A fővárosi közterületek elnevezése a 19. század közepéig organikusan alakult: az ott, vagy a környéken lakók valamilyen jellegzetes intézményre, épületre, vagy az utca lakóira utaló nevet adtak, ami aztán városszerte elterjedt. Ahogy egyre tudatosabbá, majd később intézményesítetté vált a városrendezés, úgy vették át a közterület-elnevezések jogát az erre jogosult szervezetek. A közterületek elnevezésének időszakonként más koncepciója ismert: hol az uralkodók (vezetők) nevei, hol az adott történelmi helyzet motívumai kerültek fókuszba.

Egy 1938-as térkép 1950-ben történt utcanév-felülvizsgálatának lenyomata Pestújhelyen: egyes utcanevek kipipálhatók, míg mások átkeresztelendők voltak – külön bája van, ahogy Maxim Gorkij nevét leírták, majd javították. (forrás: Budapest Főváros Levéltára)

Ha megvizsgáljuk a szocializmus időszakában épült budapesti lakótelepek közterületneveit, sok esetben egészen meglepő tendenciát figyelhetünk meg. Míg az ’50-es években gyakran felbukkantak a munkáshatalomhoz, vagy az ideológiához kötődő utcanevek, a '70-es és '80-as években előnyt élveztek a helytörténeti vonatkozású, vagyis az adott telep megépítését megelőző korszakra utaló elnevezések. Megkockáztatom: az újonnan kialakított közterületek vonatkozásában több ilyen utcanév született a lakótelepek építésekor, mint akár a rendszerváltást követően.

Hogy miért fontos egy újonnan nyitott közterület nevében a városrész múltját megörökíteni? A város fejlődése során gyakran tűnnek el földrajzi nevek (dűlők, dombok, vizek nevei), megszűnnek a város(rész) gazdaságára jelentős hatást gyakorló ipari, kereskedelmi intézmények, létesítmények anélkül, hogy valaha volt létezésüket a helytörténeti gyűjteményeken és kiadványokon kívül bármi megőrizné. Miközben vitathatatlanul fontos nemzetünk, városunk nagyjainak és eseményeinek emlékét utcanevekben megőrizni, legalább annyira fontos az is, hogy az adott lokális közösség múltját kulcsszavakban megőrizzük a közterületeken.

Minden városlakó – történelmi érdeklődés híján is – legalább egyszer felteszi magának a kérdést, hogy mit jelent, vagy ki volt a lak- vagy munkahelyének, utcanévadója. A helytörténészek pedig ezeken az elnevezéseken keresztül dokumentálhatják és magyarázhatják a városrész múltját, annak eseményeit, fordulópontjait. Az utcanév él a hétköznapokban, használjuk, emlékezünk rájuk – ha úgy tetszik a múlt reklámeszközeinek egyike.

A Rákospalotai Múzeum épületének udvara az 1960-as(?) években. A külvárosi helytörténeti gyűjtemények nem csak tárgyi emlékeikben, hanem saját épületükben, környezetükben is sokat megőriztek a paraszti múltból. (forrás: Országos Műemlékfelügyelőség anyaga, Budapest Főváros Levéltára)

Míg a pártállam a forradalom előtt épp a lokális érzelmek beágyazódásának, a polgári réteg ismételt megerősödésének kialakulása ellen tett, az 1956 utáni időszak Kádári konszolidációjába már talán szükségesnek is látszott az újonnan létrejött Nagy-Budapesthez csatolt 23 település lakói számára új identitás kialakítása. Ez a szemléletváltás az első lépés volt ahhoz, hogy a helytörténeti gyűjtemények, múzeumok fővárosi intézményhálózata kialakuljon, s hogy ezek az intézmények később szakértőként, tanácsadóként – nyilván kezdeményezőként is – az utcaelnevezésekbe belefolyjanak.

képaláírás: Utcanév átnevezési irat részlete. A jelmondat a "helytörténeti jelentősége nincs" volt (MSZMP Budapesti pártbizottság agitációs és propaganda osztálya, forrás: Budapest Főváros Levéltára)

Visszakanyarodva a régmúlt utcanévadási gyakorlatához, ellenpélda gyanánt az 1906 és 1926 között épült Wekerle-telep utcáinak nevét vizsgálom. A telep közterületnevei nem kötődnek az anyaközséghez, ami akkor még Kispest volt. A házakat összekötő utcák a millennium utáni időszakra jellemző módon a honfoglalás és az Árpád-kor személyneveit viselik (Vajk, Álmos, Aba, Botond, Margit, Géza, Gellért), valamint magyar történelmi kifejezések és személyek fordulnak elő (Hungária, Pannónia, Thököly, Szilágyi Erzsébet, Szondi, Garay, Mikes, Laczfy). Az elnevezések a kornak megfelelően, a kiegyezés után erőteljesebben érvényesülő nemzettudat szellemében fogantak, s nem tartalmaznak utalást a közvetlen környékre sem. Ez a jelenség megfigyelhető másutt is: a Rákospalotán épült MÁV-telep eredeti utcanevei szintén nem kapcsolódtak a befogadó település múltjához.

A nagy lakótelep-építések az 1960-as évek végén, ’70-es évek elején, a házgyárak üzembe helyezését követően kezdődtek Budapesten. A vizsgált szempontból kétféle lakótelepet érdemes megkülönböztetni: ahol beépített terület teljes vagy részleges szanálásával építették az új városnegyedet, és azt, ahol üres, zömében mezőgazdasági művelés alatt álló földeken kellett kialakítani a jövőbeli új lakók életterét. Az előbbi esetben egy már kész utcahálózatot örökölve, míg a másik esetben az új közterületi infrastruktúrát a tervezőasztalon megteremtve épült a lakótelep.

Újpest szemléltető térképe 1929-ből – mind az utcanevek, mind a városszerkezet jelentős része ma is ismerős, mintha nem is épült volna lakótelep. (forrás: Budapest Főváros Levéltára)

Szanálással jött létre például a főváros legnagyobb lakótelepe, az újpesti (épült 1974–1986 között), ahol ha az utcahálózatot pontosan nem is, de a korábbi, zömében 19. századi közterületneveket meghagyták: a Tél, Tavasz, Nyár, Ősz, Erzsébet, Rózsa stb. utcákat. Ezeknek a közterületeknek a nevei tehát mind a korábbi utcahálózatból maradtak.

Ezzel szemben a szomszédos XV. kerületben található Újpalotát Rákospalota határában mezőgazdasági területen építették 1969-től 1976-ig. A telep utcái a rákospalotai múltból idéznek. Az Árendás a falu régi bevételi forrásainak, az uraságtól bérbe (árendába) vett intézményeknek (kocsma, malom) emlékét őrzi. Az Erdőkerülő a lakótelep egy részének helyt adó Erdődűlőre, Erdő-földekre, Erdő-páskomra, Erdősorra, illetve az ezekhez kapcsolódó régi foglalkozásra utal, a Legénybíró a paraszti Rákospalota hagyományaiba visz vissza, a még nőtlen legények erkölcseire vigyázó, egy évre választott tisztség viselőjére emlékeztet.

Kontydeszka – a kontyfa századfordulóra kiszélesedő változata – egy rákospalotai asszony hajdíszeként. (forrás: Magyar néprajzi lexikon)

A Kontyfa a női hajviselet egyik "alkatrészére", Hartyán egy közeli, honfoglalás kori település nevére, a Nádastó és a Száraznád egy náddal szegélyezett, a mai Zugló területére átnyúló, rég lecsapolt vizes területre, illetve az onnan nyert népi építőanyagra emlékeztet. A Páskomliget azért érdekes, mert ilyen nevű utca (illetve inkább dűlőút) már a lakótelep felépítése előtt is létezett, az itt lévő bolgárkertészetek egy része fűződött fel erre az utcácskára – véletlenül még a mai Páskomliget utca is arrafelé van, ahol a régi, szilárd burkolatot sosem látott dűlőút húzódott. A páskom egyébként latin szó, legelőt jelent, és a környék földrajzi neveiben gyakran előfordul: az előbb már említett Erdő-páskom, Bokros-páskom, Bodzás-páskom stb.

Látható, hogy az újpesti lakóteleppel szemben Újpalotán a rákospalotai népszokásokra, és a földrajzi területekre emlékezve választották az újonnan létrehozott utcák neveit. Ezekben az utcákban sokszor olyan dűlőnevek maradtak fenn, amelyek Rákospalota fejlődése során beépültek, s már az Öregfaluban élők közül sem emlékszik mindenki a nevükre, arra pedig, hogy melyik hol feküdt pontosan, talán még kevésbé (ilyen a Kőrakás-dűlőt és a Sárfű-dűlőt őrző két elnevezés, a Kőrakás park és Sárfű utca).

1881-es térképrészlet Óbudáról – A Gyűrű és a Jós utcák még nem Békásmegyeren, hanem a közel száz évvel később lebontott régi Óbuda városközpontjában voltak. (forrás: Budapest Főváros Levéltára)

A békásmegyeri lakótelep (épült 1971–83 között) részben szintén szűz területen fekszik, s itt jól megfigyelhető, mennyire keveredik a névadási koncepció. Egyfelől számos személy kapott utcát, pl. Zipernovszky Károly, Bálint György, Füst Milán stb., ugyanakkor utcanév utal a kerület római kori múltjára (Hadrianus, Víziorgona) is. Emellett két olyan közterületnév is található, ami korábban, a kerületben zajló építkezések során megszüntetett régi utcanevet őrzött meg: a Gyűrű (1875-ös óbudai utcanév, mely 1975-ben szűnt meg), és a Jós (szintén óbudai közterület volt 1874-től 1976-ig, mikor területrendezés miatt megszűnt).

Ez a módszer több lakótelepen is visszaköszön: az ugyanabban a kerületben megszűnt közterület egy újonnan épült lakótelepen kezd új életet – ha úgy tetszik, maga az utcanév költözik át. Például a Jós utca nevének eredetére Krúdy egy, a régi Óbudával foglalkozó munkájában találni utalást, miszerint ezen a környéken számos jósnő működött. Az Árpád híd budai hídfőjének rendezésekor felszámolt utcácska "feljebb költözött" Békásmegyerre. Ez ugyan topográfiai csalás, hiszen Krúdy jósnői nem Békásmegyeren, hanem Óbudán, a Lajos utca környékén fogadták pácienseiket, de ez megbocsátható, hiszen akit érdekel az utcanév eredete, utánanézhet, és az erről szóló művek bizonyosan elkalauzolják a már nem létező jósnegyedbe.

Kőbánya 1887-ben – az „Új hegy” jelentős része mezőgazdasági művelés alatt áll.

A Kőbányán található Újhegyi lakótelep (1974–76) is őrzi a X. kerület múltjának számos emlékét. Szintén szűz területre épült lakótelepről van szó, melynek utcahálózata zömmel a beépítési terven született meg, s az utcanevek egy része ma is őrzi Kőbánya mezőgazdaságának és iparának kulcsszavait. A Kővágó és az Agyagfejtő a hajdanvolt kő- és agyagbányászatra, a Sütöde, Szövőszék, Oltó (értsd: oltóanyaggyár) környékbeli üzemekre, míg a Szőlővirág, Szőlőtelep utcák a szőlőművelésre utalnak.

Káposztásmegyer a főváros egyik legfiatalabb lakótelepe, építését 1990-ben fejezték be. Az I. ütemben (1983–86) átadott telep utcaneveinek zöme két vonal körül csoportosulnak. A közeli Alag lótenyésztésére és a káposztásmegyeri lósportra utalnak az Ügető és Galopp utcák, valamint a Lóverseny tér. A múltban Újpesten jellegzetes két iparágat, az asztalos- és bőripart idézik a Lakkozó, Pácoló, Intarzia, Falemez, Faragó, valamint Pácoló, Bőröndös, Szíjgyártó, Kordován, Ványoló utcák. Érdekes, hogy a II. ütemben, 1987–1990 között épült teleprész utcanevei – melyek 1990-ben születtek – már semmilyen kötődést nem mutatnak Újpesttel, zömük erdélyi földrajzi név; az egy Homoktövist kivéve, ami Káposztásmegyer jellegzetes és védett cserjéje.

Térképrészlet 1986-ból – Káposztásmegyer I. még építési terület, a II. ütemben épült rész nem is látható. Az utcanevek egy része már leolvasható, de némelyik még hiányzik, és olyan is van, ami később nem valósult meg (Kisalag utca). (forrás: Budapest Főváros Levéltára)

Ugyan terjedelmi korlátok miatt csupán öt fővárosi lakótelep közterületeinek bemutatására vállalkozhattam, a jelenség megfigyelhető több helyen is (pl. Gazdagréti és Gyakorló utcai lakótelep). Még ha nem is volt kizárólagos, összevetve a rendszerváltás után született új közterületek neveivel, feltűnő, hogy az 1970–80-as években a múlt megörökítése koncepciózusabb volt.

Örömmel fogadnám, ha ez a tendencia újra erőre kapna. Nem feledve, hogy nemzetünk nagyjai is méltók arra, hogy elfoglalják helyüket az utcanévjegyzékekben, mégis annak térnyerése volna örvendetes, ha a városrészek lassan feledésbe merülő földrajzi neveinek, az átalakuló, vagy éppen eltűnő gazdaságának emlékei gyakrabban kapnának helyet az újonnan nyitott közterületek neveiben.

Rátonyi Gábor Tamás

A fővárosban élők számára talán már nem is számít meglepőnek az a hír, hogy a hármas metró valamelyik megállójában felszáll a füst. Ezen érthető okokból már napirenden van a hármas metró felújítása. A Fővárosi Közgyűlés augusztus 25-i döntése értelmében remélhetőleg meg fog kezdődni a több ütemű, mindent átfogó felújítás.

