztosította. Felfedezhetünk századfordulós bonbonformákat, tragant figurákat, ami a marcipán nem ehető elődje, fagylaltgépet vagy akár szaloncukorpapír-rojtozót is. Akinek pedig kedve támad, az össze is állíthatja a híres sütemény, a Rákóczi túrós receptjét. Ha ezzel végeztünk, akkor átmehetünk a cukrászdába, ahol cukrászkisasszony fogad minket az egykori Fő utcai Friedl cukrászda pultja mögött. Az eredeti berendezés vitrinjeiben számos, iparművészek által tervezett süteményes és bonbonos doboz található, valamint a különböző felszolgáláshoz használatos kellék között felfedezhetünk egy Krampampulis poharat is. A pohár különlegessége, hogy ördögfej díszíti, mivel a benne felszolgált lángoló folyadékot a sátán italának tartották. 

Vendéglő

A következő terem a vendéglők és éttermek világát idézi, egy kerthelységet és egy belső teret bemutatva. Itt megtudhatjuk, hogy mennyi a sör ideális felszolgálási hőmérséklete és azt is, hogy minden rendes ember nyolc sör után már hazamegy, mivel az elhelyezett sörszámláló tányéron csak nyolc osztás van. 

Kávéház

A kellemes muzsikájú kávéházban a pénztárgép mögött ülő kasszírnő fogad miket, ahol egy kis pihenés közben újságot is olvashatunk, felfedezhetjük a New York Kávéház egykori asztalát, amin Major Henrik karikatúrái személyesítik meg Heltai Jenőt, Karinthy Frigyest, Nagy Endrét, Molnár Ferencet és Gábor Andort. 

Szállodai szoba

Továbbhaladva már egy szállodai recepción találjuk magunkat, ahonnan a Grand Hotel Hungária egyik szobája tárul elénk, a maga elegáns és díszes berendezésével. A teremben elhelyezett érintőképernyőről pedig nem csak Budapest, hanem egy-egy vidéki város leghíresebb szállodájáról is megtudhatunk érdekességeket. A következő három terem az éjszakai életet, a fürdőkultúra, a pihenési és nyaralási szokásokat járja körül, valamint a vasúti és vízi közlekedést a maga sajátos vendéglátó funkcióját kihangsúlyozva.

Ebédlő

Az utolsó teremsor egy középpolgári család otthonába enged betekintést, akik éppen vendégeket várnak, így az ebédlőasztal eszerint van megterítve. Megtudhatjuk, hogy az asztalnál mit illik és mit nem, hogy mikor használtak szalvétagyűrűt, és hogy a Nagy Ebédnél milyen sorrendben ették a fogásokat. Betekintést nyerhetünk a család fürdőszobájába és kamrájába is, ahol a különböző fűszereken és elvihető recepteken kívül szemügyre vehetünk egy 1905-ös meggybefőttet is. A kiállítás egy jól felszerelt konyhával zárul, ahonnan egy kis cselédszoba is nyílik, amiről azért érdemes megemlíteni, hogy egy igen megbecsült cselédnek készült.

Konyha

Összegzésképp elmondható, hogy a Vendéget várni, Vendégnek lenni kiállítás és a múzeum egészének egyik legnagyobb erénye, hogy gyűjteménye hiánypótló és jelentősen hozzájárul az örökségfogalom ez irányú kiszélesítéséhez.

Varga Orsolya

Az elmúlt években több igen jelentős középkori falképegyüttes is napvilágra került a történelmi Magyarország területén, elsősorban Erdélyben és a Felvidéken. Szerencsés esetekben ezekre a feltárásokra csak akkor kerül sor, amikor az előkerülő falképek megmentéséhez, restaurálásához szükséges források és szakértelem is rendelkezésre állnak. Ilyen mintaszerű helyreállításra került sor például Lónyán, a szepességi Szlatvin templomának szentélyében, vagy az erdélyi Homoródkarácsonyfalván. A feltárások következtében igen jelentős falképciklusokkal gyarapodott maga az emlékanyag, egy fiatalabb – részben nemzetközi – kutatógeneráció színre lépésével pedig örvendetesen gyarapodnak az ismert emlékekre vonatkozó művészettörténeti kutatások is. Most egy olyan felvidéki példát szeretnék bemutatni, ahol egy korábban teljesen ismeretlen középkori falképciklus került elő, nagymértékben módosítva a területre vonatkozó ismereteinket, egyben egy vonzó turisztikai célpontot nyújtva. A helyszín a Kassa közelében, a magyar határtól csak pár kilométerrel északra fekvő Torna (Torňa nad Bodvou) község középkori plébániatemploma, ahol a 2000-es évek elején bukkantak először a középkori kifestés nyomaira. A 2007-től megindult műemléki kutatás és restaurálás – amely egyelőre csak a templom szentélyére terjedt ki – mintaszerűen zajlott, és látványos eredményeket hozott. A feltárt falképek restaurálása a tavalyi év végén ért véget.

A tornai templom szentélye kívülről a helyreállítás során (2009) (Fotók: Peter Gomboš, Mudrák Attila és Jékely Zsombor)

A középkori plébániatemplom a tornai várhegy alatt helyezkedik el, és eredetileg a 12. században épült. A ma is álló szentély építésének idejét a boltozat egyik záróköve határozza meg: a vadkanfejjel díszített zárókő a Tornai család címerállatát ábrázolja. I. Lajos király 1357-ben engedélyezte a birtokos Tornai János fiai, László, Egyed és János számára, hogy Tornán várat építhessenek. Ezután kerülhetett sor a templom átépítésére is, amely családi temetkezőhelyként is szolgált: a szentélyben áll az 1406-ban 52 évesen elhunyt utolsó családtag, Tornai János címeres sírköve.

A falképek feltárása előtt a templom szentélye nem sok érdekességet tartogatott a látogatónak: középkori formája és boltozata jól érzékelhető volt, a déli fal gótikus ülőfülkéi is látszottak, de ablakai részben el voltak falazva, és a falakat elszürkült, ornamentális, neogótikus kifestés borította. A kutatás kezdetén több ponton – így az ülőfülkék hátoldalán is – igen kvalitásos falképek kerültek elő, amelyek nagy reményekkel bíztatták a kutatókat: előkerülhet ismét egy teljes egészében kifestett, késő középkori falképegyüttes. A kutatás sajnos csak részben igazolta ezeket a reményeket: bár kiváló minőségű falképek kerültek elő és egykor valóban a teljes templomszentély ki volt festve, de sajnos ez a dekoráció nagy felületeken teljes egészében elpusztult.

A szentély belseje a helyreállítás előtt (2004)

A 2007–2008 folyamán zajló feltárás során a kétszakaszos, a nyolcszög három oldalával záródó szentély minden oldalfaláról eltávolították a historizáló kifestést és az újkori vakolatokat, és kibontották a diadalív bélletét is, majd 2009 folyamán megtörtént a boltozat feltárása is. A feltárás során minden falon és az ablakok káváiban is nagy felületeken kerültek elő freskók. Sajnos a pusztulás is nagymérvű volt – több falon már csak a freskók nyomait lehetett megállapítani, és a boltozaton is csak az egykori színezés maradványai figyelhetőek meg. Különösen sérült az északi fal, itt az egykori kifestés csak apró nyomokban maradt fenn. Nagyobb összefüggő felületek kerültek elő a szentély keleti falain, a keleti és déli ablakok káváiban, és a déli falba épített ülőfülke hátoldalán. A pusztulás különösen fájó, mivel a nagy falfelületek nagyszabású figurális jelenetei károsodtak a leginkább, amelyek pedig az egykori kifestés legfontosabb részét alkották. Ezeknek a jeleneteknek a magas színvonalát a keleti falszakaszok megmaradt töredékei teszik kézzelfoghatóvá. Az épebben megmaradt freskók az egykori kifestés másodlagos jelentőségű díszei: az ablakok és a lábazati zóna dekorációja. A közelmúlt jelentős falképfeltárásait felidézve kínálkozik az összehasonlítás a siklósi plébániatemplommal, ahol az oldalfalak nagy jelenetei szintén erősen károsodtak az évszázadok folyamán, de az ablakok bélleteiben és a boltozatokon kiváló minőségű freskók maradtak meg.

A szentély ablakoktól nem megszakított falain egykor több sávba elrendezett jelenetek alkottak nagyszabású falképciklusokat. Az északi fal két szakasza volt elsősorban ilyen felület (itt a sekrestyeajtót leszámítva eredetileg nem volt semmilyen nyílás), de itt értékelhető falképtöredék nem maradt. A jelenetek rendszere az északkeleti és a keleti fal töredékei alapján határozható meg. Az északkeleti fal szintén ablaktalan, míg a keleti fal felső részén egy gyönyörű indadísszel festett kávájú körablak nyílt. Délkeleten és a déli fal két szakaszában csúcsíves ablakok nyílnak, amelyeket a helyreállítás során kibontottak és restauráltak. Az egykori kifestés rendszere pontosan rekonstruálható: a lábazati sávban árkádok alatt ábrázolt női szentek övezik a szentélyt, a négy részes ülőfülke hátoldalán pedig négy angyal kapott helyet. A jelenetek az alsó zóna fölött három sávban voltak elrendezve. Az ablakokkal áttört keskenyebb falszakaszokon (délkeleti fal és a déli fal keleti szakasza) az ablakok két oldalán megmaradt felületeket gazdag indadísz és dekoratív mustra tölti ki; hasonlót találunk a diadalív szentély felöli oldalán és bélletében is. Az ablakok káváját változatos keretezésben szentek félalakjai töltik be, záradékuk fölött 1-1 további szent ábrázolásával.

A szentély belseje a helyreállítás után (2014)

A dekoráció lényegi részét képező, három sávba elrendezett narratív falképciklus témája Jézus gyermeksége és a Passió volt. Sajnos azonosítható formában csak pár jelenet maradt fenn. Az északkeleti fal felső sávjában Jézus születését ábrázolta a középkori festő. Feltételezhető, hogy ezt az északi falon más jelenetek – Angyali üdvözlet, Vizitáció – vezették be a ciklust. A képből fennmaradt részletek arra utalnak, hogy a születés ahhoz az ábrázolási típushoz tartozik, ahol Mária földön fekvő újszülött gyermeke előtt imádkozik (Jézus imádása). A további jelenetek a második sáv jelenetsorából maradtak fenn, és témájuk Krisztus Passiója. Az északi falon nem maradt fenn azonosítható jelenet, de itt a Passió hagyományos kezdőjeleneteit – Bevonulás Jeruzsálembe, Utolsó vacsora, Lábmosás – sejthetjük. A ciklusból az első jól felismerhető jelenet az északkeleti falszakaszban van, témája Krisztus az Olajfák hegyén. Krisztus monumentális, imádkozó alakja a kép közepén látható, a jobb felső sarokban Isten áldást nyújtó jobbja (Dextera dei) jelenik meg. A kép bal és jobb szélén is az alvó apostolok láthatóak. A keleti falon a körablak alatt Krisztus elfogatása látható. Ez a legépebben megmaradt ábrázolás, középpontjában Krisztussal és az őt megcsókoló Júdással. A két főlakot katonák övezik, a kompozíció bal szélén pedig Szent Péter apostol látható, amint éppen visszateszi kardját hüvelyébe (Krisztus jobbjával ugyanis már meg is gyógyította az elfogók közül annak a Malchusnak a fülét, amelyet Péter vágott le).

Körablak és falképek a szentély keleti falán [balra]; Krisztus elfogatásának jelenete a feltárás után (2008) [jobbra]

Töredékekből néhány jelenet egykori helyét meg tudjuk még határozni (pl. a keleti fal alsó sávjában Krisztus mennybemenetelének képét). A részlegesen fennmaradt néhány jelenet sajnos csak ízelítőt ad ennek a falképciklusnak az igen magas színvonalából. Összehasonlításként említsük meg, hogy hasonló krisztológiai ciklusok töltik ki több közeli, Gömör vármegyei templom szentélyének falait is – pl. Gecelfalva és Ochtina, vagy a szintén újabban feltárt Pelsőc – de az ottani falképek expresszív, ám kissé naiv bája kvalitásában messze a tornai képek mögött marad. Szempontunkból fontosabb analógiát jelent a Liptó megyei Ludrófalva (Ludrova) freskóciklusa. A templom viszonylag kisméretű, egyenes záródású szentélyének falain három sávban elrendezve összesen 34 jelenetben ábrázolták Jézus életét az Angyali üdvözlettől egészen a Szentlélek eljöveteléig. Maga a háromsávos elrendezés, és a Jézus gyermekségétől a Passión át a Feltámadásig futó elrendezés is fontos analógiát jelent a tornai falképek szempontjából, de a Jézus imádása jelenet esetében ikonográfiai analógia is megfigyelhető. A ludrófalvai szentély falképeit a 15. század húszas éveire datálhatjuk. A falképciklus a Besztercebánya melletti Pónik 1415-ben készült falképeinek visszfényét mutatja.

Az eredeti dekorációból a nagy ciklusok mellett jelenleg még két egység elemezhető: a lábazati sáv és az ablakok környékének kifestése. A lábazati sáv szerkezetét egy keretrendszer szabja meg, amely az ablakok alsó vonalához igazodik. A festett keretek vonala ugyanakkor egy vonalban van a déli falon elhelyezkedő faragott ülőfülke keretével is. Az ülőfülke a déli fal keleti részén helyezkedik el, a két szakaszt elválasztó boltozatindítás alatti résztől a déli fal keleti ablaka alatti részig húzódik. Az ülőfülke hátfalán minden fülkében egy-egy angyal kapott helyet. A fülkétől kelet felé a falon festett árkádok alatt női szentek sorakoznak. Néhányuk egyértelműen azonosítható: Szent Margit kezében sárkánnyal és kereszttel, Szent Dorottya kezében egy rózsákkal teli kosárral, Szent Orsolya nyílvesszővel, valamint Szent Ludmilla kezében szőlőfürttel és még egy, a középkori Magyarországon is tisztelt vértanú, Szent Krisztina, akit keblébe fúródott nyílvesszővel ábrázoltak. Ennek a dekorációnak a tematikája mindenképpen figyelmet érdemel, hiszen a szentély alsó zónájában a román kor óta hagyományosan az apostolok galériája kapott helyet (ennek példája 1410 körül is pl. a siklósi plébániatemplom), itt azonban kizárólag női szenteket ábrázoltak. Kiválasztásuk szempontjait pontosabb azonosításukig nem lehet meghatározni, de úgy tűnik, hogy a női szentek közül is csak vértanú szüzek szerepelnek. Analógiaként Pónik szentélyének dekorációját említhetjük 1415-ből: a szentélyben a Passióciklus fölött vonul körbe egy különálló ciklus, amely részben hagyományos módon az apostolokat ábrázolja, részben a vértanú szüzek sorozatát. A szenteket ott is csak kezükben tartott attribútumaik azonosítják.

Krisztus az Olajfák hegyén jelenet a restaurálás után

A szentély három nagyméretű, csúcsíves ablakának káváját dicsfény nélkül ábrázolt félalakos figurák díszítik. Az ablakok két oldalán egyszerű szalagokból kialakított nyújtott hatszögletű keretek foglalják magukba a félalakos figurákat. Minden ablak felső záradékában két ilyen hatszögletes fülke találkozik, kétoldalt 5-5 fülke kapott helyet. A fülkék találkozásánál kialakult háromszögletű mezőket indadísz tölti ki. Minden fülkében egy-egy félalakos, írásszalagot tartó figura kapott helyet (bár a délkeleti ablak jobb alsó mezője üres). Összesen huszonnyolc alak volt található tehát a három ablakban, többségük viszonylagos épségben fennmaradt. Az alakok nagy része férfi, glória nélkül ábrázolva. Azonosításukat a kezükben tartott tekergő írásszalagok teszik lehetővé, innen tudjuk, hogy próféták. Megformálásuk igen változatos: idős szakállas alakok váltakoznak fiatalabb profétákkal, és van egy teljesen kopasz alak is (Jónás). Fejük vagy fedetlen, vagy változatos fejfedők díszíti őket. Az ablakok záradéka fölött egy-egy szent kapott helyet. Közülük a délkeleti ablak fölötti maradt fenn a legépebben: Szent János evangélista (kezében kehellyel). A déli fal keletebbre fekvő ablaka fölött megfestett társa: Keresztelő Szent János (kezében az Agnus Dei-t ábrázoló koronggal). Ezt az egykori figurális dekorációt igen gazdag ornamentika egészíti ki az ablakok körül, ill. a diadalív körül kialakult falfelületeknél, amely a szentély boltozati bordáira is kiterjedt.