E hírek kapcsán talán a városvédőknek eszébe juthat a kettes metró rekonstrukciója után az „egyéni jelleg jegyében” elkészült jellegtelennek mondható, az egyedi megoldásokat mellőző állomások kialakítása. Az idén átadott négyes metró, művészi módon kialakított állomásai éppen egyedi, kortárs dizájnjuk miatt arathattak oly nagy sikert és nyerhettek el számos építészeti díjat. A hármas metró felújításánál fenn áll a választás lehetősége, hogy a hetvenes és nyolcvanas évek belsőépítészeti kialakítását megtartva, azt felújítva, de nem eltüntetve továbbra is megmaradjanak az egyedi megállók.

Deák Ferenc tér, João Vieira csempéi

A hármas, észak-déli vonal öt ütemben, 1971 és 1990 között épült meg. Az első szakasz a Deák Ferenc tér és a Nagyvárad tér között 1976 októberére készült el. Az ünnepélyes megnyitót 1976. december 31-én tartották a Nagyvárad téren. A metróállomások belsőépítészeti megoldásai tehát a '70-80-as évek látásmódját, formanyelvét őrzik, így négy évtized távlatából már leszűrhetőek értékei, amelyek közül a köztéri művészi alkotások és az egyedi megjelenésre való törekvés mindenképp kiemelendő és kellő érzékenységgel védendő.

A Deák Ferenc térnél lévő csempék különlegességei a peron utasforgalmi terének. 1994-ben a BKV küldöttsége az Európai Kulturális Hónap keretében Budapest testvérvárosába, Lisszabonba látogatott az ottani tömegközlekedési vállalathoz. A találkozó végén a portugálok João Vieira portugál festőművész művét ajándékozták Budapestnek. Vieira alkotásaiban visszatérő motívum a kalligráfiák használata és a népek közötti kulturális kapcsolatok erősítése. E célnak a jegyében alkotta meg a 3-as metró Deák téri állomásán látható betűs mozaikcsempéket 1996-ban. A csempéken három magyar versrészlet olvasható össze portugál fordításban, és három portugál versrészlet vehető ki magyar fordításban.

Ferenciek tere

A Ferenciek terén az átalakítás után már a Károlyi utca irányába futó közlekedőben látható az a négyzetes lapokból összeálló Budapest növekedését ábrázoló murália, amely Papp Oszkár Kossuth-díjas festőművész tűzzománc kompozíciója.

Kálvin tér, Illés Gyula domborműve

A Kálvin téri aluljáró kiemelkedő értékét képviseli az aluljárón – ugyan befalazva, de – átfutó középkori városfal. A kettes metró építésekor az Astoria megállóhelynél 1963-ban bukkantak a Hatvani kapura és a mellette elterülő 6 m vastag falú rondella maradványaira. 1974-ben ehhez hasonlóan találtak rá a hármas metró Kálvin téri megállójának kialakítása során a Kecskeméti kapura. A városfal a Fővám tér, Múzeum körút, Károly körút, Deák Ferenc utca vonalán húzódott, három kapuja pedig három égtáj felé nézett: délen a Kecskeméti kapu (Kecskeméti utca és a Kálvin tér sarkán), keleten a Hatvani kapu (Kossuth Lajos utca és Múzeum körút sarkán) északon pedig a Váci kapu (Váci utca északi végén). 1976-ban a metró elkészültével azt, ami a 15. században épített védrendszerből megmaradt, befalazták. Az így nem látható városfalra és a Kecskeméti kapura emlékeztet Illés Gyula 1983-as domborműve. Az alkotás az aluljáró falán félkörívben húzódó, szétváló földkéreglemezekre emlékeztető vörösmárvány falsáv.

Corvin negyed

A Klinikákon előremutatóan már megjelenik a nyolcvanas évekre jellemző posztmodern építészeti színhasználat. A szinte védjegynek számító piros sárga színezés célja, hogy színkódokkal megkönnyítsék az utasok tájékozódását.

Klinikák

Az építkezés második szakasza déli irányba kezdődött meg, és négy évig tartott, így a Nagyvárad tér és a Kőbánya Kispest között húzódó szakaszt 1980. március 29-én adták át. Az ekkor kialakított állomások követik a Klinikák állomás színhasználatának logikáját, így a Népliget zöld, a Pöttyös utca megállója narancssárga, a Határ út pedig mélykék színezést kapott. Az első szakasz mélyállomásai helyett itt már kéregvasút készült, mélyen vezetett fúrópajzs használata nélkül. A harmadik ütemben, 1981 decemberére készült el a Deák Ferenc tér és a Lehet tér közötti rész, majd ezt követte az 1984 novemberében átadott Árpád hídig tartó szakasz. Az Arany János utcai megállóban 2003-ban avatták fel azt a Kányádi Sándornak dedikált fapadot, amelyet a Hiúság című verse inspirált. A narancssárga padok a nyolcvanas évek formatervezésének esztétikailag igényes példái. A Nyugati pályaudvar megállóban található Klézl Marina 1984-es Hullámzás című, fém körökből összeállított műve.

Népliget

A Dózsa György úti megálló is művészi értékű kialakítást kapott. A mindkét oldalon látható fekete-fehér-piros színeket használó graffiti szerű, lapokból álló festmény Szász Endre alkotása. A mű a Dózsa témának egy kései megvalósulása, mely egyedi módon ötvözi a mainstream politikai megrendelésre született monumentális alkotásokat az ekkoriban ébredező graffitis szubkultúra szemléletével. Újpest-Városközpontig, a végállomásig a metróvonal csak a rendszerváltás után, 1990 decemberében egészült ki.

Pöttyös utca

Az építészettörténeti, a képzőművészeti értékeken túl jelentős figyelmet érdemelnek a hármas metró állomásainak burkolóanyagai, így például a Kálvin tér, a Ferenciek tere, a Deák tér, a Nyugati pályaudvar, az Ecseri út állomások édesvízi mészkő burkolatai. Az édesvízi mészkő sok esetben őrzi a növények nyomait, ezen kívül konzerválja a vízben és annak partján élt puhatestűek és a környéken élt, a tóba belehullott vagy bemosódott gerincesek maradványait. Az édesvízi mészkőben növényi lenyomatok, csigaházak, teknőspáncél, ormányos koponya és ősemberi maradványok is láthatóak lehetnek. Az édesvízi mészkő építési célokra kiválóan alkalmas, mivel jól faragható. Édesvízi mészkövet a római kortól kezdve használtak, és megtaláljuk a Parlament, a Budai Vár, a Gellért fürdő, a Művészetek palotája és a Nemzeti Múzeum épületén is. A megállók burkolatain jól kivehető a növények okozta szivacsos szerkezet, valamint a kisebb állatok, csigák, kagylók lenyomatai.

Dózsa György út, Szász Endre pannói

A metrófelújítás elkezdése előtt szükséges a számvetés és a mérlegelés, hogy ne ismétlődhessen meg, ami a kettes vonal állomásainak felújításakor megtörtént: jelentős értékek végleg elvesztek. A kettes metró új tucatállomásai helyett érdemes újragondolni a felújítás logikáját és észrevenni az értékeket a nyolcvanas évek belsőépítészeti és dizájn megoldásaiban.

Sidó Anna

Már egy éve, hogy bezárták a Vidámparkot, de akkori formájában, mégsem merülhet feledésbe, hiszen a főváros történelmének szerves részét képezte. A mai felnőttek nagy része nosztalgikus mosolygással emlékezhet vissza az ott eltöltött felhőtlen napokra és sokuk valószínűleg kivitte a saját gyermekét, vagy akár már unokáját is, annak a reményében, hogy ugyanolyan kellemes emlékkel ajándékozza meg, mint annakidején őt a szülei.

A Vidámpark jelentős múltjáról tanúskodnak a jelenleg is álló és működőképes, műemléknek minősített játékok is, így például a Körhinta, a Hullámvasút, a Barlangvasút vagy a Mesecsónak.

A Vurstli bejárata 1905 körül (korabeli képeslap)

A Vidámpark legkorábbi elődjének a Vurstlit tekinthetjük, ami a 19. század elejétől egészen 1950-ig működött az Ördögdűlőn, ami ma a Városliget. A Vurstli elnevezés feltehetően a német Würstl szóból eredhet, ami a nagyon népszerű és mindenki számára elérhető szokásos ligeti ételt, egyfajta kolbászt jelent. A mai Liget területe népszerű kirándulóhelye volt a városiaknak, bár leginkább a tehetősebb polgárok jártak oda, mert akkoriban csaknem egy órára feküdt a várostól, ezért lovas kocsival volt a legegyszerűbb megközelíteni. A környezet kiválóan megfelelt a különböző mutatványosoknak, hiszen a kiránduló emberek szívesen szórakoztatták magukat ilyen látványosságokkal. Előbbieket 1808-ban Pest városából kitiltották, így a Ligetben még inkább megnőtt számuk. Ez vezetett ahhoz, hogy 1810-ben Grossinger Leopold megkapta az első két évre szóló bormérési engedélyt, ami már egyféle állandóság kezdetét jelentette. Az ő üzlete mellett épült fel az első lóhajtásos körhinta is. 1815-ben felépült az első faépület Aloys Schmidt tiroli mutatványos megrendelésére, amiben tűznyelővel, erőművésszel és képmutogatással szórakoztatták a nagyérdeműt. 1827-ben a körhinta mellett már egy nyári vendéglő is működött, 1828-ban pedig egy favázas csúszdát is létesítettek. 1832-ben megindult az omnibusz, ami megkönnyítette a kijutást a városból. A Vurstli hivatalos, szervezett formájú kezdete 1838-ra tehető, amikor Wexlehner Sebestyén állandó letelepedési engedélyt kapott. A fejlődés megállíthatatlanul zajlott és az 1860-as években már két körhinta, céllövölde, istálló, több kocsma és egy lóhajtásos óriáskerék is volt, a mutatványosok pedig egyre csak szaporodtak, a szórakozni vágyó közönség legnagyobb örömére.

A körhinta épülete napjainkban (forrás: wikimapia.org)

Jelentős riválisként és a Vidámpark másik elődjeként 1912-ben megnyitotta kapuit az Angol Park. Kurt Meinhardt Németországból érkezett, és 1908-ban nyitotta meg Sárkányvasútját a Vurstliban. Ez az attrakció olyan sikeres volt, hogy mindössze két évvel később lehetősége nyílt rá, hogy megvegye a Vurstli szomszédságában található Amerikai Parkot. Ezt átalakítva hozta létre az Angol Parkot, ami a középosztály szórakozóhelyévé vált. Ebben a parkban épült fel a ma már műemléki védettséget élvező Amerikai Magasvasút (a hullámvasút), a Csodacsónak (Mesecsónak), és a sokáig igen népszerű, de sajnos 1979-ben leégett Elvarázsolt Kastély is.

A körhinta belső tere napjainkban (forrás: indafoto.hu)

Az első, majd a második világháború és a közöttük lévő időszak sem kedvezett túlságosan a két szórakoztató létesítménynek, de évről évre igyekeztek újat mutatni látogatóiknak, mígnem az államosítások révén 1950-ben összevonták a Vurstlit és az Angol Parkot létrehozva ezzel a Budapesti Vidámparkot. Az új intézmény az első években jelentős átalakulásokon ment keresztül, több régi játékot megszüntettek és újakat hoztak a helyükre, fénykorát pedig a ’70-es években érte el. A rendszerváltás utáni időszak nem kedvezett a park számára, hiszen megváltoztak a szórakozni vágyók igényei, amihez jelentős anyagi források híján a park nehezen tudott alkalmazkodni. Sikerességét mégis a 2005-ben megkapott nemzetközileg elismert díj, a Golden-Pony jelentette, ami a park célkitűzéseit emelte ki: a hagyományőrzés, a megújulás és a modernizálás ötvözését.

A Barlangvasút épülete kívülről (balra) és belülről (jobbra) napjainkban 

2013-ban mégis a Vidámpark bezárására került a sor, helyén az Állatkert részeként létrejött a Holnemvolt park. Az új családi szabadidő parkban nem csupán új játékok vannak, hanem itt állnak a Vidámpark örökségeként megmaradt műemléki játékok. A legrégebbi megmaradt játék a Körhinta, amit 1906-ban építettek Sheffner-féle körhinta néven és eredetileg egy alagsori teremben lovak hajtották. A száz éves játékot 1997-ben újítottak fel, Ráday Mihály és a Körhinta Alapítvány jóvoltából. A helyreállítás során felújították a kupolát, a díszes mennyezeti festményeket, az egyes figurák esetében pedig kiderült, hogy tizenhét különböző festékréteg volt egymáson, ezeket eltávolították a restaurálás során. A munka magas színvonala miatt Europa Nostra-díjat kapott a kivitelezés.

A Hullámvasút indóháza napjainkban

A Barlangvasút 1912-ben nyílt meg, Meinhardt féle Sárkányvasút néven, mivel egy sárkányt megformázó mozdony húzta a kocsikat a barlangot utánzó alagútban. Később, 1953-tól János Vitéz történetét feldolgozó díszítést kapott, aminek a történetét a kor jeles színészei, Básti Lajos és Major Tamás adták elő.

A Hullámvasút – ami 1922-ben Amerikai Vasútként kezdte meg pályafutását – az akkori Angol Parkban egy favázas, egy kilométer hosszú pályával rendelkező attrakció, amit Dragon Ervin tervezett. Szerkezetét tekintve a világon mindössze tíz példánnyal rendelkező gravitációs kényszerpályás hullámvasutak közé tartozik, ez azt jelenti, hogy indulás után egy drótkötél segítségével éri el a legnagyobb magasságot, utána pedig lendületből gurul végig.