Egységes jellege, a stiláris összhang és a mindenhol megfigyelhető, azonos rendszerű keretek arra utalnak, hogy a teljes szentély kifestése egy periódusban, egységesen készült. A fennmaradt jeleneteket ikonográfiájuk és stílusuk alapján a 15. század első évtizedeire datálhatjuk. A stílust tekintve az 1400 körüli cseh művészet hatása tűnik a leginkább meghatározónak, és a falképek magas színvonala esetleg udvari kapcsolatokra utalhat. Erre magyarázatot a megbízó, a várat és a templomot 1409 óta birtokoló Özdögei Besenyő Pál személye adhat. Ő Zsigmond fontos udvari embere volt: 1396-ban a nikápolyi hadjárat résztvevője, és ettől az évtől kezdve horvát-szalvón bán. Özdögei Besenyő Pál bán a korábban már elkészült templomot a freskóciklus megrendelésével vette szimbolikusan birtokba. A kvalitásos, az egész szentélyre kiterjedő dekoráció az udvari művészet minőségét és kifinomultságát hozta el a vár alatti településre. Besenyő Pál a templom felszereléséről is gondoskodott, amint arról a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött, az adományozó címerével díszített kehely tanúskodik. A templom falképeinek teljes feltárása és restaurálása a Zsigmond-kor egyik legfontosabb falképes emlékét hozta elő számunkra, amely a Garaiak megbízásából készült Siklóssal vagy az erdélyi Almakerékkel és a bányavárosi Pónikkal együtt igazolja, hogy a falképfestészet műfaja jelentős virágkorát élte a 15. század első évtizedeiben.

Szent Margit alakja a restaurálás után [balra]; Ablak a szentély déli falán a restaurálás után [jobbra]

A kisebb részben magyar támogatással folyt helyreállítási munkálatokat a kassai Krcho János építész vezette, a falképek restaurálását Peter Gomboš restaurátor irányította. A kutatásról több cikk is megjelent, és a falképekről a szakmai közönség konferenciákon is értesülhetett. A restaurátor a gömöri Gótikus út honlapján gazdagon illusztrált és részletes beszámolót tett közre a helyreállításról (és a képeket jelen beszámoló számára is rendelkezésünkre bocsátotta). Amióta a helyreállítást befejezték, és 2014. november 9-én a felújított szentélyt és főoltárt újra felszentelték, a közép-európai jelentőségű falképek mindenki számára látogathatóak.

Jékely Zsombor

A dohányzásnak hazánkban több évszázados múltja van. Európába a dohányzás híre Kolumbusz Kristóffal érkezett, aki Amerikából hazatérve számolt be a látottakról. A dohányzás szokása gyorsan terjedt, amit az is jól mutat, hogy Amerika felfedezése után kevesebb, mint egy évszázaddal, 1574-ben, Debrecenben betiltják a pipázást. Ekkor már több mint egy évtizede terjedt hazánkban a szokás. Ez annak volt köszönhető, hogy két irányból is elérkezett ez a szokás. Nyugatról a zsoldos katonák, míg délről a törökök hatására terjedt el.

A pipázást se az egyház, se pedig a nemesek nem nézték jó szemmel, sőt, tiltották. A rendeletek azért nem engedélyezték a pipázást és szivarozást, mivel ez tűzveszélyes szokás volt, hisz a gyufa feltalálása előtt „acél-kova-taplóval” gyújtottak rá. Ebből sok esetben tűz keletkezett. 1633-ban Konstantinápolyban ütött ki nagy tűzvész, ami miatt Ibrahim és IV. Murat szultán halálbüntetéssel sújtotta a dohányzókat. A szokás ennek ellenére gyorsan terjedt.

1. ábra: A pipázás kellékei a XIX. század második feléből (képösszeállítás a Magyar Néprajzi Lexikon képeiből, Magyar Néprajzi Lexikon, szerk.: Ortutay Gyula, 1982)

A magyar cseréppipa ősének a török csibuk pipákat tarthatjuk. A cseréppipákat kezdetekben a fazekasok készítették. Ez jóval egyszerűbb feladat volt, mint az edények korongozása. Sokáig jövedelem-kiegészítés volt, hiszen amikor nem keltek el az edényeik, a pipákat akkor is el tudták adni. Debrecenben a fazekasok jelentős része tért át a pipakészítésre, sőt, céhet is alapított. A magyarországi cseréppipának két híres gyártóközpontja volt, Debrecen és Selmecbánya. A hírüket kiváló anyaguk és minőségük adta. Az itt készült pipákat nem csak a hazai piacra, hanem külföldre is szállították. A magyar cseréppipa közkedvelt volt a németeknél, franciáknál és angoloknál, sőt, amerikai matrózok is előszeretettel füstöltek ezekből.

2. ábra: Áttört díszítésű pipatórium (Ravazd-Tarján-puszta, Győr-Moson-Sopron megye, XIX. század második fele) budapesti Néprajzi Múzeum (Magyar Néprajzi Lexikon, szerk.: Ortutay Gyula, 1982)

Több tájfajta pipadohányt termesztettek hazánkban, melyek közül híresebb volt a debrői, kóspallagi vagy a verpeléti. A férfiak hobbija és szenvedélye volt a különböző dohánykeverékek készítése. A dohányleveleket házi fermentáló és pácoló eljárásokkal javították. Amikor elfogyott a dohány, a parasztemberek meggyfalevéllel pótolták.

3. ábra: Szebb napokat megélt, eredetileg zománcozott és aranyozott pipakupak (a szerző képe saját tárgyáról)

A pipázáshoz sok kellékre volt szükség. A dohányzacskó, szurkáló, csiholó acél (1. ábra) és dohányvágó is kellett. A készlethez tartozhatott pipatórium (2. ábra) is, ami a pipák tárolására szolgált. A pipatórium németföldről érkező tárgytípus volt, hazánkban a XIX. században terjedt el.

4. ábra: 1. Palatinszky-pipa, 2. Nagy jobbágypipa, 3. Gombos pipa, 4. Hordópipa, 5. Csillagos vagy kis juhtérgy pipa, 6. Subrik pipa, 7. Makra vagy csaló pipa (képösszeállítás, Magyar Néprajzi Lexikon, Szerk.: Ortutay Gyula, 1982)

A cseréppipa-készítés nagyiparrá nőtte ki magát a XIX. századra. Debrecenben ekkor több mint száz család élt pipakészítésből. Volt olyan év, amikor a városban egymillió pipa készült. A nagy szám miatt nem mindet tudták teljesen „felszerelni”, hisen a cseréppipa összeállításához három mesterségre is szükség volt. A csutorások készítették a pipa szárát, a piparezezők pedig a pipakupakot. A csutorát esetekben a cseréppipa-készítők is elkészíthették, de a rezezés nagy szaktudást igényelt (3. ábra), amit jórészt zsidó mesterek végeztek. A pipaszárat fekete gyűrűfa vagy kökényfa ágából készítették, üregüket forró dróttal alakították ki.

5. ábra: Debreceni karimás pipa (A szerző képe saját pipájáról)

A cseréppipáknak több formája is kialakult. A híresebbek közül való a makrapipa (4. ábra, 7. kép) vagy csalópipa, mely egy Makra nevű alföldi betyárról kaphatta a nevét. Ezek a pipák inkább díszként szolgáltak nagy méretük miatt. A palatinszki pipa egy alföldi szegénylegényről kapta a nevét, jellegét a pipa derekának alján körkörösen behúzgált díszítés adta (4. ábra, 1. kép). Egy betyárról kapta a nevét a zsubrik pipa is, minek névadója a híres Sobri Jóska volt (4. ábra, 6. kép). A debreceni karimás pipa volt talán a legkedveltebb pipa. Kisebb és nagyobb méretben készült, nevét a szája körül futó karimáról kapta (5. ábra). A pendelykorcú pipa vagy más nevén húzogatott, ritkábban macskakarmolta pipa nevét rovátkolt díszéről kapta (6. ábra). A tányéros pipa az alján elhelyezkedő tányér miatt kapta nevét. Ezek a pipák gazdagon díszítettek voltak. A társas pipa tekinthető a legkülönlegesebbnek, hiszen ezt egyszerre több ember is szívhatta volna, mivel az alján több lyukat helyeztek el, de ezeket sohase használták.

6. ábra: Húzogatott pipa (A szerző képe saját pipájáról)

Ennek a mára teljesen eltűnt tárgytípusnak a jelentőségét többminden mutatja. A pipa szó a mai köztudatban több jelentéssel is bír, hisz mindenféle pipa formájú tárgyat szintén pipának nevezünk, pl. búvárpipa. A pipa a férfiasság szimbóluma volt, és a személy vagyoni helyzetét is mutatta. Kiegészítőként hozzátartozott a férfiak viseletéhez, és a férfi halálakor kedvenc pipáját is vele temették. A cseréppipa gyári termelése ellehetetlenítette a mesterembereket, így a mesterség mára mondhatni teljesen kihalt. A pipázás szokása is háttérbe szorult a múlt század elején. A cigaretta és a szivar elérhetőbbé vált és praktikusabb volt, mint a lassú és nyugodt körülményeket igénylő pipázás.

Balázs Ádám

Római villa felderítése Pécs mellett

A Pécsi Tudományegyetem – Pécsi Légirégészeti Téka szakmai referensének, Szabó Máténak, illetve a pécsi Történeti Múzeumnak a kezdeményezéséből kis területű feltárásra került sor októberben Szabadszentkirályon, Pécs mellett. A Baranya megyei lelőhely az egykori késő római Valeria tartományközpont és a Sopianae (Pécs) vonzáskörzetében épült római kori villák sorába tartozik. A műemléket érintő kutatások a jövő szemszögéből közelítették meg a helyszín felderítését: „Annak érdekében, hogy a lelőhelyet a lehető legkevésbé tegyük tönkre, egy összetett módszertan szerint folyt a villa kutatása” – foglalta össze Szabó Máté. A kutató által alkalmazott munkamódszer eltér a hagyományos régészeti módszertantól és jelentősége örökségvédelmi vonatkozásaiban rejlik, hiszen példa arra, hogy a régészeti kutatás nem minden esetben destruktív jellegű. Az utóbbi évtized régészetében elterjedő roncsolásmentes régészeti vizsgálatok eredményei bebizonyították, hogy egyre szélesebb körben érdemes őket használni.

A feltárási szelvény az őszi ásatásból (a külön nem jelölt képek forrása a szerző)

„Jóllehet közel harminc római lelőhelyet tart számon Baranyában villagazdaságként a kutatás, de ezek közül néhányban kisebb-nagyobb ásatás is folyt és legtöbbjükről csupán terepbejárási anyag alapján mondhatunk véleményt” – idézhetjük Szabó Mátét. Nem romboló régészeti módszerrel csupán néhányukról sikerült eddig információt szerezni.

Egyre több lelőhelyről készül alaprajzi képet mutató légifelvétel, melyet geofizikai vizsgálatokkal (a talaj alatti fizikai különbségek mérése, az ókori struktúrák elektromos ellenállásának és mágnesezhetőségének mérése) és helyszíni adatgyűjtéssel egészít ki a modern kutatás. Szabó Máté munkája során az új vizsgálatoknak köszönhetően kiderült, hogy Bakonya, Cserdi, Nagyharsány és Szederkény villagazdaságai ugyancsak a nagybirtokközpontok sorát gyarapítják, de közéjük tartozhat a még csak hézagosan ismert és felderített szabadszentkirályi lelőhely is. A Pécstől délnyugatra fekvő római lelőhelyet több mint egy évtizede ismeri a kutatás, így olyan terepbejárási adatokra építhetünk, mely a lelőhely funkciójáról árulkodik. Szerkezetéről mégis keveset tudunk, csupán Szabó Máté és csapata foglalkozott intenzívebben a lelőhellyel: egy kisméretű próbaásatást folytattak 2014 februárjában.

FPV (First Person View) robotrepülővel készült légifelvétel egy római villáról (Forrás: Balogh András – Szabó Máté: RPAS – Robotrepülők a régészet szolgálatában, Magyar Régészet 2013. tél)

Szabadszentkirályon a télen és ősszel elvégzett próbafeltárások az előzetes roncsolásmentes régészeti vizsgálatok eredményeinek az igazolását szolgálták. Egy többrészes előzetes kutatási folyamatról beszélhetünk. Kiindulópontként a légi felderítés során azonosítható, a gabonában kirajzolódó épületegyütteseket és jelenségeket rögzítették légifelvételek segítségével. A szabadszentkirályi lelőhely ilyen típusú felderítése sikertelennek bizonyult, ami részint arra vezethető vissza, hogy a térség kőben szegény, így Szabadszentkirály falujának patak partjára emelt, de mára elbontott malmának építése során a római épületek építőanyagát újrahasznosították. A kutató csapatnak a levegőből eddig csupán 2009-ben és 2014-ben sikerült római maradványokat megfigyelni, összesen három épület halovány foltjait.

Szelvény részlet az őszi ásatásból

Rendszerint a megfigyelt jelenségek pontos bemérésére is sor kerül, hiszen a levegőből látottakat fel kell térképezni (a növényzeti jeleket geodéziai pontossággal bemérni) annak érdekében, hogy a további terepi ellenőrzést végre lehessen hajtani. Tudniillik, a múlt évtizedek kutatásában a feltételezésekre alapozva kijelölt lelőhelyeknél utólagosan a felszíni leletanyag nem tükrözte megfelelően a mélyebben található jelenségeket.

A lelőhely veszélyeztetettsége szempontjából fontos a meglévő eredmények ellenőrzése és értelmezése. Ez a folyamat egy ún. domborzat- vagy terepmodell előállításában konkretizálódik. Az így nyert adatokra lehet építeni a szisztematikus leletgyűjtés feltételeit, a további terepi ellenőrzést. Szabadszentkirályon a terepi vizsgálatok a légi felderítés során azonosított romok hitelesítésére és a lelőhely kiterjedésének meghatározására voltak hivatva. Egy egyszerű GPS segítségével a leletanyag, valamint az építési törmelék mennyiségi és minőségi szóródását dokumentálva a kutatók pontosíthatták addigi eredményeiket. Az építési anyag szóródását nem igazolták vissza a légi megfigyelés adatai, a terepbejárás pedig azt mutatta ki, hogy a levegőből látható épületek felett sokkal kevesebb törmelék jelentkezik, mint pár méterrel odébb.

A légifelvételeken látható épületek és a terepi adatokban mutatkozó eltérés Szabadszentkirályon (Forrás: Szabó Máté: Villagazdaságok nyomában – kutatások Baranyában, Ókor XIII/2, 2014)

Ezek alapján került sor ősszel további kiegészítő talajfelszíni vizsgálatokra, mint például a lelőhely környékén régészeti fémkeresős és geofizikai vizsgálatokra. Ezek során jelentős ismeretanyaghoz juthattunk hozzá, melyeket az említett próbafeltárás részint helyesbített (ezek részletezése az ásatási eredmények hivatalos közzététele után várható). A feltárás során előkerült leletanyag egy részét további, már laborban végzett anyagvizsgálatoknak is alávetik, melyek többek között a lelőhely kormeghatározását megkönnyítik. 

A geofizikusok terepen

A fentiek alapján elmondható, hogy a mai régészet mottója “kevesebbet, de részletesebben”. Számos olyan régészeti módszerrel rendelkezünk, melyek a talajfelszín megbontása, a lelőhely megbolygatása nélkül bővíthetik a lelőhelyekre vonatkozó ismereteinket.

Burkhardt Britta

A kecskeméti Bozsó Gyűjtemény a régió legnagyobb látogatható magángyűjteménye, amelyet Bozsó János festőművész (1922–1998) hozott létre. Az alábbiakban „képriportszerűen” mutatjuk be a gyűjtőt, valamint gyűjteményének sajátosságait és történetét, melynek során igazi modernkori Wunderkammer jött létre a 20. század folyamán az alföldi város szívében.

Bozsó János 1938-ban (első ismert fotó) [forrás: bozso.net]

Bozsó János 1922-ben született Kecskeméten, gyermekkorát félárva cselédgyerekként töltötte a város környéki tanyavilágban. 4-5 évesen már állatpásztor volt a városföldi tanyákon. Gyermekkorát – egész életére kihatóan – a szegény paraszti sors formálta. Saját bevallása szerint már ekkor próbálgatta a rajzolást: gyermeki fantáziáját beindító, romantikus betyárvilágról szóló mesék hatására született meg benne az alkotás iránti vágy. Lelkesedését tovább növelte, mikor a szomszédok ráismertek arra, akit lerajzolt.

Kecskemét látképe, 1968, olaj-farost, Kecskemét Város tulajdona, Polgármesteri Hivatal (forrás: Bozsó Gyűjtemény)

A hat elemi osztály elvégzése után, az 1930-as években fizikai munkákból tartotta fönn magát és Kecskemét külvárosában húzódott meg rokonainál, ismerőseinél. Az 1940-es évek végén, miután a II. világháborúból épségben hazaérkezett, műtermet rendezett be rokonai padlásán és művészpályára lépett. Hatalmas szenvedéllyel, lázas kitartással vetette bele magát a munkába, noha festői ambícióit kevesen támogatták a környezetében. Autodidakta módon képezte magát, továbbá ahogy lehetőségei engedték, látogatta a Szépművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria (akkor: Fővárosi Képtár) és a Képcsarnok kiállításait.