A Hullámvasút nem sokkal megépültét követően (korabeli képeslap)

A Mesecsónak 1940 körül épülhetett Csodacsónak néven, ami a 1960-as évektől a bezárásig klasszikus mesék szereplőit és jeleneteit elevenítette meg. A Lézer-dodzsem faszerkezű épülete – ami valamikor az 1930-as években épülhetett –, az egyik legnagyobbnak számított Európában. Az utolsó műemléki építmény a régi céllövölde hátfala, ami ma madárröptetőként üzemel.

Varga Orsolya

„Budán, a Naphegyen, Mátyás király palotája szomszédságában, nagy műtermes házat építtetett, magas, kupolás, egyemeletes palazzót, reneszánszos oszlopokon nyugvó erkéllyel (...).” – így emlékezik vissza Lázár Béla (1986–1950), Fadrusz János (1858–1903) életrajzírója a szobrászművész 1896 januárjára elkészült budai, Naphegy utcai műtermes villájáról.

A naphegyi villa. Forrás: Lázár Béla: Fadrusz János élete és művészete; XXXII. tábla, 3. kép.

A villa tervezője Pákei Lajos kolozsvári építész, aki valószínűleg akkor került kapcsolatba a szobrászművésszel, amikor Fadrusz elnyeri a kolozsvári Mátyás-szobor kivitelezésére meghirdetett pályázatot. A szobor talapzatának megtervezését Pákei Lajosra bízzák, aki a közös munka során közeli barátságot alakít ki Fadrusszal. A monumentális emlékmű kivitelezéséhez korszerű műteremre is szükség van, melynek megtervezésével Fadrusz szintén Pákeit bízza meg. Nem csak egy egyszerű műteremről van szó: Fadrusz családi fészeknek szánja az épülő villát. A pozsonyi Mária Terézia-emlékmű és a nemrég elnyert Mátyás-szobor kivitelezésére szóló megbízása után úgy érzi, hogy most már nyugodt lélekkel kérheti meg kedvese, Deréky Anna (1872–1950) kezét. Hamarosan elnyeri a takarékpénztár támogatását, így már semmi sem állhat egy műtermes villa építtetésének útjába, melyet a budai Naphegy déli oldalán kíván felépíttetni. Pákei hozzá is lát a tervezéshez. Az 1895. május 15-i keltezésű tervek már a végleges változatot ábrázolják, a kivitelezést pedig Pákei Schung Rezső építőmesterre bízza. A villa 1896 januárjára készül el.

A homlokzat terve. Forrás: Forster Központ Építészeti Múzeuma, Pákei-hagyaték.

Pákei 1895. május 15-i datálású tervei már egy kiforrott koncepcióról tesznek tanúbizonyságot és a későbbiekben, valamint a kivitelezés során már nem történnek nagyobb változtatások. A Naphegy utca felőli, vízszintes tagolású reprezentatív főhomlokzat a késő historizmus jegyeit hordozza magán. A középső szimmetriatengely hangsúlyos, a földszinten veranda található, mely az első szinten egy erkélyben folytatódik tovább, hogy aztán a balusztrádokkal képzett attikaszintről a figyelmet az összképet domináló tamburos félgömbkupolára terelje.

Az alaprajz. Forrás: Forster Központ Magyar Építészeti Múzeuma, Pákei-hagyaték.

Egy pillantást vetve az alaprajzra világossá válik, hogy a helyiségeket a középen elhelyezkedő, kupolával fedett díszes főlépcsőház köré szervezték. A reprezentatív megjelenésű lakótömbhöz aszimmetrikusan, megtörve csatlakozik a művész négyzet alaprajzú, monumentális műterme, melyhez kisebb mellékterek, valamint a Fadrusz felesége által használt kis műterem csatlakozik.

A műterem lenyűgöző méreteiről beszélve elég annyit elmondani, hogy Fadrusz itt mintázta meg életnagyságban Mátyás király alakját. A kolozsvári Erdély Híradó tudósítója nem alaptalanul hüledezik a műterem „szokatlan látványa” miatt, mely szokatlanságát csak növeli az a tény, hogy a műteremben egy kohó és üllő is helyet kapott. Nem kérdéses tehát, hogy a műtermes villa a késő historizmus villaépítészetének egyik legreprezentatívabb példája volt.

Fadrusz és Pákei közös munkája során kialakult barátságáról árulkodó címzés a pozsonyi Mária Terézia-emlékműről készített fénykép hátoldalán. Forrás: Forster Központ Magyar Építészeti Múzeuma, Pákei-hagyaték.

Fadrusz János 1903-banbekövetkezett tragikus halála után az épület is szomorú sorsra jut: a szobrász özvegyének el kell adnia az ingatlant, melynek belső részét átépítik, majd – miután a II. világháború során bombatalálat éri – 1945-ben lebontják.

Pásztohy Júlia

Épített környezetünkről a fotográfia megszületése óta készítünk felvételeket – dokumentálás, megőrzés, bemutatás, illetve interpretálás céljából és művészi megfontolásból egyaránt. Mint dokumentum a fotográfia az örökségvédelemnek is fontos eszköze, hiszen az adott épület történetének egy-egy pillanatát rögzítve rekonstrukciók elkészítéséhez szolgáltathat hiteles adatokat. Az építészeti fénykép épületeket, építészeti részleteket, enteriőröket, utcákat, városrészeket rögzít, de mindezek mellett elsősorban kép, mely a fotós szemén keresztül mutatja be a leképezett valóságot. Akármilyen céllal is készültek ezek a képek, kulturális örökségünk részei, melyek az adott kor építészetéről, fotográfiai látásmódjáról, társadalmi és történelmi vonatkozásairól hordoznak értékes információkat. A digitalizált archívumok és napjaink építészeti felvételei pedig digitális örökségünket gyarapítják.

Az építészet mint a fényképezés tárgya fontos szerepet töltött be már a fotográfia kezdeti időszakában, hiszen a hosszú expozíciós idő miatt a fotó „megbízható” tárgyának bizonyult. A médium legfontosabb erénye hamarosan a gyors sokszorosíthatóság lett, ami megteremtette a fényképek piacát. Az épületfotókra is egyre növekvő igény mutatkozott a nagyközönség részéről részben a turizmus miatt. Nagy volt a kereslet a képeslapok, a panorámaképek és a sztereófelvételek iránt, ami tükrözi a 19. század végi ember enciklopédikus érdeklődését. Ugyanakkor az állam, városok vezetése és a tudomány részéről is érkeztek megbízások épületek, illetve városrészek felmérésére. A 19. század második felében végbement nagy európai városrendezési programokat is dokumentálták. Párizs városa Charles Marville-t bízta meg a festői – sok esetben lebontásra ítélt – középkori utcák és a Georges-Eugène Haussmann báró által megálmodott párizsi sugárutak és nagyvonalú közterek fényképezésére.

Charles Marville: Rue de Constantine (Párizs), 1865 körül, New York, The Metropolitan Museum of Art, 1986.1141 (forrás: The Metropolitan Museum of Art)

Budapesten Klösz György hasonló szellemben fotózott többek között a frissen felépült Andrássy utat, de a bontásra váró házakat is megörökítve. Az ehhez hasonló képek őrizték meg a városok különböző arcait az utókor számára – gyakran ezek az egyetlen dokumentumok, melyek alapján képet alkothatunk épített környezetünk alakulásáról.

Klösz György: Az Andrássy út az Oktogonnál, 1880 körül, Budapesti Történeti Múzeum – Kiscelli Múzeum Fényképtár, ltsz: 75.377 (forrás: BTM)

Az építészeti felvételek természetesen szorosan kapcsolódnak magukhoz az építészekhez is, hiszen mindig is fontos volt számukra, hogy az általuk tervezett épületet ki és milyen szempontok szerint mutatja be. Az építészek munkái terjesztésének máig egyik legfontosabb médiuma a fotográfia. Példaként a két világháború közötti modern építészeket említeném, így a hazai Molnár Farkast, Kozma Lajost, Fischer Józsefet és kortársaikat, akik olyan művészfotósokkal dolgoztak együtt, mint Pécsi József, Máté Olga és Haár Ferenc. Fényképeik a modern fotográfia eszköztárával mutatták be az épületeket építészeti magazinokban, elsősorban a haladó szellemű Tér és Formában. Ezek a képek egyszerre tükrözték a modern építész és a modern fotós látásmódját – ideális helyzetet hozva létre a modern életmód és építészet terjesztésében és népszerűsítésében.

Máté Olga: Felsőgödi nyaraló, építész: Molnár Farkas, 1934 (forrás: Tér és Forma 8 (1935), 1. szám, 22.); Haár Ferenc: A Pasaréti úti társasház békaperspektívából, építész: Molnár Farkas, 1936 (forrás: Tér és Forma 10 (1937), 12. szám, 367.)

Az épített környezet azonban az építészektől teljes mértékben függetlenül is gyakran a fotósok kedvelt témája. A századforduló idején virágzó piktorializmusról – vagyis festészeti, illetve grafikai eljárásokat idéző fényképezésről – általánosan elmondható, hogy abszolút a fotós egyéni kifejezésmódja érvényesül a képeken. A cél nem az adott épület terének vagy tömegének bemutatása vagy egy városrész dokumentáló rögzítése volt, hanem az atmoszféra és a hangulat érzékeltetése. Amerikában olyan jeles alkotók fotózták például New York sziluettjét ilyen szellemben, mint Alfred Stieglitz és Edward Steichen.

Alfred Stieglitz: „The City of Ambitions”, 1910, New York, The Metropolitan Museum of Art, 49.55.15 (forrás: The Metropolitan Museum of Art); Edward Steichen: Flatiron (New York), 1904, New York, The Metropolitan Museum of Art, 33.43.43 (forrás: The Metropolitan Museum of Art)

A 20. század folyamán természetesen számtalan további példát találhatunk épületek, illetve építészeti részletek művészi szándékú leképezésére, olyan ikonikus példákkal, mint Moholy-Nagy László erős alulnézetből készített felvételei, ahol nem dokumentálni akart, hanem szokatlan nézőpontokkal kísérletezett.

Moholy-Nagy László: Pont Transbordeur (Marseilles), 1929, New York, The Metropolitan Museum of Art, 2005.100.298 (forrás: The Metropolitan Museum of Art); Moholy-Nagy László: Homlokzatdíszítő munkák (Svájc), 1925, New York, The Metropolitan Museum of Art, 2005.100.152 (forrás: The Metropolitan Museum of Art)

A fenti példák a New York-i Metropolitan Museum of Art gyűjteményének darabjai, ami élen jár a rá bízott kulturális örökség digitalizálása – és ezzel a digitális örökség lényegének tekinthető terjesztés és hozzáférhetőség – terén. Már az elmúlt években is tekintélyes mennyiségű digitális kép volt hozzáférhető a honlapjukon, de az idei év májusában meghirdették több mint 400 000 kép nagy felbontásban történő ingyenes letölthetőségét magán, illetve tudományos célú felhasználásra. A nagy építészeti gyűjtemények közül például a Royal Institute of British Architects és a Canadian Centre for Architecture tette közzé fotográfiai gyűjteményének egy részét a weboldalukon.

A digitális örökség folyamatosan és nagymértékben gyarapszik a kulturális örökség digitalizálása, illetve digitálisan létrehozott kulturális javak terén. Egyre több és több digitális tartalom jelenik meg az ArchDaily, az Architizer, a Dezeen stb. weboldalakon, melyek olyan információkat tárolnak, amik a majdani kutatók és laikusok érdeklődésére is számot tarthatnak. Kulturális örökségünket tehát nem csak anyagi, hanem virtuális valójában is igyekeznünk kell megőrizni.

Sebestyén Ágnes Anna

Széchenyi Zsigmond Kárpát-medencei Magyar Vadászati Múzeum

Ha érdemes, hát Hatvanba vasúttal érdemes érkezni. A kiváló modernista építész, Nyiri István tervezte szocreál pályaudvar az 1950-es évek egyik hazai csúcsműve: a sztálinbarokk sztereotípiájára cáfolva minden ízében Albert Speer birodalmi architektúráját idézi. 15 perc séta innen a főtér és a város másik építészeti nevezetessége, a Grassalkovich Antal építtette, 18. század közepi kastély. Impozáns – külsejében a Grassalkovich-fészek Gödöllőre hajazó – megjelenésének ellenére elsősorban adminisztratív központnak készült. A belső spártai mivoltán aztán a 19. század második felétől birtokos, nemesi előnevét is innen kölcsönző hatvani Deutsch család tagjai enyhítettek. A szupergazdag, cukorgyárakat és konzervgyárat is megalapító família legismertebb tagja, hatvani báró Hatvany Lajos többek közt a világ első leszbikus regényét megíró német feleségével, valamint a dekadencia szótári illusztrációja, Thomas Mann vendégül látásával cukkolta Hatvan derék polgárait. Na nem túl sokáig. A II. világháború után államosított kastélyába kórház, majd művelődési ház költözött, az épület állaga a többszöri tatarozás ellenére végzetesen leromlott, jövője a 21. század hajnalán kilátástalannak tűnt.

A hatvani Grassalkovich-kastély főhomlokzata napjainkban (a szerző felvétele)

Ma a parkban újra flangálnak a helyi gyár nevét adó fácánok, a Hatvanyak kastélyában pedig 2014. március 29. óta vadászati múzeum működik – egy vadászatot kedvelő magyar miniszterelnök-helyettes jóvoltából. De tekintsünk el ettől, figyelmünk fókuszában a 3,1 milliárdból megújult épülettel és intézményével.

Szinte rácáfolva a kastély adottságaira és lehetőségeire a felújítás építészeti része igen szépen sikerült a Wittinger Zoltán és Albert Tamás vezetésével az MNM Nemzeti Örökségvédelmi Központban készült tervek alapján. A külső korhű és elegáns, a belső a kikutatott barokk térszerkezetet és a Hatvanyak korának helyreállítható neorokokó tereit tartja meg a modern funkció mellett. A Szabadics Anitát és csapatát dicsérő kertrekonstrukció gyakorlatilag a lehetetlent valósította meg: egyszerre helyreállítás és funkcionális bővítés, miközben ma is működik a semmivé darált parkban a hatvanas években bepakolt járási kórház, Mikolás Tibor építészetileg remek, de itt drabális és érzéketlen tömbje. Az egyszerre közterületként és múzeumi élménytérként használatos parkban a kevéssé ismert, de kiváló Kiss és Járomi Építésziroda tervezte át kulturális használatra a kórház hajdani kazánházát és mosodáját. A geometrikus, kissé merev formákat kellemesen oldja a felhasznált anyagok gazdagsága, a szürke fém, a melegbarna fa, a vörös tégla, az üveg és a fehér vakolat.

A hatvani Grassalkovich-kastély díszterme napjainkban (a szerző felvétele)

A belső múzeumi célú helyreállítása sikertörténet abból a szempontból, hogy a munkába bevont Atelierarchitects tevékenységének tér jutott. A kiállítási helyiségek letisztultak, átgondoltak, az építészi gondolkodásra nagyobb helyet kínáló terek kifejezetten sikerültek. A kissé kivagyi (és egyáltalán nem gyerekbarát) mosdóknál is elkelt volna a hasonló visszafogottság. Az építészeti részek példás mivolta különösen annak fényében értékelendő, hogy a tervezés kezdeti fázisától az átadásig nevetséges idő, mindössze két év állt rendelkezésre.

Az időhiány – fájdalom – elsősorban a dr. Bajzáth Judit vezetésével tervezett kiállításon látszik, ami inkább hamarjában összekapkodott időszaki tárlatnak, semmint országos hatókörű múzeumi gyűjteménynek tűnik. Saját tárgy nincs, hisz az intézmény sem önálló: a Magyar Természettudományi Múzeum szakmai vezetésével működik. Innen való a legtöbb kiállított tárgy, de a rendezők nem féltek kölcsönözni másoktól sem. Az emelet egy tárlójában az Iparművészeti Múzeum16. századi lőportartója, a Szépművészeti Múzeum két 16. századi mitológiai szobrocskája (Diána, valamint Vénusz és Adonisz), és a debreceni Déri Múzeumtól szerzett 18. századi „szarvas gyilok”. Az előző teremben Kádár János világbajnok trófeája, egy 1972-ben elejtett, 220,31 nemzetközi pontos dámbika, a következőben Fülepp Kálmán budapesti főpolgármester kedvenc vadászebe, Tyras portréja vár a Nemzeti Galériából, az állatképekre specializálódott, apja és bátyja, a Györgyök mögött örök harmadik Vastagh Gézától. Látogató legyen a talpán, aki kapcsolatot talál köztük.

A kastély egykori kertjét korábban (és jórészt most is) elfoglaló kórház volt mosodáját és kazánházát a Kiss és Járomi építésziroda tervei nyomán újították fel a komplexum programjába illeszkedő funkciókkal (a szerző fotója)

A kastély három szintjének 3100 négyzetméternyi kiállítóterét egyetlen kétségbeesett muzeológusi sóhaj lengi be: hogy az ördögbe lehet vadászati kiállítóhelyet berendezni anélkül, hogy állatokat ölnénk? A közönség derékhadát ugyanis – ottjártunkkor – 14 év alattiak alkották, és a rendezők helyesen tudatosították, hogy a létfenntartás küzdelmes eszközéből kényelmes és drága hobbivá lett hajtás véres részleteiben kevéssé való a gyerekszemnek. Így jobb híján trófeák, a jobban felszerelt biosztermeket idéző diorámákban bánatos, kitömött egyedek, valamint a park ketreceiben valódi állatok képviselik a vadászat során rövidebbet húzókat. A muzeológusi dilemmát jól példázza a második emelet egyik oktatóvideója, amelyen két vadász ahelyett, hogy elejtene, véletlenül elijeszt egy állatot.

A múzeum előtere a kastély földszinti boltozatos tereiben (a szerző felvétele)

Ha elejtett vad nincs is, büszke vadász akad szép számmal. Külön terem adózik tisztelettel a nagy vadászírók, Studinka László, Szűtsy Lóránt, Nádler Herbert vagy – végre egy ismerős név – Fekete István előtt. De jó is lenne kényelmesen hátradőlni itt néhány fotelben és beleolvasni a műveikbe! A névadó Széchenyi Zsigmond komplett írószobáját és életművét is bemutatni hivatott helyiség a tárlat csúcspontja lehetne kicsit több élménnyel a bútorok és könyvek száraz felsorakoztatása helyett. Szép, bár szegényesre sikerült gesztus a szobák sarkában elhelyezett tárlósor, az eredeti berendezést mutató fényképekkel és az arra emlékeztető bútormásolatokkal, valamint a Hatvanyak emlékét megidéző hármas teremsor. Izgalmas adalék a földszinti barokk konyha, a nyolcvanas évek vidéki múzeumainak száraz és didaktikus hangnemét idézi viszont a pinceszint halászat-horgászati kiállítása. Kevés tanácstalanabb dolgot tudunk elképzelni, mint egy stégutánzaton kiállított, terepszínű, napellenzős horgászszéket egy barokk kastély boltíves pincéjében. Talán csak akkor lenne rosszabb a helyzet, ha ülne benne egy műhorgász is.

A kastély udvari homlokzata az egyik mellékudvarból fotózva (a szerző felvétele)

A legtöbb látogató számára a központi élményt alighanem a kétszintes kárpát-medencei dioráma kínálja, ha el tudunk vonatkoztatni attól, hogy végeredményben kitömött állatokat nézegetünk. Ezzel együtt a hatvani kastély felújítása összességében példás, idő és anyagiak hiányának dacára a politikai kezdőlökés és a nem kifejezetten átgondolt funkció mögé sikerült valódi tartalmat rakni. Az újabban sokszor elsiratott hazai építész- és muzeológusi szakma Hatvanban egyértelműen bizonyítja, hogy létezik – jó lenne ezt többször látni.

Kovács Dániel

Úgy hírlik, hogy a 2000-es évek elején kicsúcsosodó belvárosi bontási hullám – amely főként a Kiskörút–Andrássy út–Nagykörút–Rákóczi út közé eső területet érintette – újfent felkerekedett, hogy elsöpörjön magával jó néhány épületet. Amikor 2008 körül leálltak a bontások az ingatlanpiaci válságnak köszönhetően, sokan abban reménykedtek, hogy mire újra belendül az építőipar, már egy más, okosabb, érettebb világban élünk. Voltak bíztató jelek, mint például a területen nyitott számos szórakozóhelynek otthont adó épület, az alternatívan felhasznált telkek, és egynémely okosabb, mértéktartóbb, értékőrzőbb fejlesztés.

Nagyobb térképre váltás

A Király utca 40. 2014-ben

De úgy tűnik nem tanultunk – vagy legalábbis ők nem tanultak – semmit. Sem a Király utca 40. körüli óriási balhékból, sem az elmúlt évekből. A beruházó nyolc év szándékos rohasztást követően elégedetten nyugtázhatta, ahogy leomlik az egykor Pest legfontosabb és legforgalmasabb utcájaként ismert Király utca 40. számú házának fafödémje. Hogy-hogy nem ezt követően alig egy hónappal be is indulnak a munkálatok… Elgondolkodtató.

A Király utca 40. számú ház önmagában nem is lenne olyan óriási érték. Ha csak a szűkebb környezetet nézzük, egy tucattermékről van szó. Háromemeletes, gangos bérház. Ilyenből azért akad pár. Ugyanakkor van két megszívlelendő adottsága. Az egyik magához a házhoz kötődik:

1844-ben épült.

100 évvel az előtt, hogy szétlőtték volna Budapestet a német és szovjet haderő katonái. 70 évvel azelőtt, hogy kitört volna az első világháború. 40 évvel azelőtt, hogy átadták a közelben a Magyar Királyi Operát. Négy évvel az előtt, hogy kitört volna az 1848-as forradalom. Egyszázhetven éve.

Itáliában és a föld szerencsésebb történelmű országaiban persze az ilyesmi nem akkora kuriózum. De nincs sok ilyen ország. És nem is hozzájuk, hanem saját magunkhoz kell mérni saját épületállományunkat. A 19. század közepe előttről már koránt sincs olyan sok épületünk. Így hiába tucatterméknek épült, ma már ritkaság, unikum. Ahogyan egy 1844-es bor sem volt különösebben nagy érték a szabadságharc ideje alatt, úgy mára azt is árverésen kínálnák, és milliókért cserélne gazdát, legyen szó bármilyen középszerű egykor volt borászatról is. Ráadásul nem egy fészerről, nem egy földszintes kulipintyóról beszélünk, amelyen aztán átlépett volna a városfejlődés, és ma már érthetetlen zárványként képviselné korát, hanem egy olyan épületről, amely léptékében megelőzte azt. Nem lehetett nagyon hátul a sorban Pest első háromemeletes épületei között. Az pedig már csak hab a tortán, hogy egy elismert, jó építész munkájáról beszélünk.

A szép jövő. Forrás: nol.hu

Másik szempontunk már egy szélesebb látásmódot igényel. Budapesten Ön szerint kedves olvasó, minden ház bontható, ami nem műemlék? Ön szerint minden ház eltüntethető, ami esetleg nem kiemelkedő érték? Ha engednénk lebontani mindent, ami nem védett, akkor Budapestből, ahogy ma ismerjük, alig maradna valami. Persze állna a Parlament és a Kossuth tér. Nem bántaná senki a Budai Várat és templomainkat. De az a város, ami körülöttük áll, nem létezne.

Persze joggal vetheti e sorok ellen bárki, hogy rekonstruálják a Hild-féle homlokzatot. Valóban. Vasbetonból, YTONG-téglából, polisztirol díszekből, hungarocellből. És ha átlépünk majd ezen a Patyomkin-falon, bent fog igazán lebukni a kinti füllentés. Megváltozott beosztás, modern bérház klasszicista köntösben. Persze kevesen fognak majd bemenni az épületbe, kevesen fogják ezt átélni. Mégis, a város nem pusztán falak összessége. Mögöttük mélyebb tartalomnak kell lennie, nem lehet megelégedni a látszattal.

A háztól persze nyugodtabb szívvel is búcsút vehetnénk. Kimúlt mögüle az a gazdasági és társadalmi háttér, ami éltette. Miért is ne mehetne a ház is a levesbe? Így múlik el a világ dicsősége, ugyebár. Csak az zavaró, hogy az embernek eszébe jutnak azok a létező példák, amelyek ugyanezzel a házzal kegyesebb kézzel bántak volna. Amelyek azt üzenték volna, hogy kimúlt ugyan az a világ, amely ezt a házat létrehozta és éltette évtizedeken keresztül, de hisszük és tudjuk, hogy ezek a házak a 21. században is élhetnek. Mint ahogy él a szomszéd ház, és mint ahogy él száz meg száz, ezer meg ezer pesti bérház.

Nagyobb térképre váltás

Kortárs építészet a negyedben.

Levegőtlen és napfénytelen lakások. Persze ismerjük a szólamokat. De mit kapunk helyette? Talán az új építésű lakások a modern építészet minden fényre és tájolásra vonatkozó elvét megvalósítják? Ne legyünk naivak! A jól hangzó szlogenek mögött a legtöbb esetben a középszerűség, a rossz kompromisszumok és a gyenge kivitelezési munkák húzódnak. Nem fogja senki sem megváltani a 21. század lakásépítését a Vasvári Pál utca és a Király utca sarkán, egy szűk telken. Ezt már most garantálni tudom.

A legpestibb utca 40. számú házának tehát ezennel búcsút inthetünk, és köszönthetjük a látszatra törekvés legújabb üdvöskéjét. Ez lesz a jövő útja…?

Kelecsényi Kristóf

Az idén nyáron röppent fel a hír, miszerint 2016. március 15-ig a Miniszterelnöki Hivatal felkerül a Budai Várba, a Várszínházhoz tartozó volt karmelita kolostor épületébe. Néhány nappal ezelőtt az is kiderült, hogy az épületet használó Nemzeti Táncszínházat egy évre a Várkert rendezvénytermébe költöztetik. Pontosan azonban még nem világos, hogy magának a színházépületnek hosszú távon szánnak-e valamilyen színházi funkciót, vagy a karmelita kolostor épülettömbjéhez hasonlóan a miniszterelnökség fogja-e használni.

A Várszínház épülettömbje 2008-ban [a szerző felvétele].

Úgy tűnik, hogy a költözködés beleillik abba a sorba, ami 2001-ben a Sándor-palota rekonstrukciójával kezdődött el és a közelmúltban a Várkertbazár helyreállításával folytatódott (itt és itt). A jövőben ráadásul a kormányzat szándéka a Nemzeti Hauszmann Terv keretében a Budavári Palota 1945 előtti állapotának lehetőleg legteljesebb körű rekonstruálása, amihez a szakértői bizottság idén szeptemberben állna fel. Az elkészülő palota látogathatóságát továbbra is biztosítanák a nagyközönség számára, de némely részei kormányzati funkciókat kapnának. Blogunkon már beszámoltunk arról, hogy a palota rekonstrukciója sok kérdést vet fel, ami összefügg a miniszterelnökség tervezett áthelyezésével is. Nyilvánvaló a szándék a végrehajtó hatalom 1945 előtti helyére, a Budai Várba való visszaköltöztetésére, valamint a vár reprezentációs lehetőségeinek a kihasználására.