Klapka-ház, 1995, olaj-farost, magántulajdon [orrás: Bozsó Gyűjtemény]

Noha 1948-tól rendszeres résztvevője a helyi képzőművészeti tárlatoknak, az áttörést az 1957-es esztendő hozta meg. Bálint Béla, a kecskeméti Katona József Múzeum akkori vezetője ugyanis ekkor ajánlotta fel Bozsónak, hogy költözzön melléjük, a 18. századi barokk paraszt-polgári lakóház üresen álló részébe. Így lett a 35 éves festőnek a Klapka-ház az első műterme, ami később múzeumként a műgyűjtőnek és gyűjteményének is otthont adott.

Szintén 1957-ben történt Bálint segítségével, hogy Bozsónak kiállítása nyílt a Katona József Múzeumban – ezzel bekerült a szakmai köztudatba. Itt fedezte fel őt Pogány Ö. Gábor, a Nemzeti Galéria akkori igazgatója, aki meg is vásárolta négy képét a Galéria számára.

Bozsó János Tiszakécskén fest, 1994 [forrás: Bozsó Gyűjtemény. Katalógus. Szerk. Loránd Klára, Pócs Péter. Bozsó Gyűjtemény Alapítvány, Kecskemét, 2002.]

1960-ban önálló kiállítással mutatkozott be Budapesten, a Fényes Adolf Teremben és 1961-ben a Művészeti Alap tagjává választották – ami azért is jelentős volt, mert az Alap-tagságot hivatalosan diplomához kötötték. Ezek után egymást követték önálló kiállításai itthon és külföldön. Az alföldi festészeti hagyomány folytatójaként, megújítójaként 1987-ben, 65 évesen megkapta a Munkácsy-díjat.

A gyűjtés kezdetén, 1960-as évek [forrás: Bozsó Gyűjtemény. Katalógus. Szerk. Loránd Klára, Pócs Péter. Bozsó Gyűjtemény Alapítvány, Kecskemét, 2002.]

Ahogy csendéleteihez gyermekkorát idéző népi kerámiákat keresett, úgy látta, hogyan pusztulnak, kallódnak a már ritkaságnak számító népművészeti remekek. Miközben festette az Alföldet, járta a falvakat, tanyákat, szinte minden porta padlásán, fészerében talált kidobásra ítélt kincseket – eleinte csupán egy polcot akart telerakni ezekkel a régiségekkel. De amint gyűjteménye gyarapodott, egyre jobb szemmel és tudatosabban gyűjtött, vásárolt vagy cserélte el egy-egy képét értékes magyar néprajzi, vagy európai iparművészeti tárgyra. Gyűjteményét kezdetben úgy gyarapította, hogy a lefestett tárgyért cserébe odaadta a festményt, de szívesen járt zsibvásárokra, piacokra is.

A Bozsó Gyűjtemény állandó kiállítása [forrás: Bozsó Gyűjtemény]

Egyre növekvő, múzeummá érett kollekcióját 1976-ban „szeretett szülővárosának, Kecskemétnek” ajándékozta azzal a feltétellel, hogy a gyűjtemény autonómiája megmarad, és nem olvasztják be más gyűjteménybe.

1979-ben a nagyközönség számára is megnyílt a Klapka-házban berendezett Bozsó Gyűjtemény. A gyűjtemény állandó kiállításán Bozsó János festményei mellett a magyar néprajz és az európai iparművészet remekei, illetve egy tematikus válogatás látható egyháztörténeti tárgyakból. Az egy-egy stíluskorszakot bemutató, interieur-szerű elrendezés a gyűjtő eredeti elképzelését tükrözi, noha még életében többször bővítették a szédületes gyorsasággal gyarapodó tárgyanyag miatt. 1993-ban jött létre a Kecskemét Város – Bozsó Gyűjtemény Alapítvány a gyűjtemény fenntartására és gondozására.

A bogyiszlói református templom egykori toronyóra-szerkezete a Hanga Óragyűjteményben [forrás: Bozsó Gyűjtemény]

2012-ben egy EU-s pályázatnak köszönhetően megújult és kibővült a Bozsó Gyűjteménynek otthont adó műemléki épületegyüttes. A Gyűjtemények Háza projekt keretében, a Fecske utcai eklektikus-szecessziós épületrész időszaki kiállítótérré alakításával több mint 1000 m²-esre bővült a gyűjtemény kiállítótere. A projekt egyik célja az volt, hogy olyan helyi magángyűjtőknek biztosítson bemutatkozási lehetőséget, akiknek egyébként nincs lehetőségük múzeumi környezetben, infrastruktúrával kiállítani műtárgyaikat. Így itt nyert elhelyezést Hanga István kecskeméti órásmester óragyűjteménye, amely karóráktól kezdve toronyórákig, különböző méretű, korú és származású technikatörténeti ritkaságokat vonultat fel.

Kovács Ágnes
(a Bozsó Gyűjtemény munkatársa)

Szakirodalom:
Bozsó János: A természet műtermében. Szerk. dr. Lovas Dániel. Lektűr Bt. Kecskemét, 1997.
Bozsó Gyűjtemény. Katalógus. Szerk. Loránd Klára, Pócs Péter. Bozsó Gyűjtemény Alapítvány, Kecskemét, 2002.
Loránd Klára, Walter Péter: Bozsó Gyűjtemény. Szerk. Csáky Lajos, Loránd Klára. Bozsó Gyűjtemény Alapítvány, Kecskemét, 2004.

Az építészeti múzeum mint intézmény alapvető paradoxon, éppen nevéből következő gyűjtőkörének múzeumi megőrzésére és bemutatására képtelen – annak méretei miatt. Már egy egyszerű google keresés is egyértelművé teszi azt a széles körben elterjedt gyakorlatot, miszerint az építészet múzeumi bemutatása a világ nagy részén a dizájn muzealizációjával jár együtt. Ha a „mókusodúból” kibúvó Magyar Építészeti Múzeum (MÉM) jövőbeli helyét keressük az építészeti anyag jellege, valamint annak térbeli és időbeli koordinátái mentén érdemes gondolkodni. Eheti posztunkban a hamarosan új ideiglenes otthonra lelő Magyar Építészeti Múzeum jövőjéről gondolkodunk.

Étienne-Louis Boullée: A királyi könyvtár második terve, 1875, forrás: wikipedia [bal] és Könyvtár a Kínai Animáció és Képregény Múzeumban, Hangzou, Kína. MVRDV iroda, Hollandia [jobb]

Az első szempont az anyag építészeti múzeumban bemutatható részére vonatkozik. Hasonlóan ahhoz, ahogy az épületeket kizártuk az építészeti múzeumok gyűjtőköréből, ki kell zárnunk egy hazai építészeti múzeumból a fennmaradt egyéb épületplasztikai és épületdíszítési töredékeket is, amelyeket hagyományosan történeti, művészeti vagy régészeti múzeumok gyűjtenek. A Magyar Építészeti Múzeumban őrzött tárgyak nagy része valójában – erős vizuális potenciállal bíró – archív anyag: tervrajzok, szerződések, levelezések, vázlatok, amelyeket részben makettek, büsztök, apróbb részletek és töredékek egészítenek ki. A kortárs muzeológiában a memóriaintézményeket összefogó mozaikszó, a galleries, libraries, archives, museums szavak összevonásával létrehozott GLAM olyan – döntően – közpénzből működő közintézményeket takar, amelyek küldetésük részének tekintik a gyűjteményeikben felhalmozott értékek minél szélesebb körű digitális elérhetővé tételét, ilyen módon újrapozícionálva eredendő oktató szerepüket a tudásalapú társadalomban. A memóriaintézmények közötti evidensnek tűnő választóvonalat a MÉM éppen a gyűjteményének sajátos, dokumentum jellegével lépi át. 

Szűkebb régiónkban, Közép Európában maradva Építészeti és Dizájn Múzeum működik Ljubljanában, míg kizárólag építészeti profilú intézményt Wrocłavban és Rigában találunk. Témánk szempontjából az előbbi azért érdemel figyelmet, mert városon belüli elhelyezkedése révén egy organikusan kialakult múzeumi koncentráció részévé vált. Két évvel ezelőtt kérdésként tettem fel, hogy vajon „a kortárs lengyel múzeumi boom egyik legígéretesebb helyszínén, a német-lengyel kiegyezés városában, Wrocławban negyeddé fejlődik-e az egyelőre csak egyes elemeiben létező múzeumegyüttes”. A válasz egyelőre nemleges, a kortárs művészeti múzeum tömbje egyelőre nem hasít ki újabb szeletet a múzeumokban bővelkedő városi parkból. A város múzeumai az emlékezet változásait tükrözik: az évszázados német világ örökségként a városban maradt Nemzeti Múzeum a lengyel nemzeti múzeumi hálózatba tagozódva Poznań, Gdańsk, Varsó és Krakkó mellett Szilézia örökségét mutatja be. A neoreneszánsz múzeumban a német kultúrkörhöz kapcsolódó középkori anyagtól induló művészettörténet a város 1945 utáni arculatát meghatározó (kisebb részben német, nagyobb részben lengyel gyökerű) alkotók műveivel fémjelzett kortárs művészetig terjed. Az 1965-ben alapított építészeti múzeum gyűjtőköre elsősorban a lokálisra fókuszál, a püspöki székhelyként középkori katedrálissal rendelkező, a 19. századi mérnöképítészet bravúrjaiban, a Jugendstil épületeiben és a második világháború utáni újjáépítés sajátos lengyel megoldásaiban bővelkedő város kimeríthetetlen terepe a muzeológiai gyakorlatnak.

A párizsi Cité de l'Architecture et du Patrimoine kiállítási terei [bal], A Francia Műemlékek Múzeuma, a modern és kortárs építészet galériája [jobb], forrás: wikipedia

A tisztán építészeti múzeumok közül a legjelentősebb a párizsi Cité de l’Architecture et du Patrimoine valós gyűjteményezést folytató múzeum. A magyar esethez az teszi hasonlatossá, hogy 2007-ben költözött be az 1937-es párizsi világkiállítás épületeibe, az Eiffel toronnyal szemben lévő Chaillot palotába. A nem kisebb személyiség, mint Viollet-le-Duc, az 1860–1870-es évek francia kastélyrekonstrukciós programja atyjának kezdeményezésére és magángyűjteményére alapozva létrejött múzeum 1885-ben nyílt meg a régi Trocadero palotában. A kezdetben Összehasonlító Szobrászati Múzeumnak (Musée de Sculpture comparée) nevezett intézmény 1937-től a Francia Műemlékek Múzeuma nevet vette fel, a világkiállítások galéria rendszerét továbbörökítő kiállítási megoldásai a monumentális szobrászat és üvegablak-művészet anyagával egészítették ki a 12–18. század közötti francia építészet épületszobrászati emlékekeinek gipszmásolataiból álló alapgyűjteményét. A múzeum kezdeteinél már megjelent az építészet oktatásának az igénye, az alapító tanítványa, Anatole de Baudot 1885–1914 között építészettörténeti kurzust tartott az intézményben. Míg a két világháború közötti évtizedekben a múzeum érdeklődése a napjainkban már avíttnak tartott monumentális historizálás felé fordult: az 1937-es világkiállítás bezárását követően a 12–18. század közötti francia falfestészet és üvegablak-festészet másolataival töltötték meg a kiállítótereket. A múzeum az 1997–2007 közötti kényszerű zárva tartás alatt alapjaiban megújult, modern és kortárs építészeti gyűjteménnyel folytatva az elődök gyűjtését. 

A fenti két példa olyan építészeti múzeumokat igyekezett bemutatni, amelyek az aktuális magyar helyzethez kapcsolódnak, annak sajátos analógiái. A Magyar Építészeti Múzeum jövőjéről nem folyik nyilvános szakmai vita, a nyilvánossághoz csak egy semmitmondó, szakmainak nem nevezhető tervezet jutott el, amely fényévekre van úgy a kortárs muzeológiától, mint a mai építészettől. A szakmai anyagok léte és rejtettsége, a szakmai kérdésfelvetés hiánya, a megjelent anyag színvonala egészen biztosan nem róható fel az intézmény megmaradt egyfős „stábjának”, sem pedig volt munkatársainak. Fegyverek között hallgatnak a múzsák, múzeumi fronton pedig tíz éve totális háború folyik, teljesen értelmetlenül. 

Ez már csak azért is elkeserítő, mert az építészet múzeumi elhelyezése izgalmas, menő, trendi és kortárs. Ugyanúgy, mint a néprajz, vagy a vizuális kultúra és a múzeum kapcsolata. A hazai néprajztudomány és a kortárs művészet kurátorai érzékenyen reagálnak erre a kérdésre. Az építészeti múzeum továbbgondolását egyelőre leginkább a felmerülő alapvető kérdések eldöntetlensége akadályozza: mit kellene magyar építészeti múzeumnak gyűjteni, milyen múzeumi státuszt kapna, fenntartható-e jelenlegi kapcsolata az örökségvédelem anyahajójával, a Forster Központtal? Az alapelvek után jöhetnek csak a részletek. A múzeumalapítás politikai állásfoglalás, de vajon milyen feladatok várhatnak Magyar Építészeti Múzeumra új épületében? A teljesség és a részletesség igénye nélkül következzen pár gondolat.

Massimo Listri: Az Indiák Általános Archívuma, Sevilla [bal], Massimo Litri: Maurizion Cattelan Novocento című alkotása a Torino melletti Castello di Rivoliban működő Kortárs Művészeti Múzeumban, 1997 (c) Massimo Listri

Egy magyar vonatkozású építészeti múzeum, összefüggésben az ilyen típusú intézmények alapvető archívum jellegével, a jövő múzeumává is alakulhat. A gyűjtemény nagy részét alkotó archív jellegű tervanyag megjelenítése a hazai múzeumi gyakorlatnál sokkal intenzívebb multimédiás megoldásokat igényel. Távoli párhuzamként az építészeti tervanyaghoz hasonló, kétdimenziós, vizuálisan erős múzeumi anyagra a képregény és az abból kinövő animáció kínálkozik, amely múzeumi bemutatására Kínából találunk kezdeményezést. A hangzou-i, egyelőre csak tervezőasztalon létező Képregény és Animáció Múzeum nem csak egy alapvetően látványos műfajban rejlő lehetőségeket aknázza ki teljesen, hanem rávilágít a múzeum gyűjteménye és építészete közötti alapvető összefüggésre. Az építészet múzeumba zárt öröksége fontos tanulságul szolgálhat. A magyar építészet jó színvonala, a budapesti építészeti állomány magas minősége mellett csüggesztő az építészet „állampolgári” megbecsülése, amelynek nyilvánvaló jele sok budapesti bérház vállalhatatlan állapota, városképromboló és veszélyes ablakcsere-magánakciók, az épített környezetre érzéketlen beavatkozások. A feladatok alapja az aktív muzeológusi munka, a gyűjteménybe került alkotói életművek dokumentumain alapuló feltáró és feldolgozó tudományos munka, a hazai és a külföldi közönség számára egyaránt. A magyar építészet messze minőségén és eredményein alul értékelt, a könyvespolcok terhelhetőségébe belefér nem csak a tavaly évfordulós Ybl és Lechner, hanem a Lajta, Baumhorn, Raichle, Medgyaszay, Nyiri és számtalan társuk életművéről magyarul és idegen nyelveken kiadott kötetek, forrásfeldolgozások, képes albumok sora. A határon túli magyar építészetre általában – s nem ok nélkül teszem hozzá – megmentendő örökségként tekintünk, miközben alig-alig ismert a két világháború közötti Kolozsvár modernista építészete, a kommunizmus évtizedeinek mérnöképítészete, vagy napjaink határon túli magyar építészete. Magyar Építészeti Múzeum megkerülhetetlen feladata tehát nem csak a személyes döntésük alapján külföldön alkotó építészeink életművének ápolása, hanem a Trianon utáni magyar építészet 1920 után aktív építészeinek archívumává válva annak gyűjtése és értelmezése is. A modern múzeum egyik alapfeladata kezdetektől az oktatás. A múzeum életének új fejezete mindenképpen az építészetről felhalmozott és folyamatosan bővülő tudás átadásáról is szólnia kell. Ez egyrészt egyetemi kurzusok, építészek, művészettörténészek, tájépítészek számára szervezett közös kurzusokat jelent, hiszen az építészet legkevésbé sem csak az építészekről szól. De ugyanúgy jelent aktív múzeumi és műemlékpedagógiai gyakorlatot, amely a Budapest 100 és társai mellett az építészet társadalmi beágyazottságát, megismerését és megbecsülését támogathatja. 

Székely Miklós

A müncheni Sankt Anna im Lehel

Az 1968-ra visszaállított barokk homlokzat. Forrás: wikipedia.de

München belvárosától nem messze, egy csendes századfordulós lakónegyed központjában egy szerény homlokzatú barokk kolostortemplom található. Csendes környék ez, turisták alig járnak erre. A kolostortemplom nem szerepel a bédekkerekben, hírnévben messze megelőzik a müncheni barokk és rokokó nagy alkotásai, a Theatinerkirche, az Asamkirche, vagy a belvárosi barokk paloták. Pedig a templom érdemes a figyelemre: homlokzata egy egész átalakulás-sorozat eredménye, belsejét pedig az első bajor rokokó enteriőrként tartja számon a szakirodalom.

Az együttes állapota az 1852-es átépítés előtt. Látható, hogy a templom homlokzata alig lépett ki a kolostor homlokzata elé. Kép forrása: stadt-muenchen.net

A kolostort 1725-ben alapították a Jeromos-rendi szerzetesek, majd 1727-ben kezdődött az építkezés, főként Mária Amália választófejedelemné (1742–45 között német-római császárné) hathatós támogatásával. Az együttest 1733-ban szentelték fel, az építész Johann Michael Fischer, a bajor építészet kevéssé ismert, mégis tevékeny alakja volt. Művei között kolostoregyüttesek (Zweifalten, Ottobeuren) mellett számos jellegzetes bajor falusi barokk plébániatemplom szerepel. Az egyszerű külsejű templom belső terének kialakítását viszont az Asam testvérek, Cosmas-Damian és Egid Quirin végezték, egy időben a Nepomuki Szent János-templommal, vagyis az Asamkirchével.

A kolostoregyüttes 1887-ben. Az előtérben a neoromán stílusú, új plébániatemplomot alapozzák. Háttérben középen a Frauenkirche, jobbra a Theatinerkirche tornyai. Kép forrás: erzbistum-muenchen.de 

A kolostort 1807-ben szekularizálták, majd kaszárnyaként használták, végül 1827-ben a ferencesek vették át, akik ma is használják. A 19. század közepére az egykori szegényes előváros egyre inkább közép- sőt, nagypolgári negyeddé vált. A Maximilanstraße kiépítése elősegítette ezt a folyamatot, így a város a környék teljes átépítéséről határozott, részben a kolostorkert rovására. A növekvő reprezentációs igények miatt a templom homlokzatát 1852–53 között neoromán stílusban átépítették August Voigt tervei szerint. A kéttornyú új homlokzat egyértelműen a Gärtner-féle közeli Ludwigskirche hatását mutatta. A templombelső változatlan maradt. A hívek rohamosan növekvő létszáma új plébániatemplom építését tette szükségessé, a városképben is meghatározó Sankt Anna Pfarrkiche im Lehel (megkülönböztetve a „Klosterkirchétől“) így 1887 és 1892 között épült fel a késő historizmus egyik legfoglalkoztatottabb Müncheni építésze, Gabriel von Seidl tervei szerint.

A neoromán homlokzat 1945 után. A toronysisakok kivételével a homlokzat ép maradt, a kolostor és a templomhajó viszont kiégett. Kép forrása: erzbistum-muenchen.de

Az így átalakított barokk-neoromán együttes a második világháborús bombázások során teljesen kiégett, az értékes rokokó belső elpusztult. Sajátságos módon a neoromán homlokzat szinte sérülésmentesen megmaradt, „csupán“ a toronysisakok károsodtak. A rekonstrukciót Erwin Schleich, a „müncheni műemlékek megmentője“ irányította. 1948-ban elbontották a neoromán homlokzatot, és korabeli ábrázolások, valamint néhány maradvány alapján elkészítették a Fischer-fele barokk homlokzat felújítási tervét. Csakhogy a neoromán átépítésnél a homlokzatot szinte teljesen lebontották, mivel a templomot az utca fele pár méterrel kibővítették. Seidl a problémát úgy oldotta meg, hogy a rekonstruált homlokzatot a bővítmény elé építette vissza, a neoromán tornyok maradványait pedig a kolostorépülettel megegyező barokk kialakítással „takarta le“. Így a templomhomlokzat tulajdonképpen egy rizalitot képez, ami optikailag helyes, tartalmilag viszont némiképp vitatható, ugyanis a bajor barokk kolostorok egyik jellegzetessége a teljesen egy síkban tartott homlokzat. A homlokzat felújítása 1968-ig tartott, míg a jelentős sérüléseket szenvedett templombelsőt csak 1979-ben szentelhették fel.

A súlyosan sérült templombelső Gebhardt Reitz akverelljén. A leszakadt boltozat a kép előterében hever, az oldal két mellékoltára épen maradt, a szentély felőli elpusztult. Reitz az érsekség felkérésére örökítette meg a város megsérült templomait. A festményeket képeslapokként árulták, a "Bausteine für Wiederaufbau", vagyis az "újjáépítés téglái" akció keretében. Kép forrása: wikipedia.de

A templombelső napjainkban. Kép forrása: flickr.com

A részben vitatható megoldás ellenére a homlokzat visszaállítása, valamint az értékes rokokó belső teljes rekonstrukciója nagy nyereség mind Münchennek, mind az egész művészettörténetnek. 1979-re az Asam testvérek egyik fontos alkotását és a bajor barokk építészet egyik szép, jellegzetes példáját nyertük vissza.

Szende András

Időutazás V.

Régi technológiai ismeretekről szóló sorozatunk legutóbbi része az ipari forradalom előtti építészeti szakismeretek átadásának a módjával foglalkozott. De mégis milyen volt pontosan az a tudásanyag, amit a céhekben, majd a szakkönyvekben és a XVIII. századtól kezdve egyre inkább az állam által felállított oktatási intézményekben adtak át?

Természetesen nagyon szerteágazó volt, és iskolatípustól függött, hogy mit és hogyan tanítottak belőle. A mai Műegyetem elődjében, az 1782-ben alapított Institutum Geometricumban nyilván részletesen, de egy nemesi akadémia vagy egy középiskola matematika óráján csupán a potenciális építtetők számára is hasznosítható módon, vázlatosan oktatták.

Ezek az oktatási intézmények fellendítették a tankönyvkiadást és a XVII–XVIII. századi szakkönyveket is hasznosították. Az évszázados mesterségbeli tudást tehát ezekből bizonyos szinten megismerhetjük. Beregszászi Nagy Pál (1790–1865) mérnök, a debreceni főiskola rajz és építészet tanára 1824-ben adott ki egy ilyen tankönyvet Debrecenben „Az építés tudományának azon része, melyben az épületeknek erős és alkalmatos volta adódik elő” címmel. Ez a mű illusztrálatlansága ellenére jó forrásanyag a számunkra, mert összefoglalva, sűrítve tartalmazza mindazt, amit a XIX. század előtt az építéstechnológiáról tudtak. Beregszászi a reformkor hajnalán, abban a pillanatban írta meg ezt a könyvet, amikor az ipari forradalom idején feltalált új technológiák – pl. a vasszerkezetek – még nem terjedtek el a hazai építészetben.

Különféle kőfalazat-fajták a nagy francia Enciklopédia 1751-es "építészet" szócikkéhez kapcsolódó, 1762-ben kiadott képkötetből. [forrás: portail.atilf.fr]

A mű felosztása a hagyományos, XVII. század óta általánosnak mondható tankönyvi beosztást követi. A bevezetőben a szerző általánosan szól az építészetről, majd az első részben anyag- és szerkezettani problémákkal foglalkozik. Ezt a részt két szakaszra osztja. Az első szakaszban az építőanyagokat, a követ, a téglát, a meszet, a homokot, az agyagot és a fát, valamint röviden a vasat és az ónt tárgyalja, míg a második szakaszban az alapozásról, a falazatokról és a boltozatokról értekezik. A második részben kényelmi és esztétikai kérdések következnek. Ezt a részt három szakaszra osztja. Az elsőben az épület fekvése, a másodikban a belső alaprajzi beosztás, a harmadikban pedig a külső kialakítás a téma. Furcsa módon Beregszászi a legutolsó szakaszban közöl olyan ismereteket, amelyek hagyományosan a második szakaszhoz tartoznának, úgymint a szobák kialakítása, a kapuk és ajtók, valamint az ablakok készítése, a kemencék, a kandallók és a kémények megépítése, a lépcsők kialakítása, a pincék, az árnyékszékek és a tetők megépítése. A könyv felépítése és tartalma igen konzervatív. Beleilleszkedik abba a hagyományba, ami hazánkban a XVIII. század közepén kezdődő tankönyvkiadással indult el először latin, majd fokozatosan magyar nyelven.

Beregszászi művén érezhető, hogy a hazai közönségnek szól: leginkább a magyarországi építészetben évszázadok óta legelterjedtebb anyagokkal és szerkezetekkel foglalkozik. A kő tárgyalása nem olyan hosszú, de a tégla, a mész, a homok, az agyag és a fa bemutatására a szerző már nem sajnálja a papírt.

Kőbányászat a nagy francia Enciklopédia 1751-es "építészet" szócikkéhez kapcsolódó, 1762-ben kiadott képkötetből. [forrás: portail.atilf.fr]

A bányászott köveket fajtájuktól függetlenül termésköveknek nevezi, így ebbe a kategóriába beletartozik a homokkő, a márvány, az alabástrom, a gipsz, a mészkő és az agyag is. A kőanyagokat keménységük és porhanyósságuk alapján osztályozza: egyeseket falakba lehet építeni, mások párkányok és keretek kiképzésére szolgálnak, s megint másokat dekoratív célokra lehet felhasználni. Előkészítésük módját általánosságban adja meg, és igen érdekes az a rész, amikor a kövek falakban való felhasználásáról értekezik. Ehhez tudni való, hogy a tégla-kő vegyes falazatok a XVII–XIX. századi magyarországi építészetben igen elterjedtek voltak:

„A’ Falakbann a’ Terméskövek vagy úgy rakódnak bé, a’ mint azok a’ Bányákból kivágódnak, a’ mikor a’ köztök esett hézakok apró kövekkel, vagy téglákkal tőltődnek ki, vagy pedig elébb négyszegeletesekre faragódnak, külömböző kiterjedésű formákbann, mely mindég jobb, mert jobbann egymásra feküsznek, ‘s annálfogva tartósabb és erősebb egybeköttetésbenn leszsz egymással a’ Fal; azombann kevesebb idő alatt, ‘s nem is oly vastag falat kell belőlök rakni, mint a’ faragatlan kövekből.”

Különféle kőműves és kőfaragó szerszámok a nagy francia Enciklopédia 1751-es "építészet" szócikkéhez kapcsolódó, 1762-ben kiadott képkötetből. [forrás: portail.atilf.fr]

Beregszászi konkrétabban így folytatja:

„A’ Falak majd mindenféle kövekből rakódnak, a’ szerént, a’ melyik Környékenn melyik féle Köveknek vagynak legjobbann bővibenn; de leginkább arra a’ Homokkő Sandstein fordítódik; ennek keménysége, ‘s annálfogva jó és tartóssága felette, külömböző, az egyik apróbb, a’ másik durvább részekből áll: legjobbak és az Építésre legalkalmatosabbak a’ kemény természetűek, a’ lágyak is ugyan idővel a’ szabad levegőim megkeményednek.”

Különböző kőalapozások Johann Friedrich Penther 1745-ben Augsburgban kiadott "Ausführliche Anleitung zur bürgerlichen Bau-Kunst" című művéből. [forrás: digi.ub.uni-heidelberg.de]

Mindezeken túl igen érdekes, ahogy a szerző a kövek minősége ellenőrzésének hagyományos módjáról beszél:

„Termés kövek jóságának legjobb próbája az: Tevődjön vízbenn: és egynehány nap múlva vevődjön ki, ha nem sokkal lett nehezebb, bizonyos jele hogy jó, mert a’ nedvességet magábann nem vészi, következésképpenn a’ falat nedvesenn nem fogja tartani; nem külömbenn jó, ha Tűzbenn tevődvénn széllyel nem pattog: azombann ha reá ütnek, tiszta és éles hangot ád, törése nem réteges: de mindennél legjobb próbája, ha egy Télenn a’ szabad Levegőnn áll, és szélyel nem omlik. […] Legjobb a’ Termésköveket, a’ Bányákból való kivágás utánn nem rakni mindjárt Épűletekbenn, hanem legalább egy Nyáronn és Télenn, a’ szabad Levegőnn tartani, mert az alatt elválik, melyik darab jó és tartós, melyik pedig haszonvehetetlen.”

A szövegben tehát olyan praktikákról olvashatunk, amelyeket évszázadokig alkalmaztak mindenféle modern tesztelési módszer és teherpróba nélkül. Ezeket a mesterek tapasztalati úton adták át a tanítványoknak, és a jól bevált módszereken alapjaiban nem igazán változtattak. Hasonló fogásokat ismerhetünk majd meg a téglákról, fákról és egyéb építőanyagokról szóló szövegekből is, amelyek sorozatunk következő részeiben következnek.

Tóth Áron

A Magyar Építészeti Múzeum 1968 óta működő intézmény, hivatalos besorolása szerint is múzeum, ám a hazai és a külföldi nagyközönség számára szinte teljesen ismeretlen. Ennek legfőbb oka, hogy sosem volt és jelenleg sincsen saját kiállítóhelye, nem szervez közművelődési vagy szakmai programokat, valamint nincs jelen online platformokon sem. Ennek ellenére a figyelmesebb néző már találkozhatott a nevével, hiszen a múltban számos kiállítást rendezett külső helyszíneken, publikációkat jelentetett meg, illetve tekintélyes gyűjteményének egyes darabjai már sokszor szerepeltek más múzeumok tárlatain. Az utóbbi időben pedig a Liget Budapest projekt kapcsán merült fel az intézmény neve, ugyanis a tervek szerint a múzeum ott önálló épületet kapna.

A Magyar Építészeti Múzeum az egykori Országos Műemléki Felügyelőség keretein belül jött létre 1968-ban, s azóta is a már sokadszorra átalakult „műemlékes” intézményhez, mai nevén a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központhoz (továbbiakban Forster Központ) tartozik. 1975-től státusa országos gyűjtőkörű szakmúzeum. 2011 elején az akkor a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal alatt álló múzeumnak még kilenc munkatársa (közülük egy építész, öt művészettörténész, egy fotós és egy restaurátor) volt, ebből először egy teljes- és két félállású státus maradt, ma azonban a Forster Központ Tudományos és Gyűjteményi Főosztályaként működik mindössze egy munkatárssal, a gyűjteményvezetővel. Ez az áldatlan állapot már akkor „kiverte a biztosítékot” szakmai körökben: az akkori helyzetet jól foglalja össze Kovács Dániel írása a hg.hu-n. A múzeum jó darabig Óbudán, a Mókus utca 20. alatti hajdani lakóházban volt, és egy albertfalvai ipari területen lévő raktárral egészült ki. A házat viszont 2013-ban át kellett adniuk a III. kerületi önkormányzatnak, így a gyűjtemény legjava a Forster Központ aulájában berendezett ún. „látványraktárba” költözött, míg egy nagy része továbbra is Albertfalván maradt. Ez azonban csak ideiglenes megoldásnak tekinthető, hiszen sem raktározási, sem működési szempontból nem megfelelő. A „látványraktár” jelenleg felszámolás alatt van, és az elhelyezéssel kapcsolatban azóta is folynak az egyeztetések.

A Magyar Építészeti Múzeum az óbudai Mókus utcában (forrás)

A gyűjtemény évtizedeken át elsősorban vásárlás útján gyarapodott, az utóbbi években viszont a pénzhiány miatt csak ajándékozások révén bővült. A múzeum gyűjtőkörébe építészeti és építészettörténeti emlékek tartoznak, vagyis főleg hazai, illetve magyar vonatkozású építészeti rajzok, tervek, modellek, festmények, fényképek, mozgóképek, hanganyagok, kéziratok, levelezések, szakkönyvek, építészeti folyóiratok, mintalapok, rajzeszközök és egyéb építészethez kapcsolódó tárgyak, tárgyi dokumentumok. Miután a múzeumot csak a 20. század második felében alapították, a gyűjtemény darabjainak többsége a 19. század második felénél nem régebbi, hiszen a 18. és 19. század számottevő építészhagyatékai és tervanyagai az Építészeti Múzeum alapításakor már más közgyűjteményekben voltak. Emiatt a múzeum anyaga főként az olyan építészek, belsőépítészek és építészeti fotósok hagyatéka miatt megkerülhetetlen, akiknek munkássága már a két világháború közötti években kibontakozott, de az 1945 utáni évekre is átnyúlik. Ugyanakkor nagyon kevés a közelmúltból származó mű.

A gyűjtemény húzónevei olyan jeles alkotók, mint például Hauszmann Alajos, Ybl Miklós, Lechner Ödön, Róth Miksa, Kaesz Gyula, Molnár Farkas, Kozma Lajos, Fischer József, Bierbauer Virgil és Dávid Károly.

Lechner Ödön tervrajza: Zala György villája, Budapest, XIV. Ajtósi Dürer sor 25., 1898 © Magyar Építészeti Múzeum (forrás)

A múzeum anyaga egy kevésbé feltárt terület, az építészeti fotográfia szempontjából is igen jelentős, hiszen a fotóanyagban többek között Erdélyi Mór, Pécsi József, Máté Olga, Haár Ferenc, Seidner Zoltán és Kozelka Tivadar munkáira bukkanhatunk.