Véleményem szerint mindez nem teljesen légből kapott ötlet, hiszen a világ számos országában több évszázada ugyanazokban az épületekben működnek egyes kormányzati szervek, elég csak a bécsi Hofburgra vagy a prágai Hradzsinra utalni. Mindemellett a törökök kiűzését követően fontosnak tartották a budai királyi rezidencia újbóli kiépítését még akkor is, amikor az uralkodó Bécsben tartózkodott. II. József uralkodása alatt (1780–1790) pedig elkezdték visszatelepíteni a kormányszékeket Budára, így a 18. század végétől Pozsony mellett már a középkori királyi székhely is lassan-lassan újra székváros jelleget öltött. A Budai Vár kormányzati központként való felfogása tehát a magyar történelemben sosem volt rendszerspecifikus és mindig is egy olyan évszázados hagyományt őrzött, amihez a világ civilizált országaiban – elég megint csak Ausztriára vagy Csehországra utalni – általában ragaszkodni szoktak. Ráadásul a végrehajtó hatalomnak egy civilizált országban semmi keresnivalója a törvényhozó hatalom székhelyén, a Parlamentben. Mégis mi teszi speciálissá a Várszínház épülettömbjének az esetét? Az, hogy a palotával vagy a Sándor-palotával ellentétben sosem töltött be kormányzati funkciót.

A Várszínház helyén a 13. századtól egy ferences kolostor és a hozzá tartozó Szent János-templom állt. Ezt a komplexumot jelentős családok ingatlanjai vették körül, például itt emelkedett Werbőczy István (1458–1541) háza. A törökök a templomot dzsámivá alakították át, és kiépítették a budai pasa palotáját. Az 1686. évi ostrom során mindez teljesen rommá vált, s néhány évvel Buda felszabadulása után, 1693-ban a karmelita rend kapta meg a telket. A karmeliták 1734-re építették fel kolostorukat és templomukat. A kolostor észak felől három kétemeletes szárnnyal csatlakozott a templomhoz. A Dunára néző keleti és az északi szárny kéttraktusos volt a külső oldalon szobasorral, belül pedig folyosóval. A keleti szárny északi meghosszabbításában helyezték el a nagy díszebédlőt, az ún. refektóriumot. A mai Színház utcára néző nyugati szárny csak egytraktusos volt: egy egyszerű folyosó, ami a templomot az északi szárnnyal kötötte össze.

A karmelita kolostor Duna felé néző homlokzata az 1770-es években. [a kép forrása: egykor.hu].

A karmeliták azonban csak 1784-ig használhatták az épületet, amikor II. József rendfeloszlatásai következtében elkobozták az ingatlant. Ekkor a templomban raktárt, a kolostorban pedig lakásokat rendeztek be. 1786-ban a kalapos király új utasítása értelmében a templomot színházzá, a kolostort pedig kaszinóvá alakították át. A koncepció kidolgozásával a sokoldalú tudóst, Kempelen Farkas (1734–1804) udvari tanácsost bízták meg. A refektóriumot klasszicizáló későbarokk festéssel díszítették, a színház pedig megkapta mai homlokzatát. A II. világháborúig nagyobb átalakításra csak a 19. század közepén került sor, amikor a nyugati szárny folyosójához egy klasszicista traktust építettek hozzá, így kialakult a volt kolostor mai Színház utcai homlokzata is. Ezt már csak kisebb átalakítások követték. 1945-ben azonban az épület jelentős károkat szenvedett: leomlott a nyugati szárny udvari traktusa, valamint az északi és a keleti szárny egy része, a tető, a klasszicista főlépcsőház és a színház belső szerkezetének nagy része pedig elpusztult. A leomlott részeket 1949–50-ben visszafalazták és befedték, de az épület sokáig üresen állt.

A Várszínház 1899-ben [a kép forrása: wikipedia].

A nézőtér 1918-ban [a kép forrása: egykor.hu].

A felújítási munkálatokat hosszas tervezgetés után az 1970-es évek közepén kezdték el. A színház belső terét nem a II. világháború előtti állapot alapján építették fel, a barokk és klasszicista kialakítást a volt kolostor térszerkezete mellett lényegében a homlokzatok és a színház, tehát az egykori templom határolófalai őrzik. Az épületben 1978-tól a Népszínház működött, majd 1982-től a Nemzeti Színház kamaraszínháza volt, míg 2001-ben a Nemzeti Táncszínház költözött be.

A Várszínház 1945-ben. Jól láthatók a kolostori szárnyt ért károk, valamint érzékelhető a belső teljes pusztulása
[a kép forrása: nemzetitancszinhaz.hu].

Igaz, hogy a Várszínház tömbjét a II. világháborúban nagy károk érték és az épületet jelentősen átalakították, de ettől függetlenül kormányzati célra való felhasználása kérdéseket vet fel. A volt karmelita templomban ugyanis kisebb-nagyobb megszakításokkal 1787 óta Buda első színháza működik. 1790-ben Kelemen László (1762–1814) „Magyar Játszó Társasága” itt tartotta az első magyar nyelvű színielőadást Simai Kristóf (1742–1833) piarista szerzetes „Igazházi” című darabjával. 1800-ban maga Ludwig van Beethoven (1770–1827) koncertezett a falai között, és a későbbiek során a magyar színészet hőskorának nagy alakjai mind felléptek benne. Bármennyire is megviselte hát a történelem, a Várszínház mégis nemzeti kincs: átalakított mivoltában is az ország egyik legrégibb színjátszótere. Nyilvánvaló, hogy a 21. századra a kormányzati bürokrácia a világon mindenhol összetetté vált és helyigénye megnőtt, a Fehér Ház bürokráciája is elfoglalja már a környező épületeket, valamint a Downing Street 10-é sem csak a régi brit miniszterelnöki rezidenciára korlátozódik, hanem a szomszédos házakra is kiterjed. Az is nyilvánvaló, hogy a kormányzat szándéka a miniszterelnökséget minél közelebb költöztetni történelmi központjához, a Sándor-palotához, amit jelenleg a Köztársasági Elnök Hivatala foglal el. De ha feltételesen meg is engedjük, hogy a volt kolostorépület megfelelő lehet a Miniszterelnöki Hivatal céljaira, a volt karmelita templommal, magával a színházzal koránt sem ez a helyzet. Véleményem szerint az épületnek ezt a részét meg kell őrizni immár kétszáz éves funkciójában. A magyar kultúrának tartozunk ennyivel.

Tóth Áron

Hatalmas vasbeton doboz emelkedik Berlin központjában az Altes Múzeummal szemben, a német főváros egyik legfrekventáltabb pontján. Nem egy itt hagyott világháborús bunker. Régi-új épület ez. Ha felépül, három oldalról pontosan úgy fog kinézni, mint a 17–19. század folyamán felépült egykori „Stadtschloss”, a porosz királyi, később német császári palota. Negyedik – a Spree-folyóra néző – oldala és belseje modern lesz. A funkció: múzeum, egyetemi könyvtár. A tervezett átadási határidő 2019, tehát öt év múlva nyílhat meg az épület. Neve – a híres 19. századi természettudós-utazó báró után – Humboldt fórum lesz.

A Stadtschloss 1900 körül - forrás: wikipedia.de

De miért jut eszébe Európa talán legrosszabb emlékezetű, éppen ezért minden áron progresszivitásra törekvő fővárosának egy rég elpusztult épületmonstrum újraépítésével megidézni a múltat a város kellős közepén? Ennek okai az elmúlt 150 év német történelmében keresendők. A városi palotát több periódusban építtették a porosz uralkodók. A Spree partján egykor állt kis zegzugos reneszánsz várkastélyt bővítették a barokk korban hatalmas, szabályos épületszárnyakkal, erre a 19. század közepén hatalmas klasszicista kupola került. Ez volt a porosz királyi rezidencia a modern Németország 1871-es megalakulásáig. Ettől kezdve a német császárok lakhelye lett az épület egészen az 1918-as forradalomig, majd a két világháború között üresen állt. A II. világháború végjátékában – ahogy egész Berlin – súlyos károkat szenvedett.

A Stadtschloss az 1930-as években, forrás: wikipedia.de

Súlyos, de koránt sem jóvátehetetlen károkat. Az NDK vezetése mégis úgy döntött, hogy a földdel teszik egyenlővé az épületet. Pénzügyi okokra hivatkoztak, már csak az épület aládúcolása is hatalmas anyagi terhet jelentett volna, amit Kelet-Németország nem tudott és nem is akart vállalni. 1950-ben fölrobbantották a még álló falakat, a sittet pedig pár hónap alatt elhordták. A központi elhelyezkedésű telek azonban nem maradhatott tartósan üres, végül az NDK kirakatépülete, a „Palast der Republik” épült föl a hajdani palota helyén 1976-ra. A modern stílusú épület hatalmas, barnásan csillogó üvegfalával nézett az előtte lévő térre. Itt ülésezett a kelet-német parlament, de tartottak itt pártkongresszusokat, sőt közösségi-kulturális funkciók (pl. diszkó!) is helyet kaptak benne.

A Stadtschloss 1945 után, forrás: wikipedia.de

A rendszerváltozás és újraegyesítés után az NDK-palota gyorsan elvesztette jelentőségét, üresen állt 2006-ig, mikor megkezdték a bontást. Az ezredfordulótól kezdve a funkciótlanság mellett a ház mérgező azbeszttartalmára hivatkozva mind többen szorgalmazták a bontást. De a legfőbb ok nyilvánvalóan ideológiai. Míg a Stadtschloss az 1950-es évekbeli vezetés szemében a porosz militarizmus nemkívánatos szimbóluma volt, a Palast der Republikra NDK-jelképként tekintett az újraegyesült Németország közvéleménye. A barokk palota megítélése a 2000-es évekre megváltozott, ma már inkább a német történelem vészterhes korszakai előtti idők jelképét látják benne. Az épület végső formáját már a 19. század közepére elérte, ami jóval a hitleri hatalomátvétel, de még a II. Vilmos uralmával kezdődő militarizmus előtt történt. A 21. századi közönség számára sokkal inkább jelképezi a 18–19. századi porosz felvilágosult szellemiséget, amit a leendő intézmény – fentebb említett – névadója is képviselt. Vélhetőleg ez legitimálja a rekonstrukciót a német közéletben, ahol természetesen ellenkező hangok is megszólaltak, de ezeken a Merkel-kormány hathatós támogatása átlendítette a projektet. Az építészeti tervpályázaton a politika a külső teljes rekonstrukciójával számoló terveket támogatta. A nemzetközi építész szakma inkább a csak a tömeget megidéző pályatervek mellett érvelt. Végül a megbízást az olasz Franco Stella terve nyerte el, mely a homlokzatok részletes, hiteles másolatával számol.

Az 1900 és az 1980 körüli állapotok - felül a Stadtschloss, alul a Palast der Republik, forrás: wikipedia.co.uk

Öt év múlva tehát a Lustgarten déli oldalán egy vadonatúj barokk palota fog állni, belül modern, kulturális funkciójú belsőkkel. Érdekes belegondolni, hogy egy teljesen lebontott épület helyén épült modern ház lebontásával készítenek helyet az egykor lebontott történeti épület rekonstrukciójának. A végeredmény a mi Budavári Királyi Palotánk további sorsa szempontjából igen érdekes, sőt tanulságos! A berlini palota hatalmas áron fog eljutni olyan közelségbe háború előtti állapotához, amilyenben a budai várpalota most van, sőt még közelebb is kerül! Hiszen a folyóparti szárny homlokzata ugyan modern lesz, a többi oldal és a kupola teljesen eredeti kialakítással bír majd. Továbbá most ugyan nem rekonstruálnak eredeti belsőket, hosszabb távon megadják a lehetőséget néhány fontos tér későbbi hiteles rekonstrukciójára – az archív anyagok mind megvannak ehhez.

A Stadtschloss építkezése 2014. augusztusában

Az építkezés folyamatosan frissülő webkamerái.

Székely Márton

Gondolta volna, hogy volt olyan időszak, amikor a Margitszigeten szinte kizárólag Ybl Miklós tervezte épületek álltak? Pedig így igaz! A tizennégy kisebb-nagyobb épületből, ami két csoportban, a sziget déli és északi csücskében állt, mára mindössze kettő maradt meg, jelentősen átalakítva, megcsonkítva.

A 18. század végén főhercegi tulajdonba került Margitszigetet József nádor fia, József Károly főherceg európai hírű fürdőhellyé kívánta fejleszteni. Addig csupán a ferences kolostor romjaihoz hozzáépített nádori nyaraló, valamint a sziget gazdálkodásának középpontját jelentő majorság állt a területen. A fejlesztés érdekében 1866-tól az artézi kutak fúrásának hazai mesterével, a bányamérnök végzettségű Zsigmondy Vilmossal végeztetett próbafúrásokat – sikerrel: a 118,5 méteres mélységből 43,8 fokos víz tört fel. József főherceg az ekkor már hírnévnek örvendő Ybl Miklóst kérte fel a nagyszabású terv kidolgozására.

Az úgynevezett Alsó Vendéglő építéskori állapotában, 1875 körül. (forrás: egykor.hu)

Az első elképzelés ez esetben is jóval nagyobb szabású volt, mint a végül megépült együttes. A szabályozatlan, a mainál kisebb területű Margitsziget közepén, egy több mint 120.000 m2-es területen hatalmas fürdőkomplexumot képzeltek el: saját kikötő, szálloda, a kor igényei szerint kád-, kő-, tükör-, gőz-, törökfürdő és uszoda is várta volna a vendégeket. Ha mindezt megunták, még mindig választhattak volna a tervbe vett éttermek, kávézók, zenés és táncos mulatóhelyek, vagy a fedett sétányokon való korzózás között.

A Margit fürdő főhomlokzata 1905 körül (forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár)

A technikai adottságok miatt hamarosan a sziget északi végénél, a már kifúrt kúthoz közelebb lévő építkezésen kezdtek el gondolkodni. Féltek, hogy mire a csövekben a sziget közepére szállítják, kihűl a víz, és nyomása sem lesz elegendő a fürdők táplálásához. Bár az épületegyüttes szerényebb lett, az imént felsorolt funkciók mindegyike itt is helyet kaphatott, egy festőibb, a keskenyedő szigetcsúcs természeti formáihoz jobban igazodó kompozíció részeként. Az építkezés 1868-ban kezdődött, a központi fürdőépület pedig a következő év őszén elméletileg már üzemelt is. Pontos adatokat sajnos nem tudunk, minthogy a vonatkozó nádori iratok az alcsúti kastély 1945-ös pusztulásával együtt elkallódtak, elpusztultak.

A Margit fürdő képe észak felől, 1880 körül, Klösz György felvétele (Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár)

Ami megvalósult a város 1873-as egyesítéséig, csupán ez utóbbi elképzelés egy része volt. Nem épült meg a tükörfürdő és a „gyógyterem” épülete, ahogyan elmaradt a nyugati oldalon végighúzódó fedett sétány, a hozzá kapcsolódó „belélegzési terem” és az ivócsarnok megépítése is. Szintén nem valósult meg a kibérelhető nyaralók legnagyobbika, csak a két kisebb. Nem épült meg a Nagyszálló tükörképe a Buda felőli oldalon, és a szigetet lezáró Kisszálló is azért kapta ezt a nevet, mert a korábban tervbe vett négy tagból álló együttesből csak egyetlen épületrész valósult meg. Ezzel együtt kár volna azt hinni, hogy a felépült komplexum nem volt nagyszabású. Megvalósult a vendéglő, a gépház és mosoda együttese, valamint egy a személyzeti lakásokat magába foglaló épület, és nem utolsósorban a felesleges artézi vizet elvezető vízesés. A központi épületként álló Margit Fürdőt pedig utóbb az építész-művészettörténész szakma Ybl Miklós egyik főművének tartotta.

A sziget igényesen karbantartott parkjának részlete az "indiai növényekkel", 1880 körül, Klösz György fotója (forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár)

A telep északra tolódásának ellensúlyozására a sziget déli végén levő majorság átépítésével létrehozták az ún. Alsó Vendéglőt, amelyet lóvasúti pálya kötött össze a fürdőteleppel. A tornyos vendéglátóhely teraszáról a sziget utóbbi feltöltéseit megelőzően a méltóságteljesen dél felé folyó Dunára, a Várhegyre és a Gellérthegyre, valamint a pesti oldalra lehetett rálátni, nagyjából úgy, ahogyan ma a déli szigetcsúcsról. Pár év elteltével ezt a kilátást már némileg kitakarta a Margit híd, majd a múlt századfordulótól a szigetre vezető szárnyhíd építésével kapcsolatos tereprendezés nyomán, hirtelen teljesen más helyzetbe, a sziget belsejébe került az épület.

Lóvasútra várakozók, 1920 után, (Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár)

A főherceg halálát követően Budapest megvásárolta a Margitszigetet. A nagyszabású fejlesztési elképzelések időről időre előkerültek. Az ezek előszelét jelentő átalakítások, valamint a II. világháború, majd az azt követő érdektelenség és az árvizek okozták az Ybl-épületek pusztulását. Az 1958-ig befejezett bontásokat csak a Nagyszálló, és az Alsó Vendéglő, a mai Holdudvar épülete vészelte át. Így a Margit Fürdőt is lebontották, pedig műemléki védettséget is élvezett. A megmaradt épületek pedig jelentősen átalakítva maradtak csak ránk.

Kelecsényi Kristóf

Az ember – Johan Huizinga meghatározása szerint – homo ludens, azaz játszó ember. De mi a játék? Nevelési eszköz, propagandaeszköz (általában: eszköz), vagy kognitív, mentális és fizikai cselekvéssor? Biológiailag meghatározott életszükséglet, netán életfilozófiai kategória? Akárhogyan is, a játék az emberi kultúra szerves részének tűnik. Jelen írásban azokról a játéktevékenységhez szükséges játékszerekről lesz szó, amelyek bizonyos tekintetben többek, mint egyszerű tárgyak: művészi igénnyel létrehozott (mű)alkotások, amelyeknek a magyar művészet történetében is helyük van.

Anker-féle türelemjáték: megöregszel, mire kirakod (forrás: wikimedia.org)

Talán kissé nehéz a játékot propagandaeszközként elképzelni, pedig a művészetek többi ágához hasonlóan ezzel is visszaéltek a 20. században. Az 1950-es években, a vasfüggönyön innen repülőgép-modellező szakkörök a harmadik világháborúra való felkészítést szolgálták. A vasfüggöny másik oldalán sem volt másként: az Egyesült Államokban a „kedves, régimódi géppisztoly” az 1940-es években „kezdett a Jézuska legszebb ajándékává válni minden helyes kislány számára.” (Sinclair Lewis: Királyi vér, 1947). Sinclair Lewis társadalom-, mentalitás- és életmódkritikája a historizáló építészetre is irányult, a hasonló vizuális környezetben felnőtt Huizinga Amerika-kritikájához hasonlóan. Huizinga ugyanakkor az építészet „játékos” formavariációiban kötött elemekkel ismételt kötetlen lehetőségeket észlelt. Nem jogtalanul: a 19. század végén népszerű Richter-féle építőkockák (Anker illetve Anchor néven is ismert) és a historizáló építészet között a formai rokonság szembetűnő. A kőből készült kockák mintalapjai az összes történeti stílust felvonultatták a bizáncitól a viktoriánusig. Ezek kis túlzással akár építészeti mintalapok is lehettek volna, amelyek a felnőttekétől megkülönböztetett gyermekvilágba szivárogtatták le a művészetekkel szemben támasztott társadalmi, s az ennek alárendelt esztétikai követelményeket.

Toroczkai Wigand Ede - Nagy Sándor: Babószoba (mintalap), 1904., (reprodukció: Gödöllői Városi Múzeum)

Ha a játék utánzás, akkor az épített környezet képe jól jelenik meg az építőjátékokban, amelyek egy-egy időszak térszemléletét is tükrözik. Zagyvai András 2007-ben tervezte meg Smartegg (Okostojás) névre keresztelt logikai játékát, amely rangos elismerésben részesült, 2012-ben a Nemzetközi Logikai Játék Találkozó (International Puzzle Party) nagydíját nyerte el. A natúr fából készült, likacsos szerkezetű, kívülről szinte áttekinthetetlen térbeli labirintust a sajtó kis túlzással a Rubik-kocka utódaként méltatta, ami annyiban helytálló, hogy mindkét esetben olyan logikai, a térérzékelést fejlesztő, kézbe vehető méretű tárgyról van szó, amelyet építész tervezett. Az 1974-ben játékként szabadalmaztatott, finom színrendszerű, belső rugós szerkezetű bűvös kocka eredetileg oktatási segédeszköz volt az Iparművészeti Főiskolán. Korai előde lehetne a kecskeméti Cifrapalota alkotója, Márkus Géza által tervezett billenős babajáték, amely statikai törvényeken alapuló, geometrikus formájú tárgyként, ugyanakkor figurális ábrázolásként is leírható. A népművészeti ihletésű babától a geometrikus, nonfiguratív, sőt struktúraelvű játéktárgyakig vezető út párhuzamos a 20. századi művészet történéseivel.

Wessely Vilmos: Tyúkanyó kiscsibékkel (forrás: Magyar Iparművészet)

A 19. század közepére már felismerték, hogy a gyermekek nem kicsinyített felnőttek, ám sajátos testi és szellemi igényeik csak a század végére váltak széles körben ismertté. Vizuális nevelésükhöz alapvetően más formákat kezdtek alkalmazni az egyszerűség jegyében. A korszak közvélekedése szerint az egyszerű formák és színek jellemezte tárgyakat a gyermek a fantáziája segítségével „egészíti ki”. Magyarországon ez a szemlélet a népművészet felfedezésével társult. A gödöllői művésztelepen – ahol az első kifejezetten gyermekbútorok, gyermekszoba-belsők is készültek – a játék művészetfogalommá lépett elő. A művésztelep tagjaihoz tartozó Undi Mariska játékgyűjtőként ugyanolyan széles érdeklődési körűnek bizonyult, mint játéktervezőként egy olyan korszakban, amikor a tervező és a kivitelező személye elvált. A nemzetközi és világkiállításokon is jelentős sikereket arató iparművész, Wessely Vilmos játékterveit Békéscsabán és Hegybánya-Szélaknán vitelezték ki. A népművészeti ihletésű játékok közül kiemelkedett Grabowieczky Leon rajztanár Magyar Művészi Játékműhelyében készült ún. Grabóka játékok sora, amelyek formakincse kezdetben a magyaros szecessziós épületornamentikával rokonítható, például a Szent Miklós-figurák köpenyén. (S ha már szecessziós építészet, kevesen tudják, hogy Rubik 1979–1980-ban Lechner Ödön budapesti Földtani Intézetének volt múzeumi belső tereinek átalakítását tervezte.)

Homlokzati kerámiabetét az Árkád-bazár épületén: hintaló, macska, ólomkatonák, majom és karikajáték ábrázolásával (a szerző felvétele, 2014)

Ezek a legtöbb esetben egyedileg előállított játékszerek azonban nagykereskedelmi forgalomba nem vagy alig kerültek, noha száz évvel ezelőtt éppúgy karácsonyi vásárlási láz söpört végig az országon, mint ma. A Vágó József és Vágó László tervezte budapesti Árkád-bazár egy volt a neves európai játékáruházak közül. Az épület figurális ornamentikája díszítőelemmé változtatott játékábrázolásokból áll össze (pólyásbaba, hintaló, karika, ólomkatona), ezek egy része ma is meglepően friss és humoros.

Építőjáték elemek az 1970-es évekből (a szerző felvétele)

Mivel a 20. század során végig túlsúlyban volt a játékpiacra és a kereskedelemre irányuló figyelem, nehéz tetten érni, meghatározni a játékkal szemben támasztott művészi (vagy egyáltalán: minőségi) igény jelenlétét. Ha képzőművész vagy formatervező iparművész által tervezett játékról van szó, az szinte bizonyosan a kreatív gondolkodást segítő (pedagógiai) eszközként tűnik föl (felnőtteknél is; az Anker-építők közül nem egy kifejezetten felnőttek számára készült). Innen nézvést érthető sokak Disney iránti enyhíthetetlen ellenszenve. Walt Disney kitűnően értett a marketingben rejlő lehetőségek kiaknázásához: a rajzfilmek nyomán megálmodott s egyértelműen szórakoztatóipari létesítményként szolgáló első Disneyland 1955-re épült fel. Építészeti kerete látványos díszletté vált, amely voltaképp köszönőviszonyban sincs azzal a gazdag, élő hagyománnyal, amelytől a mese, a játék fogalmait egyoldalúan lefoglalta.

Bihar Katalin 1975-ben bemutatott építőjátékának egy darabja és Papp Endre Bábel-tornya 1982-ből a szerző gyűjteményéből. Papp játékai az 1980-as évek logikai játéklázában születtek, ezért sokan máig Rubiknak tulajdonítják őket.

A játék szórakoztatóipari funkciója ellen fellépő művészeti szakemberek (ipari formatervezők, képzőművészek, építészek, hozzájuk Magyarországon néprajzkutatók, történészek és művészettörténészek is csatlakoztak) az 1970-es évektől egyre erősebb és akkor valóban tömegeket megmozgató programokat építettek a kétkezi játékra, a gyermeknevelésben csakúgy, mint a felnőttekében. A Népművelési Intézet nyári alkotótáboraiban a panelrengetegből kiszabadult felnőttek a népi kultúrával, a természetes anyagok felhasználásával és a játékkészítéssel is megismerkedhettek. A népi kultúra nem elsősorban formai (bár azt is: Magyar népmesék c. rajzfilmsorozat), hanem szellemi inspirációt jelentett. A módszer volt az irányadó: természetes anyagok használata, forma és funkció egysége, a régi paraszti-falusi társadalommal való folytonosság keresése.

Antoni Rozália: Gézbabák sorozat. A népművészeti ihletésű játékok közül nemzetközi sikereket arató sorozat nemcsak a magyar, hanem a szláv népek művészetéből is merített. Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely gyűjteménye.

Ezzel párhuzamosan a Fajó János vezette Józsefvárosi Galéria dolgozott ki egy szigorú mérték szerint felépített vizuális programsorozatot, amely az emberi környezet jobbá, minőségibbé tételére irányult. A galéria 1977-es játékkiállítása mutatta be először a Rubik-kockát és a Rubik-kígyót. Ezt követően számos játékkiállítás nyílt (Óbudai Galéria Néprajzi Múzeum Nemzeti Galéria), ahol a játékot a kortárs művészet összefüggésrendszerébe helyezték. Azóta ez a szemlélet perifériára szorult, noha 2012-ben a New York-i MoMA-ban nyílt dizájntörténeti játékkiállítás, jelentős magyar vonatkozású anyaggal, bizonyítva, hogy a magyar- és az egyetemes kultúra kölcsönösen feltételezik egymást. A Rubik-kocka világsikerén felbuzdulva az 1980-as években világszerte rendre szabadalmaztattak olyan logikai játékokat, amelyek ma is forgalomban vannak. A Rubik-kocka ezen felül szimbólummá is vált: egy olyan világ jelképévé, amelyben csak a legszigorúbb logikával lehet kiigazodni.