Kozelka Tivadar: A Kelenföldi Erőmű Vezénylőterme (építész: Bierbauer Virgil, 1927–1933), © Magyar Építészet Múzeum (forrás)

Seidner Zoltán: Lépcsőház nézete a földszintről a Budapest V. Szalay utca 5/a-ban (építész: Rumszauer György, 1937–1938) © Magyar Építészet Múzeum (forrás)

Erre a gazdag műtárgyegyüttesre épült a 2003-ban a Műcsarnokban megrendezett „Fény és Forma: Modern építészet és fotó 1927–1950” című kiállítás és a hozzá kapcsolódó kétnyelvű (magyar-angol) kiadvány, mely az Építészeti Múzeum és a mai Forster Központ Fotótárának két világháború közötti, modern építészeti fotóanyagából válogatott. A tárlat és a rendkívül igényes katalógus úttörő munka, mely felhívta a figyelmet ennek az itthon csaknem ismeretlen területnek a fontosságára és egyben rádöbbentette a nézőket arra, hogy ezek az alkotók milyen vizuális kincset hagytak az utókorra. Sikerét bizonyítja, hogy nemcsak Budapesten, Győrben és Pécsett, hanem Helsinkiben, Rotterdamban, Bécsben, Dessauban és Wroclawban is kiállították. A tárlat előzményének tekinthető a „Szép új világ: Modern építészet Skóciában és Magyarországon 1930–1950” című, skót-magyar együttműködésben Glasgowban, majd Budapesten létrejött kiállítás 1999-ben, és egy 2001-ben Aix-en-Provence-ban nyílt bemutató, amely szintén fókuszba állította a korszak modern építészetét és építészeti felvételeit.

Cs. Plank Ibolya – Hajdú Virág – Ritoók Pál: Fény és Forma: Modern építészet és fotó 1927–1950. Budapest, Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, 2003; Ray McKenzie – Christian Hermansen (szerk.): Szép új világ: Modern építészet Skóciában és Magyarországon 1930–1950. Budapest–Glasgow, Országos Műemlékvédelmi Hivatal – Glasgow School of Art, 1999.

A múzeum munkásságát a fentieken kívül olyan saját kiállítások és publikációk képezik, mint a pavilonépítészetről kiadott mű „Pavilon építészet a 19–20. században a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményéből” (2001), vagy a modern és szocreál építészetre koncentráló „Modern és szocreál: Építészet és tervezés Magyarországon 1945–1959” (2006).

Fehérvári Zoltán – Hajdú Virág – Prakfalvi Endre (szerk.): Pavilon építészet a 19–20. században a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményéből. Budapest, OMvH Magyar Építészeti Múzeum – Pavilon Alapítvány, 2001; Fehérvári Zoltán – Hajdú Virág – Prakfalvi Endre (szerk.): Modern és szocreál: Építészet és tervezés Magyarországon 1945–1959. Budapest, Magyar Építészeti Múzeum, 2006.

De egy-egy építészre fókuszáló tárlatokat is rendeztek, mint például Dávid Károly, a ferihegyi egyes terminál építészének emlékkiállítását a HAP Galériában 2012-ben. A Magyar Építészeti Múzeum állandó szakmai partnere lett a Winkler Barnabás vezetése alatt 2003-ban létrejött HAP Galériának. A galéria bezárásakor kiadott album egyben jelentős dokumentuma a két intézmény közötti gyümölcsöző együttműködésnek.

Dávid Károly építész emlékkiállítása a HAP Galériában, 2012 (forrás)

Ezeken kívül egyéb fontos kiállítások és forráskiadványok is fűződnek az intézmény nevéhez, de természetesen a mai helyzetben, egyetlen munkatárssal a múzeum ezirányú tevékenységét nem tudja folytatni. A gyűjtemény darabjai azonban gyakran mégis kikerülnek a nagyközönség elé. Most az Iparművészeti Múzeumban, Lechner Ödön halálának századik évfordulója alkalmából megrendezett „Lechner, az alkotó géniusz” című kiállításon láthatók tervrajzok és korabeli fotók az Építészeti Múzeum anyagából. Sőt, a Forster Központ aulájában lévő „látványraktár” nyitva állt az érdeklődők előtt a Budapest 100 áprilisi és a Kulturális Örökség Napjai szeptemberi rendezvényén, amikor a látogatók a gyűjteményvezető és az intézmény gyakornokai, illetve önkéntesei által megtartott kötetlen vezetések és múzeumpedagógiai foglalkozások keretében nyerhettek betekintést a gyűjteménybe.

Mindezek ellenére a múzeum a nagyközönség számára gyakorlatilag ismeretlen és a jelenlegi állapot ezt nyilvánvalóan tovább rontja. Mégis, az elhelyezéssel kapcsolatos nehézségek a problémáknak csak egyik szeletét alkotják. Ahhoz hogy egy korszerű építészeti múzeumot vagy építészeti központot lehessen működtetni, a mai kor olyan alapvető követelményeinek kell megfelelni, mint az online hozzáférhetőség. A gyűjteménynek ugyan bizonyos részeit különböző kiadványokhoz és kiállításokhoz digitalizálták, ebből csak áttételesen kerültek fel egyes darabok az internetre. A múzeum online felületeken tulajdonképpen elérhetetlen: alig van nyoma, illetve az is tele van téves, elavult információkkal. Egy külföldi kutató látóteréből pedig – személyes kapcsolatok híján – teljesen kiesik. Ugyanakkor napjaink építészetének „gyűjtése” már a „digitális örökség” kategóriájába tartozik, melynek mostani állapotában az intézmény nem tud megfelelni. Holott a „fizikai elhelyezés és megőrzés” mellett ma már legalább annyira fontos a „virtuális hozzáférhetőség” is.

A munka folytatásához az építészettörténeti kutatás, kiállításrendezés, publikálás, restaurálás stb. mellett már a digitalizálásra és online megjelenésre is áldozni kell. Ez nyilván nem egy egyemberes feladat, és mai helyzetéből minden szempontból újra kellene építeni a múzeumot. Az intézmény fenntartása és fejlesztése mellett számos érv szól. Az ott lévő anyag már önmagában is egy „kincsesbánya” mind a szakma, mind az építészet és a városfejlődés iránt érdeklődők számára; alapvető forrása a magyar építészettörténeti kutatásnak, hiszen megőrzi és megismerteti az alkotói folyamatokat, életutakat, az építészeti közéletet, épített környezetünk alakulását, a fotográfia révén az arról alkotott képünk változásait és gyakran nyújt lényeges információkat a magánéleti, a kultúrpolitikai és a társadalmi szféráról. Ezt a fontos anyagot tehát láthatóvá kell tenni a valós és a virtuális térben egyaránt.

Sebestyén Ágnes Anna

A budapesti Mecset u. 8. szám alatti házat Komor Marcell és Jakab Dezső, a 19–20. század fordulójának kiemelkedő építészpárosa, Lechner Ödön építészeti elveinek követői tervezték. A bérház a Margit körút kanyarulatában, annak a budai városrésznek a kapujában áll, amelynek építészeti konjunktúrája éppen az első világháborút megelőző évtizedben kapott lendületet. Az épület homlokzatának díszítményei a második világháború során menthetetlenül elpusztultak, ami megmaradt, azt valószínűleg az 1940-es évek egyszerűsítő helyreállítása tüntette el. Az épület homlokzati díszítésének hiteles rekonstrukcióját lehetővé tevő kiviteli terv nem ismert, az engedélyezési tervek több helyen eltérnek a legkorábbi ismert fotográfián látható megoldásoktól. A növényi ornamensekből és magyarosnak tartott elemekből kialakított homlokzati dísz ugyan már nem, de az épület tömege, magas tetős megoldása és a lakások alaprajzi elosztása napjainkban is tanúskodik tervezőinek kiforrott tudásáról, amelyet a korszak haladó vidéki és fővárosi megrendelői középület-megbízások sokaságával is elismertek.

A házat tervező építészek az idén száz éve elhunyt építészóriás, Lechner Ödön munkatársai, építészeti elveinek következetes alkalmazói voltak. Kettejük közül az idősebb, Jakab Dezső 1864. november 4-én született a Bihar megyei Révén. Iskoláit Nagyváradon kezdte meg, majd 1893-ban a budapesti Műegyetemen szerzett építészmérnöki diplomát. Kiemelkedő rajzkészségére már az egyetemi évek alatt fény derült, s ennek köszönhetően tanulmányai ideje alatt rajzoktatásból tartotta fent magát. Az önkéntes katonaság ideje alatt Szabadkára osztották be, itt ismerkedett meg későbbi feleségével Taussig Irénnel. Gyakorlatát a Fővárosi Mérnöki Hivatalban végezte id. Falcsik Imrénél, aki stílusát tekintve az eklektikus irányelveket követte. Gyakorlata idején ugyanennél a mérnöki hivatalnál állt alkalmazásban Komor Marcell is. Ezt követően Pecz Samu, Korb Flóris valamit Lechner Ödön irodájában dolgozott. Első önálló tervezésű épülete 1894-ben, Szabadkán készült el, mely sógorának, dr. Geréb Mihály ügyvéd házának átalakítása volt. Ezután ugyanitt 1894–1895-ben Kunecz Ignác földbirtokos, kereskedő főtéri sarokháza következett. Feltehetőleg itt, Szabadkán alkalmazta először a mázas Zsolnay-tetőcserepet. 1894-ben készült ördögmalom-tervével elnyerte a Magyar Mérnök és Építész Egylet kispályázatának első díját. Az itt alkalmazott favázas architektúrájú, magas tetős épület már a millenniumi kiállítási pavilonok hangulatát hordozta. 

Ez az 1910-es felvétel az egyelőre egyetlen ismert archív fotó a ház eredeti díszítéseivel. Forrás: www.fortepan.hu

Komor Marcell 1868. november 6-án, hatodik gyermekként született Pesten. Reáliskolája elvégzése után Jakab Dezsőnél két évvel korábban, 1891-ben szerzett építészmérnöki oklevelet a budapesti Műegyetemen. Egyetemi éveit követően egy darabig az eklektikus stílushoz kapcsolható, a főváros által kedvelt Czigler Győző irodájában, majd ezután Hauszmann Alajos műtermében dolgozott. Elismerte egykori tanára nagyságát, de már az olyan új anyagok alkalmazása foglalkoztatta, mint a vasrudak s a vasbeton. Elismeréssel szólt Hauszmann Alajos Műegyetem-díszítésének elgondolásáról, mert a központi épület tervezésekor a díszítőelemek közé belopta a magyaros ornamentikát. Hauszmann irodája után az építész id. Francsek Imre munkatársa lett, az ő irodájában ismerkedett meg Jakab Dezsővel. Ettől az időszaktól kezdve a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet ülésein többször közösen álltak ki. Komor Marcell első önálló pályatervei között szerepel a 1893-ban elkészült zsinagóga, majd 1894-ben a Szegény Gyermekekért Alapítvány háza. Jelentős a szakírói tevékenysége, melyet 1894-ben kezdett, s ettől fogva rendszeresen publikált az Építő Ipar című szaklapban.

A homlokzat eredeti magyaros szecessziós díszítése (részlet)

A millenniumi év egy újabb közös pontot jelenthet a két építész pályáján, mindketten külön pályamunkával ugyan, de részt vettek az ünnepi év épületeinek megtervezésében. Jakab Dezső tervei szerint épült fel a Mezőgazdasági csarnok, a Földművelésügyi kiállítási iroda, a Ménes-birtokok, a Selyemtenyésztési csarnok, a Meteorológiai pavilon, s ezen kívül még további, a jelenkori főcsoporthoz tartozó épületek. Komor Marcell a millenniumi kiállításon Justus Sándor görredőny-gyáros kiállítási épületével szerepelt, s ezen kívül Lechner irodájának munkatársaként részt vett az ünnepségsorozat keretében megnyíló Iparművészeti Múzeum és Iskola belsőépítészeti kialakításában. A két építész közös nevezője az említetteken túl talán leginkább Lechner Ödön stílusának továbbörökítésében lelhető fel. Komor Marcell és Jakab Dezső követője és terjesztője volt a lechneri formanyelvnek. Hittek abban, hogy a Lechner által kigondolt modern magyar építészet folytatható, s a lechneri formavilág alkalmazása nem a tervezői kreativitás hiányát, hanem a mesterbe s eszméibe vetett teljes elkötelezettséget jelenti majd. Irodájuk a megalapítástól kezdve Budapesten volt, de Nagyváraddal, Szabadkával és Marosvásárhellyel is élénk kapcsolatot tartottak fent. Az iroda néhány jelentős megrendelése közé tartozott a szabadkai városháza, a marosvásárhelyi kultúrpalota és a Mecset u. 8. bérházzal egy időben épített városháza, valamint a nagyváradi Fekete Sas szálló.

Az épület eredeti díszítőrendszere a Mecset utcai homlokzaton. Forrás: Budapest Főváros Levéltára

A Mecset utca 8. alatti társasházat 1905–1906 körül tervezték, a kivitelezés 1906 vége és 1909 eleje között zajlott. A ház a korszak tipikus budapesti bérházai közé tartozik, építtetői Zuckermann Gyula és Ungár Manó a lakások bérbeadásából húztak jövedelmet. A Margit körút kanyarulatának környéke a maihoz hasonló jellegű volt, pár különbség azonban figyelemreméltó. Az utca végén még megvolt a Gül Baba türbéjét befogadó romantikus Wagner-villa, Beck Ö. Fülöp 1938-as alkotásának, az Ifjúság kútja kútszobornak otthont adó Margit utcai park területén az 1937-es budapesti térképszelvény tanúsága szerint pedig még sok kicsi ház állt. A saroktelekre emelt, két meredeken emelkedő utcára néző homlokzatú épület homlokzata akár csak régen, mai is nehezen fotózható, talán ez is magyarázza, hogy a bérházról kevés archív fotó ismert, s a korszakkal foglalkozó művészettörténeti szakirodalom is csak elvétve említi meg. 

Az épület eredeti díszítőrendszere a Margit utcai homlokzaton. Forrás: Budapest Főváros Levéltára

A két meredeken emelkedő utca saroktelkére felhúzott épület hosszanti, Mecset utcai homlokzatán a félemeletek eltolása jelentett megoldást. Az 1906. május 22-én keltezett, az építészek pecsétjével és aláírásával hitelesített, fennmaradt engedélyezési terveken már látható az a kevés, ami napjainkra megmaradt a homlokzati díszítésből: a terméskő lábazat és a földszinti ablaksort keretező tégla szalagfonat. Az ismert tervek és az átadást követő évben készült fotográfián látszó megoldások számos részletben eltérnek: ilyen, egyebek mellett, a Mecset utcai homlokzaton az eredetileg a negyedik tengelyben kiugratott rizalit eggyel délre (balra) helyezése; a második tengely vakablakai helyén az átadás évére utaló 1909-es stilizált növényi ornamentikával keretezett évszáma; a harmadik emeleti ablakközök faberakásos díszítése. A Margit utcai homlokzat esetében fényképfelvétel hiányában, a másik homlokzat analógiájára csak feltételezhetjük a tervezés és a kivitelezés közötti eltéréseket. Lényeges lenne többet tudni a Margit utcai homlokzat ismeretlen tematikájú figurális díszítéséről, amely, ha megvalósult – akár festett, vagy domborműves megoldásával – a ház ékessége lehetett. A Komor Marcell és Jakab Dezső építészek által szívesen alkalmazott változatos anyaghasználat ugyan valószínűleg nem jellemezte a házat, de a többi épületükön megfigyelhető polikróm díszítés igen, amely a környék ékszerévé avathatta az épületet. 

Margit utca a Mecset utcától az Apostol utca felé nézve 1914-ben. Jól látszanak az 1930-as évek közepéig még álló kis földszintes házak a mai Margit utcai park helyén. Forrás: Fortepan.

Vélhetően a Mecset utcai bérház felépítése során fordult az építészpáros figyelme az akkor a pesti oldalhoz képest még beépítetlen budai városrész felé. 1909-ben tervezték meg saját ikervillájukat és az azokhoz kapcsolódó bérházukat, amely innen nem messze, az akkori Oszlop, a mai Keleti Károly utca 29-31. alatt található. A Mecset utcai munkájukhoz közeli bérházzal kombinált ikervillájuk, az építészek és családjuk otthona jól ismert a budapesti építészeti örökségével foglalkozók előtt. A Mecset utca 8. alatti bérház a legelső fővárosi megbízásaik között volt, életművük alapos feldolgozottságának hiánya miatt csak valószínűsíthetjük, hogy sorrendben talán valóban a harmadik az 1900 körül elkészült Dembinszky utcai és az 1902 körüli Radnóti Miklós utcai bérházak után. Azonban mindenképpen a nyitánya volt nem csak a fővárosi lakóház és nem lakóház jellegű épületeiknek: 1909–1914 között bérházakat terveztek a Hegedüs Gyula, a Szinyei Merse utcában és a Jókai téren. Ezek mellett 1910–1914 között épült fel a Rákóczi úton álló Palace Szállójuk, a Népopera (ma: Erkel Színház) és a Fiumei úti munkásbiztosító székház első üteme, valamint ezt követően készült el két vidéki főművük a szabadkai városháza és a marosvásárhelyi Kultúrpalota.