Brunner Attila

A kecskeméti játékmúzeumról

"Antanténusz,
Szórakaténusz,
Szóraka-tiki-taka.
Alá-balá,
bib-bam-bum."

Babák, mackók, majmok (a szerző felvétele)

Bizonyára sokak számára ismerős a fenti kiszámoló versike és megannyi emléket idéz fel a gondtalan gyermekkorból, amikor a legegyszerűbb tárgyból is elkészülhetett a legizgalmasabb játék, amihez csak egy kis fantáziára volt szűkség. Hasonlóan nosztalgikus és csodálattal teli hangulatba kerülhet az ember ha meglátogatja Kecskeméten a Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely Gyűjteményét. A múzeum 1981 decemberében nyílt meg és ekkor kezdődött el a magyar nyelvterület különböző korszakaihoz kapcsolódó játékok szisztematikus gyűjtése is. Manapság a gyűjtemény már több mint 18.000 darabból áll, amelyek között megtalálhatóak a népi játékok, az ősi eredetű csigacsont-játékok, minőségi kivitelezésű gyári játékok, valamit a gyermekirodalom és a bűvészet remekei is.

Francia mozaikrejtvény az 1780-as évekből (a szerző felvétele)

Érdekességként megjegyzendő, hogy olyan képzőművészek, mint Undi S. Mariska, Juhász Árpád, Grabowieczky Leon vagy az építész Márkus Géza munkái is fellelhetőek a múzeumban, valamint Rodolfó (Gács Rezső) több száz kártyapaklit, bűvészkönyvritkaságokat is tartalmazó hagyatéka. A legrégebbi tárgy egy az 1780-as évekből származó francia mozaikrejtvény (puzzle), legújabbak pedig modern iparművészeti tárgyak, de az anyag zömét a 19. század második és a 20. század első feléből származó játékszerek teszik ki. Az évek során földrajzilag kitágult a múzeum gyűjtőköre és már nem korlátozódik magyar nyelvterületre, ennek köszönhetően megtalálhatóak itt játékok Európa számos országából, így Németországból, Szlovákiából, Csehországból, Romániából, Finnországból, Oroszországból, de más földrészek vidékeiről is, például Tádzsikisztánból, Mexikóból vagy Japánból.

Vasútmodell (a szerző felvétele)

A múzeum kiállítása két részre oszlik, az állandó és az időszaki tárlatra. Az állandó kiállítás népviseletes babákat, babaházakat, agyagsípokat, csuhébabákat, fából faragott állatokat, vasútmodelleket, vásárfiát, lemezjátékokat tartalmaz. Az időszakos kiállítás jelenleg főurak és más híres személyiségek gyermekportréit soroltatja fel Ők is voltak gyerekek címmel. Ezen tárgyak között járva a szülők felidézhetik legkellemesebb emlékeiket, a gyermekek ötleteket meríthetnek elődjeik fantáziájából, kiszélesedhet a játékszerhez társított fogalomkör, hiszen manapság a gyermekek dolga könnyebb és nehezebb is egyszerre, mivel hatalmas a választék a játékpiacon és nagy részüket készen kapják, amihez sokkal kevesebb kreativitás és képzelőerő kell. Ezen felül a szülők és gyermekek együtt fedezhetik fel egy-egy népszerű játék történetét, így például, hogy az öltöztethetős papírbabák először a 19. századi divatlapok kellékei voltak, melyek felnőtteknek szóltak és csak később változtak játékká. A puzzle kialakulásának története pedig 1760 körül kezdődött, amikor John Spilsbury pedagógiai szándékkal Anglia megyéinek térképét egy vékony mahagóni falapra kasírozta fel és a megyék határai mentén körbevágta, létrehozva ezzel egy izgalmas és tanulságos iskolai feladatot, ami világhódító útjára indította a kirakós játékot.

Babák és babaház berendezések (a szerző felvétele)

Ha pedig a látogatók nem elégszenek meg a nézelődéssel, a múzeum, ami műhelyként is funkcionál, különböző gyermekfoglalkozások keretén belül kipróbálható az agyag-, a papír-, a fa- vagy akár a textiljáték készítés is. Ezeken keresztül a hagyományos játékszerek nem csupán a vitrinek üvegei mögött csodálhatóak meg, hanem a gyakorlatban is.

Népi játékok (a szerző felvétele)

A játékok a mindennapok részét képezik, minden korszakban megtalálhatóak és mindig alkalmazkodnak azokhoz. Szorosan kapcsolódnak a különböző kultúrák hit- és hiedelem világához, tájegységenként változó formák és témák alakulnak ki, így a kultúrtörténet jelentős részei. „Komolytalan” szerepük miatt kutatásuk és jelentőségük kiemelése elhanyagolódik, pedig rengeteg mindent elmond egy társadalomról, a nevelési elvekről, a tárgy használójáról. A fentiek tudatában a Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely Gyűjtemény hiánypótló és kiemelt fontosságú intézmény, ami maradandó élményt nyújt látogatóinak 0-tól 99 éves korig.

Agyag- és cserépjátékok (a szerző felvétele)

Varga Orsolya

Nagykároly századfordulós épületeit ismertető sorozatunkat a Deák tér városháza felőli részének bemutatásával folytatjuk. Az itt található épületek mindegyike az 1887-es tűzvészt követően, a 19. század végén, a 20. század elején épült.

A Deák tér az előtérben a Royal Szállodával egy 20. század eleji képeslapon.

Ezek az épületek azonban – két jelentősebb, emeletes épület kivételével – szinte semmit nem őriztek meg eredeti homlokzati kialakításukból, díszítéseiből.

Az előttük húzódó parkosított rész jelenlegi állapota sem túlságosan bizalomgerjesztő. Egyik részén felújítási munkák kezdődtek el, de egyelőre nem látni a mögötte húzódó koncepciót. Közepén Petőfi Sándor és Kaffka Margit mellszobra és egy oda nem illő, ízléstelen szökőkút található, illetve egy 19. századi Szent Flórián-kőszobor bronzból készült másolatát is ide tervezik felállítani.

A Deák tér napjainkban [a szerző felvétele].

Nemcsak a tér, hanem a mögötte húzódó épületek is gyökeresen átalakultak. Régi képes levelezőlapokon még jól látható az egykori Jókai (jelenleg Doina) utca két oldalán levő épületek korabeli kialakítása.

A Jókai (Donia) utca két saroképülete a 20. század elején és napjainkban.

A bal oldali épület homlokzatait teljesen átalakították. Eredetileg kosáríves záródású zsalugáteres ablakok és ajtók tagolták. Az utca másik oldalán található épület korábban a nyomdának adott helyet. Homlokzatait újravakolták, és kicserélték az eredeti nyílászáróit. Megsemmisültek az ablakok stukkódíszei és a párkány alatti stukkófríz. Az eredeti díszítésből részben megmaradt a bejárat fölött emelkedő oromzat, amely korabeli képeslapokon is látható. A mellette levő, több üzletnek helyt adó földszintes üzletet szintén a felismerhetetlenségig átalakították.

Kisebb üzlethelyiségek a Deák Ferenc téren a 20. század elején és napjainkban.

Ennek az épületnek a folytatásában az egykori Royal szálloda található. Az épületet néhány éve helyreállították. Valószínűleg ekkor semmisültek meg a felső szint ablakainak szemöldökdíszei, az emeleti rész két szélén levő ikerablakok orommezejét kitöltő díszítések, a földszint falfelületének sávozása és a főtengely párkánya fölé emelkedő oromzat gömbdíszei. A munkálatok során a belsőben, az egykori éttermi részben található, öntöttvas oszlopok aranyozást imitáló sárga festést kaptak.

Az egykori Royal Szálloda napjainkban [a szerző felvétele].

A mellette levő, már az utcafrontra épült földszintes épület, melyben valamikor trafik és különböző boltok működtek korábban sem rendelkezett építészettörténeti jelentőséggel, azonban szervesen illeszkedett az utcaképbe. Jelenleg élénk kék és sárga színekben pompázó homlokzattal rendelkezik.

A Deák tér 1940-ben.

A Deák Ferenc tér utolsó épülete szintén egy igényesebb kialakítású emeletes épület. Nemrégiben felújították. A földszinten egykor félköríves záródású ablakok voltak, ezek most egyenesen záródnak. A kaputól balra található kirakatokat is lebontották, illetve a felső ablakok keretezését is leegyszerűsítették. Értékes részletei közé tartoznak a nyílásokat díszítő oromzatok, a párkányok, konzolok, a felső szintet tagoló pilaszterek fejezetei, a főpárkány alatt húzódó fríz, a főbejárat fölötti oromzati részt díszítő kovácsoltvas elem, az erkély áttört mellvédje és a kapualj boltozott kialakítása.

A Deák tér szélén álló épület napjainkban [a szerző felvétele].

Összegezve elmondható, hogy mintegy száz év leforgása alatt, de főként az utóbbi években a Deák-tér az őt szegélyező épületekkel együtt jelentősen átalakult. A legveszélyeztetettebbek a magánkézben levő, gyakran tulajdonost vagy bérlőt váltó épületek, üzlethelyiségek, melyek felújítása, a felújítás szakszerűsége jelenleg kizárólag csak a megbízó elképzeléseinek és ízlésének megfelelően, és általában költségkímélő megoldások alkalmazásával történik. Ilyen esetekben gyakran elmarad a homlokzati díszítőelemek helyreállítása, illetve a nyílásokat, a belső tereket az épület éppen aktuális funkciójának megfelelően átalakítják. Néhány olyan példát is láttunk, amikor a beavatkozások az épületek jellegében visszafordíthatatlan károkat okoztak. Ilyen esetekben fontos lenne, hogy a későbbi felújítások során ha nem is rekonstrukciót, de olyan megoldásokat alkalmazzanak – például a vakolat helyreállítása, színezése vagy a nyílászárók, cégtáblák kiválasztása során –, amelyek lehetővé teszik, hogy a homlokzatok minél jobban illeszkedjenek környezetükhöz. A parkosított tér jelenlegi állapota, rendezetlensége szintén sokat ront a város egyik központi és egyben legrégibb terének jellegén.

Folytatása következik.

Bara Júlia

Nagykároly (Carei, Románia), Szatmár vármegye, illetve a Károlyi család nagykárolyi uradalmának egykori központja Szatmár megye délnyugati részén, a magyar-román határ szomszédságában terül el. Bő száz évvel ezelőtt Szatmár vármegye monográfiája nagy kertjei, széles, helyenként falusias jellegű utcái miatt a kellemes, barátságos kisvárosok közé sorolta, ahol néhány köz- és magánépület kivételével többnyire csak földszintes, építészetileg jelentéktelen épületeket lehet találni. Eltekintve az egykori Nagypiactér környékétől, amelyet az 1960-as és ’70-es években gyökeresen átalakítottak, a településre tulajdonképpen napjainkig ez a városkép jellemző. Néhány középület, az egyházi épültek és a Károlyi-kastély kivétellel Nagykárolyban valóban kevés a nagyobb méretű, kiemelkedő művészettörténeti értékű épület. Építészettörténeti jelentősége főleg abban áll, hogy az 1890-es évektől az 1910-es évekig egész utcák épültek újra egységes, modern városrendezési terv alapján, egy helyi építési, szépészeti bizottság felügyelete alatt, amely egy homogén, rendezett településkép kialakulását tette lehetővé.

Ezt a nagyarányú építkezést egy tűzvész előzte meg, amely során a város jelentős része leégett. A tűz 1887. május 6-án gyulladt ki a zsinagóga körüli, az ún. Zsidóközben, és rövidesen átterjedt az egész városra. A korabeli leírásokból kiderül, hogy a lángok megfékezhetetlenek voltak, az erős szél miatt a nádfedeles házak, fa- és sövénykerítések pillanatok alatt lángra kaptak, és a szűk utcák, a víz hiánya miatt az oltás is lehetetlennek bizonyult. Ugyanazon év nyarán hasonló méretű tűzvész pusztított Eperjesen (Prešov, Szlovákia) és Torockón (Râmetea, Románia) is. Nagykárolyban összesen 325 lakó- és gazdasági épület, 111 telek égett le. A tűz a legfontosabb, központi elhelyezkedésű tereket és utcákat, így például a Károlyi-kastély előtt húzódó Nagypiacteret  (később Károlyi György tér, ahol jelenleg a Román Katona Emlékműve emelkedik), a kastélytól a piarista templom irányában hosszan elnyúló Nagyutcát (későbbi nevei Petőfi Sándor, Andrei Mureşan, jelenleg 1 Decembrie 1918 utca), innen a vármegyeház fele húzódó utcát (Kölcsey Ferenc utca, majd Regina Maria, Iuliu Maniu, jelenleg pedig Culturii utca) és a Hajdúvárost (a görög-katolikus templomok környéke) érintette.

Az újjáépítés során a polgárházak mellett üzletházak, szállodák épültek, de ebből a korszakból származik többek között a városi színház, a fürdő, a Kereskedelmi és Iparbank, a zsinagóga, az Ecsedi Láp Lecsapoló Társaság székháza, a piarista gimnázium és tornacsarnok, a római katolikus elemi iskola, a polgári leányiskola, a Szatmári Irgalmas Nővérek által működtetett iskola és árvaház, a vármegyeháza új épülete, a katolikus legényegylet székháza és az állomás épülete is. Az újjáépítéssel egyidőben megkezdődött az utcák rendezése, kiszélesítése, burkolása, a járdák kiépítése és a város villamosítása is.

Az újjáépült utcák, épületek jelenleg is műemléki védelem alatt állnak: a Főutca, a piarista templomtól a vármegyeháza és színház irányában elnyúló utca csakúgy, mint a görög katolikus templomok utcája szerepelnek az országos műemlékvédelmi listán. Emellett 13 db ebben az időszakban emelt épület külön is rendelkezik műemléki azonosítóval.