Az épület további sorsa a megismert levéltári források alapján kevéssé rekonstruálható. A második világháború során az épület komoly károkat szenvedett, a háború utáni kényszermegoldások nem kerülték el ezt a házat sem. Az alaprajzi megoldások ugyan nem tették lehetővé a lakások felszabdalását, de az 1940-es évek végi hevenyészett felújítás során kapta (részben talán vissza) azt a narancssárgás színezését, amely az egyetlen hiteles kiindulási pontnak tűnt az egykori bérpalota régóta esedékes idei felújítása során. Az elmúlt 70 év lenyomatát a színezés mellett az 1940-es évekre jellemző kartusban megjelenő építési évszám és az eredeti, keskenyebb liftet felváltó „modern” liftház jelenti.

Források: Budapest Főváros Levéltára, www.fortepan.hu, www.wikipedia.org, Várallyay Réka: Komor Marcell és Jakab Dezső. Budapest, Holnap kiadó, 2010.

Székely Miklós

Az elmúlt évek műemlékeket is érintő uniós beruházásainak jellegzetes kísérői a megélénkült turistaforgalmat kiszolgálni hivatott fogadóépületek. Ez a (mellékhelyiségtől a 3D-s vetítőteremig sok mindent magába foglalni képes) épülettípus nálunk viszonylag új keletűnek számít, tőlünk nyugatabbra azonban régebbi múltra tekint vissza (ld. az angol visitor center, illetve a német Besucherzentrum kifejezést).

Az alábbiakban csak a műemléki vonatkozású látogatóközpontok problematikájával kívánok foglalkozni, azokkal sem kortárs építészeti megközelítésben, hanem szigorúan a történeti épületek megjelenésére, összképére, hasznosítási lehetőségeikre gyakorolt hatásuk vonatkozásában. A felsorakoztatott példák segítségével kívánok rávilágítani azon ritkán feszegetett kérdések létjogosultságára, amelyek az ilyen épületek szükségességét, illetve történeti környezetbe való illeszkedését firtatják.

Előre kell bocsátanom, hogy a közvélekedéssel és sokak híresztelésével ellentétben az uniós támogatás révén megvalósuló fejlesztéseknél nem kötelező ilyen létesítményeket építeni. Ez annak ellenére így van, hogy nálunk – miként azt a fogadóépületek melletti érvként hangoztatni szokás – kifejezetten műemléki helyreállításra egyáltalán nem, csak turisztikai vonzerőfejlesztésre lehet pályázni. Miért költenek hát olykor több százmillió forintot ilyen építmények létrehozására műemlékek közvetlen közelében?

A tihanyi bencés apátság „Porta Pacis” („a béke kapuja”) névre keresztelt, 2011-ben átadott fogadóközpontja például önálló beruházás révén épült meg, tehát nem egy leromlott állapotú együttes felújításának részeként készült. Rendeltetése nem egyéb, mint a Balaton fölé magasodó ősi monostort elözönlő turistaáradat XXI. századi igényeket kielégítő fogadása. Mivel eddig szinte csak méltató írások jelentek meg róla, szeretném kissé eltérő, az örökségvédelem szempontjait jobban érvényre juttató szemszögből megközelíteni a vele kapcsolatos problémákat. Az apátsági templomtól északnyugatra elhelyezkedő új építmény részben a föld alatt, részben a felszínen helyezkedik el. A munkálatokkal foglalkozó cikkek lelkendezve emelték ki, hogy a komplexum 70%-a a térszín alatt helyezkedik majd el, ami rejtőzködő megjelenést sejtetett. Ehhez képest egy meglehetősen masszív betontömb tűnt fel a monostor tőszomszédságában, a hazánkban egyre inkább elharapózó bunkerépítészet újabb példájaként. Eleve kétséges, hogy az új betonkonstrukció rideg kimértsége képes-e egyáltalán harmonizálni a templom vidékies ízű, rurális bájt sugárzó részletforelképzelémáival, zsindelyfedésű, kerekded toronysüvegjeinek kedvességével. A falusi barokk istenházák tagozatait a korszak élvonalába tartozó, faragott berendezéssel ötvöző templomtól minden elemében idegen fogadóépület inkább kelt világháborús katonai objektummal kapcsolatos, kevésbé felemelő képzeteket, semmint a szerzetesi vendégszeretet szívmelengető érzését…

A tihanyi fogadóépület bejárata és egy világháborús bunker

Az ilyen felvetésekkel szemben rendre azt a zsigeri ellenérvet hozzák fel, hogy a történeti együtteshez kapcsolódóan végzett kortárs építészeti tevékenység vállaltan az elkülönülésre, a szándékos kontraszthatás keltésére törekszik. Ez esetben viszont harmonikusabb, és egyben maradandóbb eredményt biztosító megoldás lehetett volna, ha az alkotók (a helyi, tradicionális építőanyagok irányába tett engedménnyel) például a mégoly triviálisnak tűnő terméskövet alkalmazzák. Még szerencsésebb és sokkal inkább környezetbarát opció lett volna, ha a semmihez sem fogható hangulatú, festői Csokonai liget közel kétharmadának külszíni fejtéssel történő kitermelése helyett alkalmasabb helyszínt választanak, amely vizuális értelemben biztonságos, de nem leküzdhetetlen távolságra van a műemléktől. A Kossuth Lajos utcától a templom előtti térig felvezető lépcső – mint fő megközelítési út – melletti teraszos domboldalt hasonló technikával, de kevésbé fájdalmasan lehetett volna hasznosítani a nevezett célra. A délkelet felől ugyanoda felkanyarodó rézsűs utca korábbi épületeinek átalakításával, illetve bővítésével pedig akár jelentős pénzösszeget is megtakaríthattak volna. Félő azonban, hogy a megvalósult építmény esztétikai értelemben nem annyira a béke kapuja, mint inkább jövőbeni konfliktusok forrása lesz.

Más szempontból tanulságos a helyreállítás alatt álló fertődi Esterházy-kastély elé, pontosabban a tőle északra fekvő Pomogy (ma Pamhagen, Ausztria) felől bevezető út mentén építeni tervezett fogadóközpont esete. A sajtóban kisebb időkülönbséggel eddig három különböző tervvariáns is napvilágot látott ugyanattól a tervezőirodától.

Változatok egy témára Fertődön

Az első, 2007-ben nyilvánosságra került változat üvegfákat vizionált a területre. Az alkotói közösséget, ahogy az manapság lenni szokott, itt sem hatotta át a történelmi jelentőségű hely szellemisége, inkább az egykori előkert dendrológiai szempontból csak kisebb részben értékes fái ihlették meg, miáltal ez az elképzelés sokkal inkább mutatkozott alkalmasnak egy nemzeti park, mint egy főúri rezidencia látogatói számára. Hivatalosan ennek a konstrukciónak kellett volna „felkészítenie” a turistákat az őket fogadó késő barokk világra, aminél nagyobb képzavart nehezen tudnék említeni. Ráadásul mindezt nem kevesebb, mint nyolcszázmillió (!) forintból tervezték megvalósítani, amely reálértékben talán meg is haladja az épületegyüttesre a feldúlását követő ötven évben fordított források összességét. A koncepció irreális voltával szembesülve – heves viták közepette – a kastélyt akkoriban kezelő Műemlékek Nemzeti Gondnoksága új tervet készíttetett, immáron „csekély” félmilliárdos büdzsével. A második variáns kevésbé formabontó, de visszafogottnak továbbra sem nevezhető épülete azonban ugyancsak tervlapon maradt, míg végül elkészült a minimál-költségvetésű harmadik verzió. Ennek belsőterében – mintegy gesztusgyakorlásként – megjelenik a kastély homlokzati architektúrájának afféle grafikai idézete.

Bárhogy is, Eszterháza ismeretében kijelenthető, hogy a többnyire leromlott állapotú, vagy méltatlanul hasznosított melléképületek sokasága mellett új fogadóközpontot készíttetni több mint pazarlás. A kastély három lehetséges megközelítési útja mentén hosszan sorakoznak a kívánt funkcióra alkalmasabbnál alkalmasabb, sorsuk jobbra fordulását váró építmények: észak felől a két gránátos ház, valamint a kastély földszintes patkószárnyai, nyugatról a vendégfogadó, a muzsikaház, illetve a lovarda, keletről pedig a tiszttartói lak. Mindemellett Európa legnagyobb rezidenciái közül több egyáltalán nem rendelkezik különálló fogadóépülettel, hanem az együttes valamelyik történelmi része szolgál erre a célra. Így az angliai Blenheim Palace közel négyszázezres, vagy épp Schönbrunn 2,5 milliós éves turistaforgalommal is megbirkózik önálló látogatócentrum nélkül.

Amennyiben mégis elkerülhetetlennek bizonyul az új fogadóépület létesítése, érdemes azt a történetileg kialakult feltárulás, összkép, illetve építészeti koncepció bárminemű zavarása nélkül kivitelezni. Elfogadható példa erre az edelényi L’Huillier–Coburg-kastély látogatócentruma [A funkciókon itt a kortárs épület, és a kastély földszintes patkószárnyai osztoznak. Előbbibe csupán a vizesblokkok és egy térkép került – a szerk.], amely az egykori kert határain túl, a Bódva-folyó töltésébe illesztve, a kastély felől rejtve jelenik meg.

Az edelényi fogadóépület és a kastély képe a látogatóközpont felől

Általánosságban a jó megoldás kulcsa abban keresendő, hogy nem erőltetnek az alapszükségletek (úgy, mint vizes blokk, jegypénztár, információs pult) kielégítésén túlmenő fölösleges funkciókat az új építmény keretei közé. Az igazi látványosság ugyanis a kastély, vagy épp az apátság, amely maga kell, hogy a bemutatás tárgya és egyben eszköze legyen. A méregdrága, ám hihetetlen gyorsasággal elavuló műszaki berendezésekre alapozott didaktikus filmvetítések és egyéb látványelemek megfosztják a műemléket attól, hogy önmaga tárja fel titkait, felkínálva a spontán megismerés örömét az érdeklődőknek. Az érv, miszerint komoly igény mutatkozik az épületek múltjának audiovizuális technikával történő szemléltetésére, inkább a modern piacgazdaság egyik alaptételét látszik igazolni, amelynek értelmében a jól reklámozott kínálat szükségképp megteremti a maga keresletét. Ráadásul a funkcionális és esztétikai értelemben túlhangsúlyozott, szerep- és aránytévesztésről árulkodó látogatóközpontok nélkülözhetetlen forrásokat vonnak el hányattatatott sorsú kulturális örökségünk megmentésétől.

Bármekkora tétben hajlandó vagyok fogadni, hogy az újdonság varázsával együtt fogadóépületeink népszerűsége is elillan.

Bátonyi Péter

A Fiumei úton, a Nemzeti Sírkert és a hamarosan Sorsok Házaként megnyitó egykori Józsefvárosi pályaudvar között, az elkanyarodó villamospályát követve egy keskeny utca nyílik. Aki ismeri, többnyire az is hibásan, útként említi, holott valójában csak utca a Salgótarjáni, ráadásul pár száz méterrel később véget is ér. Aki folytatja útját a villamossínek melletti gazos ösvényen, nem sokkal később az MTK stadionjánál, majd a Hungária körútnál bukkanhat ki. Érdemes azonban megállni annál a toronyszerű építménynél, amely az aszfaltcsík végénél magához vonzza a tekintetünket. Mögötte Budapest, de talán egész Közép-Európa funerális művészetének legértékesebb együttese rejtőzik. A Salgótarjáni utcai zsidó temető korábban évtizedeken keresztül gazdátlanul pusztult, és sokan, még legavatottabb kutatói is lehetetlennek tartják, hogy valaha visszanyerje egykori fényét. Valóban így lenne?

A 19 század második feléből származó kőtáblák egy megtisztításra váró területen (a külön nem jelölt képek a szerző fotói)

A Salgótarjáni utcai zsidó sírkertet 1874-ben nyitották meg a Kerepesi úti temető egy korábban nem használt részén. Kis mérete miatt a századfordulóra gyakorlatilag betelt (ezért is vált szükségessé 1893-ban a jóval kijjebb fekvő Kozma utcai zsidó temető megnyitása), de így is reprezentatív emlékévé vált a kiegyezés utáni magyar zsidóság kultúrájának. Az utolsó, nagyobb fejlesztéseket az 1910-es években hajtották végre: ekkor épült Lajta Béla tervei alapján a bejárati kaputorony és az új szertartási épület, valamint sírhelyeket alakítottak ki a korábbi temetőudvaron is – ez ma a terület legelőkelőbb része.

A Lajta Béla tervezte szertartási épület mai állapota

A két világháború között a temetések száma megritkult, 1945 után azonban a pesti gettó halottainak jó részét ide temették át. Ezt követően a temető fenntartásáról gyakorlatilag senki sem gondoskodott. A következő évtizedekben a sírboltok gazdátlanul pusztultak, a kerítésen beszökő vandálok pedig felmérhetetlen pusztítást vittek végbe; a kripták többségét feltörték, a feliratos márványtáblákat, sírfedeleket összezúzták, a fém korlátokat, díszítőelemeket, vázákat elhurcolták. A Lajta legjobb munkái közé sorolt szertartási épület Zsolnay-kerámiával burkolt kupolája beomlott, belső díszítése megsemmisült. A temető a nyolcvanas évekre a teljes pusztulás szélére jutott, és a helyzet csak az utóbbi években kezdett javulni, amióta a bejárati torony szolgálati lakásában élő gondnok teljes munkaidőben a területen dolgozik.

A sírkert legnagyobb építménye, a hatvani Deutsch-család mauzóleuma

A gazdátlan évtizedek pusztulása azért különösen fájó, mert a temetőben a 19. század végi polgárság és zsidóság meghatározó alakjai, kereskedők, iparosok, tudósok, mecénások, rabbik sírjait találjuk. A hatalmas mauzóleumokon részben még ma is ismert nevek sorakoznak: a Kohner, Schosberger, hatvani Deutsch, Herzog és Wolfner családok, amelyek sorsa 1944–45-ben pecsételődött meg. A nevek ismeretében talán nem meglepő, hogy a temetőben sétálva a kor legjobb magyar építészeinek munkáit fedezhetjük fel. A legfontosabb természetesen Lajta Béla tucatnál is több síremlékének együttese, de meghatározó alkotásai állnak itt Fellner Sándornak, Quittner Zsigmondnak, Gerster Kálmánnak, Alpár Ignácnak, a Kármán-Ullmann és a Barát-Novák párosoknak, valamint a kor nagy kőfaragó műhelyeinek, elsősorban a több generáción keresztül működő Kohn-műhelynek. Lajta munkái mellett országos jelentőségű emléknek nevezhetjük Vázsonyi Vilmos, az első zsidó vallású magyar miniszter síremlékét, Maróti Géza alkotását, valamint a Vidor Emil tervezte Freund-síremléket. És csak néhány a szobrászok nevei közül: Telcs Ede, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Vedres Márk, Kövesházi Kalmár Elza…

Évtizedes pusztulás nyomai a bejárattól jobbra álló kriptasoron

Mivel a temető jellemzően nem látogatható, sőt, a nagyközönséghez hasonlóan a kor építészetével és képzőművészetével foglalkozók közül is kevesen ismerik, már a fenti, rövid összegzés elkészítése is komoly problémákba ütközött volna, ha a Nemzeti Örökség Intézete nem jelenteti meg 2014-ben A Salgótarjáni utcai zsidó temető című könyvet Tóth Vilmos szövegével és szerkesztésében. A nagyméretű album imponálóan részletes listáját adja a temető értékeinek, az itt nyugvó közéleti személyiségek rövid életrajzával, ahol lehetséges, azonosítva a tervezőket is; az adatokat a helyszínre több mint egy évtizede visszajáró Nagy Károly Zsolt dokumentum értékű fényképei kísérik.

A Guttmann-síremléket, Lajta Béla munkáját nem is olyan régen még gaz nőtte be

„A Salgótarjáni utcai temető haldoklik. Az utolsó órában vagyunk. Ez a könyv figyelemfelkeltés is kíván lenni: ma még talán megmenthető ez a páratlan sírkert.” – írja Tóth Vilmos a könyv epilógusában. Valójában örömteli ezt olvasni, korábban ugyanis szinte minden a témában megszólaló szakértő lehetetlennek tartotta a temető megmentését. Pedig jó példáért nem is kellene messzire menni – elég Lengyelországig.

A sírkert nagy területe jelenleg járhatatlan az elburjánzott növényzet miatt

Az Okopowa utcai temető Varsó zsidó múltjának kevés épen maradt emlékei közé tartozik. Bár a náci megszállók felrobbantották az építményeit, és a területen átgázolt az 1944-es varsói felkelés hulláma, a síremlékek zöme épen maradt, sőt, a háború után is használták. Az 1990-es évekre azonban nagy része teljesen elgazosodott és életveszélyessé vált, amikor is az újjáalakult varsói hitközség, a lengyel-német Nissenbaum család alapítványa, valamint Varsó önkormányzatának összefogásában átfogó rekonstrukciós munkálatok kezdődtek. Ezek ma is tartanak, de a temető nagy része két évtized alatt látogathatóvá vált, a növényzetet visszairtották, a kidőlt-bedőlt síremlékeket megtámogatták. Az évi húsz-harminc temetés mellett a fenntartást elsősorban támogatásokból, valamint az évi több ezer látogató belépti díjából fedezik.