Ha valaki a közelmúltban Nagykárolyban járt, illetve helyi sajtót vagy internetes portálokat böngészett, az a benyomása támadhatott, hogy akárcsak száz évvel ezelőtt, a város jelenleg is megújul. Nemrég fejezték be a Károlyi-kastély felújítási munkálatait, restaurálják a kastélyhoz tartozó lovardát, az egykori Aranyszarvas Fogadót, a Zárdaiskolát, a piarista és a magyar görög katolikus templomokat, a színházat, és elkezdődött a főutca felújítása, rendezése is. A jelentősebb, az önkormányzat megbízásából vagy különböző uniós projektek keretén belül zajló, többé-kevésbé szakszerű épület-felújítások mellett azonban számos olyan, az elmúlt néhány évben renovált épülettel is találkozhatunk, ahol a munkálatok tönkretették az épületek eredeti kialakítását, illetve a felújítások az utcaképet is megváltoztatták. Félő, hogy ha ez a tendencia tovább folytatódik, illetve az állami műemlékvédelmi hatóság nem avatkozik bele, pár éven múlva már csak néhány épület, illetve több száz korabeli képeslap fog emlékeztetni a város egykori arculatára és építészeti értékeire.

A város egyik legfontosabb része a Károlyi-kastély kertjével átellenben, a kastély főhomlokzata felőli oldalon, a Nagyutca (jelenleg 1 decembrie 1918) elején található kisméretű parkosított tér, az egykori Deák Ferenc tér, melyet az egyik oldalon az innen induló Nagyutca, a másikon pedig az egykori „Boltsor” épületei szegélyeznek. A Deák tér elrendezése, épületei mindeddig nem szenvedtek visszafordíthatatlan károkat, az elmúlt egy-két évben zajló, az épületek eredeti kialakítását és az utcaképet jelentősen megváltoztató felújítási munkálatok azonban aggodalomra adnak okot.

A Boltsor szélén található két szomszédos, emeletes épület földszintjén eredetileg üzleteket, az emeleten pedig lakásokat alakítottak ki. A jelenlegi tulajdonos a két épület egyesítésével az épületeket egy egységes homlokzatkialakítású és belső terű szállodává szeretne átalakítani.

A Deák tér egy 20. század eleji képeslapon.

Az eddigi beavatkozások során a díszítőelemek jelentős része tönkrement, elbontották az eredeti tetőszerkezetet, majd az épületeket egy-egy manzárdszinttel is megemelték, valamint bővítették a szomszédos, Vasile Lucaciu utca irányában, elbontva az itt található, szintén a 20. század elején épült házat.

Az egykori Deák tér felújítás alatt áló épületei [a szerző felvétele].

A restaurálás előtt, a 2010-ben és 2012-ben készült felvételeken még jól látható, hogy az épületek homlokzatait díszítő elemek, a párkányok, az ablakok oromzatai, a stukkódíszek, a pilaszterfejezetek, a padlás szellőzőnyílásai és a jobb oldali épület egykori főbejáratát hangsúlyozó torony viszonylag könnyen helyreállítható állapotban voltak, elbontásuk egyáltalán nem volt indokolt.

A Boltsor következő három épülete szintén a századfordulón épülhetett. Az előző házakhoz csatlakozó földszintes épület az 1910-es években Kovács György egykori divatáruházának adott helyet. A jelenlegi jellegtelen homlokzata helyén a múlt század elején még ízléses kirakat helyezkedett el.

Az egykori Boltsor további épületei [a szerző felvétele].

A mellette levő épület felújításához szintén nemrégiben kezdtek hozzá. A földszinti részén már korábban végeztek kisebb átalakításokat, de megőrizték a boltozott kapualjat, a bejárat fölötti, emberfejet mintázó stukkódíszt és a belső udvaron a függőfolyosók vas konzoljait. Az emeleti rész homlokfalát díszítő téglaburkolat, az ablakok háromszög alakú oromzatai, a főpárkányt díszítő figurális fríz és a tető alatt húzódó dekoratív konzolsor még eredeti állapotban látható.

A soron következő saroképület 1904-ben épült egy korábbi „étterem, bor és sörcsarnok” helyén, és szintén üzleteknek adott helyet.

A saroképület egy 20. század eleji képeslapon.

A saroképület a legutóbbi felújítás után [a szerző felvétele].

Legutóbbi felújítása néhány évvel ezelőtt történhetett. A felújítások során megsemmisültek a padlás dekoratív szellőzőablakai, az ablakok párkányai fölötti faltükrök, valamint egységesítették az ablakok oromzati díszeit is, melyek a bejáratok szélein eredetileg lépcsősek voltak. A homlokzat több díszítőeleme napjainkig fennmaradt. Ilyen az épület két egymásra merőleges szárnyának találkozásánál kialakított, a főtengelyt kiemelő kupolaszerű, kovácsoltvas oromdísszel, szélrózsával hangsúlyozott tetődísz, a párkány fölé emelkedő bábos mellvédek, a homlokzatot tagoló lizénák fejezetei, a nyílásokat díszítő oromzatok, párkányok, konzolok, szemöldökdíszek, a kapunyílás fölötti fűzéres-leveles ornamensek és az építés idejét (1904) tartalmazó felirat.

Folytatása következik.

Bara Júlia

Az ákosi református templom restaurálásának története a Schulek-módszertan szerint

Számos cikkünk (pl.:Várkertbazár, Edelényi kastély) szólt már egy-egy épület jelenleg vagy a közelmúltban elvégzett restaurálásának körülményeit. Jelen írásunk egy több mint százéves restaurálás módszertanát, munkamenetét mutatja be az ákosi református templom példáján keresztül.

Ákos község a mai Szatmár megyében található. Eredeti elnevezése – utalva településen emelkedő monostorra – Ákosmonostor volt. Az építés időpontjáról megoszlanak a kutatók véleményei, valamikor a 12. század végén illetve a 13. század elején épülhetett. A templom 1597-ben alakult át református templommá, a 18. század elején új tetőszerkezetet és barokkos körvonalú, zsindelyes sisakokat kapott. A községet 1834-ben és 1880-ban földrengés rázta meg. Mindezek után a presbitérium a műemlékvédelmi hatósághoz, az 1881-ben megalakult Műemlékek Országos Bizottságához fordult támogatásért a templom helyreállítása érdekében.

Az ákosi református templom restaurálás előtt és után (forrás: muvtort.ppke.hu)

Az ákosi templom restaurálására így 1896 és 1902 között került sor, melyet két részletben végeztek el: a munkálatok első fázisa még a megkezdés évében, 1896-ban befejeződött. A második fázis építkezései 1901-re tehetők, azonban az épületet csak következő évben adták át hivatalosan. A munkálatokat megelőző előkészületek céljából a Műemlékek Országos Bizottsága 1889-ben Möller Istvánt küldte ki Ákosra, hogy mérje fel az épületet és készítsen terveket a felújításhoz. A templom felmérése hamar elkészült, azonban a restaurálási munkálatok csak 1896-ban kezdődtek meg nagyrészt pénzügyi hiányosságok miatt. 1896-ban Schulek Frigyes vette át a Möller által vezetett munkákat, így Ákost is. Schulek 1896. július 27. és 30. között látogatott először a faluba. Ezt követően – felhasználva kollégája felméréseit – elkészítette a restaurálás tervvázlatait és a munka során elvégzendő feladatok tizenhárom pontba szedett programját.

Az ákosi református templom napjainkban (a szerző felvétele)

Az egyes pontok két részből épültek fel: egyrészt leírta az épület állapotát, másrészt meghatározta, hogy ebből kifolyólag milyen munkákat kell elvégezni. Schulek a következő munkálatokat javasolta: a toronysüvegek felújítása vagy újraépítése, a tornyok megerősítése és a tetőszerkezet javítása. Mindemellett növelni kívánta a nyugati ajtó gyakorlati szerepét, melyet „az épület rendeltetésével és styljével összhangban ki is kell fejleszteni.” A gondolat eredményeként később egy bélletes, fülkékkel tagolt csarnoképítményt tervezett a nyugati ajtó elé. A nyugati főoromzatot pedig ki kívánta egészíteni a (szerinte) egykor befalazott, nyomokban látszódó ikerablakokkal. Meghagyta, hogy a külső fal felületén lévő tégla színét meg kell óvni, hogy azáltal az épület ódon színezete megmaradjon. Ennek ellenére a nyugati homlokzaton jól megállapítható, hogy melyek a 19. században rakott részek és melyek tartoznak az eredeti 12. századi építéshez – a különbség jól látszik ezenkívül a téglák méretéből és elhelyezkedéséből is. A restaurálás során nagyobb méretű téglákat alkalmaztak (30×15×6,5), amelyeket szabályos sorokban falaztak fel. A régi, 12. századi téglák (29×14,5×4,5) lombard módra, rendszertelenül rakott, lapos téglák, melyek között sűrű erőteljes fugázás található.

A nyugati ajtó előtt levő csarnoképítmény (a szerző felvétele)

A Schulek által felállított ütemezést a kivitelezés nagyjából követte. Az építkezés 1896. szeptember 3-án indult meg Blacho Vilmos építőmester vezetése alatt, aki részletes építési naplót vezetett. A színes tusrajzokon világosan nyomon követhetők a templom falazatán végzett beavatkozások. Szeptemberben megkezdték az északi torony alapfalainak aláfalazását és a nyugati előcsarnok alapozását. Az északi torony alsó falazatának külső és belső javítását felújították és átfalazták a déli torony alapozásának és alsó sávjának külső rétegeit, valamint megkezdték ugyancsak az északi torony ötödik emeletének bontását. Ez utóbbira vonatkozólag Schulek a programjában nem tett említést, azonban a Műemléki Bizottsághoz kelt levelében megmagyarázta annak szükségességét. 

Az északi homlokzat napjainkban (a szerző felvétele)

Októbertől rendszeresen kőfaragók is dolgoztak a templomon, ahol a párkányköveket faragták ki és az előre megmunkált oszlopokat helyezték be. Ezen kívül lebontották a karzat alatti boltozatot és a kivehetetlen formájú ablakkal áttört nyugati oromfalat is. Október végén elkezdték a lebontott felső szintek visszaépítését, a portikusz falazását és az északi mellékhajó alsó falazatrészének újraköpenyezését. Novemberben lényegesen lassabban tudtak haladni az eső, s a korai hideg beállta miatt, de befejezték és cseréphéjazattal látták el a portikuszt, eleget téve Schulek ötös pontjában megfogalmazott óhajának. Végeztek továbbá az északi torony ötödik emeletének visszaépítésével, s a tetejére a kőpárkány felhelyezésével, a déli toronyalj falazatának és alapozásának kijavításával, a torony pilléreinek, hevedereinek és árkádjainak újrafalazásával, valamint a karzat középső árkádnyílásának kidúcolásával. A tél közeledtével mindkét tornyot ideiglenesen lapos tetővel fedték le. Sajnálatos módon azonban ezeknek az állapotoknak nem csak 1896 telét kellett átvészelniük, hanem még négyet, mire 1901 júliusában folytatták a félbemaradt munkálatokat. Ennek egyrészt a pénzhiány, másrészt Schulek túlterheltsége volt az oka. Ekkor a déli torony emeleteivel és az északi toronysisak kiépítésével az oromzatot és a karzat beboltozását fejezték be. Schulek Frigyest a helyszínen fia, Schulek János helyettesítette. Július és augusztus hónapban elkészült a nyugati oromfal, a benne nyíló ablak, a mögötte levő fedélszék, a sisakcsúcsok és a vízköpők.

A budavári Nagyboldogasszony-templom a Schulek-féle restaurálás előtt és után (forrás: egykor.hu; wikipedia.hu)

Az ákosi református templom legújabb művészettörténeti elemzésében (Szakács Béla Zsolt: Ákos, református templom. Művészettörténeti elemzés) az olvasható, hogy a „ma ismert épület lényegében megfelel az eredeti állapotoknak.” Az előbbi állításból arra következtethetünk, hogy az 1896 és 1902 között végzett restaurálás nem változtatta meg radikálisan a templom külsejének alapvető jellegét, a művészettörténészek számára kutatható állapotban maradt meg. Ha összehasonlítjuk az 1896-ban elkészült Budavári Nagyboldogasszony-templom és az ákosi építkezésekkel párhuzamosan futó Jáki templom igen jelentős átalakításival, akkor az említettekhez képest nem mondható, hogy Ákoson ilyen mérvű beavatkozások történtek. (ld.: Purizmus Újratöltve?) A szerkezeten, a nyugati oromzaton és a diadalív fölötti hármas ablakkal áttört oromfalon kívül lényegesebb változtatást nem végeztek. Schulek bontásokat és újrafalazásokat eredményező beavatkozásaira – s erre programpontjaiban is utalt – a rossz állapotú falazatok miatt került sor. A reprezentativitás ürügyével tette hozzá a homlokzathoz a három leghangsúlyosabb historizáló elemet, a két falazott sisakot és az előcsarnokot. Ha Ákos restaurálását a Budavári Nagyboldogasszony-templomhoz hasonlítjuk, akkor itt inkább az építész konzerváló igényét érezhetjük erősebbnek. Azonban ha a megvalósult épületet a restaurálás előtti állapotával hasonlítjuk össze, akkor a purista szemlélet jegyében alkotott előcsarnok és ikerablak, valamint a toronysisakok valóban megtörik a templom eredendő monumentalitását. Ennek a két nézőpontnak a figyelembevételével elmondható, hogy a templom restaurálásánál egyszerre volt jelen a 19. századi purista szemléletmód és a 20. században elterjedő konzerváló igény.

Sidó Anna