A kitisztított utaktól néhány méterre eltávolodva a növényzet átláthatatlanná sűrűsödik

A Salgótarjáni úti temető sajnos több szempontból is hátrányos helyzetből indul a varsóihoz képest. Egyrészt Budapesten nem ez a központi zsidó temető, sőt, használaton kívül áll, alig néhány tucat család látogatja csak itteni rokonai sírját. Másrészt csupán a mauzóleumok végleges enyészettől való megmentése milliárdos összeget és komoly szakértő gárdát igényelne – amit ráadásul megnehezít a hiányzó infrastruktúra, hiszen a temető falainak mentén nincs gépjárművel is járható út. A beszakadt kripták, ingó síremlékek komoly veszélyt jelentenek a látogatókra. És akkor még nem beszéltünk a teljesen elburjánzott növényzet megritkításáról, a kerítés újjáépítéséről.

Vidor Emil síremléke Freund Vilmos számára

Ezek a problémák azonban azt is elég jól megmutatják, hogyan lehetne eredményeket elérni. A terület egy részének balesetmentesítését követően a temető megnyitható lenne a látogatók számára, kihasználva a budapesti zsidóság, a helytörténet és a századfordulós építészet iránti érdeklődést. A sírkert megközelítésével nincs gond: épp a bejáratnál áll meg a Blaha Lujza térről induló 37-37A villamos. Érdemes lenne azonban komolyan megfontolni a temető kibővítését a rendelkezésre álló szomszédos területekkel, és az állandó használat újraindítását. Az elmúlt években egyértelműen pozitív változás indult el, hiszen az egykori temetőudvar síremlékeinek jó része megtisztult, így Lajta évtizedekig borostyán alatt rejtőző munkáit is újra láthatjuk.
A kisebb állagmegóvó munkákhoz biztosan igénybe lehetne venni lokálpatrióta önkénteseket, a szakmai beavatkozásokhoz azonban már komolyabb összegekre lenne szükség. Ehhez eddig a teljes terület 2002-es védetté nyilvánítása, illetve 24 sírbolt 2006-os külön védelme sem bizonyult elégségesnek. Talán a Nemzeti Örökség Intézetének megalapítása, illetve a szomszédos Fiumei úti sírkert Nemzeti Emlékhellyé alakítása – amelyet nemrég jelentett be a Miniszterelnökség – ennél komolyabb változást hoz a sírkert életében; hogy a szomszédban bruttó 6,6 milliárdért elkészülő Sorsok Házáról ne is beszéljünk.

Kovács Dániel

„Building with Light” – ezzel a címmel írta meg Robert Elwall (1953–2012) angol történész és kurátor az építészeti fotográfia történetének máig legteljesebb összefoglalását, és az ő emlékére ugyanezzel a címmel rendeztek most novemberben konferenciát egykori munkahelyén, a Royal Institute of British Architectsben (RIBA), Londonban. Elwall Eric de Maré angol fotós és író „Building with Light” kifejezésével élve utalt arra a szoros kapcsolatra, mely a fotográfia feltalálása óta az építészetet és a fényképezést összefűzi. Az Örökségfigyelőn korábban megjelent cikkem, „Az építészeti fotó mint kulturális és digitális örökség” témájánál maradva foglalom össze a következőkben a RIBA mint a világ egyik legjelentősebb építészeti központja példaadó tevékenységét az építészeti fotó gyűjtése, megőrzése, rendszerezése, digitalizálása, közzététele és interpretálása terén.

A Royal Institute of British Architects épülete, London (a szerző felvétele); Robert Elwall: Building with Light. The International History of Architectural Photography. London–New York, Merrell Publishers, 2004.

A RIBA-t 1834-ben alapították „az építészet általános fejlődésének elősegítése” céljából, s az alapító okiratban megfogalmazott ilyen irányú alapelvek mellett azóta is kitartanak. Folyóiratuk, a RIBA Journal először 1894-ben jelent meg, melyet mind a mai napig kiadnak. Az intézmény fennállásának 100. évfordulóján, 1934-ben költözött a London központjában konkrétan erre a célra épült Portland Place 66 szám alatt álló Art Deco irodaépületbe, mely 1933 és 1934 között épült George Grey Wornum tervei alapján (az épületről és történetéről bővebben itt olvashatnak). Ma a RIBA a már több mint 40 000 tagból álló szakembergárdájából és szponzoraiból működik és tartja fenn magát; célja, hogy tagjai számára oktatást nyújtson, befolyásolja a kormány ilyen irányú politikáját, gyakorló építészeknek és elméleti szakembereknek kutatóhelyet biztosítson, és hogy a kiállításoktól a workshopokig terjedő különféle programokkal megszólítsa a szélesebb, laikus közönséget is. Az épület ad otthont az ingyenesen látogatható British Architectural Librarynak, és a RIBA gazdag – kb. 4 millió darabot számláló – archívumának és gyűjteményeinek, melyben kéziratok, építészeti folyóiratok, rajzok, makettek és fotográfiák találhatók. A gyűjtemény egy része (már több mint 80 000 kép) online is elérhető a RIBApix honlapján.

A RIBA fotógyűjteménye ma kb. 1,5 millió fotográfiát számlál, melynek gyűjtése, rendszerezése és publikálása elsősorban Robert Elwall, a gyűjtemény alapítója és egykori vezetője munkásságához köthető. Elwall 1976-ban könyvtárosként lett a RIBA munkatársa, majd 1980-ra az addig rendszerezetlen fotográfiákból létrehozta a RIBA fotógyűjteményét, melyet ezt követően tovább gyarapított. 2012 márciusában bekövetkezett halála után a gyűjteményt az ő tiszteletére nevezték el „Robert Elwall Photographs Collection”-nak. Elwall 30 éven át foglalkozott építészeti fotográfiával a terület egyik legjobbjaként, számos cikke jelent meg a témában különböző folyóiratokban, 1994-ben a brit építészeti fotográfia történetéről adott ki egy átfogó könyvet, majd 2004-ben jelentette meg a már említett „Building with Light. The International History of Architectural Photography” című kötetét. A könyv a fotográfia születésétől egészen napjainkig tárgyalja az építészeti fotó történetét a 19. századi dokumentáló fényképezéstől kezdve az építészetre specializálódott stúdiók és az amatőrök munkáján keresztül a modern fotográfiáig napjaink digitális technikájával bezárólag. A különböző fotográfiai tendenciák kronológiai tárgyalását tágabb kultúrtörténeti és társadalmi összefüggéseiben vizsgálja, az építészek és a fotósok kapcsolatát, a fotónyomtatás fejlődését, a fotó, a könyvkiadás és a sajtó viszonyát, valamint a fotó propagandaeszközeit egyaránt elemzi. Elwall 2009-ben kollégájával, Valeria Carullóval együttműködve az olasz építészeti fényképezésről is írt „Framing Modernism: Architecture and Photography in Italy 1926–1965” címmel. Ezen kívül számos kiállításnak volt kurátora, és brit építészeti fotósok, így Eric de Maré, John Maltby, Edwin Smith és John Donat monográfiáinak a szerzője. A Culture24-nek írott rövid esszéi, melyek a fotógyűjtemény kisebb szeleteiről, illetve az előbb említett fotósokról szólnak, online is elérhetők.

Robert Elwall – Valeria Carullo: Framing Modernism: Architecture and Photography in Italy 1926–1965. London, Estorick Foundation, 2009; Eric de Maré: Royal Albert Bridge, Saltash, Cornwall, 1940-es évek © RIBA Library Photographs Collection (forrás)

John Maltby: Lakóház, Holford Square, Finsbury, London, 1955 © RIBA Library Photographs Collection (forrás); John Donat: Salk Institute for Biological Studies, La Jolla, Kalifornia, 1966 © RIBA Library Photographs Collection (forrás)

A RIBA fotógyűjteményének magyar anyaga is van, így például a két világháború közötti modern magyar építészetről készült fotográfiák egy figyelemreméltó gyűjteménye. Fontos megjegyezni, hogy ezek közül egyes pozitívoknak a negatívjai, vagy további nagyításai, illetve párdarabjai a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményében, vagy a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ Fotótárában lelhetők fel. Az anyagban többek között modern budapesti társasházakról és Molnár Farkas villáiról készült felvételeket találunk, melyeket olyan jeles magyar fényképészek készítettek, mint Seidner Zoltán vagy Haár Ferenc.

Seidner Zoltán: Tyroler-ház, Budapest, 1934-36, tervezte Molnár Farkas © RIBA Library Photographs Collection (forrás); Haár Ferenc: Bérház, Budapest Pozsonyi út 38., 1936, tervezte Domány Ferenc és Hofstätter Béla © RIBA Library Photographs Collection (forrás)

A RIBA, illetve a fotógyűjtemény kurátorai a közelmúltban is számos programot rendeztek az építészeti fotográfiával kapcsolatosan. Idén szeptemberben nyitott és december 6-án zár az „Ordinary Beauty: The Photography of Edwin Smith” című retrospektív kiállítás, mely Edwin Smith, Anglia egyik legjelentősebb 20. századi fotográfusának munkáiból mutat be egy csaknem 100 fotóból álló válogatást. A hétköznapi életet megidéző városképek, a zord vagy épp idilli angol vidékről készített tájképek, atmoszférikus épületbelsők és külföldi útjainak emlékei tanúsítják Smith hangulatiság iránti rendkívüli érzékenységét. A tárlatról online galéria és rövid YouTube videó is készült.

Edwin Smith: Campo San Giorgio Maggiore, Velence, 1961 © RIBA Library Photographs Collection (forrás)

A kiállítás apropóján számos eseményt – tárlatvezetést, workshopot és előadást – is rendeztek, így például novemberben a Robert Elwall emlékének szentelt, fentebb már említett konferenciát „Building with Light: The Legacy of Robert Elwall” címmel; valamint októberben egy nyilvános ülést („The power of images – How photography changed architecture”), melyen gyakorló fényképészek és elméleti szakemberek folytattak eszmecserét arról, hogy a fotográfia hogyan alakította és alakítja ma is épített környezetünkről alkotott képünket. Ezeken kívül még január közepéig látogatható a londoni Barbican Centre-ben a témába vágó és a RIBA honlapján is ismertetett „Constructing Worlds: Photography and Architecture in the Modern Age” című kiállítás a fotográfia és a modern építészet viszonyáról.

A rendezvényekről bőséges írott anyag, illusztrációk és videók érhetők el a RIBA honlapján, melyből világosan kirajzolódik az intézmény tudatos politikája az építészeti fotó mint kulturális örökség megőrzése és mindenki számára elérhetővé tétele terén. A RIBA ezzel mutat példát az összes jelenlegi és leendő építészeti gyűjtemény számára.

Sebestyén Ágnes Anna

Az 1990-es évek végétől megkezdődött a nem muzeális gyűjteményekben őrzött szakrális tárgyak szisztematikus felmérése az Erdélyi Református Egyházkerület gyülekezeteiben. A dr. Buzogány Dezső teológiai tanár köré csoportosult, történészekből és művészettörténészekből álló csapat célja az eklézsiák tulajdonában lévő klenódiumok, textíliák, levéltári források, harangok, orgonák számbavétele és részletes fotódokumentálása, majd a helyszíni felmérést követően az eredmények feldolgozása és publikálása. Tevékenységük fontossága megkérdőjelezhetetlen.

A csapat jobbról balra: dr. Kolumbán Vilmos, dr. Buzogány Dezső, dr. Tóth Levente, Fülöp Zsuzsánna, Sipos Dávid, Tamás Iringó és Ősz Sándor Előd [fotó: Kovács Mária Márta].

Az elmúlt 15 évet leszámítva csak szórványosan jelentek meg tanulmányok ebben a témában. Az utolsó nagyobb volumenű felmérést 1928 és 1936 között Debreczeni László készítette a Református Egyházkerület megbízásából, de munkája sajnos nem teljes, pénz hiányában és atörténelmi események következtében nem látogathatott végig minden eklézsiát. Vázlatkönyveit az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevétárában őrzik, nyomtatott formában nem jelentek meg.

2002 és 2009 között három történeti egyházmegye – a Hunyad-zarándi, a Nagysajói és a Küküllői – gyülekezeteinek helyszíni felmérése valósult meg, az eredmények feldolgozása is napvilágot látott (A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere. I–III. Kolozsvár, 2002–2007.; A nagysajói káptalan egyházközségeinek történeti katasztere. Kolozsvár, 2007.; A történelmi Küküllői Református Egyházmegye egyházközségeinek történeti katasztere. I–IV. kolozsvár, 2008–2012.). A kötetek online is hozzáférhetőek. Szerkezetüket tekintve a kötetek egységesek: gyülekezetenként csoportosítva a 17–18. századi esperesi vizitációs jegyzőkönyvek szövegét közlik, ezt követi a lelkészek és tanítók névsora, majd a kötetben szereplő egyházközségek ötvös- és ónművészeti tárgyainak és textíliáinak összefoglalója és katalógusa. Az említett egyházmegyéken kívül 2007 és 2011 között a történeti Háromszék területén szerveződött négy református egyházmegye (Erdővidék, Kézdi, Orbai, Sepsi) gyülekezeteiben fennmaradt tárgyi hagyaték felmérése is lezajlott, ennek eredményeit egyelőre részlegesen közölték.

Jelenleg az egykori Görgényi és Dési Egyházmegyékben folyik a felmérő munka, amelyek során nemcsak az eklézsia ingóságainak számbavétele történik meg, hanem állományvédelmi szempontokat szem előtt tartva a rendezetlen, rossz körülmények között tárolt levéltári iratok savmentes dobozokba kerülnek, a klenódiumokat és textíliákat pedig pamutzsákocskákba helyezik.

Rendezett gyülekezeti szekrény és láda a zsákozott klenódiumokkal [fotó: Tóth Levente és Kovács Mária Márta].

A felmérések általában három-négy napos kutatóutakat jelentenek. Naponta két-három gyülekezet ingóságait mérik fel, de előfordul, hogy csak egyetlen helyszínen sikerül eredményes munkát végezni az anyag mennyiségétől függően. A legutóbbi görgényi kutatóút alkalmával (2014. szeptember) például a három nap alatt nyolc eklézsiát sikerült meglátogatni.

Az inventarizációs munka megoszlik a csoport tagjai között: Tóth Levente és Ősz Sándor Előd a parókiai levéltárak állományát rögzíti, számba vesz minden olyan jegyzőkönyvszerű kötetet (anyakönyvek, gyűlés-jegyzőkönyvek, rendeletek jegyzőkönyve, stb.), ami az egyházközség levéltárában megtalálható. Feljegyzi azok kezdő- és végdátumát, az oldal- vagy lapszámot, az aktuális és korábbi leltári számokat, végül az 1850 előtti szálasiratokat és más, a gyülekezet történetével kapcsolatos fontosabb iratokat digitalizálja. Amennyiben szükséges és indokoltnak látszik, a levéltári anyagot rendezi, és savmentes dobozokba helyezi el, valamint feliratozza a dobozok tartalmát. Több esetben is a parókiai levéltárakban maradtak meg különböző építési, felújítási tervek, pl. Dedrádszéplakon a templom felújítási terve, Radnótfáján építési tervei, lelkészi, tanítói, kántori lakások hasonló tervrajzai (pl. Dedrádszéplak, Görgényszentimre).

A radnótfájai templom és tervrajza (Marosludas, 1893. márc. 12. Szabó Gerzson ácsmester). [a szerző felvételei]

A klenódiumok (ötvösmunkák és ónedények, kelyhek, serlegek, talpas poharak, úrvacsoraosztó tányérok, kannák, stb.) felmérését Kovács Mária Márta végzi, munkáját felvételi ív segíti, amelyre pontokba szedve jegyzi fel az edény típusát, anyagát, készítési technikáját, méreteit, a felirat szövegét, a mesterjegy helyét és kinézetét, továbbá a tárgy részletesebb leírását is a helyszínen készíti el. A tárgyak fotódokumentálásához a jobb minőség elkészítéséhez állványt és hordozható fotósátort használnak. Habár a klenódiumok jelentős része muzeális értékű, igen sokat közülük még ma is a szertartások alkalmával használnak.

Fedeles kupa, GA mester, 1598, Kolozsvár (?);  talpas pohár, Petrus Erosem (1588–1603), Nagyszeben [fotók: Kovács Mária Márta].

Más a helyzet a textíliák (abroszok, keszkenők, kendők) esetében. Ezek az eklézsia tulajdonában lévő, művészettörténeti értékkel bíró tárgyak legsérülékenyebb csoportját jelentik, és szinte kivétel nélkül használaton kívül vannak. Számbavételüket Tamás Iringó végzi a klenódiumokéhoz hasonló felvételi ív alapján, melyre a textília állapotát, alapanyagát, szövetszerkezetét, méretét, díszítési technikáját, a díszítés anyagát, mintájának formáját, méretét, típusát, színvilágát, felirat esetén annak szövegét, méretét, stb. jegyzi fel.

Úrvacsorai abrosz a 18. század elejéről. Kemény Jánosné Teleki Anna 1718-as adománya [fotó: Tamás Iringó].

A marosvécsi barokk orgona. A hangszer belsejében a „Johannes Hahn fecit Cibini 1757” felirat olvasható. Minden bizonnyal a Kemény család adománya [a szerző felvétele].

Az orgonák inventarizálásával Sipos Dávid foglakozik, míg a harangok és az épület – bár utóbbi nem kifejezett cél – fotódokumentálását, a tárgyak zsákokba helyezését a kutatók felváltva végzik. Munkájuk másik részét a vizitációs jegyzőkönyvek kiadásra való előkészítése, az egyházi szolgák névtárának összeállítása, a klenódiumok, textiliák és orgonák katalógusának elkészítése képezi. A kettő szervesen kiegészíti egymást, így ismerhetjük meg részleteiben a tárgyak történetét, így válik „élővé” a forrás. Reméljük, hogy az egykori Görgényi és Dési Egyházmegyékben folyó felmérések gyümölcsét – a Küküllői-kötetek szerkezetéhez hasonló – nyomtatott formában minél előbb kézbe vehetjük.

Fülöp Zsuzsánna

A vilniusi nagyhercegi kastély helyreállítása

2013 óta látogatható, de most is javában zajlanak a munkák Európa egyik legellentmondásosabb helyreállításán, a litván nagyhercegek vilniusi várkastélyában. Ellenzői szerint építészeti Disneyland, pártfogói viszont a nemzeti emlékezet szent helyeként, mellesleg pedig kiváló turisztikai látványosságként definiálják – az mindenesetre nyilvánvaló, hogy megosztja a litván közvéleményt is. A munka precedensének a varsói királyi kastély háború utáni újjáépítése számít, amelyet főleg a pártoló oldal emleget előszeretettel. Akad azonban egy jelentős különbség. A litván nagyhercegek palotája nem az 1940-es években pusztult el, hanem háromszáz évvel korábban.

A főhomlokzat (a cikkben található képek a szerző felvételei)

A Szovjetunió bukását követően a balti államok mindegyike szimbolikus jelentőségű rekonstrukciókban (is) kereste saját, régi-új identitását. Az elmúlt években újjáépültek Riga lebombázott és a negyvenes évek végén ledózerolt egykori főterének épületei, a városháza és a híres Feketefejűek háza. A vilniusi katedrális képtárából újra isten háza lett, egyházi kezelésbe került vissza számtalan templom, magántulajdonba a vidéki kastélyok – akárcsak szerte Közép-Európában. Még az orosz felségterületen maradt Königsberg-Kalinyingrádban is elindult a gondolkodás a szinte teljesen elpusztult óváros és a korábban ledózerolt porosz királyi kastély rekonstrukciójáról. Ezek a disputák ritkán érik el a nemzetközi sajtó ingerküszöbét, pedig sok szempontból tanulságosak – elvégre mostanában nálunk is számtalan hasonlóra látunk példát, sőt, küszöbön áll a minden idők egyik legköltségesebb hazai beruházásának ígérkező palotarekonstrukció is a budai Várhegyen.

A belső udvar - rekonstruált árkádos homlokzat, valamint bal oldalt a látogatóközpont bejárata

A vilniusi palota története

A vilniusi óváros rekonstrukciójának az 1994-es világörökségi cím adott komoly lökést. A kopott szovjet gúnyáját lassan levető (egyébként Európa legnagyobb történelmi belvárosának címével büszkélkedő) városrész lakói közt felélénkült a vita arról is, mi történjen a központi téren, a Szent Szaniszló lengyel püspök és Szent László magyar királynak szentelt katedrális mögött található lefóliázott romterülettel. Az egykor itt álló palotát valamikor a 13–14. században kezdték el építeni a várhegy lábánál, jól védhető helyen. Ez az egyszerre uralkodói és egyházi komplexum képezte a középkori Vilnius magját. A kastély a következő évszázadokra a litván uralkodók székhelyévé vált, gazdagításában-szépítésében szerepet vállalt Jagelló Sándor litván nagyherceg és lengyel uralkodó, I. (Öreg) Zsigmond és második felesége, a Bari és Rossano hercegnőjéből lengyel királynévé lett Bona Sforza és egyetlen fiuk, II. Zsigmond Ágost. A palotát a 16. században itáliai reneszánsz mesterek építették újjá a Baltikumban egyedülállóan gazdag komplexumként, majd a svéd Vasa-ház uralma alatt kora barokk stílusban alakították át.

Belső udvar - kaotikus homlokzati részlet

1655-ben, Vilnius orosz ostroma alatt azonban a palota megsérült, majd az ezt követő, hatéves megszállás alatt leégett. Nem állították helyre. Romosan állt a következő másfél évszázadban, míg végül a Litván Nagyhercegség függetlenségének elvesztését követően az oroszok befejezték, amit elkezdtek: 1801-ben elrendelték a palota romjainak bontását. Az építőanyagot kiárusították, a pincéket feltöltötték; az egyetlen, épen maradt szárnyban egy helyi zsidó kereskedő, Abraham Schlossberg alakította ki otthonát, de 1831-ben őt is kirakták, és laktanyát alakítottak ki a palota romjai fölött.

Az épülő belső udvari szárny kívülről

Az újjáépítés folyamata

A romok régészeti feltárása 1987-ben kezdődött és 1993-tól a kifejezetten erre a célra létrehozott intézet, a Lietuvos pilys irányításával zajlott. A következő másfél évtized alatt mintegy 200 ezer leletet azonosítottak az egykori palotából; főleg építészeti töredékeket, de előkerült egy pénzöntöde maradványa, több kincslelet, számtalan használati tárgy is. Értelmezhető a régészeti munkák következményeként, mégis vihart kavart a litván tudományos életben, amikor a kormány 2000. október 17-én a kastély rekonstrukciójáról fogadott el törvényt. A felmenő falakról és egyáltalán, az épület kinézetéről ugyanis igen kevés információ állt rendelkezésre; a megmaradt, korántsem felmérés-precizitású ábrázolásokon az épület már romos, ráadásul azok mindegyike a főhomlokzat felől készült. Az udvarról csak a töredékek alapján lehet képet alkotni – a 350 éve elpusztult belsőkről nem is szólva. Sokan aggódtak amiatt, hogy a palota megváltoztatja a főtér elmúlt kétszáz esztendeje megszokott látványát, mások azt hangoztatták, hogy egy ilyen vízió helyett inkább meglévő, rossz állapotú műemlékek helyreállítására kéne költeni a pénzt. Az aggodalmakkal szemben a beruházás támogatói azt hozták fel, hogy a korabeli párhuzamok, például a krakkói Wawel (amelynek építői Vilniusban is dolgoztak) jó kiindulási alapot teremtenek, ráadásul Vilniusban több építészeti töredék került elő, mint a nem messze fekvő Trakai középkori váránál – amelyet a 20. században szintén romjaiból építettek újjá.

A látogatóközpont bejárata

Az újjáépítés koncepciótervét 2001-ben fogadta el a kormány. A végleges tervek elkészítésére pályázatot hirdettek, amelyet a Rimas Grigas vezette Projektavimo ir restauravimo institutas nyert meg. Szakmai partnerként a már említett Lietuvos pilys és a Litván Művészeti Múzeum szolgált. A projektet Audronis Katilius irányította, a kutatást pedig a vilniusi kastélyok ismert kutatója, Dr. Napaleonas Kitkauskas. A belsők tervezését Vida Povilauskaitė építészre bízták, a kiállításokért Rūta Klimavičienė és Jonas Gerulaitis feleltek (ebből egyébként jól látható, hogy a helyreállítást az azt finanszírozó kormány belügyként kezelte). A kezdetektől hangoztatott kettős célkitűzés különleges eredményt ígért: egyrészt teljességében be kívánták mutatni a kastély maradványait, másrészt minél többet újjáépíteni a történeti belső terekből, autentikus berendezéssel, a majdani múzeum céljaira.

A fogadótér a belső udvar alatt

Nem a vita, hanem a rétestésztaként elhúzódó feltárások és az ugyancsak lassan csordogáló anyagiak miatt az eredetileg kitűzött határidőre, Litvánia első írásos említésének millenniumára, 2009-ra végül is csak részben készült el a főépület. A munkák még újabb négy évig húzódtak: a nagyközönség 2013. július 6. óta látogathatja a komplexumot. Jelenleg folyik a második fázis, készül a belső, udvari szárny.

Az eredmény

Az elkészült palota kívülről egy frissen helyreállított reneszánsz épület illúzióját kelti. A homlokzaton – talán a történeti formájú épületeknél gyanakvásra okot adó, túlzott szabályosságon túl – semmi sem érzékelteti, hogy újjáépítésről van szó. Az ablak- és ajtónyílások az eredeti mintájára gotlandi homokkőből készültek, az egyik támpilléren barokkos napóra díszeleg 2012-es dátummal. A legdíszesebb részletet, az egykori 17. századi főkaput analógiák alapján, kora barokk formában faragták újra – ugyanabból a szürke kőből, amiből eredetileg is készült. Nyílása felett az épület valódi koráról árulkodó, latin felirat (Millennio Lithuaniae MIX–MMIX.), valamint a neves litván humanista, Augustinus Rotundus (1520–1582) egy értekezésének részlete olvasható.

Az alagsor - a romterület és átlátás a földszinti kiállítóterekre

Az udvarba lépve már a tájékozatlan látogató is gyanút foghat. Erre egyrészt a még befejezetlen részletek, másrészt a szemközt még zajló építkezés adhat okot. Ha ez a kettő elkészül, akkor is marad még valami furcsaság az összképben. Az épület egy sarkában ugyanis megőrizték az eredeti maradványokra ráépített 19. századi ház homlokzati részleteit. Az egységes késő reneszánsz homlokzaton bemutatott töredékes historizáló díszítés és a szintén megjelenített, eredeti falsávok kifejezetten zavaró, még szakértő szemmel is nehezen értelmezhető részletet eredményeznek.

Makett a várról - a színes épületek állnak ma

Ugyancsak inkább a gyakorlott szemnek lehet zavaró a belső udvari homlokzat túlzó tökéletessége: a nagyszabású (jelenleg még nem látogatható) loggia például inkább a 19. század végének építészetét idézi, mint a valódi reneszánszot. Sajátos helyzetet teremt, hogy a kastélyba nem a földszinti kapun jutunk be – ehhez az udvar szélére helyezett, külvárosi metrómegállóra emlékeztető látogatói bejáratot kell használni. Tény, hogy a mai funkciót valóban jobban kielégíti a teljes belső udvar térszint alatti beépítésével létrehozott fogadócsarnok. Építészeti kialakítása azonban jócskán hagy maga után kívánnivalót, bár biztosítja a hasonló helyzetben elvárt látogatói szolgáltatások szinte teljes spektrumát. Igaz, büfé helyett (egyelőre?) automatákkal.

Földszint - a régészeti feltárás során talált kályhacsempék

A jegyvásárlás után innen vezet az út a hajdani kastély pinceszintjére, amely ma példásan feltárt és eredeti formájában megőrzött romterület. A mai épülettömeg elegánsan megoldott vasbetonszerkezeten ereszkedik az okos történeti összefoglalókkal, a régészeti munkát és eredményeit bemutató tárlókkal és az egykori pusztulást szemléletesen bemutató részletekkel kialakított terület fölé, innen nézve tulajdonképp védőépületnek tűnik. Bár ezt – a pinceszintet leszámítva – sehol sem érzékeljük, az épület váza vasbetonból készült, a hivatalos indoklás szerint azért, hogy ha idővel a belső változtatását szükségessé tevő régészeti lelet kerülne elő, akkor a változtatás megoldható legyen. A méternyi vastag falak pedig valójában üresek, belül a gépészet kapott helyet. Némi nehézségek árán, de megoldották a teljes akadálymentesítést is, bár annak, aki megteheti, mindenképp a lépcsők használata ajánlott.

Földszint - feltételezések alapján rekonstruált gótikus terem

A földszinti terekből még átlátás nyílik a pincére, a kiállítás itt már a 15–16. századot taglalja, a fellelt tárgyanyag javának kiállításával; a vitrinekben sorakozó reneszánsz kályhacsempe-töredékek valóban jó képet adnak arról, milyen fényes is lehetett a kastély egykor.

Innen jutunk tovább az első rekonstruált termekbe. A kastély tényleges lakótereiből mindössze az északi szárny két, egymás felett elhelyezkedő termének lefedéséről álltak rendelkezésre régészeti információk, minden más helyiséget analógiák és következtetések alapján építettek újra. Az első, gótikus kialakítású szoba a földszinten még klasszikus múzeumi terem, nagyméretű paravánokkal, amelyek – kellemes meglepetés a magyar látogatónak – Báthory Istvánnak a litván történelemre gyakorolt hatását részletezik.

Földszint - gótikus terem eredeti falrészletekkel

A tényleges történeti szobabelsők az első és a második emeleten helyezkednek el. Bár gyanítható, hogy a kastély eredeti berendezésének egyes darabjai még fellelhetőek Oroszországban (1655-ben az oroszok elszállították a berendezés darabjait), ezek visszaszerzésére az esély minimális. A litván kormány ezért 2005-tól több millió eurónyi Litast költött korabeli, azaz 550–350 éves bútorok, műalkotások, kiegészítők és falikárpitok beszerzésére az európai műkincspiacon; túlzás nélkül mondható, hogy kontinentálisan is jelentős iparművészeti kollekciót állítva össze (bár ehhez újfent számos kritikával kellett szembenézniük). Mint Vydas Dolinskas, a múzeum jelenlegi igazgatójának egy ismertetéséből kiderül, elsősorban sérült, rossz állapotú tárgyakat vásároltak, majd állítottak helyre – ezek ugyanis jóval olcsóbban beszerezhetőek, mint a jó állapotú, már restaurált darabok. A Wawel egyes műtárgyairól – amelyek dokumentálhatóan megjárták Vilniust – minőségi másolatok készültek a palotába. Bár az így létrejövő összkép még mindig szellős, de sikerrel érzékelteti az egyes helyiségek feltételezhető funkcióit, és – mivel Európa-szerte is elég kevés 16–17. századi kastélybelsőt láthatunk – hiánypótló élményt ad. Az üreges falakba rejtett gépészetnek köszönhetően ez szinte zavartalan. Egyes megoldások – például az egykor a szomszédos székesegyházba vezető átjáró nyílásába helyezett üveglap – kifejezetten elegánsak. Zavaró viszont a második emeleten a három feltételezhető helyiség egybenyitásával létrehozott konferenciaterem, egyrészt megakasztja a látogatói útvonalat, másrészt belső kialakítása sem méltó a palota többi részéhez.

Első emelet - gótikus terem berendezéssel

Követendő példa, vagy riasztó félreértés?

Bár nagyrészt elkészült és látogatható, tudományos szempontból a vilniusi nagyhercegi palota egyelőre nyitott ügy. Európa-szerte, Közép- és Kelet-Európában pedig kifejezetten sok hasonló példával találkozhatunk, Németországtól Grúziáig. Koránt sincs közmegegyezés abból a szempontból, vajon milyen szinten elfogadható egy elpusztult épület teljes, külső-belső azonosságra törekvő rekonstrukciója. A vilniusi példa úgy szélsőséges, hogy közben – a pinceszinten meghagyott romokkal, amelyek az avatatlan szemlélőnek is egyértelművé teszik a felépítmény utólagos mivoltát – megfelelni próbál a 20. század második felében uralkodó örökségvédelmi elveknek.

Első emelet - reneszánsz helyiség

És mégis: a palota által keltett kép túlzottan tökéletes, a 17. századról alkotott illúzió mögött ugyanis felismerhetően ott áll az elmúlt négyszáz év tudása. Ez visszaköszön a kivitelezés magas színvonalában, a tervezőasztalon húzott vonalakban, de még az olyan apróságokban is, mint a nagy körültekintéssel kiválasztott Rotundus-idézet a kapu fölött. Az összkép ennél fogva nem valódi – de nem is úgy hamis, mint Disneyland, hanem inkább úgy, mint ahogyan egy klónozott kísérleti állat, amely azzal együtt, hogy minden porcikájában eredeti, mégsem az; sosem tudjuk majd megítélni, mennyiben az „igazi” mása és mennyiben egyedi teremtmény.

A klónozásról pedig egyelőre szintén viták folynak.

Kovács Dániel

Első emelet - trónterem

Másik emelet - három korábbi helyiség helyén kialakított nagyterem

Világítás az első emeleten

honlapok:
A kastély hivatalos honlapja
Történeti összefoglaló a kastély honlapján